Kopi
Kopi
Kopi a város egyik legforgalmasabb pontján szaladgált, és láthatóan örült a szabadságának. Kerestem a tekintetemmel a gazdáját, de a vézna, tarka kis kölyökkutya senkihez sem tartozott. Ennek ellenére egyáltalán nem látszott riadtnak vagy elveszettnek, vidáman játszott az én skót juhászommal. Egy kisfiú megjegyezte, hogy az előbb még az autók között futkosott, majdnem el is gázolták.
Hát nem hagyhattam ott a Ferdinánd híd forgatagában, hazavittem magammal a belvárosi lakásunkba. Gondoltam, úgyis Karácsony van, ez a kutyus lesz a férjem ajándéka.
De nem tudom, a férjem kapta-e Kopit ajándékba, vagy Kopi a férjemet, mivel Kopi azonnal kiválasztotta őt gazdájának, és attól kezdve csak a férjem létezett a számára. Néha féltékeny is voltam meghitt kettősükre. „Na, most már ketten rajongunk érted”, mondogattam olykor a férjemnek.
Kopiról hamarosan kiderült, hogy súlyos szopornyicája van. Három hétig tartott, amíg felgyógyult, de azalatt tökéletesen megalapozta előkelő helyét a családunkban.
A férjemtől egy pillanatra sem maradt el. Ma is előttem van, ahogy a férjem kiballag az ajtón a nagy hátizsákjával, a kis drótvékony kutyácska pedig boldogan üget a sarkában.
Kopi tapintatos volt. Bár a férjem jelentett számára mindent, az én igényeimet is hajlandó volt figyelembe venni, és ha már nagyon replikáztam, nekem is engedelmeskedett. Közben levonta a következtetést, hogy néha hisztérikusak az ilyen feleségfélék.
Kopi vezető-típus volt. A családi rangsor kialakítását a skót juhászommal kezdte, megértetve vele, hogy a családban minden egyéb négylábú csakis ő utána következhet. Ezt nem csak a skót juhász, hanem a sétatéri kutyák is respektálták, nem Kopi termete vagy ereje miatt, hanem mert Kopi észbelileg messze felülmúlta az egész társaságot. Minden kutya Kopit követette, őt figyelte, mert Kopi talált ki minden rafináltságot.
Kopi társaságkedvelő volt, de elsősorban a férjem társaságára vágyott. Ezért rendkívül nehezményezte, ha magára hagytuk a lakásban. Ilyenkor felülve az ágyra órákon át vonított szünet nélkül, ami éjjel kettő felé már idegborzoló lehetett a bérház lakói számára, különösen, ha a skót juhász támogatását is megnyerte a kórushoz.
Ezért a férjem kénytelen volt minden nap magával vinni a munkahelyére, ahol Kopi megnyugodva szunyókált naphosszat az íróasztal alatt.
Kopi rendszerető volt. Ha a konyhaasztalon felejtettük a mosatlan tányérokat, bögréket, azokat gondosan elmosogatta, persze a nyelvével, és a maradékokat sem hagyta odaszáradni. Rászoktatott minket, hogy romlandó ételeket, pl. tej, tejföl, margarin, ne hagyjunk az asztalon. Romlásukat meggátolandó, az ilyeneket gondosan elfogyasztotta. Ez megfelelő rávezetési módszernek bizonyult az elpakolásra.
Megtanított minket arra is, hogy a teli szemeteskukát illik kivinni, mert különben kianalizálta a tartalmát, és amikor beléptünk a konyhába, bokáig jártunk a tejeszacskók, almacsutkák krumplihéjak, miegyebek tömkelegében. Nem sok időbe telt, és a konyhaasztalunk mindig szépen le volt takarítva, a szemetes kiürítve, stb. úgyhogy Kopi néhány hét múlva konstatálta, hogy a nevelése hatásos. Nagymamám nem ért el velünk ilyen látványos eredményt ezen a téren.
Kopi rendszerességre is szoktatott minket, különös tekintettel az etetés és a séta idejére. Az előbbit az etetőtálja következetes utánunk hurcolásával jelezte, az utóbbihoz megnyerte magának a skót juhász lelkes támogatását, mert ketten már igazán észrevehetően tudtak tülekedni az ajtónál, szembetűnően bökdösve orrukkal a falon lógó pórázt.
