You are using an out of date browser. It may not display this or other websites correctly.
You should upgrade or use an alternative browser.
You should upgrade or use an alternative browser.
Ógörög zene
- Téma inditó Spyros
- Kezdés dátuma
Ephesus
Ephesus
[...], ma Ajaszuluk falu mellett levő romok, a kisázsiai «12 város» közül egyike a legnevezetesebbnek, a Coressus és Pion (Prion) hegyek alján, a Caystrus torkolatánál; a várostól Délre folyt a Cenchreus patak. A világhírű Artemis templomot (Artemisium), a melyet a cnossusi Chersiphron 590 körül Kr. e. kezdett építeni és mely csak 120 év multán készült el, Herostratus azon éjjel gyujtotta föl, a mikor Nagy Sándor született (Kr. e. 356 jul. 21); azonban a kisázsiai görögök Dinocrates vezetése alatt ép olyan nagyságban és ép olyan pompával építették föl újra, úgy hogy a világ hét csodája közt emlegették. A templom (265. á., reconstructio) ion dipterus, négyszer akkora, mint az athenaei Parthenon, a körülbelűl 19 m. magas támasztó oszlopok alsó részei reliefekkel voltak diszítve (columnae caelatae). A templom fekvése az 1871. évben az angol Wood J. T. eszközölte ásatások alapján vált meghatározhatóvá: a város északkeleti részén állott a Pion (Prion) hegy és azon meredek magaslat közt, a melyen az ajaszuluki erőd épült, körülbelül 200 méternyire Ajaszuluk falutól. Ephesus phoeniciai telepítvénynek vehető, a monda szerint amazonok alapították, aztán cariaiak és lelexek lakták, míglen Codrus fia Androclus foglalta el. Mindig hatalmas város volt, de különösen Miletus eleste után (Kr. e. 494-ben) lett leggazdagabbá és leghatalmasabbá az ion városok közt; a császárok korában Asia provincia legnevezetesebb városa volt. Tulajdonképeni tengeri kikötőjét Panormust homokkal mosta tele a Caystrus folyó; ezen kívül volt a Caystrus medrében két mesterségesen ásott kikötője, melyek egyike egészen az Artemisiumig nyúlt. Ephesus volt szülővárosa Callinus elegiaköltőnek, Hipponax iambikus költőnek, Heraclitus bölcsésznek, Apelles és Parrhasius festészeknek, a később száműzött Hermodorusnak (Cic. tusc. 5, 36), a ki állítólag kezére járt a decemvireknek, mikor ezek a törvényeket összeállították, stb. L. Strab. 14, 640 sk. Guhl, Ephesiaca (1843). Hyde Clarke, Ephesus (1863). E. Curtius, Beitr. zur Gesch. u. Topogr. Kleinasiens (1872). U. a., E. (1874). Wood, Discoveries at E. (1877). Fergusson, The themple of Diana at E. (1883).
K. B.
Ephesus
[...], ma Ajaszuluk falu mellett levő romok, a kisázsiai «12 város» közül egyike a legnevezetesebbnek, a Coressus és Pion (Prion) hegyek alján, a Caystrus torkolatánál; a várostól Délre folyt a Cenchreus patak. A világhírű Artemis templomot (Artemisium), a melyet a cnossusi Chersiphron 590 körül Kr. e. kezdett építeni és mely csak 120 év multán készült el, Herostratus azon éjjel gyujtotta föl, a mikor Nagy Sándor született (Kr. e. 356 jul. 21); azonban a kisázsiai görögök Dinocrates vezetése alatt ép olyan nagyságban és ép olyan pompával építették föl újra, úgy hogy a világ hét csodája közt emlegették. A templom (265. á., reconstructio) ion dipterus, négyszer akkora, mint az athenaei Parthenon, a körülbelűl 19 m. magas támasztó oszlopok alsó részei reliefekkel voltak diszítve (columnae caelatae). A templom fekvése az 1871. évben az angol Wood J. T. eszközölte ásatások alapján vált meghatározhatóvá: a város északkeleti részén állott a Pion (Prion) hegy és azon meredek magaslat közt, a melyen az ajaszuluki erőd épült, körülbelül 200 méternyire Ajaszuluk falutól. Ephesus phoeniciai telepítvénynek vehető, a monda szerint amazonok alapították, aztán cariaiak és lelexek lakták, míglen Codrus fia Androclus foglalta el. Mindig hatalmas város volt, de különösen Miletus eleste után (Kr. e. 494-ben) lett leggazdagabbá és leghatalmasabbá az ion városok közt; a császárok korában Asia provincia legnevezetesebb városa volt. Tulajdonképeni tengeri kikötőjét Panormust homokkal mosta tele a Caystrus folyó; ezen kívül volt a Caystrus medrében két mesterségesen ásott kikötője, melyek egyike egészen az Artemisiumig nyúlt. Ephesus volt szülővárosa Callinus elegiaköltőnek, Hipponax iambikus költőnek, Heraclitus bölcsésznek, Apelles és Parrhasius festészeknek, a később száműzött Hermodorusnak (Cic. tusc. 5, 36), a ki állítólag kezére járt a decemvireknek, mikor ezek a törvényeket összeállították, stb. L. Strab. 14, 640 sk. Guhl, Ephesiaca (1843). Hyde Clarke, Ephesus (1863). E. Curtius, Beitr. zur Gesch. u. Topogr. Kleinasiens (1872). U. a., E. (1874). Wood, Discoveries at E. (1877). Fergusson, The themple of Diana at E. (1883).
