Édes anyanyelvünk, azaz "Mely nyelv merne versenyezni véled."

Lesz-e költő, ki az édes anyanyelven
Rólatok korának csudát énekeljen?…
<table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Vagy elszórnak majd az éjszaki vad szelek,</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">S idegen nép tombol hamvaitok felett?</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Vagy nem lesz, aki egy könnyet ejtsen rátok:</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Ősi hajlékában ég meg ősz apátok,</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">S kis testvéreitek, amint térdepelnek,</td> </tr> </tbody></table> Martalékul jutnak a játszó fegyvernek?

Csak az anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni, csak attól nem kapunk soha csömört, csak azt fogadjuk magunkba korlátlanul úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk. A többi nyelvből kisebb-nagyobb adagot bírunk el, mint az orvosságból. Ami túl van ezen az adagon, az már nem gyógyít: mérgezést okoz.

​

Ki az közülünk, kortárs magyar írók közül, aki Kosztolányi szenvedélyes figyelmével fordulna nyelvünk állapota felé? Nyelvművelő tudóst, tanárt, szakembert szépszámút ismerek, de írót, Kolozsvári Grandpierre Emilen kívül, senkit. Sütő András ugyan írt egy bibliás című, gyönyörűséges könyvet: Engedjétek hozzám jönni a szavakat, de ez a mű sokkal inkább a kisebbségben élő magyarság sorsregénye, mint anyanyelvünké. Egy vízözönre készülő író bárkanaplója, melybe Noé módszerével egy szorongatott nép veszélyeztetett szavait gyűjti össze. S mindazt, ami a szavak körül csapong, vergődik, felhősödik és világít. Azt is mondhatnám, hogy Sütő könyve egy örvénylő lázbeszéd, riadóztató röpirat, amely kimondatlanul is arra akar rádöbbenteni bennünket, hogy az erdélyi magyarság nyelvét fenyegető veszélyek minden magyar anyanyelvét is fenyegetik. Mert a sújtás, amely őket éri, véraláfutásos nyomokat hagy mindnyájunkon.

Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér​

A magyar irodalomba tévedve föl kellett figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint nem erdőbe, hanem bokorba születtem, az anyanyelv diribdarabjai közé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek is föl kellene ruházkodnia: csupa maradvány, foltnak való, szalagvég, elhullajtott kacat. Téli estéken Arany Toldija tartott ébren, azzal a döbbenettel, mint mikor a szilvafáról a hátamra esve, szavamat vesztettem. Nem ismerjük a nyelvünket! – kezdett sajogni bennem a felismerés, végét vetvén az iskolai dolgozatírás boldogságának. A világ teremtésének bibliai homálya vett körül és a bizonytalanság: a vásár végére születtem-e vagy az elejére?

​

​

A nagy szavak kora elmúlt. Félek, a kis szavaké is letűnőben.
Mi az, ami a miénk? Az ember sokszor transzcendenciába hajló öngyötrése. Vagy nagyon is földi gyötörtetése. Az anyanyelv; az egyetlen – a koponyánkon kívül –, amit nem lehet pótolni mégoly ügyes szervátültetéssel sem. Az ember csak nyomorék lesz, de az író, ha a nyelvét elveszik, idegenre cserélik, belehal. Miénk még a birkózó, nyers életkedv és az érett haláltudat. A kutatás-keresés. A gyermeki „miért”. A felnőtt „miképpen?”. Talán az isteni „így, ezért”…

<table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Mert a halál rád törhet mindenütt.</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Az alattomos szereti az idegenség</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">burkát. Elvétett lépéseidre</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">otthonos fény derül majd. Talán</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">még anyanyelved sem bizonyul</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">kapaszkodónak. Hades több lesz,</td> </tr> </tbody></table> mint a hazád volt egykoron.

"Csak a magunk beszédével és írásával való elégedetlenségből születhetik meg az a lázas, munkás igyekezet, amellyel az anyanyelv szellemének megismerésére és megőrzésére eljuthatunk. Az anyanyelvnek lehetőleg hibátlan használata így lesz egész életünkre szóló, magától értetődő követelés, kérlelhetetlen parancs számunkra..."
Szabó T. Attila

"Az anyanyelvet valóban el lehet felejteni. De nemcsak külföldön, idegen nyelvek uralkodói légkörében vagy szomszédságában - el lehet felejteni idehaza is. Ha nem arra használjuk amire való, a nyelv meghanyatlik. Ha nem az igazat fejezzük ki vele, s ha nem a legsürgetőbb, legizzóbb álmainkat bízzuk rá, elsorvad."
Csoóri Sándor

"Semmi sem jellemző annyira a magyar nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval zenéje."
Kodály Zoltán

Baghet Iskander
Sütő András emlékére


Egy égő gyertya távozott halálával a magyar irodalomból. A fény, amit tartott a magyarság, a magyar nyelv felé azonban örök érvényű. Sütő András támasz volt az erdélyi magyarság számára, legenda. Küzdött, méltósággal – egy másik országban. Csak tanulni lehetett tőle.



Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat, az Anyám könnyű álmot ígér, a Káin és Ábel, a Csillag a máglyán, az Advent a Hargitán szerzője 1927-ben született Pusztakamaráson. Nem passzív szemlélőként élte le 79 életévét, hanem olyan életművet hagyott maga után, ami valószínűleg utánozhatatlan marad. Kötődött Kecskeméthez (is). A Kecskemét-Marosvásárhely Baráti Körnek köszönhetően járt is városunkban, és mi is jártunk nála többször.

Egy 2002-es látogatásunkkor mi magunk is sokat gondolkodtunk, zavarjuk-e őt otthonában. Éreztük ezt úgy is, hogy előtte jeleztük neki, meglátogatnánk. Mégis, nagysága oly tiszteletre méltó, hogy az ember akarva-akaratlanul bizonytalanodik el. Háza, ahol feleségével élt, egy csendesebb marosvásárhelyi utcában állt. Életpályája annyira hatalmas, hogy a román várospolgárok is mély tisztelettel viseltettek ez iránt a ház iránt.

Egyszerű, sátortetős épület. Minimum ötször kértünk elnézést a zavarásért, a fogadtatás azonban még inkább ámulatba ejtett minket. Erdélyi pálinkát „kellett” innunk, mi tagadás, az íze kiváló volt. Bármit is kérdeztünk tőle, szívesen válaszolt, miközben felesége, aki farmert viselt, ugyanolyan szívélyesen szólt hozzánk, és elérte, hogy kevésbé feszengjünk könyvekkel teli nappalijukban. Irigylésre méltó volt otthonuk melege, légköre. Az írógépbe épp be volt fűzve egy papír, aznap is dolgozott, alkotott. Elmesélte pár nappal korábbi élményét: pisztrángot „vadászott” egy közeli patakban. Egyik kedvenc időtöltése volt.

Nekünk is elmesélte – mint mindenkinek, aki a nappalijában megfordult – a falon lógó Illyés Gyula-fotó történetét. A képet Bahget Iskander fotózta, amin állítólag Illyés felesége „odaszól” a nagy írónak: nem kellene annyi bort innia.

Ott jártunkkor is a magyar nyelvről beszélt, annak szeretetéről és óvásáról. Úgy gondolta, és ezt hirdette mindenkor és mindenhol: a nyelv ápolásában a családnak van a legnagyobb szerepe. Beszélt aktuálpolitikáról, színházról, Kecskemétről és idézte Tamási Áront: „aki emberként hitvány, az magyarnak alkalmatlan.”

Örüljünk, hogy ő is járt nálunk, hogy szerette Kecskemétet.

Olvassuk őt – ezentúl is!

Ki viszi át a csángókat a túlsó partra? - Gál Kinga nyitotta meg a XIII. Csángó Bált

A Kisebbségekért - Pro Minoritate Alapítvány és a Moldvahon Csángó Kulturális Egyeslület február 7-én rendezte meg a tizenharmadik Csángó Bált, melynek fővédnöke idén Sólyom László, a Magyar Köztársaság elnöke. A Petőfi Csarnokban összesereglett érdeklődők előtt a rendezvényt Gál Kinga nyitotta meg.


