Az évek úgy futnak felettünk, szinte észre sem vesszük... Az emlékeink pedig gyűlnek, tornyosulnak, ilyenkor ünnepek táján jó vissza emlékezni.
Első történetem 1956 karácsonyán történt. Hat éves voltam, s nagyon, de nagyon vártam az ünnepet. Az akkori karácsonyfa a szokásos cukorral volt feldíszítve, talán van aki még emlékezik azokra a konzum szaloncukrokra? Kávés, puncsos és vaníliás volt - elméletileg az íze. - Valóságban? Egyformán édes, s ünnepek után olyan kemény, hogy csoda volt még szétharapni is. Persze volt a fán habcsók és arany papírba csomagolt dió is.
Nagyanyám kitett magáért, még az akkori szűkös körülmények ellenére is.
Végre megérkezett apám és az új feleség. Nem volt könnyű, gyalog jöttek a belvárosi Váci utcából - Kispestre, mert ott éltem nagyszüleimmel. Apám fején nem volt kalap, nagymama azonnal első körben le is teremtette, majd a kabátjához szorított kalapját leemelte és benne, ott kucorgott egy aprócska törpe tacskó kisleány. Azt, azt az örömet le nem tudom írni. Igaz, apámék - a kiskutyát nagyapámnak szánták, - de azonnal megkaparintottam. Valdi lett a neve, s olyan okos volt, soha nem tudom már meg, hol viselte az "óráját", de amikor nagyapám munkából érkezett, már előre ott ült a kapun belül, hogy üdvözölje. Csak egy maréknyi szeretet, hatalmas fülekkel, vékonyka egérnyi farkincával, élénk szemekkel és úgy, de úgy tudott hortyogni, hogy embernek is becsületére vált.
Életem során nagyon sok ünnepet megéltem, így emlékeim is ilyen tájban "felsorakoznak". Többek között, a kisfiam 5 éves korában történt. Akkoriban tilos volt gyermekruhát Csehszlovákiából áthozni. Mint tudjuk, abban az időben nagyon jó minőségű "mackó" ruhát és valódi marhabőrből készült bakancsot lehetett ott kapni. Édesanyámmal és a fiammal ki is utaztunk Poprád-Velkára, Poprádon bevásároltunk, s Velkán volt a szállásunk. A fiamra még itt Pesten, a kinőtt és kopottas ruhát, kabátot, viszonylag kopott cipőt adtam. Édesanyám egész úton szidott, hogyan nézhet ki a fiam, miért csinálom ezt? Képtelen voltam megmagyarázni, hogy ez egy csel, mert ott, majd Poprádon a legszebb és legmelegebb tréning ruhát és csizmát veszem. De mivel tilos volt áthozni a határon, visszafelé a vámos csak nem szedi le a gyerekemről. Az oda út kegyetlen volt, éppen anyám zsörtölődése miatt. A fiamat semmi nem érdekelte, élvezte a hosszú vonat utazást és persze a finom sós és édes házi süteményt. Amikor a vonatról leszálltunk, volt ott egy büfé, soha nem felejtem el, igazi prágai sonkát vásároltunk, no annak az íze?! Lehetséges, hogy csak az emlék teszi még ízesebbé? No szóval, jól belakmároztunk, majd következett a bevásárlás. Még usánka sapkát is vettem. Fiam nagyon boldog volt. Megnéztük a Magas Tátrát, utaztunk az elektricskán (mint a hazai fogaskerekű), csodás helyeken kirándultunk, s utaztunk lanovkán is. Fiam nagy boldogságára, anyám nagy félelmére, mert nem tudta elviselni, hogy drótkötélen "függ" az életünk.
Hazafelé a vámos jó sokat morgott velem, hogy most mit csináljon? Mivel gyerekruhát, cipőt tilos a határon áthozni.... stb. Mosolytalan arccal "javasoltam", ha van szíve, vetkőztesse le a fiamat... Az anyám berémült, hogyan is javasolhatok ilyet? A vámos káromkodott egy jó hosszút és hagyott minket. A fiam nagy büszkén viselte a csehszlovák új szerzeményeinket.
*
1969. Szilveszter. Akkoriban más volt az élet, akkoriban Szilveszterkor taxit fogadni szinte lehetetlen volt. Nekünk sem sikerült. A Ferenc körútról a villamoson cipeltük újdonsült férjemmel a hatalmas fazék töltött káposztát, természetesen alaposan becsomagolva, majd a Nyugatinál leszálltunk. Gondoltuk majd ott biztosan sikerült taxiba ülnünk. Nem sikerült, nem volt még a környéken sem. S, mi az nekünk? Voltam 19 éves, a férjem 29. - gyalog indultunk el a Thölmann lakótelepre, ami a XIII. kerületben volt. No azóta sem jártam arra. Férjem egyik testvére élt ott, de már nagyon sokan voltunk abba a pici 2 szobás lakásba. A hangulat? Vidámak, fiatalok voltunk, tele reménnyel és szeretettel. A konyhában az asztal mellett csak hármasával fértünk el, de ez a kedvünket nem szegte. Egész éjjel táncoltunk, kártyáztunk filléres alapon, nótáztunk, ami az eszünkbe jutott. Akkoriban a szilveszteri tűzijátéknak még hírét sem hallottuk, de kedvünket semmi, de semmi nem szegte meg. No és még valami, óriási hó esett, hajnalban még hógolyóztunk is, pedig akkor már igencsak kinőttünk a gyerekkorból.
