@Jaszladany : Én az aspergerességet nem nevezném igazán betegségnek. Manapság divat hogy még a homoszexualitásról is letagadják hogy betegség, holott én például vállalom, hogy azt igenis betegségnek tartom. Ha viszont az nem az, miért lenne épp az aspergeresség egy betegség?! Egy aspergeresnek simán lehet gyermeke is, sőt, lesz is sokkal nagyobb eséllyel, mint egy „igazi” homokosnak...
Ettől azonban még hogy nem tartom betegségnek, én is azt mondom, aspergeresnek lenni, az „nem normális”, ellenben semmiképp se annak a hibája aki ilyen lett. Szerintem ez RENDELLENESSÉG, de még nem betegség. Persze elismerem, lehet vitatkozni rajta, milyen fokú rendellenesség érdemli ki a betegség megtisztelő címkéjét...
Szerintem az aspergeresség lényege a következő agybiológiailag:
—Minden ember nagyjából azonos mennyiségű aggyal rendelkezik, ugyebár. Nem azt mondom hogy nincs különbség az agysúlyban, de ennek mértéke meglehetősen csekély. Mondható tehát durván, hogy mindenki egyformán eszes, ÖSSZESSÉGÉBEN. Azaz ha minden képesség mérésére lenne egy skálánk, amin mindegyiket egyforma egységben lehetne mérni, akkor ezek összessége meglehetősen azonos lenne minden embernél. Persze biztos akadnának butábbak meg okosabbak akkor is, de nem lenne túl nagy különbség azért a legokosabb és legbutább közt sem, ezt erősen hiszem.
Igenám, de nem azonosan oszlik meg az emberek közt az, az agyuk mekkora kapacitást biztosít az egyes feladatok ellátására! Ez olyasmi, mint amikor az időosztásos üzemmódban dolgozó komputer az egyes feladatoknak több vagy kevesebb időszeletet, illetve több vagy kevesebb memóriát biztosít. Itt rettenetes nagy eltérések lehetnek emberek közt. Még normális emberek közt is vannak jelentős eltérések. Van akinek jobban megy ugye a matek, van akinek a dallamok megjegyzése megy könnyen, van aki vért izzadva tud csak megtanulni olvasni úgy-ahogy, van akinek a kézügyessége jobb... (az se a kéztől függ, a kezet is az agy irányítja ugyanis...)
Aki nem nyilvánvalóan idióta, mindenre képes. Mindenre. De NEM EGYFORMA MÉRTÉKBEN képes erre vagy arra...
Na most az aspergeresség esetén, én azt hiszem, ez úgy van, hogy nálunk aspiknál valamiért egészen szélsőséges mértékben eltolódott az agykapacitás kiosztása úgy, hogy a hagyományosan „reál” dolgoknak tekintett feladatokra jusson a kapacitás majdnem teljessége. Emiatt az összes többi feladatra már alig maradt kapacitás.
Valójában „reál” alatt persze nem konkrét tudományokat kell érteni, hanem az analitikus-elemző gondolkodásmódot. De épp ez a hozzáállás hoz látványos sikert az aspinak minden reál tudományban, ha olyannal kezd foglalkozni, mert azokhoz épp e gondolkodásmód az ideális.
Na most ugye tudjuk, akinek csak egy kalapácsa van, mindent szögnek néz... Az aspinak jól megy ez a gondolkodásmód. Ehhez szokott hozzá, neki ez természetes. Emiatt minden probléma megoldását ezúton keresi. Sajnos vannak problémák, és tipikusan épp az emberi kapcsolatok ilyenek, ahol ez a gondolkodásmód szinte teljesen használhatatlan... Na ezekben a feladatokban/problémákban az aspi tehát előre prognosztizálhatóan totál csődöt fog mondani, mert ha ez az egy megoldási módszer (amiben ő KIVÁLÓ) nem alkalmazható valamire, akkor más megoldással nem képes előrukkolni. Illetve, persze, megpróbál minden mást, mert ő is képes mindarra amire a normális emberek... Csak mindenre ami nem efféle analitikus-elemző módszerrel megoldható, az ő hatékonysága a normálisokénak talán ha az egytizede, de ezzel is már szerintem jelentősen túlbecsültem az aspi sikerességi hányadát.
