Naná, hogy igazad van! Az élet mindig győz a halál felett!
De hogy a fájdalom már csak elfejtett ábránd lenne? Nem hiszem.
Ott marad, és cipeljük egészen addig, amíg rá nem jövünk, már nincs rá szükségünk.
...
Az emberi elme képtelen, pontosabban fogalmazva: nem hajlandó szélnek ereszteni, nem akarja letenni a múltat. Gyönyörűen szemlélteti ezt a két zen szerzetes, Tanzan és Ekido története, akik olyan úton lépdeltek, amely a heves esőzés hatására rendkívül sárossá vált. Egy falu közelében találkoztak egy fiatalasszonnyal, aki éppen az úton próbált átkelni, ám a sár olyan mély volt, hogy az tönkretette volna a selyem kimonóját. Tanzan azonnal a karjaiba kapta a hölgyet, és átvitte az út másik oldalára.
A szerzetesek csendben folytatták útjukat. Öt órával később, amint közeledtek a számukra szállásul szolgáló templomhoz, Ekido nem tudta tovább visszatartani magát, és kifakadt: „Miért cipelted át azt a lányt az úton?! Nekünk szerzeteseknek nem szabad ilyesmit tennünk!”
„A lányt én már több órája letettem – felelte Tanzan. – Te még mindig cipeled?”
Most képzeld el, milyen lenne az élet azok számára, akik állandóan azt tennék, amit Ekido! Nem tudnák, illetve nem lennének hajlandóak belül elengedni a szituációkat, s magukban így egyre több terhet halmoznának föl. Ha ezt elképzelted, máris képet kaptál arról, hogy milyen is az élet a bolygónkon élők többsége számára, hogy elméjükben a múlt milyen hatalmas súlyú terhét cipelik folyton.
A múlt emlékként él benned, ám az emlékek önmagukban még nem jelentenek problémát. Történetesen emlékezés révén tanulunk a múltból és a múltban elkövetett hibákból. Ha az emlékek – más szóval: a múlttal kapcsolatos gondolatok – teljesen eluralnak, csak ekkor válnak teherré, ekkor lesznek problematikusak, és ekkor válnak éntudatod részévé. Ez esetben a személyiséged, amit a múlt kondicionált, a börtönöddé válik. Emlékeid éntudattal ruházódnak fel, és a történetedet tekinted önmagadnak. Ez a „kis én” egy illúzió, ami eltakarja valódi identitásodat: az idő és forma nélküli
jelenlétet.
A történeted azonban nem csupán mentális, hanem emocionális emlékből – folyamatosan újra átélt, régi érzelemből – is áll. Hasonlóan a szerzeteshez, aki a gondolataival táplált neheztelésének a terhét öt órán keresztül cipelte, a legtöbb ember hatalmas súlyú, fölösleges – gondolati és érzelmi – málhát hurcol egész életében. Sértettségükkel, bánkódásukkal, ellenségeskedésükkel és bűntudatukkal önmagukat korlátozzák. Érzelmi gondolkodásuk az énjükké vált, ezért belecsimpaszkodnak a régi érzelembe, mert az erősíti az identitásukat.
Mivel az emberek hajlamosak állandósítani régi érzelmeiket, szinte mindenki hurcol az energiamezejében fölhalmozott régi érzelmi fájdalmat, amit én „fájdalomtestnek” nevezek.
Megtehetjük azonban, hogy nem növesztgetjük tovább a már meglévő fájdalomtestünket. Megtanulhatjuk „szárnyaink csapkodásával” megtörni a régi érzelem fölhalmozásának és fenntartásának szokását, függetlenül attól, hogy valami tegnap vagy harminc évvel ezelőtt történt. Megtanulhatjuk, hogy az elménkben ne tartsunk életben helyzeteket és eseményeket, hanem figyelmünket állandóan a tiszta és időtlen jelen pillanatra tereljük vissza, ahelyett, hogy holmi mentális film produkálásába keverednénk. Akkor már maga a
jelenlétünk lesz az identitásunk, s nem gondolataink és érzelmeink.
Soha semmi sem történt a múltban, ami megakadályozhatná, hogy most a jelenben legyél; és ha a múlt képtelen megakadályozni, hogy most jelen légy, akkor ugyan milyen ereje van a múltnak? "
szeretettel hena kiss