K. B.
Lebedos
''Lebedus -the Latinized form of the original Greek name Lebedos- was one of the twelve cities of the Ionian League, located south of Smyrna, Klazomenai and neighboring Teos and before Ephesus which is further south. It was on the coast, ninety stadia (16.65 km) to the east of Cape Myonnesus, and 120 (22.2 km) west of Colophon.
The city was built on and around a very small peninsula (175 m long, reaching a height of 61 m and with an isthmus 201 m wide), called Kısık Peninsula today and which depends the coastal township of Ürkmez, part of Seferihisar locality, a district center depending the province seat of İzmir.
Lebedus is also a Roman Catholic Titular see of Asia Minor, in the suffragan of Ephesus.
According to Pausanias, the town was inhabited by Carians when the Ionian Greeks immigrated there under the guidance of Andræmon, a son of Codrus. Strabo however states it was colonized by Andropompus, and that it previously bore the name of Artis in ancient Lydia. Lebedos became a flourishing city by its commerce, and was famous for its mineral springs. But it was one of the smaller cities of the Ionian League, handicapped by the limited space of its hinterland and a comparatively unsuitable port.
In the Hellenistic age, around 304 BC, Antigonus I Monophthalmus tried to join the city with Teos; however, this operation was incomplete and eventually destroyed by Lysimachus, who moved its population to Ephesus.
It was nearly destroyed by Lysimachus in 292 BC, who transported the population to Ephesus. Under Roman rule, it flourished anew, became the meeting place of the actors of all Ionia when these were temporarily exiled from Teos, and festivals were celebrated in honour of Dionysus.
Its scanty remains are near the modern town of Seferihisar.
Lebedus appears in "Notitiæ episcopatum" as an episcopal see, suffragan of Ephesus until the twelfth and thirteenth centuries. Three bishops only are known: Cyriacus, who witnessed the Second Council of Ephesus, 449; Julian, represented by his metropolitan at the Council of Chalcedon, in 451; Theophanes or Thomas, who attended the Second Council of Nicæa in 787.''
''Lebedus -the Latinized form of the original Greek name Lebedos- was one of the twelve cities of the Ionian League, located south of Smyrna, Klazomenai and neighboring Teos and before Ephesus which is further south. It was on the coast, ninety stadia (16.65 km) to the east of Cape Myonnesus, and 120 (22.2 km) west of Colophon.
The city was built on and around a very small peninsula (175 m long, reaching a height of 61 m and with an isthmus 201 m wide), called Kısık Peninsula today and which depends the coastal township of Ürkmez, part of Seferihisar locality, a district center depending the province seat of İzmir.
Lebedus is also a Roman Catholic Titular see of Asia Minor, in the suffragan of Ephesus.
According to Pausanias, the town was inhabited by Carians when the Ionian Greeks immigrated there under the guidance of Andræmon, a son of Codrus. Strabo however states it was colonized by Andropompus, and that it previously bore the name of Artis in ancient Lydia. Lebedos became a flourishing city by its commerce, and was famous for its mineral springs. But it was one of the smaller cities of the Ionian League, handicapped by the limited space of its hinterland and a comparatively unsuitable port.
