Acharnaebeliek
PÉTERFY JENŐ
MUNKÁI
IRODALMI TANULMÁNYOK
[ARISTOPHANES]
''A görög tragédia magaslatán aránylag még sok
emlék áll ; a comedia földje telve van romokkal s ha
a letört részeket gondos tudósok összegyűjtötték is,
a maradványok nem adnak a képzelemnek biztos
alapot a hü reconstructióra. A romhalmaz közt csak
egy ember müve csillog idegenszerű fényben elénk
s Aristophanes nemcsak magáért érdekes, hanem azért
is, mert egy kihalt világnak, az attikai tréfás szellem-
nek, a társadalmi s politikai élet torzító hahotájának
egyetlen kifejezése. Életéről csak keveset tudunk.
Philippos fia volt, Kydathénből származott, minden-
esetre attikai anyától : atyja athéni származását két-
ségbe vonják azok, kik KÍeon vádaskodásainak hitelt
adnak. Három gyermeke maradt s úgy látszik, vagyo-
nos is volt. Első darabját, az elveszett Dorbézolóka.t
idegen név alatt, Kallistratos színész által adatta elő,
Ennek oka részben fiatalsága lehetett, vagy hogy a
maga személyére még chorust nem kaphatott az
aschonról, vagy hogy a chorus betanításában még
nem volt gyakorlata. De később is hódolt e szokásnak.
Fönmaradt darabjai közül az Acharnaebelieket, Mada-
rakat, Lysistratet Kallistratos, a Darazsaksit s Békákz.X
Philonides hozta színre. Ezek tanították be a kart,
szedték fel az államitól nyújtott költséget s az ő nevök
szerepelt a szerzőé helyett, noha mindenki tudta az
ellenkező valót. Majdnem negyven évig uralkodott
Aristophanes művészete a színpadon s nem csoda,
ha a viszonyok változása mellett maga is változott.
' Budapesti Szemle. XCVIII. kötet.
157
A komikus kar utolsó darabjaiban háttérbe szorul
vagy elmarad, a politikai célzások ritkulnak, Plutosa.
s az elveszett Kokalos és Aiolosikon már az Új vígjáték
előfutára lesz. Negyvennél több darabot írt, de ránk
csak tizenegy maradt. Ezek közt korra a legutolsó a
Pluios, melyet a 388-ik évi Dionysiákra készített
Aristophanes. Nem sokkal későbben eshetett halála.
Mikor Platón megírja Symposionját (384), Aristopha-
nes már nem él. Hanem Platón müvében ott látjuk
örökre, amint az átmulatott éjjel után a hajnali szür-
kületlen még együtt ül Sokratesszel, aki neki magya-
rázza, hogy az igazi költő egyaránt tragikus és komi-
kus költő is. Mintha Platón itt íinom atticismussal
bírálatot mondana Aristophanesről. Aristophanes
csak a gúny cégérévé tudta tenni Sokratest. A platói
költő azonban oly alakot teremt belőle, amilyet
Alkibiades varázsol elénk dicsérő beszédében.
Aristophanes első ránk maradt darabja az Acharnae-
beliek. 425-ben a Lenaea-ünnepen került .színre. Mint-
hogy az első munka már magában rejti az egész
Aristophanest, talán helyén lesz, ha mind a darab
szerkezetével, mind eladási módjával egy kissé bő-
vebben megismerkedünk. A darab hőse Dikaiopolis,
egy földbirtokos polgár, ki megunta a háborút s min-
den áron békét akar. Aristophanesnek a darabban
kettős irányzata van : közönsége elé akarja hozni
vígjátéki képben a béke áldásait, körülbelül oly mó-
don, mintha egy éhes embert nyalánkságokkal tele-
tömött kirakat elé vezetnek : másodszor azt igyekszik
elhitetni nézőivel, hogy a háborúnak nincs is más oka,
mint a Kleonok önző úrhatnámsága és a Lamachos-
féle dárda- és gerelynyelők kapzsi kalandvágya. Vizs-
gálnunk kell, mily eszközökkel valósítja meg szándékait
Aristophanes e vígjátékban. Dikaiopolis birtokos, falun
lakik, természettől a nyugalom s a kényelmes élet em-
bere, alighanem egy kissé potrohos. Befut reggel a vá-
rosba, a Pnyxre, hogy «lebőgjön, leszidjon, félbesza-
kítson» mindenkit, ki nem a béke mellett szónokol. Ezt
meséli el, mikor a színen megjelen. És hogyan meséli ell
Beszéde futó rakéta-tííz, mellyel — amúgy hirtelen —
158
három-négy ismert alakot, Kleont, Theognis tragédia-
költőt, Chairis zenészt, a csordában tolongó polgáro-
kat megpörköli. Magamagáról is eleven képet ád,
amint ott ül elsőnek a Pnyxen, nyújtózik, ásít, nyög,
orrát piszkálja s még csúnyább dolgokat müvei s
várja a prytanokat. Végre megnyílt az ülés. Dikaiopolis
lármáz a béke után, de nem juthat szóhoz. Mert érkez-
nek a «nagy királyhoz* küldött követek. A szegény
athéni polgárnak milyen mulatság, mikor Aristopha-
nes csípős gúnnyal, kézzelfogható érzékítéssel, s
föl-fölbuborékoló személ3'eskedések kíséretében szembe
állítja a ((Szeméten háló, bástyák mögött fekvő» éhes
athénit az úrhatnám követekkel, kik két drachma
napidíj mellett végtelenig húzzák küldet ésöket, puha
hintóülésen utaznak s <(kénytelenek» kristály- és
aranypohárból inni a jó édes színbort. S most követ-
kezik egy jelenet, mely élénken emlékeztet Moliére
némely vastagabb bohóságára. Mint Jourdain előtt
megjelenik kotyvaszték beszéddel a török követség,
bevonul a Pnyxre a «nagy király» által küldött segéd-
had, szörnyű arccal, furcsa öltözetben. A komikus
pciate az, hogy Dikaiopolis mind athénit ismer föl
bennök, csupa oly vonatkozással, melytől néha-néha
egy piaci kofa pirulhatna. Még egy új alak is lép föl,
Theoros, a thrák követ, ki Thrákiából, Sitilkestőí
hoz szemét népet, barbár «odománt» hadat. Thioros
is soká késett, a napidíj miatt, meg azért is, mert —
igazi aristophanesi fordulattal — minden folj^ó be-
fagyott s roppant hó esett, «épen amikor itthon Theog-
nis adta színmű vét». A rongy hadat azzal jellemzi
Arist ophanes, hogy ellopatja vele Dikaiopolis zsák
hagymáját, amiből öklözés támad.
A harci párt és eszközeinek ilyen travestálása után,
melyben furfangos gúnyt, kíméletlen hahotát, aristo-
kratikus egyoldalúságot találhatni inkább, mint azt
az erkölcsi fölháborodást, melyet a komoly philologus
előtérbe tol azért, hogy a maga tetszését és Aristopha-
nes hihetetlen meztelenségeit igazolja : következik az
a bohózatos ötlet, melyen tulajdonkép a darab alap-
szik. Befut a színre Amphitheos Dikaiopolishoz, ki
159
őt Spártába szalasztotta, hogy hozzon neki egyedül
a maga személyére békét, ha már a polgárság bolond
s a háborúhoz ragaszkodik. Ezen az ötleten, hogy egy
polgár a maga szakállára békét köthet Spártával,
fordul meg a bohózat. S nem kcvésbbé jellemző Aristo-
phanes vígjátékára és képzelete természetére az a
mód is, amint ezt az ötletet a költő megjeleníti. Egy
eszményi jó élclap képzelme müköiik Aristophanes-
ben, mely véletlen hasonlatokból szélesen rajzolt
képeket, színes jeleneteket rögtönöz, melyekben a
kép s e kép értelme néha csodálatos bukfencek közt
csapkod egymásba s alakul össze tréfás hatássá. így
itt is Amphitheos Dikaiopolisnak három kelyhet hoz :
ez a három kehely a béke. Ebből a hasonlatból alakul
ki az egész jelenet. Az egyik kehely az ötéves, a
másik a tíz, a harmadik a harmincéves béke. Amphi-
theos egymásután nyújtja Dikaiopolisnak kóstolóra.
Az első kehely után Dikaiopolis összehúzza szemöldö-
két, elfintorítja száját, savanyú arcot vág : «szurok s
hajókészületszagú». A másodiktól is irtózik : «a húzó-
halasztó szövetségesek*) szagát érzi rajta. A harmadik-
nál szeme mosolyog, arca kiderül, ujjong, táncol :
«csupa nektár ambrosia» s fut haza, hogy a falujában
a Dionysiát megülje. Az egész jelenet egy hasonlaton
alapszik, mely élénk mimikával megjátszott, fokoza-
tosan fölépített kis epizóddá van alakítva. Ebben az
eljárásban, mely Arist ophanesre jellemző, van valami
a Till Eulenspiegel képzelméből, ki valóságnak vesz
minden szóképet s a szerint jár el. Aristophanes is így
változtat át minduntalan komikus valósággá egy-egy
szóképet vagy hasonlatot.
A tréfás perpatvart a darabban a kar támasztja r
Acharnae demosa lakói, szénégetők, szálfa nagy em-
berek, kik nem akarnak a békéről hallani s keresik
azt a szentségtelent, aki engedelmök nélkül ki mert
egyezni az ellenséggel. A kar fölléptével végződik a
darab első része. A cselekvény eddig vékony kis szá-
lacska, melyre csillogó ötletek, bohókás képek s közbe-
közbe nyers trágárságok fűződnek.
S most egy hirtelen fordulattal falun kell képzel-
i6o
nünk magunkat. Mintha mezei lakából lépne ki Dikaio-
polis s szomszédságában volna Euripides és Lamachos
háza. Amint véletlen hasonlatokkal, úgy játszhatik a
költő a színtérrel is a naiv néző előtt. Akár a feje
tetejére állíthatná az Akropolist, csak aztán sikerül-
jön tréfája. Jön tehát Dikaiopolis s megülni készül
családjával a «víg Dionysát». Elől lép lánya, a<fkosár-
vivő» s utána a szolga Xanthias, merőn tartva a
phallust. S Dikaiopolis pajzán dalt énekel, mert füstön
lóghat a pajzs s ő a béke korhelylevesét vederrel hör-
pölheti. De jönnek az acharnaeiak, s meg akarják
kövezni Dikaiopolist, mert hazaáruló s magánbékét
kötött. Hogyan viszi tovább most Aristophanes a
darabot? Hogy athéni módra minek kell most követ-
kezni, azt tudjuk : vitának, a béke s háború tárgyá-
ban Dikaiopolis s a szénégető acharnaeiak között.
De hogy lesz ez a vita komikus, bohózatos formájá-
ban váratlanul ötletes, szóval aristophanesi? Groteskké
kell tenni valami furcsa kép segélyével, meljmek
megint drámai elevenséget kell kölcsönözni. S Aristo-
phanes az acharnaeiak, a szénégetők szervezetét, törek-
vését, munkáját egy szenes kosár képében érzékit
meg, melyet magokkal cipelnek. S mikor nem akarják
Dikaiopolist meghallgatni, ez elragadja tőlök a kosa-
rat s fenyegetődzik, hogy összezúzza, megöli s kiontja
szénporát, mint ahogy a tintahal ereszti sötét nedvét,
ha üldözik. Ez a komikus pathosszal előadott fenyege-
tés lefegyverzi az acharnaeiakat, kik tréfás jajgatással
becézik a szenes kosarat, mintha gyermekök volna.
Most már beszélhet Dikaiopolis. Ez már magában is
mulattató, különösen ha elég elevenséggel elképzel-
jük, hogyan hányódik önkéntelen a naiv néző kép-
zelme a szenes kosár képe s jelentése közt, mikor tulaj -
donkép az acharnaeiak vagyonát, foglalkozását jel-
képezi, de valójában mégis csak közönséges kosár,
mely aztán megijed, vér helyett szenet ont s melyet
tulajdonosa sirat, mint édes gyermekét. Ez a tréfás
sántikálása s bohó vonatkozása a hasonlatnak, mely
minden bohózat éltető eleme, Aristophanesnél majd
mindig váratlanul eredeti jeleneteket teremt. Ami
i6i
esetünkben azonban még egy más körülményt is kell
említenünk. Ez a jelenet paródia is, EuripiJes Tele-
phosának paródiája. Aristophanes Euripidessel szem-
ben mindig eszembe juttatja a cigány s az ördög
meséjét. A cigány is elfogta az ördögöt, csakhogy ez
többé el nem ereszti. Aristophanes is folyton támadja
Euripidest, de aztán nem is nyughatik Euripidestől.
Azt hiszem, könyv nélkül tudta minden sorát, olvasta
annyit, mint a puritán a bibliát s egy sokratesi képpel
élve, Euripides nem egyszer bábája volt Aristophanes
tréfás jeleneteinek. Kratinos, a vígjátékíró öregebb
kortársa, minden túlzás nélkül mondhatta róla, hogy
<(euripid-aristophanizál». A szenes kosár jelenetében
Euripides Telephosa lebegett előtte. Telephos, Mysia
sebesült királya, koldusöltözetben vándorol az ellen-
séges görögök között, még ismeretlenül eljő, mint
segélykérő Argosba, Klytaimnestra házába. Itt az
oltár mellett magához ragadván a csecsemő Orestest,
fölfedi kilétét s fenyegetődzik, hogy kiloccsantja a
gyermek agyvelejét, ha jelenlevő ellenségei meg nem
békélnek. Ez a görög tragédiában akkor új színű jele-
net nagyon megkaphatta Aristophanest s a hatást az
mutatja, hogy képzelme törvénye szerint fölhasználta
vígjátékában paródiának. S ez minduntalan megesik
Aristophanessel, ami nem azt jelenti, hogy kicsinyelte
Euripidest, hanem azt, hogy el volt telve vele. Heine
jegyezte meg egyszer egy nőnek : «Édesem, azt írja
nem szeret ; de a levél négy oldal, sürü sorok, tele írva».
Euripides is mondhatta volna Aristophanesnek :
<(Folyton gúnyolsz, de folyton belőlem élsz».
De térjünk vissza Dikaiopolishoz, ki az alatt ki-
hozta a hiisvágó tőkét és a kést, hogy iziben lemet.sz-
hessék nyakát az acharnaeiak, ha nem győzné meg
szava. Mert nem kis dolog ám az igazat elmondani
a Lakonról oly nép előtt, mely szereti a nyegle dicsé-
retet s kap rajta, ha szavazatával meg-megmarhat
valakit, mint ahogy tavaly is egy vígjátékáért ' le-
nyelvelte, törvénybe hurcolta Kleón Aristophanest.
^ A Bahyloniak című (elveszett) vígjátéka miatt.
Péterfy Jenő munkái. II
l62
E^t az utolsó dolgot is első személyben mondja el
Dikiiopolis ; ami épen nem zavarta az illusiót ; a
tréfás összevisszasághoz tartozott, hogy néha a mask
mögül kimosolyog a költő arca. S ez esetben ez az
arc nagyon rokonszenves is : itt mondja ki Aristo-
phanes e comedia legbátrabb s legkomolyabb szavát :
ti mindenért a Lakont okoljátok, pedig ép úgy okai
vag\'tok a bajnak ; jog és jogtalanság egj^aránt föl
van osztva köztetek. Most már kezdhetné végre
hosszú beszédét Dikaiopolis. Csakhogy Aristophanes
bugyborékoló képzelmének új ötlete támadt. Azt a
Telephos-parodiát még jobban ki lehetne használni :
a helyzetet íg^' még bohóbbá tesszük s e mellett pár
fricskát hán^'hatunk Euripidesnek. Telephos koldus
mezében jelent meg Klytaimnestra előtt, ezt a tragi-
kai koldusrnhát kell fölöltenie Dikaiopolisnak is,
annyival inkább, mert az athéni vádlott mindenféle
színpadi fogással pályázott a birák könvörületére,
sírt, ruháit^ szaggatta, esküdözött, gyermekeit mu-
tatta stb. így aztán meg van adva az új jelenet.
Díszletekkel, unalmas, prózai valószínűségi kérdések-
kel nem igen törődött a görög vígjáték, a tréfa s gúny
kedvéért tótágast áll benne a világ. Dikaiopolis mezei
laka mellé oda teszi Euripides házát s az acharnae-
beliek kara szemeláttára a szomszédba fut Dikaiopo-
lis, hogv beszéljen Euripidésszel. Parodistikus tragikus
szólásokkal van tömve a párbeszéd, mel3^ben hősünk
Telephos rongyait kéri a tragikustól. Hogy azonban
csípjen a tréfa, Aristophanes Euripides hőseinek egész
«szájas, nvelves koldus»-hadát fölvonultatja előttünk.
Dikaiopolis eleinte csak rongj'okat kér. Milyen «fosz-
lán3^t» akarsz — tudakolja Euripides — az Öineusét?
Nem, más nyomorúbbét. A Phoinixét talán? Nem,
Phoinixnél nyomorúbb volt a hős. Minő palást fosz-
lányait hát? Philoktet koldusét? Nem, ennél sokkal
koldusabbét. Bellerophon «piszokdús» jelmezét? Nem
a sánta, szájas Bellerophonét. Ahá! a mysiai Tekepho-
sét. S Euripides meghagyja a szolgának, hogy hozza
elé Telephos rongyzatát, mely ott van Thyestes ron-
gyain felül az Inóé között.
163
Ez az «euripidesi-rongy» themájának igazán aristo-
phanesi amplificatiója. S még ennyi sem elég. Dikaio-
polis Euripidestől még egy mécstől átégett kosarat, egy
lecsorbúlt szélű csuprocskát, egy befoldott korsót,
egy kis zöldséget kér, egy maroknyi tárkonyt s így,
az euripidesi tragédia jelvényeivel fölrakodva távo-
zik. Ily mezben tartja most nagy beszédét az achar-
naeiakhoz. Itt megint a költő maga beszél Dikaiopolis-
ból s újra hirdeti józan igazságát : «hogy nem kell a
bajért Spártát okolni, hanem békülni kell vele. Mi
sem tettünk volna másként Spárta helyén». Az ilyen
beszéd a háborúpárt vezetői szemében hazaárulás
volt, a mi szemünkben azonban csak emeli Aristo-
phanest az a bátorság, melhel nézetét, a háttérbe
szorult aristokrata párt fölfogását is világgá bocsátja.
Azért azonban Aristophanes tagadhatatlanul mindent,
már a gúny kedvéért kicsinyes, támadható oldaláról
lát : Socratest úgy, mint Euripidest, kora politikáját
ép úgy, mint a görög nép tragikus összetűzését a
peloponnesosi háborúban. Mih^en más színben jelenik
meg ez a világtörténeti nagy harc Thuk^^didesnél !
Aristophanes azonban kemény pártember, ki parodi-
záló képzelme törvénye szerint az ellenfélnél mindent
nevetséges hitványság képében fog föl. Mint vígjáték-
írónak fölségi joga van hozzá, különösen neki, akinek
életfölfogásában annyi tősgyökeres egészség s józan
mérték mutatkozik. De azért nem tudom megtalálni
benne azt az erkölcsi komolyságot, melynek a szi-
gorú szemöldökű olvasó előtt hívogató cégérül kell
szolgálnia néha trágár tréfáihoz s lángeszű paródiái-
hoz. Különös erkölcsi komolyság, mely írói vetély-
társak bemocskolásában, az ellenpárt politikusainak
kicégérezésében nyilatkozik, de a saját pártja és köre
hibái előtt folyton szemet huny! Különben Aristo-
phanesben nem az embert akarjuk bírálni — nincs
is hozzá kulcsunk — hanem csak művészetét élvezni.
S ki ne olvasná ma is gyönyörűséggel Dikaiopolis
béke védő beszédét, melynek minden sora csupa tréfás
vagy csípős vonatkozás, csupa életből vett kép, fur-
csán összehordott festői s jellemző hasonlatok özöne?
164
Aristophanes szóáradata végig hömpölyög az athéni
életen, s árjában magával sodor ami furcsa alakot
csak útjában talál, ami furcsa dolgot csak elérhet.
Vagy hasonlíthatnók Aristophanes művészetét óriás
pókhálóhoz is, melynek merész fonatú csillogó szálai
közt minden bogár fönnakadt, mely Athén piacán
röpdösött. így halljuk Dikaiopolis beszédében is, mint
igaz igazságot, azt a hírkacsát, hogy a nagy háború-
nak tulajdonképen három rima az oka : egy megarai,
kit részeg athéni ifjak loptak el, s két athéni, Aspasia
két hölgye, kiket ismét a «hagymabősz» megaraiak
csentek'el. Ezért dörgött, villámlott s kavarta föl
Hellast az «isteni» Perikies. S Megara kértére segít-
ségére jött a Lakon. S ne bocsáthatnók meg ezt Spártá-
nak? — kérdi Dikaiopolis. Mi, athéniek, épen ilyenek
volnának s ha a Lakon hajóra kelve valami kis szige-
tünkről egy ebfit elkobozna, nem ütnénk-e zajt, nem
bocsátnánk azonnal vízre háromszáz hajót? Városunk
nem volna más, s itt jó okból magát Arist ophanest
idézem :
« — mi lenne más e város,
Mint harctolongás, tengerész robaj.
Zsoldosztalék, hajó-aranyozás,
Magtár nyögése, gatona, lisztkimérés.
Tömlő-, evedzöszíjj-, csobányvevés.
Olaj, íog-hagyma és vörös, szatyorral.
Koszorú, rántott hal, siposnö, betört fej?
A kikötő meg : mint lagát, gyalulás,
Mint szegverözaj, evedző-kötés,
Sípszó, parancsszó, fütty és pikula? ^
A politikai sok hűhó semmiért és fegyveres készülés
minden kisérő külső körülményével s zajával e szavak-
ban mintegy márván3^táblára vésve lóg örök időkre
a tréfa templomában.
E felsorolással Dikaiopolis be is végzi beszédét.
A húsvágó tőke és a kés, melyet beszéde kezdete előtt
a színre holott, most már feledve van. Akkor növelte
a tréfát ; most már nincs szükség rá, Aristophanes
máskép fejleszti a jelenetet.
' Arany János. Az Acharnaeheliek .
i65
A hagymamérges acharnaei vének kara megoszlik.
Az egyik rész helyesli Dikaiopolis beszédét, a másik
félkar ellenben Lamachost, a villámszemüt, a csapat-
vezért hivja elő a háború védelmére Dikaiopolis ellen.
Mint a bábszínházban ott van a szegény molnár
mellett az ördög, amikor csak kell : úgy Aristophanes
színpadán is földugják rögtön, minden előkészítés
nélkül az alakot, melyre a költő ötletének szüksége
van. A békés polgár mellé kell most a szakállas,
Gorgonpajzsú vasgyúró alakja, s rögtön előcsörtet a
<itarajos, karajos» llamachos, sisaktoUal, karddal, nagy
«mumus-pajzzsal». Dikaiopolis hányhatnék, ha látja.
S ez cselekxéimyé is lesz ; az esetlen Lamachosnak a
pajzsot hátára kell fektetnie, azután tollát átadnia
Dikaiopolisnak — s megtörténik a dolog. Dikaiopolis
most kikel a tisztkergetők, zsold vadászok, követség-
hajhászók, adósságtól harcba menekülni akarók ellen,
s miután a maga részére hódította a kart : vásárt,
mulatságot hirdet Megarának, Boeotiának s ajánlja,
hogy Lamachost ne kövesse senki sem. Erre mind-
ketten elvonulnak, csak a kar marad a színpadon s
a bohózat első része véget ért. Ha jól odafigyelünk,
észrevesszük, hog}' a vígjáték eszméje tulaj donkép
ki van merítve. Aristophanes nem egy kerek bohó-
zatos cselekvény tervéből indul ki, hanem egy tréfás
helyzet képe villan meg előtte s ezen a helyzeten
alapszik, e hel) zetből fakad ki aztán az egész darab.
A maga részére békét kötött. Dikaiopolis védi ügyét
a neki dühödött acharnaeiak előtt : ez a bohózat magja,
s nem csak magja, hanem egész kerete is. Egyszerű,
majdnem babszínházi thema ; nem egyéb, mint
alkalomszerzés tréfás rögtönzésekre. Ilyen egyszerű
themákra, tréfás helyzetre vezethető vissza Aristo-
phanes majdnem minden darabja. Alakjai is — szi-
gorúan véve — a bábszínház karikatúrái. Mindegyi-
ken óriás nagyításban, nevettető torzításban látszik
az a fonákság, melynek tulajdonképen képviselője.
A csoda ott kezdődik, mikor Aristophanes kezébe
veszi a drótot és táncoló alakjai mögött beszélni
kezd. Az ugráló alakok mintha egyszerre csak egy
i66
nagy, éles kék szemű, hahotázó és gúnyolódó arc
mozgó izmaivá alakulnának, egy bohó dsemon buk-
fenchányó hieroglyphjeivé, ki a fonákságot üldözve
fonákká teszi az egész világot s játszik vele, mint
ahogy a képzetekkel s a képzetek kifejezéseivel ját-
szik. Beszéde ötletek láncolata lesz ; a nyelvbeli ki-
fejezések egyszerre a legtréfásabb árnyalatok vonat-
kozásait mutatják, összefutnak egy komikus képpé
vagy egy szóképből egész jelenetté dramatizálódnak ;
vagy egymásba fogódznak. egymás mellé sorakoz-
nak s rokon- vagy ellentétes képzetek egész vidám
chorusa magyaráz meg egy hirtelen ötletet.
De térjünk vissza bohózatunkhoz. Aristophanes
az Acharnaeheliek themáját teljesen kimerítette a
fönnebb vázolt s gazdag episodokkal tarkított jele-
netben. A darab második részére nem marad más
hátra, mint hogy variálja a themát. Körülbelől ez az
eljárása a többi vígjátékaiban is. Közbe lép azonban
előbb a kar az úgynevezett parabasissal, egy metri-
kailag is több részre tagolt betéttel,' melyben a víg-
játék szabadságának megfelelőleg, a kar majd meg-
tartja maskját, majd egyenesen a költő nevében be-
szél saját személyéről, érdemeiről, vag\' inti, korholja,
dicséri a népet s egyeseket csúfol. A legtöbbek véle-
ménye szerint ez a parabasis, a karnak e különböző
tárgyakra csapongó, személyes éneke az a nucleus,
melyből az attikai vígjáték fejlődött ; de nincs való-
színűség nélkül az ellenkező nézet sem, hogy a para-
basis tulajdonkép a politikaileg nem korlátolt víg-
játéknak gyümölcse már, a korlátlan szabadszájúság
terméke, mely később a reactio idejében ép oly gyorsan
elfonnyad, mint amily gyorsan virágozni kezdett.
Az Acharnaebeliekhen, mikor Dikaiopolis elmegy
vásárt hirdetni, s Lamachos kardcsörtetve vissza-
vonul, a visszamaradt kar azonnal a költő nevében
kezd beszélni. Tudjuk, hogy Kallistratos szerepelt,
mint a darab szerzője, de azért a közönség előtt nem
volt titok, hogy amit a kar mond, az Aristophanesre
' Teljes tagolással megtaláljuk pl. a Madarakhasi.
167
vonatkozik. Tréfásan dicsekszik, hogy tódulnak a
városba a szövetségesek követei, hogy csak meg-
ismerjék ezt a költőt, ki Athénnek oly kereken ki-
mondja az igazat s senkit cifra csellel, hízelgéssel rá
nem szed. Csak mesterkedjék, ellene Kleón! Erre a
kar, megint az acharníebali vének személyében, a
Múzsát hívja, a «lángharagú» izzatag acharnaei «le-
ányt», hogy adjon ajkára szilaj népi dalt, tüzeset,
mint mikor cserfa-szénből kipattan a földühödt
szikraraj. S pengetni kezdik a vének az akkor nép-
szerű «honvéd»-panaszt, hogy az ifjak, a rhetor-had,
a nyelves szónok-csapat őket, a marathoni hősöket,
a salamisi tengerészeket csalják, nevetik, kifosztják,
semmibe veszik. Végül a kar még néhány fricskát
osztogat egy pár nevén szólított szónoknak, poli-
tikusnak s elvonul. Ha ma valaki analogont keresne
a parabasishoz, azokban a couplet-ekban találhatja
meg, melyeket napi eseményekről rögtönöz bohó-
zatokban a színész.
A darab utolsó része Dikaiopolis béke-ünnepe s
vidám vásárja. Készt vehet benne az egész Pelopon-
nesus, Boeotia, Megara, csak a Lamachosok nem. S
jön a kiéhezett megarai ember, kinek hagymáit mind
föltúrták s elszedték az athéniek, s két leányát hozza
zsákban, mint malacot, hogy egy koszorú hagymáért
s egy mérce sóért eladja. Elképzelheti az olvasó azt
a megaraiak dialectusában tartott jelenetet. Csupa
zsír s ma már lehetetlen természetesség. Aztán egy
sykophanta lép föl, kit korbáccsal üz el Dikaiopolis.
Mily boldog az ember, kiált föl a kar, ki így élvezi
terve gyümölcseit Eszik, iszik, vigad, elad, vásárol
s nem kell törődnie Ktesiassal, Prepissel, Kleon3'mos-
sal, Hy perből ossal, Artemonnal, Pausannal, kik kö-
zül mindegeikre válogatott szeretetreméltóságokat
biggyeszt a kar. Most boeotiai ember áll föl, s mint
antik Papageno egész <(madárzimankót» hoz a vállán
eladásra. S az aristophanes-rabelaisi kedvhez tarto-
zik a kellemes tárgyak hosszú enumeratiója s föl-
vonul a vadkacsa, libuc, csóka, szalonka, majd meg
a kosárból a lúd, nyúl, mókus, sündisznó, aludttej
i68
stb. és mint legdíszesebb falat az angolna Kopais
, tavából. Ezért azután a boeotiai ember olyat kér, ami
náluk nincs, de Athénben sok. S Dikaiopolis, mint
valami cserepet, a boeotiai hátára köt egy sykophan-
tát, hogy mutogassa otthon pénzért. Dikaiopolis pe-
dig dagad a jóléttől, süti az angolnát s készül a kancsó
ünnepére. Igazi Ookotaiát varázsol a kar és a nézők
szeme alá :
Oh te, deli Küprisz és a gyönyörű Kellemek
társrokona Pékelár^',
Hogy' lehete szép alrkod erryira felejUrerr!
Vajh veled egy oly Eres frg(m fpvffítre irár.
Mint ama virágkcFzcriis, írva fali l-cpdfr!
Aristophanes e darabjában úgy tesz, mint valami
pajkos gj-erek. A háborútól s éhségtől elgyötört nép-
nek lakomákról mesél, mézborról s a mártásban zsi-
zsergő angolnákról. Darabja befejezése csak úgy fény-
lik s csepeg az olajtól és természetes, elemi dolgok-
ban duskálkodó jó kedvtől. Ennél többet, úgy látszik,
Aristophanes nem akart. S ha ezzel meg nem elégedve,
még valami mélyebb irányzat és ((sittlicher Ernst»
után kutatnánk, legfölebb abban a komolyságban
találhatnók föl, mellyel némelyek ez életnedvtől
izzadó mókákat olvasni tudják.
Azonban siessünk a darab végére. A vásár után
Dikaiopolis megüli a kancsó ünnepét, mikor hírnök
hívására, kürtszó mellett ürítik a nagy kancsót s aki
elsőnek kiissza, jutalmat kap. Aristophanesnél a
jutalom — kétértelmüleg — a potrohos Ktesiphon
tömlője. S rohan be a színre egy hírnök s egv követ,
amaz Lamachoshoz, hogy martalóc boeotok ellen csa-
tára hívja ; emez Dikaiopolishoz, hogy ebédre szó-
lítsa Dionysos főpapjához.
Hanem siess ; miattad várrak éhen.
Mert máskülörbcn lesz a dáridó :
Fej vánkos, asztal, m.atrác, kerevet,
Virág, kenőcs, az ételek, r . . . k,
Lepény, pogácsa, zézam, cí örege,
Harmod dalára lejtő szép leányok.
Siess, amint tudsz.
S most egy duett kezdődik Lamachos és Dikaiopo-
lis közt. Legjobban komikus fugához lehetne hason-
lítani, melyet két folyton váltakozó, egymást keresz-
tező motívum épít föl. Dikaiopolis az ebédhez készül,
Lamachos a harcra ; két buffót kell itt magunk elé
képzelnünk, kik a komikus mozdulatok hihetetlen
szaporaságával s kiapadhatatlan feleselgetéssel akar-
nak egymáson túl tenni. Dikaiopolis is parancsolgat
egy szolgának, Lamachos is a fegyveres fiúnak. Amaz
egyre-másra hozza fol3^ton jobb kedvű s erősebben
gúnyolódó Dikaiopolisnak a lakomára valót ; ez meg
a vértet, sisakforgót, fegyvert a^ folyton haragosabb
és kedvetlenebb Lamachosnak. így indul mindegyik
a maga csataterére, az egyik a lakomához, a másik
harcba. A komikus duettnek s a darabnak a vége
az, hogy Dikaiopolis ari^tophanesi szabadsággal ott
dőzsöl két leány között, La:Tiachost pedig jajgatva,
sebesülten hozzák a színre. S most diadalének közt
kíséri a kar körmenetre Dikaiopolist, ki egyhajtásra
kiitta a bortömlőt. Tánc és ujjongás közt végződik
a darab.
Kissé tovább időztünk Aristophanesnek ez első
ránk maradt müvénél, de java Aristophanes s írója
leleményességét, képzelme kóborlásait, garmadával
ömlő tréfáit, csúfolkodó jó kedvét teljes erejökben
mutatja. Megvilágítja az aristophanesi vígjáték szer-
kezetét is. Szinte tapinthatni véljük, mennyire rög-
tönzésekből keletkezett. Már Aristophanes s kor-
társai előtt lehettek typikus, megszokott, kedvelt
bohózatos helyzetek, jelenetek töredékei, vígjátéki
tréfák, állandó maskok, melyeknek a farsangi jókedv
találó rögtönzésekkel, friss tréfával mindig új érde-
ket adott. Aristophanes azután, társai vállán, az
athéni szabad légkörben egyszerre virágzásra hozta
e művészetet, melynek tervszerű formátlanságában,
mint valami classikus Puck naiv, természetes jókedv-
vel s kéjes neveletlenséggel csapong az «illő és illetlen
határain túl».' Gondoljuk el azonban a rögtönző szel-
' Ad normám : jenseits von Gut und Bőse.
I70
lem lángeszű voltát, ősi jókedvét s emlékezzünk a
korlátokra, mel3'eket a későbbi idők a szabad gúny
ellen megvontak : s meg fogjuk érteni, hogy Aris-
tophanes nélkül az aristophanesi vígjátéknak is ha-
mar el kellett csenevésznie. A genialis impromtu he-
lyébe lépnek a gazdagabban s logikusabban tagolt
cselekmény, az erkölcsi tanítás és a valót tükröző
typikus jellemalakok.
Arist ophanesnél azonban a vígjáték még a diony-
sosi mámortól remeg, a képzelem benne satyrlábbal
táncol s néha lágy, hímes szárnyat bont szét, mintha
valami csodamadár volna, az utca sarát gyúrja vagy
szeméttel dobálódzik, de ugyanakkor az értelmi üde-
ség harmatával hint be, a vidámság aranyesőjével
ragyogtat be mindent. Egy bohó Prometheus, ki ér-
telmetlenségek, gonoszságok, hibák, bűnök, félszeg-
ségek, s gyakran vastag egyértelműségek sarából
építi föl színes, kacagtató világát, mely azonban egy-
úttal erős értelem, természetes, kemény józanság
tükrözése is lesz.
Mindehhez a képzelemnek az a népies naivitása
is kell, az az emberi természet mélyéből nyert «Mutter-
witz», mely Aristophanest jellemzi, az a grotesk kép-
zelem, mely minden szóhoz furcsa képet teremt s
minden bogárkát elhihetőleg valami tréfás óriás ál-
lattá nagyít. Szinte kedvünk támadna Aristophanes
minden egyes bohóságát füzérbe kötni, de képzelme
jellemzésére ez irányban csak néhány példára szo-
rítkozhatunk.
Mil3/en pompás a Trygaios bogara és a Philokleon
hálója.' Mindkettő tulajdonkép «Münchener-Bilder-
bogen» vicc, csakhogy óriási méretekbe áttéve s bohó-
' A bogár a Békében fordul elő, Aristcpharesrek idő-
rend szerint ötödik ránk maradt művében. Irányzata,
tárgya, kicsapongó vidámsággal tele vége ugyaraz, mint
az Achuynaebelieké. 42i-her\ írtSi a két nagy háborúpáiti-
nak, Kleonnak s a spártai Brasidasnak halála után,
nem sokkal Nikias békéjének megkötése előtt. Philok-
leon hálója pedig a Darazsakhan van, melyek egy évvel
korábban, 422-ben kerültek az athéniek elé.