Kopi önfeláldozó volt. Az utcánk sarkán lakott az ősellenség, egy hatalmas termetű, sárga német juhász személyében, aki egyszer elszabadulva egyenesen ránk rontott a túlsó oldalról. Kopi azonnal szembe fordult vele, és felborzolt hátszőrrel fenyegetőn morgott rá, miközben hátrapillantva azt sugallta felénk: „Ti fussatok, majd én elintézem!”
Kopi bátor volt. Nem számított, hogy az ellenfél háromszor annyit nyom és háromszor akkora, mint ő, Kopi nem ismert vereséget. Amikor egy óriási schnauzer alatt már teljesen eltűnt, vicsorgó fehér agyarai még a schnaci fekete szőre alól is ki-kivillantak. Fel nem adta volna a harcot semmiképpen.
Kopi csapatjátékos volt. Miután a férjemmel kutyaiskolába járt, megtanult olyan hasznos dolgokat, mint a „menekülő elfogás”. Amikor egy alkalommal el akartuk érni a megállóba érkező villamost, és futás közben előttünk szaladt egy fiatalember, Kopi nyomban asszociált a tanult szituációra, és ha a férjem vissza nem rántja, megragadta volna a férfi kabátját. Kopi rosszallón nézett a férjemre, és a szemében olyasmi volt: „Ha Te nem csipkeded magad, sose kapjuk el!”
Kopi számára nem létezett akadály. A bezárt ajtókat gond nélkül kinyitotta, a kerítéseken átugrott, a kertkapun átrágta magát. Egyszer egy vendégség során egy szőlőkaróhoz kötöttük a látogatás idejére, amit módfelett nehezményezett, és hogy ezt tudomásunkra hozza, az általa elérhető összes szőlőtőkét tövig lerágta.
Kopi „tűzön-vízen át” követett minket. A „vízen”-nek tanúi is voltunk. A Holt-Tisza partján nyaraltunk egyszer, Kopi akkor látott először természetes vizet. A férjem derékig belegázolt a folyóba, és hívta Kopit maga után. Kopi idegesen futkározott fel-alá a parton, majd egyszer csak „egy életem egy halálom”, elszánt ugrással vetette bele magát a folyóba. Leküzdve a sokkhatást, odaevickélt a férjemhez, aki kiemelte a vízből, de Kopi még a levegőben is szorgalmasan lapátolt a lábaival.
Kopi tökéletesen urbanizálódott. Ugyanolyan magabiztossággal mozgott a népes Nagykörúton vagy az aluljáróban az emberi lábak sűrűjében, mint a budai erdőségek fái között, ahova kirándulni jártunk. Még az sem zavarta, ha fatörzs helyett egy-egy autókeréken helyezi el a „jelölését”. Az autótulajdonos méltatlankodása teljesen hidegen hagyta. Egy alkalommal a körúti kebabsütő arab tulajának márkás kocsiját spriccelte oldalba, és amikor az arab úriember rákiáltott, Kopi egyszerűen megugatta. Végül is Kopinak volt igaza… a fickó parkolt a járdán.
Kopi szeretett utazni, de mindig izgalommal töltötte el, ha tömegközlekedésre szálltunk. Tartott attól, nehogy lemaradjunk, mintha neki lett volna a legfontosabb, hogy célhoz érjünk. Elsőként ugrott fel a zsúfolt buszra vagy a villamosra, szó szerint áttörte magát a lábak sűrűjén, aztán sürgetőn visszapillantott ránk: „Gyertek, csináltam helyet!”
Kopi nem volt osztozkodó típus. Amikor befogadtunk egy újabb kutyát, egy termetes, de félénk német juhász keveréket, nem helyeselte a dolgot, de beletörődött. Kelletlenül nevelés alá vette az új családtagot, és a német juhász hamarosan sokkal inkább Kopi kutyája lett, mint a miénk. Kopit utánozta mindenben, neki fogadott szót, nélküle egy tapodtat sem volt hajlandó menni. Kopi kissé lekezelően bánt vele, de szükség esetén bevonta a csapatba.