<META content=Word.Document name=ProgId><META content="Microsoft Word 12" name=Generator><META content="Microsoft Word 12" name=Originator><LINK href="file:///C:\Users\ULISCS~1\AppData\Local\Temp\msohtmlclip1\01\clip_filelist.xml" rel=File-List>
<LINK href="file:///C:\Users\ULISCS~1\AppData\Local\Temp\msohtmlclip1\01\clip_themedata.thmx" rel=themeData><LINK href="file:///C:\Users\ULISCS~1\AppData\Local\Temp\msohtmlclip1\01\clip_colorschememapping.xml" rel=colorSchemeMapping>
<STYLE type=text/css><!-- /* Font Definitions */ @font-face {font-family:"Cambria Math"; panose-1:2 4 5 3 5 4 6 3 2 4; mso-font-charset:238; mso-generic-font-family:roman; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:-1610611985 1107304683 0 0 159 0;} /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-unhide:no; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; text-align:justify; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman","serif"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:EN-GB; mso-fareast-language:EN-GB;}.MsoChpDefault {mso-style-type:export-only; mso-default-props:yes; font-size:10.0pt; mso-ansi-font-size:10.0pt; mso-bidi-font-size:10.0pt;}@page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;}div.Section1 {page:Section1;}--></STYLE>
Tisztelt Közönség, kedves vendégek, szeretett jelenlévő csángó barátaink!<?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O></O>
<O></O>
Szépen felcseperedett az immár 13 éves Csángó Bál. Töretlen az érdeklődés és törtetlen a szervezőkészség. Mindez a legjobb bizonyítéka annak, hogy a civil kezdeményezések falakat törhetnek át, és szívósabbnak, töretlenebbnek bizonyulnak, mint megannyi politikai kezdeményezés. Noha, mára már azt is megértük, hogy van Európa Tanácsi határozat a csángó kultúra védelmében, vannak Európa parlamenti beadványok és felszólalások a csángók anyanyelvtanulása érdekében, megértük, hogy magyar és román közjogi méltóságok Csángóföldön találkoztak, vatikáni papír van arról, hogy támogatni kell a magyar misézést. <O></O>
<O></O>
Mégis a civil összefogás , az embertől emberig tartó kapcsolat az, ami átvinni látszik a csángókat a túlsó partra : Kallós Zoltán, Tánczos Vilmos, vagy Diószegi László, akik a saját, embertől emberig érő eszközeikkel eldöntötték, hogy nem hagyják a csángó magyar kultúrát elveszni és átmenekítik azt a túlsó parta, haladva Bartók, vagy Domokos Pál Péter nyomdokain. Külön megiszteltetésnek veszem, hogy körünkben köszönthetem Kallós Zoli bácsit ma este.<O></O>
<O></O>
Az emberekről kell itt ma szó essen, akik az archaikus kultúra veszendő elemein túl, a mai csángó embereket, gyerekeket szeretnék átvinni a túlsó partra. Akik önkéntesen, vállalva nyers, kemény sokszor lélektelen mindennapokat, hatósági zaklatást és templomi kiátkozást – nevelik, magyar szóra, az édes anyanyelv hívó, és örző- védő szavára tanítják a csángó nebulókat. <O></O>
<O></O>
Azokat, akik, ahogy majd húsz esztendeje Salamon Antal kósteleki plébános írta Ioan Robu bukaresti érseknek „Moldvában, de nem az iskolában, hanem az anyánktól tanultunk meg magyarul. Amit az iskolában tanultunk, az nem a magyar nyelv volt, hanem a nemzeti hovatartozásunk tudata: tudatosodott bennünk, hogy otthon magyarul beszélünk. Ezt nem külön tantárgyból tudtuk meg, hanem felhalmozódott tapasztalatainkból.” <O></O>
<O></O>