171
zatos cselekvénnyé átvarázsolva, melyet ezer ötlet
tarkít, folyton bugyborékoló lelemény növeszt, ha-
rapós személyeskedés borsoz és sóz, és a képzelem
futótüzszerü elevensége bohó életre, lármás, tarka
valóságra kelt. Aristophanes egy fordított báró De-
manx, ki azonnal megvalósítja a hazugságot, melyet
kigondol. Aki ma Aristophanest egyáltalában élvezni
tudja, — óh, hányan! — az előtt Trygaios bogara
épen oly kétségbevonhatatlanul él, mint ahogy élt
a Pegasus, mikor az Olympuson még nektárral táp-
lálták. Trygaios állata magyarán mondva — ganéj -
bogár, melyen Mustos uram Zeus lakába akar szál-
lani, hogy onnan az elgyötrött Görögországnak le-
hozza az elcsukott Béke istenasszonyt, kísérőivel, a
Szürettel és az Ünnepéllyel együtt. A bogár termé-
szetesen óriási méretű s nem érdektelen néhány pil-
lantást vetnünk Aristophanes műhelyébe, hogyan
készül. Azt mondani, hog}' a Pegasus bohózatba át-
téve, még nem találja fején a szeget. Mint nemes ál-
latnak, megvan a leszármazási fája is : szülei Euri-
pides Bellerophon drámája és az assopusi mese. Belle-
rophont, ki Euripides elveszett drámájában a Pega-
suson lovagolt, parodizálja Trygaios a bogarán. Csak-
hogy míg a közön.séges paródia csak a gúnyolt tárgy
kegyelméből s a reá való vonatkozásból él : Aris-
tophanes Kantharosa, ha parodistikus ötletből szár-
mazik is, aztán a saját erejéből röpül és mulattat. S
magának Aristophanesnek is tudatosan gondja van
rá, hogy minél nagyobb tréfás valószínűséget adjon
bogarának. Mint komoly tanúra, hivatkozik Aeso-
pusra, kinél írva vagyon, hogy a repülők közül csak
a bogár jutott el Zeusig, mikor haragban a sassal,
ennek tojásait az Olympusra fölgörgette, önkénte-
lenül a mese naiv hitét kelti föl iránta Aristophanes.
Azután nem is mindenhol található, egyszer csak
halljuk, hogy ura az Aetnáról hozta e furcsa állatot.
És hogyan izzad, hogy kapálódzik a két szolga, aki
neki különös eledelét gyúrja, a sok, nagy adagot,
melyet csak finom pogácsára törve eszik meg, mert
finnyás és rátartó dög. Vegyük még hozzá Trygaios
vaskos, nagyon vaskos tréfáit, mel^^ek mind — hogy
euphemistice szóljak — e különös légi lovaglás föl-
tételeit s következményeit világosítják meg : s le-
hetetlen eltagadni e furcsa paripától a komikai éle-
tet és hitet. Az igaz, ma nem igen találnánk számára
többé istállót, de a déli ember orra már ősidőktől
fogva sokkal többet kibirt, mint mi csak képzelhet-
nők is.
A tréfás helyzetek megelevenítésének egy másik
példájául Philocleon hálóját említettem. Philocleon
szörnyen szeret bíráskodni, se éjjele, se nappala tőle,
elhanyagolja otthonát s rohan mindig a törvény-
terembe,
ítélni jár, szavazni s nyög mihelyt
Nem ő az első a rostély mögött.
Még éjjel sincsen egy mákszemnyi álma.
Ha egy parányit szunnyad, akkor is
Elméje ott repdes a vizi órán ;
S ha ébred, három ujja összeáll.
Mint a kövecskét fogni megszoká,
És mintha tűzbe tömjént hintene.^
Csak olvasni kell, mint írja le Sosias, a szolga, urának
a szenvedélyét! Nos ebből a szenvedélyből akarja
kigyógyítani fia ; szeretné, ha otthon ülne s nem sza-
ladna a bírótársak közé. Ez a vígjáték egyik főmotí-
vuma, ezt kell jelenetté alakítani. Egy élclap-rajzoló
oda állítaná elénk Philocleon házát, mely köré fia
áthághatatlan rácsot vont s mutatná, hogy szeretne
áttörni rajta az öreg. Ilyen élclapba való képben látja
Aristophanes is a helyzetet, csakhogy benne a kép
azonnal mozogni kezd, kifejlik, nő, bohó drámává
lesz. Bdelykleon, a fiú hálót von az apai ház elé s két
szolgával együtt sok «hü-hó)>-lárma s aristophanesi
élcelés közt ügyel, hogy Philocleon ki ne szökjék.
Amit erre a hóbortos öreg végbevisz, a legkiválóbb
olasz buffónak becsületére válnék. Ki akar bújni a
csatornán, szöget ver, hágcsónak a falba, majd a kan-
' Arany János ford. Darázsok.
173
dallóban motoszkál s a kürtő lyukán, mint füst akar
fölszállni ; majd ismét egy szamár hasa alá bújik s
úgy szeretne kiosonni a házból, mint Odysseus a kos
alatt Polyphem barlangjából, aztán fölfut a tető cse-
repe alá madárnak vagy a hálót rágja, kötelet köt
derekára stb. S míg ez történik, szikrázik az éle, el-
csattan a gúny, csupa elevenség, mozgás minden. Az
aristophanesi frisseség és temperamentum, mely az
egészet áthatja, a végzetes emberi szenvedély egy
komikus példányává emeli a biráskodhatnám-öreget,
ki egy oktalan állat vak ösztönével töri magát hóbortja
után s küzd a háló ellen. Egy előlapba való kép,
egy torz-képzet így Aristophanes szellemétől mély
távlatot nj'er. Egy mai ember, ki már őszintén ne-
vetni nem tud, talán psychologiai hnomságot s egy
kis kellemes kesernyés utóízt találna abban is, hogy
az a félelmes bíró, s alperesfaló Philocleon, mikor
elhagyja paroxysmusa, megelégszik, ha otthon a két
házi kutya fölött biráskodhatik, csakhogy biráskod-
hassék. Éz a Tristam Shandy bölcsesége, ki azonban
könnyek közt elmélkedik róla, hogy az ember végre
vesszőparipáival is boldog, ha már nem tombolhat
alatta tüzes arabs mén. Aristophanesnél nincs könny,
csak a hahota van meg és a csúfolkodás ösztöne s a mi
esetünkben sem állja meg, hogy ráadásul a bíráskodó
öregnek két házikutyájába, akár mily természetesen
ugassanak is, Kleont és Laches vezért ne bujtassa.
Talán egy kissé soká is időztünk az aristophanesi
képzelem elemzésénél, de ha e részben nemileg tájé-
kozódunk, sokkal kevésbbé leszünk rabjai a íélszeg-
ségnek, hogy elsősorban nagy politikust vagy első-
rendű moralistát lássunk Aristo])hanesben. Éhes pa-
rodizáló ösztön és a hahotának forgószele élt benne,
«quaerens quem devoret», s képzelnie úgy épült, mint
valami csodálatos homorú tükör, mely groteskké
változtatta a legszabályosabb alakot. Politikai tőkéje
nagyon csekély volt, két fényes obolus : az ősi rom-
latlanság, eg}-szerüség és a marathoni dicsőség. Mintha
ma a kacagányos ősök erénye és a szalmafödél idyllje
után ítélne valaki a kor törekvéseiről. Darabjaiból
174
csak azt látom, ho^v az «ősök erénye» és <(Marathon»
tréfáihoz, gonoszkodásaihoz a hatásos aesthetikai hát-
tér, a szükséges ellentét, az az eszményi szószék, me-
lyen állva a költő hatásosabban bohóskodhatott, gú-
nyolódhatott a tömeg előtt, annak rovására is. To-
vább nem szabad mennünk, nem szabad Arist opha-
nest derékon törnünk, hogy komoly politikai doktort
csináljunk belőle s e mellett dévaj bohócot, ki azon-
ban — megint korát átható erkölcsi irányzatból —
a legf éktelenebb, legkicsapongóbb, legkíméletlenebb,
legbohóbb s leggyermekesebb, aki csak valaha a
földön megfordult. Aristophanesnek ez az erkölcsö-
sítése és politikussá tétele csak kisebbítené azt az ele-
mentaris íesthetikai erőt, mely benne sziporkázott.
S azt se feledjük, hogy úgynevezett politikai eszméi
tulajdonképen azok a tengeri kígyóként az egész gö-
rög irodalmon átvonuló locus comminusok, melye-
iket unos-unottig hangoztattak a szószéken s han-
goztatott a legutolsó s az idegen iránt hízelgésében
elhaló görög, mikor már a régi Athénnek híre-hamva
sem volt. Már Arist ophanes korában sem kellett hozzá
nagy politikai belátás, hogy velők előhozakodjunk.
Ha valaki azokat a fájdalmas ellentéteket ismerni
akarja, melyek a kor betegsége voltak, s oly ember
mííveit olvasni, ki át is érzi : Euripidest kell tanul-
nia, épen azt az írót, kit Arist ophanes magának cél-
táblául választ.
Komoly politikust s mély erkölcsbírót elfogultság
nélkül nem kereshetünk Aristophanesben ; hanem
azért művei mögött, tehetségét nem tekintve is,
elég érdekes embert találunk így is. Kissé nehéz bele
képzelni magunkat ; ellentétesnek látszó s ma ki-
egyezhetetlen tulajdonságok alakulnak nála termé-
szetes egységbe. Bőséggel szívta a természet emlőit
s az édes anyatej nyoma ott van mindig ajkai körül ;
görög N atíirhirsch, ki Tnmder\t szépnek, helyesnek talál,
mire egészséges ösztöne sarkalja ; örökösen rügyező
temperamentum, melynek gátat külső illem, tekin-
tély, belső szerénység, szemérem nem vet ; Pan isten
egy kísérője, ki kéjjel hengergődzik az illatos mezőn,
175
nagy nyitott szemmel pihen a platánok árnyékában
vagy zsivajjal rohan thyrsust forgatva kalandok
után ; hahotázó Satyr, ki harsogó tréfájába akarja
fulasztani mindazt, ami kedvének, belső ösztönének
ellcnmond. Lelkiismeret és erkölcsi komoly tekinte-
tek nem vezetik, a platói elvont morált nem ösmeri ;
hanem e helyett természetes friss ész, genialis józan-
ság él benne, korlátlan életkedv és mérséklő meg-
gondoltság is, s ezek a tulajdonságok alkotják meg
azt a positiv alapot, melyből óriás tréfája erőt és ér-
téket merít. Mert ez az érdekes Arist ophanesnél.
Egész kéjjel táncolja a kordaxot, veti magát sárba s
ugrik újra a kék égbolt felé, de ugyanekkor észre-
vesszük, hogy e dévaj és kicsapongó mozdulatokban
titkos összhang van s hogy egy magáról teljesen biztos
erő veri hozzá az ütemet. De e mellett — erkölcsi
szempontból — Aristophanes nagy gyermek ; naiv
módon igazságtalan, ferdít, hazudik, irigykedik és
gyűlölködik. Az emberi természet ferdeségeit, csúnya
kinövéseit, önző hamisságait jól ismeri, de azzal már
nem törődik, ha néha épen az egyenes növésűre fogja
rá, hogy púpos s a jó szeműre, hogy vak. Gyermek
abban is, hogy egész jóhiszeműséggel pártos : neki
szabad, a mit másban korhol. Hogy megbízható barát
volt-e, nem tudni, de hogy ellenségei iránt igaz-
ságtalan volt, az bizonyos. Műveltsége, társadalmi
összeköttetése, független vagyoni helyzete, hajlama
közel hozta az aristokratákhoz s az ő kedvökért s a
jelen hatalmasai bosszantására laudator temporis acti
lesz, noha talán ő jut a legnagyobb zavarba, ha a
marathoni nemzedék közelébe kerül. Mert korának
bohóságai, a mindennapos élet hóbortjai ízlettek neki,
mint Dikaíopolisnak a Kopais-tavi angolna.''