Kopi türelemmel viselte a lázadozásainkat. A férjem katonáskodása idejéből hozott rigmuson: „Kopaszgyík, azír van, hogy szenveggyík”, csak elnézően mosolygott. Annál is inkább, mivel szenvedőknek inkább mi érezhettük magunkat, Kopi következetes gyámkodása alatt. De Kopi kötelességének tekintette, hogy mindkettőnket felügyelete alatt tartson, mintha időközben elvesztett nagymamám bízott volna rá minket: „Tartsd szemmel ezeket a szertelen fiatalokat!” És Kopi nem is tévesztett minket szem elöl egy pillanatra sem. Életünk minden percében részt akart venni.
Kopi remek bébiszitter volt. Amikor a húgom óvodáskorú gyermekei jöttek látogatóba, Kopi nagyszerű játszótársnak bizonyult. A gyerekek visongva kergetőztek vele a szobákban, menekültek előle fel a bútorokra, a falhoz állított bordás falra, s közben selypítve rikoltozták: „Kopásgyííík…”!
A bújócskát élvezték a legjobban, de nem ők bújtak el, hanem valamilyen játékot rejtettek el Kopi elől, akit addig kiküldtek a szobából. Amikor beengedték, Kopi azonnal lázas kutatásba fogott, és a gyerekek fetrengtek a nevetéstől, ahogy kis orrát felemelve szimatolta a levegőt, felugorva a székekre, asztalokra, de még a szekrényre is, aztán körbeszagolta az ágyat, bebújva a takarók, párnák alá, amíg meg nem találta a labdácskát vagy egyebet. A gyerekek annyira azonosnak tekintették Kopit magukkal, hogy amikor az egyikük izgatottan felkiáltott: „A könyvek mögött van!”,
a másik rászólt: „Ne mondd meg neki!”
Tény, hogy Kopi értette az emberi beszédet. Vigyázni kellett, hogy miről társalgunk előtte. De ha nem mondtunk semmit, akkor is kikövetkeztette apró jelekből a szándékainkat. Különösen, ha útra készültünk. Nélküle ugyanis nem mehettünk sehová. A nyaralásunkat is úgy kellett megterveznünk, hogy Kopi is velünk jöhessen. Igaz, hogy mi is csak vele éreztük jól magunkat.
A biciklink mellett kitartóan száguldott a legforróbb nyári melegben is, sőt, közben még ide-oda is cikázott, hátha sikerül felhajtania a lucernásból néhány nyulat, amiket éles csaholással üldözött, ahogy kopófélékhez illik. A hajszától aztán annyira felhevült, hogy gyorsan keresnie kellett egy tócsát, amibe rögvest belehasalt, és a férjemmel nevettük, hogy talán még sistereg is.
Soha sem maradt el mellőlünk. Még akkor sem, amikor már megöregedve bénulni kezdett a hátsó lába. Volt, aki kullancs-csípésre gyanakodott, de az állatorvosi egyetemen azt mondták, nem egyértelműek a laboreredmények. Én arra gondoltam, talán annak a szélütésnek a késői következménye, amiből néhány éve kigyógyult.
Amikor már csak heveder segítségével tudott járni, még akkor is olyan életkedv, életerő és annyi energia volt benne, ami azt hiszem, bennem soha nem lesz. Ezért bíztam vele együtt mindvégig abban, hogy most is meggyógyul.
Végül már egyáltalán nem tudott felállni, de a két mellső lábán is odavonszolta magát a szobánkba, az ágyunk mellé.
Utolsó emlékem róla, hogy megsimítom a fejét, és a könnyem rácsordul selymes kis homlokára, ő pedig megnyalja a kezem. Mintha megköszönte volna az együtt töltött tizenöt évet, pedig én tartoztam neki hálával.
Mindig is az volt az érzésem, hogy nem mi gondoskodunk róla, hanem ő az, aki törődik velünk, aki vigyáz ránk, aki gondunkat viseli. Talán ezért maradtunk nélküle olyan fájdalmasan árvák.
Kopi számomra fiatalságunk végigkísérője, ifjú éveink gondtalanságának, szabadságának, bizakodásának szimbóluma, életünk legszebb szakaszának társa volt, és most már örökre az is marad. Valami megismételhetetlen csoda volt, valami egyedi, amilyen csak egyszer adódik az életben, csupán rövidke időre, mégis az egész életet színesebbé és gazdagabbá teszi.
Kopikám… Köszönöm!