Az összefogásról, a szolidaritásról kell ma este itt beszéljünk, az emberekről, Önökről a közönség soraiban, akik anyagilag, , szervezésben segítik, és szellemét táplálják a moldvai és gyimesi csángó magyarság megmaradásának. Ahogy Csaba testvér mondja, " fényre hajlik az ember, ezért csak a szolidaritással lehet sikerre vinni a csángó magyar oktatás ügyét” A minap olvasva Major Emőke kemény sorait a csángóföldi keserű mindennapi küzdelméről – Csaba testvér szavai jutnak eszembe a csángó magyar iskolaközpont végeláthatatlannak tűnő harcában: „Álmainkat nem adtuk fel csak beláttuk, hogy sokkal hosszabb ideig fog tartani azoknak a valóra váltása".<O></O>
Az álmokat, a kitartást nem adhatjuk fel, ameddig egyetlen egy csángó magyar is létezik még, egyetlen gyerekecske él, aki megkérdi még, hát őt ki viszi át a túlsó partra? Tagja annak a zárt kis csángó univerzumnak, amelyik naponta ütközik az ortodox, a leginkább román nyelvű római katolikus és az archaikus magyar műveltség között. Felemás időnkívüliségben élőkről van szó, akikben egyesek egy magyar népcsoport végóráit látják. Én mégis mást látok és láttatnék:<O></O>
<O></O>
Kicsiny közösségeket, akiknek ki kell óvakodniuk eddigi védekező, kívülről alaposan megtámasztott elszigeteltségükből, akik esetlen , tétova lépéseket tesznek a közösségi modernizáció és a jólét útján, s közben őrizniük kellene középkori eredetű azonosságtudatukat – amelyik a mindennapi tapasztalatra épül s nem akar tudni a XIX. századi, oly sok áldozattal járó polgári nemzetfogalomról. Felismerésről szól az én olvasatomban a csángók holnapja arról, hogy a tradíciót és a modernitást valahogy összhangba kell hozni.<O></O>
<O></O>
Innen nézve a csángó kultúra, az archaikus beszélt magyar nyelv kihalt igealakjaival az, ami átmentésre szorul, onnan egész generációk jövőképe, anyanyelvestül, identitásostul vár segítséget. Legtöbbször ösztönösen, legkevésbé sem tudatosan. Mert nem csupán a belső hagyományvesztés fenyegeti a talán még meg sem született generációkat ott a végeken, hanem az a láthatatlan határ, ami ott húzódik közelükben, házaik és ágyaik között, kultúrák, szemléletmódok, vallási indulatok között. S ez a határ mozog. <O></O>
Ami megtartó erő ebben a kemény életformában még ideg óráig, az a szülőföld. Ahogy a klézsei Nyisztor Mihály mondta „A szülőföld több mint a nemzetiség, a hovatartozás, több mint minden. Amikor hívtak, költözzek ki Magyarországra, rádöbbentem, ott is csak csángó, idegen lennék: a szülőföldet nem tudom magammal vinni.” <O></O>
<O></O>
<O></O>
„Olyan a mi életünk, hogy nemcsak az ember, de az Isten is csudálkozik rajta” – meséli egy hidegségi öregasszony. <O></O>
Ennek a kemény életnek az érdekében kell nekünk összefogni, így is, a tizenharmadik Csángó Bál formájában is, archaikus énekekkel, autentikus dallamokkal, zenével és tánccal mert hiszen „nincs oly erő, mely útjába áll hótiszta szavaknak és ne engedné, hogy kezet nyújtson, ha kell, magyar a magyarnak." (Wass Albert)<O></O>
<O></O>
Kedves meghívott csángóföldi előadók, szeretett Kallós Zoli bácsink, és Önök mindnyájan a közösség soraiban – köszönjük, hogy eljöhettünk, itt lehetünk, köszönjük, hogy eljöttek és velünk tartanak- jó szórakozást, a tizennegyedik csángó bálig feledhetetlen bált kívánok, egy a Csángóföldön, az esztenán nyugalomra készülő csángó családfő esti imájával:<O></O>
<O></O>
Adjon Isten jó estét, hadd virradjon meg esmég!”<O></O>
<O></O>
<O></O>
*a beszédben felbukkanó idézetek Margittai Gábor: Külső Magyarok c. könyvéből származnak<O></O>