In the Hellenistic age, around 304 BC, Antigonus I Monophthalmus tried to join the city with Teos; however, this operation was incomplete and eventually destroyed by Lysimachus, who moved its population to Ephesus.
It was nearly destroyed by Lysimachus in 292 BC, who transported the population to Ephesus. Under Roman rule, it flourished anew, became the meeting place of the actors of all Ionia when these were temporarily exiled from Teos, and festivals were celebrated in honour of Dionysus.
Its scanty remains are near the modern town of Seferihisar.
Lebedus appears in "Notitiæ episcopatum" as an episcopal see, suffragan of Ephesus until the twelfth and thirteenth centuries. Three bishops only are known: Cyriacus, who witnessed the Second Council of Ephesus, 449; Julian, represented by his metropolitan at the Council of Chalcedon, in 451; Theophanes or Thomas, who attended the Second Council of Nicæa in 787.''
Lebedus
Lebedus
[...], a régi korban virágzó város Lydiában, négy mérföldnyire Északra Colophontól, a Caystrusi tengeröböl északi partján. Midőn Lysimachus lakóinak egy részét Ephesusba telepítette, nagyon alásülyedt a város és Horatius idejében már jelentéktelen volt (ep. 1, 11, 7). a Dionysus tiszteletére rendezett ünnepélyes versenyek, melyekben az előbb Teosban majd Myconesusban lakó és az istennek szentelt szinésztársaság szerepelt, némileg újra felemelték a várost. Hdt. 142. Thuc. 8, 19. Strab. 14, 643.
E. B.
~~~~~~~~~
''The city of Lebedos, for a period, was the seat of the famed Artists of Dionysus. The artists were religious figures as well as being actors, musicians and the like. Their religious duties conferred the right of asylum on the city in which they lived. Despite this advantage, their artistic temperament had made them unpopular and they quarreled with each of their previous host cities, namely Teos, Ephesus and Myonnesus. Eventually, in the second century, they ended up at Lebedos.''
Lebedus
[...], a régi korban virágzó város Lydiában, négy mérföldnyire Északra Colophontól, a Caystrusi tengeröböl északi partján. Midőn Lysimachus lakóinak egy részét Ephesusba telepítette, nagyon alásülyedt a város és Horatius idejében már jelentéktelen volt (ep. 1, 11, 7). a Dionysus tiszteletére rendezett ünnepélyes versenyek, melyekben az előbb Teosban majd Myconesusban lakó és az istennek szentelt szinésztársaság szerepelt, némileg újra felemelték a várost. Hdt. 142. Thuc. 8, 19. Strab. 14, 643.
E. B.
~~~~~~~~~
''The city of Lebedos, for a period, was the seat of the famed Artists of Dionysus. The artists were religious figures as well as being actors, musicians and the like. Their religious duties conferred the right of asylum on the city in which they lived. Despite this advantage, their artistic temperament had made them unpopular and they quarreled with each of their previous host cities, namely Teos, Ephesus and Myonnesus. Eventually, in the second century, they ended up at Lebedos.''
Dionysos muveszei, ( τεχνῖται Διονυσιακοί )
Technitai
''Technitai (griechisch τεχνῖται) bezeichnete als Plural von τεχνίτης ursprünglich allgemein Künstler oder Handwerker. Im Hellenismus engte sich die Bedeutung jedoch ein auf in Gilden organisierte Festkünstler, insbesondere im Kult des Dionysos.
Mitglieder waren Schauspieler, Choreuten, Chorlehrer, Tänzer, Sänger und Musiker, Herolde, Dichter, Kostümverleiher und Bühnentechniker. Die Mitglieder, zu denen auch Förderer (philotechnitai) zählten, waren vielfältig privilegiert. Dazu gehörte Steuerbefreiung und Freistellung vom Kriegsdienst. Die Gilden wurden von einem Dionysospriester geleitet und bestritten außer theatralischen Aufführungen (etwa bei den athenischen Dionysien) die großen Festprozessionen (in denen sie als gesonderte Gruppe teilnahmen) und kultische Feiern aller Art.
Sie waren zunächst auf der städtischer Ebene organisiert (Athen, Syrakus), in der Kaiserzeit auch auf Reichsebene (iera synodos). Einzelne Gilden wetteiferten miteinander in Agonen.
Literatur [Bearbeiten]
Sophia Aneziri: Die Vereine der dionysischen Techniten im Kontext der hellenistischen Gesellschaft. Untersuchungen zur Geschichte, Organisation und Wirkung der hellenistischen Technitenvereine. Dissertation Heidelberg 1997. Steiner, Stuttgart 2003. ISBN 3-515-08126-7
W. H. Gross: Technitai. In: Der Kleine Pauly. Druckenmüller Verlag, München 1975. Bd. 5. Sp. 553f.
Günter Fleischhauer: Die Musikergenossenschaften im hellenistisch-römischen Altertum. Beiträge zum Musikleben der Römer. Dissertation Halle 1959
F.J.F.A.L. Poland: Technitai. In: Paulys Real-Encyclopädie der classischen Altertumswissenschaft. Stuttgart 1934. 2. Reihe Bd. 5. Sp. 2473–558
Otto Lüders: Die dionysischen Künstler. Weidmann, Berlin 1873.
Technitai
''Technitai (griechisch τεχνῖται) bezeichnete als Plural von τεχνίτης ursprünglich allgemein Künstler oder Handwerker. Im Hellenismus engte sich die Bedeutung jedoch ein auf in Gilden organisierte Festkünstler, insbesondere im Kult des Dionysos.
Mitglieder waren Schauspieler, Choreuten, Chorlehrer, Tänzer, Sänger und Musiker, Herolde, Dichter, Kostümverleiher und Bühnentechniker. Die Mitglieder, zu denen auch Förderer (philotechnitai) zählten, waren vielfältig privilegiert. Dazu gehörte Steuerbefreiung und Freistellung vom Kriegsdienst. Die Gilden wurden von einem Dionysospriester geleitet und bestritten außer theatralischen Aufführungen (etwa bei den athenischen Dionysien) die großen Festprozessionen (in denen sie als gesonderte Gruppe teilnahmen) und kultische Feiern aller Art.
Sie waren zunächst auf der städtischer Ebene organisiert (Athen, Syrakus), in der Kaiserzeit auch auf Reichsebene (iera synodos). Einzelne Gilden wetteiferten miteinander in Agonen.
Literatur [Bearbeiten]
Sophia Aneziri: Die Vereine der dionysischen Techniten im Kontext der hellenistischen Gesellschaft. Untersuchungen zur Geschichte, Organisation und Wirkung der hellenistischen Technitenvereine. Dissertation Heidelberg 1997. Steiner, Stuttgart 2003. ISBN 3-515-08126-7
W. H. Gross: Technitai. In: Der Kleine Pauly. Druckenmüller Verlag, München 1975. Bd. 5. Sp. 553f.
Günter Fleischhauer: Die Musikergenossenschaften im hellenistisch-römischen Altertum. Beiträge zum Musikleben der Römer. Dissertation Halle 1959
F.J.F.A.L. Poland: Technitai. In: Paulys Real-Encyclopädie der classischen Altertumswissenschaft. Stuttgart 1934. 2. Reihe Bd. 5. Sp. 2473–558
Otto Lüders: Die dionysischen Künstler. Weidmann, Berlin 1873.
Megara
''Megara (görögül: Μέγαρα) ősi város Görögországban, Attika régióban (περιφέρειες, perifériesz), Nyugat-Attika prefektúrában (νομοί, nomoi), a Szaronikosz-öböl partján, átellenben Szalamisz szigetével. (Ez utóbbi sokáig Megarához tartozott, mielőtt Athén foglalta el.) [...]
Az ókorban Megara egyike volt Attika négy kerületének, amelyeket az elűzött athéni király II. Pandión négy fia nevéhez kötöttek (Megara uralkodója Niszosz volt).''
''Megara (görögül: Μέγαρα) ősi város Görögországban, Attika régióban (περιφέρειες, perifériesz), Nyugat-Attika prefektúrában (νομοί, nomoi), a Szaronikosz-öböl partján, átellenben Szalamisz szigetével. (Ez utóbbi sokáig Megarához tartozott, mielőtt Athén foglalta el.) [...]
Az ókorban Megara egyike volt Attika négy kerületének, amelyeket az elűzött athéni király II. Pandión négy fia nevéhez kötöttek (Megara uralkodója Niszosz volt).''
Gadeira
''A város Spanyolország délnyugati részén az Atlanti-óceán partján a Cádizi-öbölbe benyúló félszigeten fekszik.[...]
A várost eredetileg Gadir néven a föníciaiak alapították. A név jelentése "falakkal körülvett város". Már akkor a félsziget egyik fontos kereskedelmi központja volt, melyet az ősi nyugat-európai városok közül a legrégibbnek tartanak. A hagyomány szerint Cádizt i. e. 1100 körül alapították, de a legrégibb régészeti leletek az i. e. 9. századból valók. Később a görögök a várost már Gadira néven ismerték, melyet a monda szerint maga Herkules alapított. Ebből az időszakból a város legfontosabb emléke a föníciai isten Melkart temploma. Néhány történész a templom hatalmas oszlopait Herkules oszlopaival azonosítja (Melkartot a görögök Herkulesnek tartották).
I. e. 500 körül a város karthágói uralom alá került és Cádiz Hannibál ibériai hadjáratainak egyik kiindulópontja lett. I. e. 206-ban a várost Scipio Africanus római légiói foglalták el. A római uralom alatt a város neve Gades volt és csakhamar virágzó kikötőváros lett, polgárai római jogokat élveztek. A Római Birodalom bukása után azonban veszített jelentőségéből. Az 5. században a területet a vizigótok szállták meg, a város ekkor már romokban hevert és mára csak kevés maradványa maradt.''
''A város Spanyolország délnyugati részén az Atlanti-óceán partján a Cádizi-öbölbe benyúló félszigeten fekszik.[...]
A várost eredetileg Gadir néven a föníciaiak alapították. A név jelentése "falakkal körülvett város". Már akkor a félsziget egyik fontos kereskedelmi központja volt, melyet az ősi nyugat-európai városok közül a legrégibbnek tartanak. A hagyomány szerint Cádizt i. e. 1100 körül alapították, de a legrégibb régészeti leletek az i. e. 9. századból valók. Később a görögök a várost már Gadira néven ismerték, melyet a monda szerint maga Herkules alapított. Ebből az időszakból a város legfontosabb emléke a föníciai isten Melkart temploma. Néhány történész a templom hatalmas oszlopait Herkules oszlopaival azonosítja (Melkartot a görögök Herkulesnek tartották).
I. e. 500 körül a város karthágói uralom alá került és Cádiz Hannibál ibériai hadjáratainak egyik kiindulópontja lett. I. e. 206-ban a várost Scipio Africanus római légiói foglalták el. A római uralom alatt a város neve Gades volt és csakhamar virágzó kikötőváros lett, polgárai római jogokat élveztek. A Római Birodalom bukása után azonban veszített jelentőségéből. Az 5. században a területet a vizigótok szállták meg, a város ekkor már romokban hevert és mára csak kevés maradványa maradt.''
Rhodus
Rhodus
[...], más néven Ophiusa, Stadia, Asteria, Trinacria, Corymbia st.b, manap Rhodos, sziget Cariával szemben, melytől 18 km.-nyi tengerszoros választja el. A sziget területe 1448 km.2; felülete, bár helyenként sziklás, egészben mégis termékeny, főhegysége az Atabyrium (1240 m.), partviszonyai kedvezők, s azért már korán élénk kereskedelem szinhelye lőn; éghajlata egészséges és barátságos, ókori irók (Plin. 2, 87. Suet. Tib. 11) állítása szerint nem múlik el ott egy nap sem anélkül, hogy a nap sugarai ne aranyoznák be fényükkel a szigetet. Márvány, a krétának egy jobb faja, hajóépítésre alkalmas faanyag, bor, füge, és izletes hal (eloy) voltak legnevezetesebb termékei. Az egész sziget Heliusnak volt szentelve, kit leányával Electryonéval együtt különös tiszteletben részesítettek; rajtuk kívűl főkép Zeus Atabyriust, Herculest és Tlepolemust tisztelték. A mythus szerint a sziget legrégibb lakói a Telchines (TelcineV) Cretából bevándorlott phoeniciaiak voltak, kik már 1200-ban Kr. e. az egész területet, főkép Ialysust és Camirust ellepték s a maguk szokásait s vallását meghonosítva virágzó kereskedést folytattak. Nagyobb jelentőségre azonban a sziget csak a dór bevándorlás óta emelkedett. A dórok 850 körül foglalták el Rhodust, letelepedésüket a Heraclida Tlepolemusszal hozták kapcsolatba s a legfőbb városok: Lindus, Ialysus és Camirus alapítását a trójai háborút megelőző időkbe helyezték. Hom. Il. 2, 653. A dór gyarmatvárosok legtöbbje úgy a közelfekvő szigeteken valamint a szárazföldön is Rhodusból áradt szét s azzal együtt szövetséget, az ú. n. dór hexapolist (Lindus, Ialysus, Camirus, Cos, Cnidus, Halicarnassus) alkották, melynek központjául a Triopiumi (hegyfok Cariában) Apollo temploma szolgált. Hdt. 1, 144. Rhodus kereskedelme, hajózása, fémgazdagsága révén csakhamar virágzásnak indult, coloniái közül a Kr. e. 690-ben Antiphemustól alapított Gela volt a legnevezetesebb (Hdt. 7, 153), de voltak más gyarmatai is a világ minden részében: Rhode Hispaniában, Parthenope, Salapia, Siris, Sybaris Italiában, Soli, Gagae, Corydalla Kis Ázsiában. A szigeten régente a legnagyobb hatalmat az Eratidák (’Eratidai) birták, kiknek családjából való volt Diagoras is. A perzsa háborúk idejében Rhodus az uralkodó párthoz csatlakozott s utóbb az athenaei symmachiának is tagja lőn. Az aristocrata párt 411-ben felülkerekedvén, segítségül hívta a peloponnesusi flottát s így Dorieus, Diagoras fia, kit az athenaeiek elűztek, visszahelyeztetett; ő egyesítette 408-ban a három fennemlített város lakóit az egy Rhodusban, mely a sziget északkeleti részén, jó kikötő mellett, hatalmas erődítményekkel amphitheatrumszerű elhelyezéssel fel is épült. De a democratia és aristocratia közti harczok csakhamar ujból kitörtek (Xen. Hell. 4, 8, 20 skk.), belőlük a democratia került ki győztesen 394-ben s Rh. ismét Athenaehez csatlakozott, de csak rövid időre, mert ennek túlkapásai miatt a szövetséges háború idejében (358–356) végkép elpártolt tőle. A cariai despotáktól gyámolítva egy erős oligarcha párt ragadta magához az uralmat (Demosth. de lib. Rhod.) s a sziget Halicarnassusi urának Idrieusnak adófizetője lőn. Sándor macedoni őrséget helyezett el, de halála után a sziget ismét felszabadult. Az erre következő idő volt Rh., virágzásának kora. Sikerrel védekezik Demetrius Poliorcetes ellen (304-ben Kr. e.), a cariai partokon területfoglalással erősíti hatalmát, s míg a kisázsiai városokat szabadság utáni törekvéseikben gyámolította, az egymás között versenyző nagyhatalmakkal szemben meg tudta őrizni függetlenségét s alapját vetette az első nemzetközi tengeri és hajózási jognak. A 223-ik évben erős földrengés látogatta meg, mely a híres rhodusi colossust is ledöntötte. A sziget nagy tekintélyéről tesz tanuságot, hogy az egyes országok szinte versenyeznek egymással, hogy gazdag ajándékaikkal a város ujjáépülését elősegítsék. Roma szövetségeseként harczolt Antiochus és Prusias ellen; jutalmúl ezért a Caria és Lycia feletti uralmat nyerte. De a rómaiakkal szemben tanusított elbizakodott viselkedése miatt 168-ban ebbeli jogait elvesztette, sőt kereskedelmi tekintetben is érzékeny csorbát szenvedett. Liv. 44, 14. Még rosszabbúl járt a Caesar halála után kiütött polgárháborúk alatt, míg végre Vespasianus minden szabadságától örökre megfosztotta. Suet. Vesp. 8, Nero 7. Tac. ann. 12, 58. Dio Cass. 60, 24. Rhodus területe dhmoV-okra volt felosztva, melyeken belül vallási és törzsrokonságon alapuló (az attikai phratriákra emlékeztető) kisebb közösségek (ktoinai) állottak fenn, melyek ismét (az attikai genh-nek megfelelő) patrai-ba voltak felosztva. Rh-ban virágzottak a tudományok és művészetek: Aeschines Athenaeből való számüzetése után itt alapított szónoki iskolát, mely még politikai függetlenségének megszüntével is sokáig virágzott (Cic. Brut. 13); ez az iskola az ázsiaira emlékeztető dagályos és pompázó műfajt ápolta. Legkiválóbb képviselői Apollonius Rhodius és Apollonius Molo (l. Apollonius 1 és 5), kit Cicero is hallgatott. Hasonlókép volt szobrászati iskolája is, melyet Chares és Lindus alapítottak s melynek fészke Sicyon vala. A Lavcoon csoport alkotói: Agesander, Polydorus, Athenodorus, továbbá Apollonius és Trallesi Tauriscus, a Farnese-féle bika alkotói is az iskola tagjai voltak. Strab. 14, 652 skk. L. Schneiderwirth, Gesch. der Insel Rhodos (1868). Torr. Rhodes in ancient times (Cambridge, 1885).
SZ. ZS.
Rhodus
[...], más néven Ophiusa, Stadia, Asteria, Trinacria, Corymbia st.b, manap Rhodos, sziget Cariával szemben, melytől 18 km.-nyi tengerszoros választja el. A sziget területe 1448 km.2; felülete, bár helyenként sziklás, egészben mégis termékeny, főhegysége az Atabyrium (1240 m.), partviszonyai kedvezők, s azért már korán élénk kereskedelem szinhelye lőn; éghajlata egészséges és barátságos, ókori irók (Plin. 2, 87. Suet. Tib. 11) állítása szerint nem múlik el ott egy nap sem anélkül, hogy a nap sugarai ne aranyoznák be fényükkel a szigetet. Márvány, a krétának egy jobb faja, hajóépítésre alkalmas faanyag, bor, füge, és izletes hal (eloy) voltak legnevezetesebb termékei. Az egész sziget Heliusnak volt szentelve, kit leányával Electryonéval együtt különös tiszteletben részesítettek; rajtuk kívűl főkép Zeus Atabyriust, Herculest és Tlepolemust tisztelték. A mythus szerint a sziget legrégibb lakói a Telchines (TelcineV) Cretából bevándorlott phoeniciaiak voltak, kik már 1200-ban Kr. e. az egész területet, főkép Ialysust és Camirust ellepték s a maguk szokásait s vallását meghonosítva virágzó kereskedést folytattak. Nagyobb jelentőségre azonban a sziget csak a dór bevándorlás óta emelkedett. A dórok 850 körül foglalták el Rhodust, letelepedésüket a Heraclida Tlepolemusszal hozták kapcsolatba s a legfőbb városok: Lindus, Ialysus és Camirus alapítását a trójai háborút megelőző időkbe helyezték. Hom. Il. 2, 653. A dór gyarmatvárosok legtöbbje úgy a közelfekvő szigeteken valamint a szárazföldön is Rhodusból áradt szét s azzal együtt szövetséget, az ú. n. dór hexapolist (Lindus, Ialysus, Camirus, Cos, Cnidus, Halicarnassus) alkották, melynek központjául a Triopiumi (hegyfok Cariában) Apollo temploma szolgált. Hdt. 1, 144. Rhodus kereskedelme, hajózása, fémgazdagsága révén csakhamar virágzásnak indult, coloniái közül a Kr. e. 690-ben Antiphemustól alapított Gela volt a legnevezetesebb (Hdt. 7, 153), de voltak más gyarmatai is a világ minden részében: Rhode Hispaniában, Parthenope, Salapia, Siris, Sybaris Italiában, Soli, Gagae, Corydalla Kis Ázsiában. A szigeten régente a legnagyobb hatalmat az Eratidák (’Eratidai) birták, kiknek családjából való volt Diagoras is. A perzsa háborúk idejében Rhodus az uralkodó párthoz csatlakozott s utóbb az athenaei symmachiának is tagja lőn. Az aristocrata párt 411-ben felülkerekedvén, segítségül hívta a peloponnesusi flottát s így Dorieus, Diagoras fia, kit az athenaeiek elűztek, visszahelyeztetett; ő egyesítette 408-ban a három fennemlített város lakóit az egy Rhodusban, mely a sziget északkeleti részén, jó kikötő mellett, hatalmas erődítményekkel amphitheatrumszerű elhelyezéssel fel is épült. De a democratia és aristocratia közti harczok csakhamar ujból kitörtek (Xen. Hell. 4, 8, 20 skk.), belőlük a democratia került ki győztesen 394-ben s Rh. ismét Athenaehez csatlakozott, de csak rövid időre, mert ennek túlkapásai miatt a szövetséges háború idejében (358–356) végkép elpártolt tőle. A cariai despotáktól gyámolítva egy erős oligarcha párt ragadta magához az uralmat (Demosth. de lib. Rhod.) s a sziget Halicarnassusi urának Idrieusnak adófizetője lőn. Sándor macedoni őrséget helyezett el, de halála után a sziget ismét felszabadult. Az erre következő idő volt Rh., virágzásának kora. Sikerrel védekezik Demetrius Poliorcetes ellen (304-ben Kr. e.), a cariai partokon területfoglalással erősíti hatalmát, s míg a kisázsiai városokat szabadság utáni törekvéseikben gyámolította, az egymás között versenyző nagyhatalmakkal szemben meg tudta őrizni függetlenségét s alapját vetette az első nemzetközi tengeri és hajózási jognak. A 223-ik évben erős földrengés látogatta meg, mely a híres rhodusi colossust is ledöntötte. A sziget nagy tekintélyéről tesz tanuságot, hogy az egyes országok szinte versenyeznek egymással, hogy gazdag ajándékaikkal a város ujjáépülését elősegítsék. Roma szövetségeseként harczolt Antiochus és Prusias ellen; jutalmúl ezért a Caria és Lycia feletti uralmat nyerte. De a rómaiakkal szemben tanusított elbizakodott viselkedése miatt 168-ban ebbeli jogait elvesztette, sőt kereskedelmi tekintetben is érzékeny csorbát szenvedett. Liv. 44, 14. Még rosszabbúl járt a Caesar halála után kiütött polgárháborúk alatt, míg végre Vespasianus minden szabadságától örökre megfosztotta. Suet. Vesp. 8, Nero 7. Tac. ann. 12, 58. Dio Cass. 60, 24. Rhodus területe dhmoV-okra volt felosztva, melyeken belül vallási és törzsrokonságon alapuló (az attikai phratriákra emlékeztető) kisebb közösségek (ktoinai) állottak fenn, melyek ismét (az attikai genh-nek megfelelő) patrai-ba voltak felosztva. Rh-ban virágzottak a tudományok és művészetek: Aeschines Athenaeből való számüzetése után itt alapított szónoki iskolát, mely még politikai függetlenségének megszüntével is sokáig virágzott (Cic. Brut. 13); ez az iskola az ázsiaira emlékeztető dagályos és pompázó műfajt ápolta. Legkiválóbb képviselői Apollonius Rhodius és Apollonius Molo (l. Apollonius 1 és 5), kit Cicero is hallgatott. Hasonlókép volt szobrászati iskolája is, melyet Chares és Lindus alapítottak s melynek fészke Sicyon vala. A Lavcoon csoport alkotói: Agesander, Polydorus, Athenodorus, továbbá Apollonius és Trallesi Tauriscus, a Farnese-féle bika alkotói is az iskola tagjai voltak. Strab. 14, 652 skk. L. Schneiderwirth, Gesch. der Insel Rhodos (1868). Torr. Rhodes in ancient times (Cambridge, 1885).
SZ. ZS.
Zenepenz
Miutan folterkepeztuk azon pontokat, ahova majd zenei gyujtesunk soran ellatogatunk, megnezzuk mifele ''zenepenzek'' kerultek a gorog varosokban forgalomba. A legszebb hangszert abrazolo ermeket allitolag a pythagorasi kor femmuvesei keszitettek. Igy lathatjuk, milyen alakja lehetett a kithara hatoldalanak, mely mas abrazolasokon, festmenyeken, dombormuveken ritkan lathato. A mesterek gyakran igen finom reszleteit is visszadtak egy-egy hangszernek.
Miutan folterkepeztuk azon pontokat, ahova majd zenei gyujtesunk soran ellatogatunk, megnezzuk mifele ''zenepenzek'' kerultek a gorog varosokban forgalomba. A legszebb hangszert abrazolo ermeket allitolag a pythagorasi kor femmuvesei keszitettek. Igy lathatjuk, milyen alakja lehetett a kithara hatoldalanak, mely mas abrazolasokon, festmenyeken, dombormuveken ritkan lathato. A mesterek gyakran igen finom reszleteit is visszadtak egy-egy hangszernek.
Hasonló témák
- Válaszok
- 2
- Olvasás
- 507
- Válaszok
- 9
- Olvasás
- 867