*
1977 Szilveszter. Férjemmel ismét a Tátrába utaztunk, Poprádon, a szállodában szilvesztereztünk. Egyikünk sem ivós, de akkor férjem megrendelt egy üveg muskotály pezsgőt, no meg apró zacskókban ott kínálgatta magát a sós mogyoró. Rá is vetettem magam a mogyoróra, amit férjem szóvá is tett, mondván ha így folytatom a sós mogyoró lakmározását, itt hagy mosogatni, mert tudjam meg, jó drágán mérik. No, erre le is tettem róla. Fantasztikus műsor volt, ritkán mentünk szórakozni, így férjem szinte rátapadt a sok látnivalóra. Jómagam pedig töltöttem a poharába a pezsgőt. A magaméba már volt, azt kortyolgattam, de az övét szorgalmatosan töltögettem. A műsor befejezte előtt az üveget megfogta, s lám, lám, az bizony üres volt. Mivel a bár felkeresése előtt, már otthon jól bevacsoráztunk, úgymond "megágyaztunk" a pezsgőnek, amiből én csak 1 pohárral ittam, ő meg a többit, ennek ellenére a szeme sem rebbent. Sőt, meggyanúsított, hogy biztosan kiöntöttem az asztal alá a pezsgőt, mert - mind a mai napig tagadja! Ő azt nem itta meg. - Képes volt az asztal alá bújni, a kezével megtapogatta a szőnyeget, oda öntöttem-e a pezsgőt. Hát nem. A szőnyeg száraz volt, még akkor is tagadta, hogy ő, hogy ő, soha életében nem ivott meg egy üveg pezsgőt. Én pedig? Olyan nevetés jött rám, hogy már pironkodtam, a hahoztázást csak nem tudtam abbahagyni, pedig ténylegesen nem én voltam, aki megittam.
***
Ehhez hasonló vidor dolgokat szeretnék olvasni, nosza, rajta, írjatok - tegyük vidámmá a 2020-as ünnepeinket.
Első történetem 1956 karácsonyán történt. Hat éves voltam, s nagyon, de nagyon vártam az ünnepet. Az akkori karácsonyfa a szokásos cukorral volt feldíszítve, talán van aki még emlékezik azokra a konzum szaloncukrokra? Kávés, puncsos és vaníliás volt - elméletileg az íze. - Valóságban? Egyformán édes, s ünnepek után olyan kemény, hogy csoda volt még szétharapni is. Persze volt a fán habcsók és arany papírba csomagolt dió is.
Nagyanyám kitett magáért, még az akkori szűkös körülmények ellenére is.
Végre megérkezett apám és az új feleség. Nem volt könnyű, gyalog jöttek a belvárosi Váci utcából - Kispestre, mert ott éltem nagyszüleimmel. Apám fején nem volt kalap, nagymama azonnal első körben le is teremtette, majd a kabátjához szorított kalapját leemelte és benne, ott kucorgott egy aprócska törpe tacskó kisleány. Azt, azt az örömet le nem tudom írni. Igaz, apámék - a kiskutyát nagyapámnak szánták, - de azonnal megkaparintottam. Valdi lett a neve, s olyan okos volt, soha nem tudom már meg, hol viselte az "óráját", de amikor nagyapám munkából érkezett, már előre ott ült a kapun belül, hogy üdvözölje. Csak egy maréknyi szeretet, hatalmas fülekkel, vékonyka egérnyi farkincával, élénk szemekkel és úgy, de úgy tudott hortyogni, hogy embernek is becsületére vált.