Hajdú Barbara

Idegen szavak környezetemben

Minden embernek meg kellene őriznie anyanyelvét, akkor is, ha más környezetben vagy más országban él. Vannak olyanok, akik nem is akarnak tudni anyanyelvünkről, más nemzetiségű emberekkel alapítanak családot, és teljesen átveszik azoknak a nyelvét. A sajátjukat már nem is tisztelik, nem is emlékeznek rá.
Én is olyan környezetben élek - szerb anyanyelvűek között -, ahol nagyon kevesen beszélik az én anyanyelvemet. Én is átveszem a társaságomban élők beszédét, szóhasználatát, és nagyon kell vigyáznom arra, hogy ne „vegyítsem" a magyart a szerb nyelvvel, így én is sokszor abba a hibába esek, hogy: digitron, batri, patika, majica, csasztizás – bizony előfordulnak a szótáramban.
Amikor édesanyámmal és testvéremmel Szegedre utazunk, ott tapasztaljuk igazán, hogy nem tudunk helyesen magyarul beszélni. Legutóbb is, a buszállomáson várakozva anyunak eszébe jutott, hogy még kellett volna venni „cimetet", s a bátyámat visszaküldte a boltba. Ő bement, köszönt, és kért szépen cimetet. A boltosok összenéztek, és rákérdeztek:
– Mit kérsz, kisfiam? – Cimetet – válaszolta Miklós. – De semmi nem történt, csak múlt az idő. Mi is beléptünk anyuval a boltba. A boltosok éppen akkor mutogattak felvágottra, csokoládéra, kekszre, hajmosószerre, egyebekre, hogy megfejtsék a rejtélyt. Akkor hirtelen, mint egy szikra, kipattant belőlem:
– Fahéjat kérünk! – A boltosok persze nevettek, kiszolgáltak bennünket, mi fizettünk és eljöttünk. Mindezek után nem éreztük jól magunkat. Én egy kicsit kioktattam a bátyámat is, hogy jobban ügyeljen a magyar szókincsére, de tulajdonképpen mindannyian hibásak vagyunk. Többet kellene tennünk anyanyelvünk tisztaságáért, hogy még az unokáink is ebből éljenek, ebből tanuljanak.
Érzem, hogy az olvasással sok új szót megtanulok, és egyben gyönyörködök is a magyar nyelv gazdagságában. Színjátszó szakkörön és versmondással szintén sokat tanulok és fejlesztem anyanyelvi kultúrámat. Nagyon kell vigyáznom, hogy ezt a tisztaságot megtartsam, ha magyarul beszélek. Ha pedig szerbül, akkor azon a nyelven tisztán. Azon még sose gondolkoztam el, hogy más nemzetek tőlünk, magyaroktól is vesznek-e át olyan mindennap használt szavakat, és az övékét rontják velük. Vagy csak mi, magyarok vagyunk ilyen szolgalelkűek? Jó lesz vigyázni!
Naponta nyelvet – álarcot cserélek. Néha úgy érzem: arcom már ez álarc, néha meg: hiába vergődik a lélek, megváltásra csak önnyelvén találhat.
Mert leírhatom angolul az élet minden rejtelmét, le a mindenséget, de anyám nyelvén tudom csak kidadogni a naplementét alkotó igéket.

<CENTER>[SIZE=+2]Ábrányi Emil:[/SIZE]</CENTER><CENTER></CENTER><CENTER>[SIZE=+2]HAZA.[/SIZE]</CENTER>

<TABLE width="100%" align=center><TBODY><TR><TD width="50%"><TD>Tőlem ragyoghat más föld! Kandi szemmel

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Kosztolányi Dezső [/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Mantra:[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Egészséges az,
aki békességben él
betegségével.[/FONT]

Juhász Gyula :
Úgy szeretem...


Úgy szeretem én mind e verseket,
Úgy ápolom, hisz gyermekeim ők,
Mind e nagy vágy ágyában született,
Mély vágyban, amely nem lelt földi nőt.

Ó verseim, ti elfáradt, beteg,
Szép gyermekek, apátok fiai,
Lemondón járok én közöttetek,
Oly édes kín e sok bút hallani.

Az egyik szőke s álmodón remeg,
Mint valami tavaszi, lázas est,
Szegény szonettem, akkor született,
Mikor egy nagy szerelmem odalett.

A másik víg, boros, hangos gyerek,
De én tudom, a szíve mily beteg.
Felejteni akart akkor fejem
Valakit, akit sohse feledek...

Zengő szonettek, árva gyerekek!