Abban az esetben azonban ha BÁRMI probléma esetén az analitikus megközelítés alkalmazható, na OTT egy aspit egészen egyszerűen LEHETETLEN LEGYŐZNIE egy normális embernek. (Feltéve ha amúgy az aspi rendelkezik a problémához szükséges lexikális ismeretekkel is. Mert nyilvánvaló ha például egy kis bantu néger srácról van szó aki soha életében még nem tanult programozni, az nem fog tudni operációs rendszert írni).
Analitikus-logikai feladatokban, meg mindenütt ahol általában véve valamiféle RENDSZERT kell
1. megalkotni
2. megtervezni
3. kikutatni
4. elemezni
5. részeire bontani
stb
ilyen téren egy aspi számára egy normális ember - sőt, normálisok akár kisebb, mondjuk tucatfős csoportja is! - egyszerűen nem ellenfél, nincsenek is versenyben hozzá képest, az aspi akkor is kenterbe veri őket ha a fél kezét a fenekébe dugja és csak hobbyból foglalkozik az üggyel. Sőt, nemcsak előbb oldja meg a problémát, nemcsak kevesebb hibával, de vélhető hogy valami egészen új megközelítést fog alkalmazni, amire addig senki se gondolt. Amiatt, mert az efféle rendszert alkotó dolgoknak többnyire több szerveződési szintje van, több „rétege”, na és ha tegyük fel egy normális ember átlátja nagy nehezen mondjuk az első két réteget, hát egy aspi első pillantásra észreveszi még a hatodik réteget (szerveződési szintet) is, ha pedig kicsit is beleássa magát a problémába, meg se áll nyolcig-kilencig. Azaz a problémákat sokkal alapvetőbb kiindulási pontjainál ragadja meg.
Amint azonban nem efféléről van szó, ugyanilyen arányú lesz a kudarc is. És az emberi kapcsolatoknál épp ez megy emiatt, kudarc kudarc hátán...
Na és az aspi egyikről se tehet, se a sikerről, se a kudarcról. Egyik se az ő érdeme vagy bűne. Egyszerűen neki ilyenné alakult ki valamiért az agya. Ez különben nem is lenne okvetlenül tragédia a számára, mert állítom, egy aspi remekül érzi magát, ha megfelelő környezetbe kerül... Tapasztalatból mondom... Nem érzi tragédiának a sorsát...
A baj az, hogy a világunk nem olyan hogy ekkora különbözőséget tolerálni tudjon. Állandóan azt várják el, hogy az aspi megfeleljen olyan követelményeknek, amikhez még iszonyatos igyekezettel SE tud megfelelni minimális mértékben se. Holott a medvétől se várják el, hogy felrepüljön a jegenyefenyő csúcsára, és szépen daloljon mint egy kanárimadár...
Az aspit úgy kéne kezelni mint egy HASZONÁLLATOT, sőt, mint egy rendkívül speciális célokra készült, érzékeny, de a maga feladatkörében csúcsteljesítményre képes precíziós műszert illetve munkagépet. És még ki se kell találni, mire alkalmas egy efféle fickó. TUDJUK MÁR. Egészen pontosan ismeri a képességeiket a tudomány, de ha mégse tudná valaki, kérdezzen meg nyugodtan engem...
Sajnos a demokrácia se kedvez az aspiknak. Demokráciában elvárnák, hogy mindenki „feltalálja magát”, hogy maga irányítsa a sorsát, megtalálja a helyét a világban... Na ez egy aspinak csak a legritkább esetben sikerül. Sőt, sosem, ha nincs pokoli mázlija. Hogy is tudná a szerencsétlen megtalálni a helyét a világban, hiszen ahhoz előbb meg kéne ismernie a világot... De az neki túl bonyolult... Szabálytalan... Káosz...
Igenis egy aspi akkor érzi jól magát, ha NEM Ő irányítja a sorsát hanem másvalaki, de olyasvalaki aki tudja, miként kell bánjon egy aspival úgy, hogy az aspi is jól érezze magát.
