A pozsonyi diadal
A honfoglalás kezdetét követő években a magyarok olyan területekre is kiterjesztették az uralmukat, amelyeket addig a német király hűbéresei kormányoztak. A sok sérelmet elszenvedett bajorok nagy erejű visszavágásra készültek, s ehhez jelentős segítséget kaptak IV. (Gyermek) Lajos német királytól, a pápától és a német egyháztól. Céljuk Pannónia visszaszerzése volt, s első lépésként Pozsonyt akarták elfoglalni. A 20-23 ezer fős német had 907 június 17-én kelt útra. A Duna déli partján Theotmár salzburgi érsek vonult Magyarország felé, az északin pedig a fővezér, Luitpold őrgróf, aki cselből öt nappal később indult el, s haladását a Morván való átkelés is lassította. Az utánpótlást szállító hajóhadat Sieghard bajor herceg irányította, a 13 éves IV. Lajos pedig a tartalék csapatokkal Ennsburgnál maradt.
A határ védelméről gondoskodó csapatok rajtaütésekkel nyugtalanították a közeledő ellenséget. A döntő összecsapás július 4-én és 5-én zajlott le, Pozsony közelében, ahol a magyar sereg fényes diadalt aratott. A küzdelem során Luitpold őrgróf, Theotmár érsek, Ottó freisingi és Zakariás brixeni püspök, három apát és tizenkilenc gróf is életét vesztette.
E győzelem zárta le a honfoglalás folyamatát, mivel a Pannóniát végleg elveszített frank-német hatalom kénytelen volt beletörődni, hogy a magyarok uralmuk alá vonták az egész Kárpát-medencét. 907 után több mint 120 évig, egészen 1030-ig nem lépett német had magyar földre. A diadalt követően a győztesek a nyugati gyepű határát az Enns folyóig tolták ki, s azt 955-ig meg is tartották. A következő években a nyugati irányba tartó magyar seregek szabadon vonulhattak át a bajorok földjén.
A pozsonyi csata valószínűsíthető lefolyása
A határterületet védő őrök mintegy tíz nappal később észlelték a június 17-én hadra kelt ellenség közeledtét, s attól kezdve folyamatosan zaklatták őket. A sokszor bevált taktikájukat alkalmazva a támadók menetoszlopaira csaptak le, kisebb csoportokra támadtak, s miután nyílzáporral gyengítették az ellenséget, gyorsan visszavonultak.
Az ütközet elején a 20 ezer főt sem számláló magyarok az utánpótlásra mértek csapást, tüzes nyilaikkal több német hajót lobbantottak lángra. Ezután a déli hadat Pozsonnyal szemközt egy zárt medencébe csalták, ahol július 4-én a környező magaslatokról nyílzáport zúdítottak rájuk, majd karddal kaszabolták az életben maradottakat. A csatában Theotmár érsek is elesett.
A déli parton győzedelmeskedő csapatok éjszaka átkeltek a Dunán, hajnalban meglepték és megverték az északi parton lévő sereget. Ezután a német flotta védelmezőit futamították meg, s a menekülőket egészen a Lech folyóig üldözték.
Tények és feltételezések a pozsonyi csatáról
A korabeli krónikákban csak a következő feljegyzések találhatók:
„907. (év) A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Luitpold herceget (bajor határőrgróf) megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.
907. (év) A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.
907. (év) Nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál (Pozsony) július 4-én.”
Az egyházi halottas könyvek a salzburgi érsek és két püspök elestéről és haláluk napjáról tudósítanak, megadva elhalálozásuk napját
A korabeli források egyetlen magyar nevet sem őriztek meg, ezért csupán feltételezésnek tekinthető, hogy Árpád és három fia (Tarhos, Üllő és Jutas – másutt: Levente, Jutas, Üllő) az ütközetben esett el.
Anonymus szerint Árpád 907-ben halt meg. Művét 1200 körül írta, és teljesen bizonyos, hogy a a halála dátumát a szóbeli hagyomány nem őrizte meg. Ha élt a csata idején, elég idős volt ahhoz, hogy vezesse a magyar sereget.
Aventinus (1477. július –1534) bajor történetíró művében olvasható az a mondat, hogy a magyarokat „Bajorország területéről ki kell űzni” Ezt fordították tévesen úgy, hogy a magyarokat ki kell irtani. Nem csupán a fordítás helytelen, hanem a megközelítés is, hiszen a magyarok akkora katonai erővel rendelkeztek, hogy a megsemmisítésükre még csak nem is gondolhattak az ellenségeik.
A 100 ezer fős német és a 40 ezer fős magyar had igen erős túlzás, a nagyságukat csak megbecsülni lehet.A támadók és lovak ellátása a több mint kétszáz kilométeres útszakaszon gyakorlatilag lehetetlen volt a X. században A körülbelül 20-23 ezer némettel szemben a magyarok száma 20 ezer alatt volt.