<TABLE height=650 align=center border=0><TBODY><TR><TD>Jékely Zoltán:
Nyelvőrzés


Mint költőt nem egy elismerés ért ama hóbortnak is minősíthető törekvésemért, hogy Pegazusomra ismeretlen, régies vagy népies szó-szárnyakat vagy kifejezéseket csatoltam.
Mint műfordítót azonban nem egy gáncs és bírálat is ért ugyanezért. Az ilyen bírálat bizonyára jogos volt olyan esetben, amikor a régieskedés vagy tájnyelvi szóhasználat stílustörést okozott, s mint valami kölönc, akadályozta a mű szárnyalását…
Magyarázatot, vagy ha úgy tetszik: mentséget erre a nyelvészkedő hóbortomra, abban a hagyományos küzdelemben látok, melyet az erdélyi irodalom és tudomány folytatott a húszas években az anyanyelv megtartása érdekében.
Középiskolás korom erre az időszakra esett. Tanáraim Enyeden vagy Kolozsvárt – annak az eszmének a továbbvivőiként, melynek úttörője Apáczai Csere János volt, magyar nyelvű tanítást követelvén a latin helyett –, enyedi és kolozsvári tanáraim éberen őrködtek a nyelv tisztaságán, s hol szigorral, hol csúfondárossággal gyomlálták feleleteinkből s dolgozatainkból – immár nem a deákizmusokat, hanem az újkeletű germanizmusokat és neolatinizmusokat.
Ilyen bölcs vigyázója és tudósa volt a magyar nyelvnek a Szatmár megyei Csűry Bálint, a tiszaháti nyelvjárás kutatója, aki később a kolozsvári középiskolai katedráról a debreceni egyetem nyelvész tanszékére került.
Az anyanyelvbe való kapaszkodás szózatát ebben a korszakban Reményik Sándor versben fogalmazta meg, s ez ott visszhangzott az iskolai önképzőkörök és művelődési egyletek előadótermeiben. „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, / és áhítattal ejtsétek a szót! / A nyelv ma néktek végső menedéktek, / a nyelv ma tündérvár és katakomba…”
Ez a figyelmeztetés pesti diákéveim alatt kezdett csak igazán visszhangzani bennem. Más mondathangsúly, más hanglejtés sértette a fülemet, és nem tudtam megszokni, hogy a parittyát csúzlinak, a porolót prakkernak, a dióspatkót bájglinak mondják.
Tiltakozás és védekezés váltotta ki belőlem az ízesebbnek, gyökeresebbnek érzett erdélyi nyelvhez való ragaszkodást. S ha osztálytársaimat csúfolni mertem hangsúlyukért és szóhasználatukért, ők sem maradtak adósok, s volt mit halljak „góbésnak” vagy éppenséggel románosnak minősített beszédemért…
Később, esztendők folyamán, nyelvészeti és irodalomtörténeti vélemények s a magyarországi ép és változatos tájszólásokkal való megismerkedés jóvoltából a nyelvi lokálpatriotizmus görcsös állapota feloldódott. A régi nyelvből vagy a tájszólásokból ott merítettem, ahol értem.
Hogy honnan merítettem?
Például Páriz Pápai Ferenc szótárából. Ez a szótár valóságos kincsesbánya: címszavaival és a használatukat, mondatbeli értéküket jelző szólásokkal és közmondásakkal a XVII. századi magyarországi s a fejedelmi udvarok nyelvhasználatát rögzíti. Továbbviszi és gazdagítja elődjének, az első magyar-latin szótáríró Szenci Molnár Albertnek eredményeit.
Páriz Pápai Ferenc, enyedi professzor, udvari orvos, amikor a XVII. század végén munkához látott, bizonyára tudatában volt annak, hogy néhai professzortársa, Apáczai Csere János szellemében cselekszik: a háttérbe szorult, elhanyagolt magyar nyelvet kívánja a művelt európai nyelvek rangjára emelni. Mily boldogító áram járhatta át munkája során, észlelvén, hogy minden latin szónak és kifejezésnek megvan a magyar egyenértékese! Zrínyi szózatát igazolta ez: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!
És hogy örvendezhetett, amikor a Dictionarium Latino–Hungaricum és Hungarico–Latinum első példányai a messzi Lőcséről megérkeztek! Hátha még tudhatta volna, hogy vaskos művét több kiadásban, még vagy két évszázadon át forgatják Magyar- és Erdélyország minden felekezetének iskoláiban, s táplálkoznak belőle a nyelv olyan mívesei, mint például Csokonai vagy Jókai!…
Ez a példány, melyet már idestova harminc éve tallózgatok, böngészgetek, 1762-beli, nagyszombati kiadás. 1849-ben Hollaki Ferenc írta bele a nevét, majd talán a fia, 1864-ben. A pergamen kötés felső jobb sarkán s vagy tíz első lapja megégett s elporladt. Ebből gyanítható, hogy ez a könyv egyik hírmondója és tanúja a szabadságharc idején pusztító enyedi tűzvésznek.
Hogy mi hasznát vettem, nem tudnám elsorolni. Kincse elfogyhatatlan, kimeríthetetlen. Miért ne kezdeném el kiaknázását mások hasznára és élvezetére is? Manapság nagy buzgalommal ásunk ki nagy mélységből palota- és templommaradványokat, és nagy költséggel konzerváljuk őket. Hát akkor miért ne tennénk kísérletet kihalt szavaink és kifejezéseink feltámasztására, melyek valaha ezekben az épületekben visszhangzottak, s kihalásuk, elfelejtésük talán okozati összefüggésben van e szép boltozatok elpusztulásával…?
Ilyen megfontolásból kezdtem szemelgetni jóízű, szépcsengésű, de az élő nyelvből már rég kiveszett s esetleg csak valamelyik tájnyelvben fennmaradt szókat és szólásokat. Már az F betű elejéig jutottam. Addig is, amíg a végére járok, s e furcsa szógyűjteménynek esetleg kiadót is találok, ízelítőül elsorolok itt egynéhányat belőlük, a hangulati tartalom éreztetésével, melyet sugallnak.
Ennyi most elég, talán sok is. Abbahagyom. Nehogy szódagállyal árasszam el hallgatóimat!

1972





</TD></TR></TBODY></TABLE>[ Digitális Irodalmi Akadémia ]<SCRIPT type=text/javascript> var gaJsHost = (("https:" == document.location.protocol) ? "https://ssl." : "http://www."); document.write(unescape("%3Cscript src='" + gaJsHost + "google-analytics.com/ga.js' type='text/javascript'%3E%3C/script%3E")); </SCRIPT><SCRIPT src="http://www.google-analytics.com/ga.js" type=text/javascript></SCRIPT><SCRIPT src="http://www.google-analytics.com/ga.js" type=text/javascript></SCRIPT><SCRIPT type=text/javascript> var pageTracker = _gat._getTracker("UA-3382959-7"); pageTracker._trackPageview(); </SCRIPT>

Böjte Csaba:

Hálatelt szívvel köszönöm a Sütő András díjat!

2007-05-02 06:26


Ülök az asztalom mellett, előttem egy nagy bronz korong. Nyugodt, derűs tekintettel Sütő András néz róla rám. Hátán tömör egyszerűséggel az ércbe vésve: Sütő András - díj, a nyelvőrzés díja.

A tegnap kaptam ezt a díjat, a dévai tanfelügyelőség dísztermében adták át. Abban az épületben, melyben nagyon sokszor megfordultam annak idején. Szorongva itt találkoztam újból és újból a megyei tanfelügyelővel, és az ő munkatársaival. Próbáltam meggyőzni őket arról, hogy ha állami gondozásban is vannak a gyermekeinknek, joguk van, hogy anyanyelvükön tanuljanak. Hihetetlen kemény falakkal találtuk akkoriban szemben magunkat. Rengeteg szidást, elutasítást, még fenyegetést is kaptunk. A tanítónőinket az iskolában újból és újból meglátogatták, ők sírva jöttek haza. Én meg másnap ott álltam a tanfelügyelőség ajtajában, hogy szelíden megkérdezzem, hogy mit kellene még jobban csináljunk a békesség kedvéért.

Kollégáimnak mindig azt mondtam, hogy a hatósági emberek nem rosszak, csak nekik egyszerűen szokatlan az, hogy a hosszú kommunista rendszerből jövet, ahol állami monopólium volt a gyermeknevelés, egyszerre csak megjelenik a pályán egy civil, aki még a tetejében szerzetes pap is, és magyar nyelven akarja oktatni a gyerekeket. Ferences kisebb testvérként minden elutasítást, szidást meghallgattam, de a szeretet világot formáló erejében bízva mindig arra kértem őket, hogy ne szóban, hanem írásban tiltsák meg nekünk a magyar nyelv használatát. Persze erre soha nem került sor, ilyen jellegű levelet soha nem kaptam. És ugye amit írásban nem tiltanak meg, az nincs is megtiltva. Gyermekeinket oktattuk anyanyelvünkön, és azokat az értékeket, melyek bennünket meghatároznak, tovább adtuk a ránk bízott kicsinyeknek.

Így visszanézve be kell vallanom, hogy biza nagyon sokszor emberi értelmem számára teljesen kilátástalannak tűnt a szeretet forradalma, az hogy szelíd jósággal, emberi szóval áttörést érhetünk el az előttünk magasló falakon.

Tavaly Déva városa díszpolgárrá választott, most meg átvehettem a nyelvőrzés díját a Hunyad megyei tanfelügyelőség épületében. És közben a gyermekeink tanulhatnak anyanyelvükön, s közülük több mint 100-an érettségizhettek magyarul, ötvennél többen egyetemeken-főiskolákon vannak, eredményeket, diplomákat szerezhetnek. Én alázattal annyit mondhatok, hogy mindez győzelem, a kitartó szeretet győzelme a sötétség felett.

