Egy eklatáns példája ennek:
Hunčík Péter: Mese normális emberkékről és a normális életről
2011. október 22. szombat 19:44
A minap „hihetetlen“ dolgot éltem meg. Szeptember végén ugyanis összehozott a sors ötven normális emberrel. Ami nemcsak a mai világban nagy szó, hiszen már a Szentírás is arról tudósít, hogy milyen nehéz dolog tíz tiszta lelkű embert találni.
Nos, az én normális embereim a Palócföldről származnak, a Fülek, Losonc és Salgótarján által behatárolt háromszögből. Többségük 17-18 éves diák, akik tanáraik vezetésével egy Szanda nevezetű apró falucskában jöttek össze. Mivel felerészben Szlovákiából, felerészben Magyarországról érkeztek, mi másról is beszélgethettek volna, mint a magyar-szlovák kapcsolatokról. Pontosabban arról, hogyan élhetnének normális módon egymás mellett a magyarok és a szlovákok. Úgy, hogy az utókor ne a hősi halálukra emlékezzen, hanem a normális életükre. Mondjuk egy ilyen feliratú emlékművel:
„Minden tisztelet ezeknek a hőséletű embereknek, akik normális életetükkel lehetővé tettét gyermekeiknek és unokáiknak, hogy azok is békében és szeretetben élvezhessék az életet.“
Szóval ez az ötven (50!) normális magyar és szlovák fiatal két álló napon át beszélgetett egymással olyan fájó eseményekről, melyek mind a két nép történelmében nyomot hagytak.
A szervezők engem is meghívtak, hogy „mediátorként“ vezessem a szlovák és a magyar csoport közti vitát és ha kell, lépjek közbe.
Szóval a diákok először megismerkedtek egymással: bemutatkoztak, játszottak, dumálgattak erről-arról. Ezután négy vegyes csoportba osztották őket, és ezekben a kisebb létszámú csoportokban vitatkoztak másfél napon át. Az első csoport tagjai az 1848-49-es szabadságharcról, a második a kiegyezésről és a magyarizációról, a harmadik Trianonról és a Monarchia széteséséről, a negyedik csoport diákjai pedig a bécsi döntésekről, a világháborúról, majd a kitelepítésről és a reszlovakizációról beszélgettek egymással.
A szervezők segítségével úgy csináltuk a dolgot, hogy minden egyes csoportba jutott egy-két olyan diák is, akik mind a két nyelvet jól beszélték, így a kommunikációval sem volt semmi baj. Az én feladatom tehát az volt, hogy „vezényeljem le“ ezeket a különös beszélgetéseket. Az eredeti terv szerint a foglalkozások utolsó napjának délutánján minden csoport beszámolt volna arról, hogy milyen véleményt alakítottak ki az adott témakörben.
Nos, itt „elkövettem“ egy apró merényletet a szervezők ellen. Ugyanis arra kértem a diákokat, hogy a szóbeli beszámoló helyett pszichodramatikus módszerekkel, vagyis a színház eszközeivel játsszák el azt, amit az adott eseményről közösen „kiötlöttek“.
(Kanadában egyszer már teszteltem ezt a módszert. Amikor a 2000-es évek elején az ottawai Carleton egyetemen tanítottam, a hallgatóknak a monoton feleltetés helyett pszichodramatikus módszerekkel kellett „ színpadra vinni“ a feladott leckét. Higgyék el, nagyon izgalmas produkciók jöttek létre. Láthattuk, mi történt a párizsi békekonferencián, milyen volt a bécsi döntés, „belenéztünk“ az 1956-os forradalom és az 1968-as prágai tavasz történéseibe és még Jugoszlávia szétesését is „eljátszották“ az egyetem diákjai.)
A Losoncról, Fülekről és Salgótarjánból érkezett diákok tehát kaptak negyvenöt percet a felkészülésre, aztán megkezdődtek az előadások. Színpadra lépett Kossuth meg Štúr, láttuk a milléniumi Magyarországot, aztán bepillantottunk a trianoni kastélyba, és belehallgattunk Apponyi, Beneš, Štefánik, Wilson és Clemenceau vitájába. Megnéztük, milyen volt a Felvidék 1938-ban, majd 1946-ban és hallhattuk Gottwald és Husák egyezkedését is a reszlovakizációról. Négy nagyszerű szlovák-magyar darab pergett le, a szanda-i ifjúsági ház kertjében. A normális pedagógusok meg tapsoltak.
Csakhogy ezután rajtuk volt a sor. A magyar tanárokat arra kértem, beszéljenek arról, milyen igazságtalanság történt a szlováksággal az említett időszakban, és miben hibáztak Kossuth és társai, mit rontottak el a magyarok a kiegyezés után, miben tévedett Apponyi, Horthy és a magyar vezetés, és miben volt igaza a szlovákságnak az említett időszakokban.
A szlovák pedagógusoknak pedig a magyarok sérelmeiről kellett beszélni. Vagyis ők Kossuth, Apponyi, Deák, Horthy és a magyar vezetés igazsága mellett és a szlovák vezetők rövidlátása ellen érveltek. És a normális diákok megtapsolták őket.
A végén volt még egy előadás, amelyikben a diákok egy szlovák-magyar gazdasági vegyesbizottság ülését vitték a színpadra, és azt „játszották el“, hogyan lehetne közösen kimászni a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetből. Mert a fiatalokat elsősorban ez érdekli, és elegük van a „nemzetmentő“ hősi halottakból.
Le a kalappal Agócs Attilla és a többi szervező előtt, akik a normális Élet nevében létrehozták ezt a találkozót. Most, Mindenszentek előtt az emberek néha sokszáz kilométert is utaznak, hogy kimehessenek szüleik, kedveseik sírjához. Gyertyát gyújtanak és emlékeznek.
Igen, erkölcsi kötelességünk lenne évente legalább egy alkalommal leróni a tiszteletünket halottaink előtt. De erkölcsi kötelességünk az Élet tisztelete is. És különleges tisztelet jár azoknak, akik életvitelükkel békét teremtenek, szeretetet és megértést árasztanak maguk körül. Az ilyen emberek nemcsak a a halottaikat tisztelik, ők védik és tisztelik az Életet is.(Amerikai Népszava)
a szociális vivmányok abból az őrületböl az egyetlen soványka haszon amit a hidegháboru okozott azoknak akik abban korban éltek bárhol....)h csak kanada tudja megörizni az ezzel uralommal elért szociális hálót akkor azt maga érdekében meg kell védje vagy fel kéne adnia ,véleményem szerint ezt hamarosan eldönti kanada...mert h nem dönt mielöbb gazdasága megsinyli ... de ha még sem ...megállitják s nyomás gyakorolnak rá mielött a világ legnépesebb országa lenne ...s ez a döntés furamód mégis a szociális vivmányaink... eleven testükön kisérletezett humanista reményeink bástyája lehet ... sztem védjétek meg a szociálishálót és a gazdaságot a bepelepülöktöl...az áll humanizmusal szemben