E fenti mondatból, figyeljétek meg, hiányzanak az olyan szavak hogy „önzetlenül”, „jólelkűen”, „nem használja ki őt”...
Mindez ugyanis mellékes. Semmi baj, ha kihasználják az aspit. Nyugodtan. Az aspi magasan tesz rá ha kihasználják. Többnyire észre se veszi, hogy ki van használva, de ha mégis, vállat von aztán elfelejti. Feltéve, ha annyit azért meghagynak neki, hogy ne legyen gondja a mindennapokra... Mert ha nem, azzal rákényszerítik hogy ilyesmin gondolkodjon hogy kihasználás, pénzügyek, aggódás a jövőért stb. De higgyétek el nekem, egy atomháborút se gyűlöl úgy az aspi, mint amikor ilyesmikről kell gondolkodnia...
Az aspi igen boldog tud lenni akkor is ha tudván tudja hogy pofátlanul kihasználják. Nem izgatja. Sőt, akár még büszke is lehet erre ha úgy tálalják, hogy ő mekkora hasznára van a munkáltatójának, s az mennyire boldog amiért egy ilyen zseniális embert talált mint ő... És az aspi ekkor úgy érzi mintha hájjal kenegetnék a lelkét, és mosolyog, majd félénken előbátorkodik azzal, hogy akkor kérhet-e fizetésemelést, mert hiszen a főnök is tudja hogy a minimálbért kapja csak... Erre a főnök ámultan kérdi, minek neki fizetésemelés, hiszen se kutyája-se macskája, megvan mindene... Mire az aspi, hogy de főnök, kéne egy új gigabájt bővítés a laptopomba... Erre a főnök barátságosan megveregeti az aspi vállát, hogy fiam, látod, hülye vagy te az ilyesmihez, maradj csak a programozásnál, látod, nem kell ehhez fizetésemelés, megint elbonyolítod a dolgokat, holott magad is elismerted hogy neked nem pénz kell hanem memória... Tudod mit, nem pöcsölünk memóriabővítéssel, írd le ide a papírra azt a laptop-márkát ami megfelelne neked, holnap megveszem neked az új laptopot!
—Hú, főnök, hát ezer hála és köszönet, ezt remélni se mertem, maga arany ember, apámként szeretem!
—Na ja... El is várom tőled ezt, fiam! Persze, nem mindenkivel vagyok ilyen, nehogy azt hidd, de te igazán megérdemled... Biztos tudod hogy mindenki egy mogorva vadembernek tart engem akinek jégcsap van a szíve helyén, nos elárulom neked, IGAZUK VAN, mert én valóban olyan vagyok! Muszáj olyannak lennem, ez az üzleti élet, örülj neki hogy te nem üzletember vagy, nem könnyű szakma az... Na de hát te kivétel vagy, te ám nem olyan vagy mint a többi tucatember, mint az a sok hülye idióta akit alkalmazok, muszájból, mert ritkaság hogy egy hozzád hasonló zsenire leljek... tudod te is hogy igazam van, hiszen ismered a képességeiket, hülye mind, egytől-egyig, ha kilőném őket egy ágyúból, akkor se érnének a nyomodba se... szóval, a te eseted más mint az övék, te kivételes bánásmódot érdemelsz tőlem... De akkor holnap a régi gépedet visszaadod nekem, mert nem pocsékolunk...
És az aspi boldog, holott fizetésemelést se kapott, de lám, ennyire megbecsüli őt a drága jó Nagyfőnök... És a nagyfőnök is boldog, mert az az új laptop a tizedébe se kerül annak, amit egyetlen normálisan fizetett programozójának kifizetne egy hónapban, pedig az feleakkora hasznot se hajtana neki mint az aspi. És az aspi nem is kér új laptopot minden hónapban...
Kihasználás?! PERSZE. Ilyen a világ. De ez nem is baj, HA MINDKÉT FÉL BOLDOG.
Nem az az aspik baja hogy kihasználják őket, hanem épp az, hogy nincs minden aspinak olyan gazdája, aki okosan kihasználná őt...