Életem során nagyon sok ünnepet megéltem, így emlékeim is ilyen tájban "felsorakoznak". Többek között, a kisfiam 5 éves korában történt. Akkoriban tilos volt gyermekruhát Csehszlovákiából áthozni. Mint tudjuk, abban az időben nagyon jó minőségű "mackó" ruhát és valódi marhabőrből készült bakancsot lehetett ott kapni. Édesanyámmal és a fiammal ki is utaztunk Poprád-Velkára, Poprádon bevásároltunk, s Velkán volt a szállásunk. A fiamra még itt Pesten, a kinőtt és kopottas ruhát, kabátot, viszonylag kopott cipőt adtam. Édesanyám egész úton szidott, hogyan nézhet ki a fiam, miért csinálom ezt? Képtelen voltam megmagyarázni, hogy ez egy csel, mert ott, majd Poprádon a legszebb és legmelegebb tréning ruhát és csizmát veszem. De mivel tilos volt áthozni a határon, visszafelé a vámos csak nem szedi le a gyerekemről. Az oda út kegyetlen volt, éppen anyám zsörtölődése miatt. A fiamat semmi nem érdekelte, élvezte a hosszú vonat utazást és persze a finom sós és édes házi süteményt. Amikor a vonatról leszálltunk, volt ott egy büfé, soha nem felejtem el, igazi prágai sonkát vásároltunk, no annak az íze?! Lehetséges, hogy csak az emlék teszi még ízesebbé? No szóval, jól belakmároztunk, majd következett a bevásárlás. Még usánka sapkát is vettem. Fiam nagyon boldog volt. Megnéztük a Magas Tátrát, utaztunk az elektricskán (mint a hazai fogaskerekű), csodás helyeken kirándultunk, s utaztunk lanovkán is. Fiam nagy boldogságára, anyám nagy félelmére, mert nem tudta elviselni, hogy drótkötélen "függ" az életünk.
Hazafelé a vámos jó sokat morgott velem, hogy most mit csináljon? Mivel gyerekruhát, cipőt tilos a határon áthozni.... stb. Mosolytalan arccal "javasoltam", ha van szíve, vetkőztesse le a fiamat... Az anyám berémült, hogyan is javasolhatok ilyet? A vámos káromkodott egy jó hosszút és hagyott minket. A fiam nagy büszkén viselte a csehszlovák új szerzeményeinket.
*
1969. Szilveszter. Akkoriban más volt az élet, akkoriban Szilveszterkor taxit fogadni szinte lehetetlen volt. Nekünk sem sikerült. A Ferenc körútról a villamoson cipeltük újdonsült férjemmel a hatalmas fazék töltött káposztát, természetesen alaposan becsomagolva, majd a Nyugatinál leszálltunk. Gondoltuk majd ott biztosan sikerült taxiba ülnünk. Nem sikerült, nem volt még a környéken sem. S, mi az nekünk? Voltam 19 éves, a férjem 29. - gyalog indultunk el a Thölmann lakótelepre, ami a XIII. kerületben volt. No azóta sem jártam arra. Férjem egyik testvére élt ott, de már nagyon sokan voltunk abba a pici 2 szobás lakásba. A hangulat? Vidámak, fiatalok voltunk, tele reménnyel és szeretettel. A konyhában az asztal mellett csak hármasával fértünk el, de ez a kedvünket nem szegte. Egész éjjel táncoltunk, kártyáztunk filléres alapon, nótáztunk, ami az eszünkbe jutott. Akkoriban a szilveszteri tűzijátéknak még hírét sem hallottuk, de kedvünket semmi, de semmi nem szegte meg. No és még valami, óriási hó esett, hajnalban még hógolyóztunk is, pedig akkor már igencsak kinőttünk a gyerekkorból.
*
1977 Szilveszter. Férjemmel ismét a Tátrába utaztunk, Poprádon, a szállodában szilvesztereztünk. Egyikünk sem ivós, de akkor férjem megrendelt egy üveg muskotály pezsgőt, no meg apró zacskókban ott kínálgatta magát a sós mogyoró. Rá is vetettem magam a mogyoróra, amit férjem szóvá is tett, mondván ha így folytatom a sós mogyoró lakmározását, itt hagy mosogatni, mert tudjam meg, jó drágán mérik. No, erre le is tettem róla. Fantasztikus műsor volt, ritkán mentünk szórakozni, így férjem szinte rátapadt a sok látnivalóra. Jómagam pedig töltöttem a poharába a pezsgőt. A magaméba már volt, azt kortyolgattam, de az övét szorgalmatosan töltögettem. A műsor befejezte előtt az üveget megfogta, s lám, lám, az bizony üres volt. Mivel a bár felkeresése előtt, már otthon jól bevacsoráztunk, úgymond "megágyaztunk" a pezsgőnek, amiből én csak 1 pohárral ittam, ő meg a többit, ennek ellenére a szeme sem rebbent. Sőt, meggyanúsított, hogy biztosan kiöntöttem az asztal alá a pezsgőt, mert - mind a mai napig tagadja! Ő azt nem itta meg. - Képes volt az asztal alá bújni, a kezével megtapogatta a szőnyeget, oda öntöttem-e a pezsgőt. Hát nem. A szőnyeg száraz volt, még akkor is tagadta, hogy ő, hogy ő, soha életében nem ivott meg egy üveg pezsgőt. Én pedig? Olyan nevetés jött rám, hogy már pironkodtam, a hahoztázást csak nem tudtam abbahagyni, pedig ténylegesen nem én voltam, aki megittam.
***
Ehhez hasonló vidor dolgokat szeretnék olvasni, nosza, rajta, írjatok - tegyük vidámmá a 2020-as ünnepeinket.
Utoljára módosítva: