Köszönöm, ha megtiszteltek az olvasásával. Minden kritikát szívesen fogadok.
Minden jóban, van valami rossz...,
avagy minden rosszban, van valami jó...!
( a szőlőtőkék örök titka...) ÚJSZILVÁS
I.
Csak eső ne legyen! - , mert akkor iskolába kell menni a közös iskolai diákmunka helyett, rendes tanítással, álmos reggellel, gyorsan firkantott pótlólagos házival, hosszú szürke órákkal, beígért magyar dolgozattal, s telt reménnyel..., hogy holnap... holnap, majd jó idő lesz!
Vödröt, kést hozzatok! Puttony lesz, azt kapnak a fiúk, a teherautókba osztályonként szállunk fel! Senki se késsen, mert igazolatlan, reggel pontosan nyolckor indulunk! A rövid, határozott tájékoztató még mindannyiunk fülében elevenen cseng, miközben az iskola kapujában, egymáshoz csatlakozva kis csoportokba verődve, lelkesen beszélgetünk a holnapról, búcsúztatva a mai sulis napot.
Igen...! Szaladok le lakásunk udvari lépcsőjén, a reggel még ködfátyolban kúszik, de nem esik. Miközben az eget kémlelem, megcsillan a lugasra szőtt pókháló gyöngycseppiben ébredő napsugár... Az ősz hetek óta kényeztet, kegyes, langyos aranybarna nappalaival, kiparancsolja a bezártságot.
Anya, a konyhában gondosan csomagolja a napi elemózsiám, ezt most Ő készíti, szendvicsek, konzervek, gyümölcs, víz... Egyszerű szövettáskába pakolja, a nyári szünetben varrta, oldalán névjegyem kezdőbetűit belehímezve, sugárzó anyai szeretet. Az apró zsebekben mindennek van helye, a szőlősben nincs hűtő alkalmatosság, s a hangyák gyorsan megtalálják a téli éléskamrába valót, akkor aztán nincs mentség, könnyen éhkoppon marad az ember lánya.
A krumplis vödröt öntsd ki, az jó lesz a szőlőnek, a késre vigyázz, nem túl hegyes, de éles, parafa dugót húztam a végére! - sorolja anya, szűnni nem akaró hosszan, a sok apró figyelmességből adódó intéseket.
Az ablakból pontosan az utca sarkára látok, már ott vár, toporog, forgolódik némi türelmetlenséggel barátnőm. Szőkésbarna göndörödő hajfürtjeit gyengéden kuszálja a föltámadt enyhe őszi szellő, ruhája most is toppon, a legújabb divat szerint, amit mindig csodálok rajta. A kezében éktelenkedő nagy veder messziről árulkodik, Ő is az iskola előtt gyülekező diákokhoz tart. Kapkodom a lábam egy gyors otthonbúcsúval, s a kapun kilépve szétáradó könnyed izgalom, beteljesült öröm tölt el.
Szeretem ezt a szabadságot, tudom..., hogy az iskola rendjébe tartozó kötelességnek eleget kell tenni, de ez olyan más...! A felnőttes felelősség előre vetített bizalma mellett, homályba vész a mindennapos küzdelem, “Tanárbá’..., Tanárnő’...!”. Lényegtelen, hogy kiesik ki a padból a minél hamarabb és magasabbra fölnyújtott jelentkezés közben... Most együtt leszünk, együtt teljesítünk, egymás keze alá dolgozunk, egymásra leszünk utalva, egy csapat, egy osztály, a Mi osztályunk...
Hú..., de jó lesz..., s lelki szemeimmel látom, hogy a fiúk hősiesen hordják a nehéz puttonyokat, s míg megtöltjük azt érett fürtökkel telt vödrökkel, tréfálkoznak, viccelődnek, dőlünk a kacagástól. Derűtől hangos a szőlőtábla.
Szeretem ezt a hangulatot..., mikor a létrával, padokkal felszerelt teherautóra fölkapaszkodva, szorosan egymás mellé ülünk, egyek vagyunk, összetartozunk. Baráti összekacsintással ki lesz a kezdő, ki lesz a Nótafa?
Indulunk! - Arcomba vág a frissen telt szél, behunyom a szemem, s a fák árnyékán átszűrődő reggeli napsugár vibráló fénye, átjárja mindenem...
“Jász-kunsági gyerek vagyok...”, “ Piros alma csüng a’ csüng az ágon...”, “ Gólya bácsi, hosszú lábú gólya...”- útközben..., a zúgó motorhangot elnyomja a nótázás, s az emberek integető mosolya kísér.
Homok..., mindenhol homok..., futóhomok...! Hatalmas táblákban, rendben sorakozó karók mentén szőlőtőkék. Homokbuckákon kanyargó utak, néhol... apró tanyák, fehérre meszelt házakkal, gémes kúttal, körötte kárászoló apró szárnyas jószágokkal, galambdúcokkal, homokból előbújt boros pincékkel, akácfa szigetekkel..., ez a kunsági borvidék.
Micsoda pálfordulás, ahogy a vödrök csörömpölése, zsibongó-mókázó hangoskodás, hatalmas kádakkal megrakott vontatók zaja, fölveri a szőlőt érlelő csöndet. Egyre melegebb van, s egyre gyakorlottabb mozdulatokkal vágjuk, s potyognak a fürtök az edénybe, telnek a kádak. Hatalmas visítással, jajgatással, kacagással, gyorsan segítünk egymáson, ha valamelyikünket megtalálja a királydinnye, mert tüskéi igen kellemetlenül szúrnak.
II.
Délidő..., új sorba már nem állunk, csoportokban vonulunk az akácos kiserdőhöz, ahol mindenki megtalálja a saját csomagját. Terítünk, csak úgy..., a fűben ülve, ölben..., ahogy a lehetőség adja, na meg kicsit, eleinket idézve..., mert Ők is így tettek, ha a földön dolgoztak. Csönd..., mert a munka felismerteti a szólás-mondás értelmét..., miért mondja a “Magyar ember, evés közben nem beszél!”
Talán..., ekkor kezdődött, amire, úgy emlékszek, mintha ma történt volna..., mert ahogy oldalra nézek, egy takaros kis befőttes üveget látok. Gyorsan beleharapok édesanyám téliszalámis szendvicsébe, ropogós zöldpaprikával..., felséges íze felülír minden látványt.
A gondolat azonban nem hagy nyugton..., mert képzeletben pörögnek a képek... Mézédes kéklő szilvák hamvassága, pöffögő-buffogó szilvás kondér illata, stelázsin sorakozó, hófehér hólyagpapírban szoknyát öltő szilvalekváros üvegek, nagymamám domós házikenyere, egy karéja beteríti mindkét tenyerem, s rajta...’ a ragyogó nyári napsugarak aranybarna íze...
Kérsz? Szilvalekvár! -, s a mellettem ülő 2. Kis barátnőm, felém nyújtja az üveget.
Reggel siettem nagyon, csak lekaptam a polcról, gyorsan bedugtam a táskámba, még kenyeret sem vágtam.
Ti főztétek? - kérdezem megilletődve, s gyorsan lenyeltem a számban lévő falatot.
Igen! Tudod..., Anyám korán reggel ment dolgozni, nem volt ideje Velem foglalkozni. Így is majdnem elaludtam, még szerencse, hogy elértem az iskolabuszt.
Tudod mit, cseréljünk! - hirtelen ötlettel nyújtottam felé a másik érintetlen összeborított szendvicsem, s a zöldpaprikám maradékát.
Tényleg, Nekem adod?? Az összeset? - nézett Rám hitetlenül, csodálkozó tágra nyílt kék szemmel, s már nyújtotta felém a felbontott üvegből kivett kiskanalat a lekvárral. Meglepődöttségem nem titkolva, két tenyeremmel számhoz kaptam, majd örömmel gyorsan elé tettem a szalvétás csomagom.
De, jó! - szaladt ki a számon. - Cserélünk, ehetek belőle?
Megeheted mindet, nekünk olyan sok van, tele a kertünk szilvafával, roskadoztak a szilvától..., de Te tényleg nem sajnálod a téliszalámis szendvicsed?
Dehogy sajnálom, olyan rég ettem ilyen finom, házi... szilvalekvárt!-, de akkor már föl se néztem, mert a számban szétáradó fenséges íz, emlékeim képeiben megelevenedő zamat a számban, olyan elégedettséggel és némi mohósággal töltött el, hogy csak kanalaztam... és kanalaztam... Mikor alaposan kikapirgáltam a dunsztosüveg falát, lenyalva a kiskanál mindkét oldalát, akkor döbbentem rá, hogy mind megettem, üres az üveg.
Na..., ugye? - Meg lehet ezt enni, Mi is szeretjük! - bizonygatja két kenyérharapás közben, elégedett mosollyal 2. Kis barátnőm, s már szedelőzködünk, pakolunk össze, mert a távolból munkára sürgető hívásnak gyorsan eleget kell tenni.
Megújulva, frissen folytatódik a szüret, csak..., mintha valami másodlagos dolog vonná el időszakonként a figyelmem. Olyan érzés lesz úrrá rajtam, mit ritkán tapasztalok, mintha ördögök ébredtek volna a hasamban, s táncot járva, tűzcsóvákat kőrbe dobálva, egyre erősebben, vasvillával karmolnák a pocakom belsejét.
- Eh..., majd elmúlik! - gondolom, miközben igyekszek rá sem hederíteni a rám törő sanyargató fájdalmakra. Gyorsabbra fogom a munkatempóm, abban a reményben, hogy a mozgás ilyen esetben mindig jót tesz. Az ördögök még sem hagynak békén, s bizony egyre jobban vágyok az otthon biztonságos nyugalmára, s kifejezetten várom...., hogy mikor fújnak ismételt gyülekezőt a hazainduláshoz. Szilvalekvár, a szilvalekvár kenyér nélkül..., ó gondolhattam volna...! Összehúzza a testem, ezer hegyes köröm karmol, s mindenem azt kívánja csak néhány pillanatra múljon, múljon..., mikor megkönnyebbüléssel hallom...
- Hozzátok az utolsó puttonyt, ne vágjatok több szőlőt, gyülekezünk haza a teherautóknál!
III.
Na, most vagyok igazán bajban, mert mennék is..., meg..., maradnék is! Sietnék a többiekkel, de parancsol a szabadulás vágya, oda ahová a király is gyalog, azaz maga jár! Hol találok olyan nyugodt, magányos helyet..., ebben a fölbolydult szőlőrengetegben, hol a sorok között, nem bukkan föl közel háromszáz társamból senki, hiszen mindenki igyekszik haza?! Úgy érzem, mikor csaknem megállapodok magammal, hogy hopp, ez jó rejtek, mint a népmesei mezei nyúl, aki hiába fut, lohol, a földparcella végében mindig fölkiált egy sündisznó, hogy - Én már itt vagyok!
Szőlősorok közt bújócskázva, igaz... jóval messzebb, de még hallótávolságban, találok egy akácos ligetet. Végre megkönnyebbülve, de annál nagyobb ijedelemben hallom, hogy a nevem kiabálják. - Hol vagy, merre vagy? Indulunk, indulás! Most aztán megtapasztalom örök életre, hogy milyen a homokfutás, mert ez idáig eszembe sem jutott, hogy mennyivel nehezebb a süppedő homokban gyorsan szaladni, mint sima, fekete földön. Berregő, indulásra kész autók sora között a miénk előtt többen várnak, integetnek.
Gyere már! Még jó, hogy el nem indultunk nélküled, mert itt most olyan nagy baj történt, hogy észre sem vettük, csak most, hogy hiányzol. - mondta aggódva barátnőm.
Szegény Nagy barátnőnk ujja, a rajta lévő gyűrű, felszálláskor beleakadt egy kiálló kapocsba. Sajnálom, s látom, hogy kisírt szemmel, bekötözött kézzel, szomorúan ül fönn az autón, a többiek szeretettel veszik kőrbe, simogatják, vigasztalják. A fiúk megpróbálják kicsit viccesre fordítva elterelni a figyelmét, de sajnos ez nagyon komoly, rosszabbul is végződhetett volna.
Indulás! Arcom újra belesimul a délutáni langyos napsütésbe, a testem kellemes fáradtságban minden rezdülésre, rázkódásra jobbra-balra, előre-hátra dől, szó-hangfoszlányok egybemosódnak a zengő dallamokkal...
Gondolatom kusza képekben..., zamatos, kövér, áttetsző, mézédes szőlőfürtök, tölgyfa hordóból csorgó mustra döngicsélő méhek, ördöngös hamvas szilvák tánca, napsugárgyöngyök gyűrűje, szálló ökörnyállal szőtt avar illata...
Hm... Minden jóban, van valami rossz, avagy..., azért..., minden rosszban van valami jó!