Utak tragédiája
Fekete fóliát lebegtet a szél.
Mi történt akkor? Arról már más beszél!
Némaság kúszik alatta mindig át...
vidd el szél, vidd a fekete fóliát!
Hol a pillanat állt meg egy időre,
ott a szívekbe vájt az élet tőre,
hisz szülőt, szerelmet, gyermeket takar,
ilyet az ember senkinek se akar!
Fekete fólia halálnak zsákja,
szerető szívnek nagy fájdalmára,
mert kinek teste búvik meg alatta,
annak életét a halál elmarta.
Csattanó elemek kósza percei,
törölhetik élted apró jeleit.
Ha utad járod, menj másra figyelve,
mert nem tudhatod: mikor, mi jön szembe!
***
Anyukám, én
most megyek!
A hideg föld körbezár,
egy pillanat lett terhem,
a temető engem vár.
Megyek, mert szembe jöttek,
az úton ma szertehullt
minden! Jaj, összetörtek...
drága anyám, könnyed hull.
Fekete zsák,
két cipő
kandikál alóla ki,
testemet ernyedt idő
a porladásnak veti.
Nincs már több mosolyom.
Óh, apám, neked majd ki
segít, ki oldja otthon
komoly, s apró gondjaid?
Kréta jelén,
tört ágon
fel se tűnik, fut tovább
minden: út, autó, álom,
élet! Nekem vágy most már...
Testvérem! Szüleinknek
kérlek, te légy vigasza,
mondd nekik, azt üzenem:
Én értem előbb haza!
Földöntúli
fényesség
lett párnám és paplanom,
itt már nincsen félelem,
szenvedés és fájdalom.
Szerelmem, mit ér a szó?
Búcsúzni sehogy se jó,
tudjuk ezt mi...
szeretlek!