Tudatában vagyok annak, hogy ezek az elismerések nem nekem szólnak, mert mindez a hit diadala. Most már nem csak hiszem, hanem tudva hirdetem, hogy az őszinte emberi szó, a szelíd jóság világformáló erő, hegyeket mozgat, falakat dönt le, és új világ kapuit tárja ki előttünk. Hiszem, hogy határtalan távlatok nyílnak előttünk, az emberiség előtt, és Isten országa, melyet nap mind nap kérünk az Úr imájában, eljön, és otthonunk lesz. Izgalmas nagy kaland, emberhez méltó kihívás felépíteni a szeretet társadalmát. A kétségbeejtő félelem, az emberi gyengeség, a bűn, bármilyen hangosan is harsog, nekünk nem szabad letérni a szeretet útjáról, ha éjsötét terül is ránk, élő hittel menjünk tovább hűségesen Krisztusi úton. A szeretet forradalma, testvéreim, győzni fog!

Kisebb testvéri alázattal, Csaba t.

<TABLE class=contentpaneopen><TBODY><TR><TD class=contentheading width="100%">Legyen hivatalos nyelv a magyar! </TD></TR></TBODY></TABLE><TABLE class=contentpaneopen><TBODY><TR><TD vAlign=top align=left width="70%" colSpan=2>Írta: Komoróczy György </TD></TR><TR><TD class=createdate vAlign=top colSpan=2>2009. május 12. kedd 00:00 </TD></TR><TR><TD vAlign=top colSpan=2>Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) szervezésében Kézdivásárhelyen tartott A magyar nyelv napjai elnevezésű esemény kiemelkedő napirendje az anyanyelvi konferencia volt. Az értekezlet a Kazinczy-év, illetve A magyar nyelv éve jegyében zajlott. Témája: A magyar nyelv a nyelvújítás korától az internetes levelezésig. A nyitó előadásban Péntek János kolozsvári nyelvész, akadémikus, az AESZ elnöke nyelvtörténeti eszmefuttatásában elöljáróban a nyelvújítás előtti időkből Erdélyhez kapcsolódó fontos nyelvi eseményekről beszélt. Szó esett például arról, hogy a 17. században Erdély a magyar nyelv egyik központjának számított (természetesen a magyar hivatalos nyelv volt), a régiónak fontos szerepe volt az irodalmi nyelv, illetve az egységes köznyelv kialakításában. Nyelvünk külön értéke – amely más nyelvekben nincs meg –, hogy a különböző vidékek, tájak beszélői megértik egymást – mondta a jeles szakember. Beszélt Apáczai Csere János, Apor Péter, Baróti Szabó Dávid, Kazinczy Ferenc és Aranka György szerepéről a nyelvváltozatok irodalmi rangra emelésében. A mához közeledve, Péntek János megemlítette, hogy a hosszú idő alatt kialakult nyelvhasználati egységet Trianon megtörte, ezért 1990 után neki kellett kezdeni a magyar nyelv határtalanításának, ugyanis meg kell akadályozni nyelvünk szétfejlődését. A szaktudomány művelőinek oda kell figyelniük a globalizációs világnyelv (az angol) és egy-egy utódállambeli többségi nyelv (román, szerb-horvát, szlovák, ukrán) dominanciájára. A világnyelv apropóján Kazinczyt említette Péntek professzor, ugyanis a széphalmi Mester már akkor látta: a világnyelv kiszoríthatja a használatból a többi nyelvet, ezért kell különösen vigyáznunk anyanyelvünkre.
Keszeg Anna kolozsvári doktorandus előadása is elnyerte a hallgatóság tetszését: Kazinczy Ferenc műveiről beszélt szövegkritikai megvilágításban. Román Mihály marosvásárhelyi doktorandus a digitális nyelvről tartott érdekfeszítő előadást (internetes csevegés, az sms nyelvi sajátosságai stb.).
Az értekezlet záróelőadásában Gazda József kovásznai tanár, közíró, a Sütő András Nyelvőrzés-díj ez évi kitüntetettje A magyar nyelv védelmében című előadásában arról beszélt, hogy a Kárpát-medencében több helyen is veszélyeztetett helyzetben van nyelvünk. Ezért szorul védelemre. Szerinte a veszélyek forrásai: a sovén dominanciák, a mi közönyünk, a hivatalosságok közönye és az asszimiláció. A politikai hatalom gőgjéről is beszélt annak apropóján, hogy Erdélyben még mindig nem hivatalos nyelv a magyar. Húsz évvel a kommunista diktatúra bukása után sem!
Komoróczy György

</TD></TR></TBODY></TABLE>
forrás: polgarielet.ro