Szerintem ki is kell mondani, ami bánt minket, ami nyomja a szívünket (persze nem mindegy, milyen módon tálaljuk), az érzéseket melyek bennünk vannak meg kell őket élni egytől egyig, csak így alakíthatóak át, csak így fognak elmúlni. Hogy a másik fél ehhez hogyan viszonyul, az nem a te dolgod, nem a te életed. Viszont ez nem jelenti azt, hogy mindegy a dolgok tálalás módja, mert az nem a te életed. Minden egyes tettünkért kötelesek vagyunk felelősséget vállalni. Amit még tudnék neked javasolni, hogy próbáld megérteni a kiváltó okát, hogy mi miért történik, miért bánt téged (önvizsgálat), a mögöttes tartalmát megvizsgálni és ha sikerül rájönnöd, hidd el könnyebb lesz. Vagy a másik módszer (én is ezt használom leginkább), bár nem tudom spirituális fejlődésed útján merre fele tartasz már, próbáld meg elfogadni a másikat olyannak, amilyen, mert hidd el, hogy tudattalanul olyan, amilyen, mert ő csak azon a szinten ezt képes "adni", nem tud más milyen lenni. S ha megpróbálunk az ilyen emberek felé szeretettel közeledni (miután elfogadtuk lényét olyannak, amilyen) akkor sok minden néz változás elébe (nekem voltak az életemben eléggé durva pofonok, többször is, de mindig fel tudtam állni utána, s nekem a spirituális szemléletmód, hozzáállás sok mindenben segített). Azt sose feledjétek, hogy mindent és mindenkit azért kapunk az élettől, hogy tanuljunk és fejlődjünk általuk. Oka van mindennek, hogy mit kell tanulni, azt mindenki magától kell megtudakolja. De egy nap, mikor visszaemlékeztek ezekre a dolgokra, mosolyogni fogtok rajta és hálásak lesztek, mert ezt és azt megtapasztaltátok, megtanultátok, gazdagabbak lettetek.
Higgyétek el, ez így lesz idővel, próbáljatok a gondolkodás módon változtatni és egy kialakult állapotot ne minősítsetek rossznak, mert az valójában nem létezik -az elme szüleménye -, minden csak felfogás és hozzáállás kérdése. S Isten soha nem ad senkinek sem olyan "terhet, problémát", melyet a lelke nem bír el. Isten szeret mindenkit, mindig ott van, ha szükségetek van rá, csak szólítsátok őt szívből.