Hatvani Bernadett
Új tag
A néma sikoly
A fény vakítóan a szemébe csapott, ahogy kilépett az utcára. Nem látott senkit, és semmit. Egy pillanatra habozott, nem tudta merre menjen.
Végül bizonytalan léptekkel mégis elindult az otthonával ellentétes irányba. Nem nézte, merre megy, csak ment, amerre a lábai vitték. Igazából nem is érdekelte, hova jut.
Hatalmas üresség tátongott lelkében. Gondolatai mindegyre csak egy dolog körül jártak, magát mérhetetlenül fáradtnak és összetörtnek érezte.
Folyton csak ezt az egy kérdést hallotta magában visszhangozni: „Biztos, hogy ezt akarja?” Oh, hát hogy lehetne biztos valaki ebben? Miért kérdeznek ilyet, hisz az ember ezt nem akarhatja igazán!
Az alatt a néhány nap alatt, míg a lelkében tátongó mély sebeket ápolták, nem tudott másra gondolni. Egyre csak a néma sikolyt hallotta álmaiban, mely elveszített gyermeke ajkáról kétségbeesetten a semmibe szállt. Látta, hogy menekül, látta minden egyes részletét élesen. A kis szétnyíló szájat, a levegőbe markoló kezet és hallotta azt, amit senki se hallhatott, még ő sem. Mégis minden éjjel hallotta, egyre hangosabban és hangosabban, míg végül már a saját kétségbeesett üvöltésére riadt fel.
Oh, hányszor akart meghalni, hányszor próbált már véget vetni ennek a szörnyű álomnak, amely minden éjjel egyre erősebben és erősebben kínozta!
De most vége lesz mindennek. Most nincs a szobába belépő nővér, nincs orvos, aki kikötözteti, nincs nyugtató, nincs több keserű pillantás az anyja szemében, nincs, aki megakadályozhatná…
Makacsul leszegett fejjel ment tovább, egyre határozottabban egy irányba. Maga sem tudta, hová tart, de mikor érezte a hideg szelet és hallotta a morajló zúgást, tudta, ez az a hely, ahova elindult, ez az a hely, ahol véget kell vetni mindennek, hisz minden itt kezdődött…
Az első vallomás, az első csók… És mind milyen hazug volt! Mind mennyire megjátszott és keserű volt!
Magában újra és újra ezt a kérdést tette fel: „Miért nem láttad, miért nem vetted észre? Milyen vak voltál! Szánalmasan vak!” Lelkében vad zokogás szakadt fel, de szemében csak a tompa fény maradt. Nem volt már könnye, nem tudott sírni.
Hideg, izzadt tenyerét homlokára szorította, hogy a fejében lüktető fájdalom megszűnjön. Szemét becsukta, majd újra kinyitotta, néhány mély lélegzet után.
A fájdalom, mely olyan nagyon kínozta, mióta csak felébredt azután a nap után, hirtelen eltűnt, mintha nem is lett volna. Tudta, nemsokára együtt lehet azzal, kinek életét ő vette el, kinek első lélegzetére, első lépéseire, első mosolyára ő mondott nemet…
Reszkető térdekkel kapaszkodott a magasba, meglepő ügyességgel haladt célja felé. Lentről hiába kiabáltak neki, hiába, ő már nem hallott semmit, csak azt a vékony kis hangot, amely egyre csak hívta. Tudta, most már nem hagyhatja egyedül, nem hagyhatja, hogy magányosan bolyongva keresse élete erőszakosan elvágott fonalát. Tudta, hogy számára csak ez az egy lehetőség maradt. Leugrani és közben sikoltani valaki helyett, aki nem tehette meg, aki csak némán és rettegve felemelt kézével védekezhetett, hiába…
A fény vakítóan a szemébe csapott, ahogy kilépett az utcára. Nem látott senkit, és semmit. Egy pillanatra habozott, nem tudta merre menjen.
Végül bizonytalan léptekkel mégis elindult az otthonával ellentétes irányba. Nem nézte, merre megy, csak ment, amerre a lábai vitték. Igazából nem is érdekelte, hova jut.
Hatalmas üresség tátongott lelkében. Gondolatai mindegyre csak egy dolog körül jártak, magát mérhetetlenül fáradtnak és összetörtnek érezte.
Folyton csak ezt az egy kérdést hallotta magában visszhangozni: „Biztos, hogy ezt akarja?” Oh, hát hogy lehetne biztos valaki ebben? Miért kérdeznek ilyet, hisz az ember ezt nem akarhatja igazán!
Az alatt a néhány nap alatt, míg a lelkében tátongó mély sebeket ápolták, nem tudott másra gondolni. Egyre csak a néma sikolyt hallotta álmaiban, mely elveszített gyermeke ajkáról kétségbeesetten a semmibe szállt. Látta, hogy menekül, látta minden egyes részletét élesen. A kis szétnyíló szájat, a levegőbe markoló kezet és hallotta azt, amit senki se hallhatott, még ő sem. Mégis minden éjjel hallotta, egyre hangosabban és hangosabban, míg végül már a saját kétségbeesett üvöltésére riadt fel.
Oh, hányszor akart meghalni, hányszor próbált már véget vetni ennek a szörnyű álomnak, amely minden éjjel egyre erősebben és erősebben kínozta!
De most vége lesz mindennek. Most nincs a szobába belépő nővér, nincs orvos, aki kikötözteti, nincs nyugtató, nincs több keserű pillantás az anyja szemében, nincs, aki megakadályozhatná…
Makacsul leszegett fejjel ment tovább, egyre határozottabban egy irányba. Maga sem tudta, hová tart, de mikor érezte a hideg szelet és hallotta a morajló zúgást, tudta, ez az a hely, ahova elindult, ez az a hely, ahol véget kell vetni mindennek, hisz minden itt kezdődött…
Az első vallomás, az első csók… És mind milyen hazug volt! Mind mennyire megjátszott és keserű volt!
Magában újra és újra ezt a kérdést tette fel: „Miért nem láttad, miért nem vetted észre? Milyen vak voltál! Szánalmasan vak!” Lelkében vad zokogás szakadt fel, de szemében csak a tompa fény maradt. Nem volt már könnye, nem tudott sírni.
Hideg, izzadt tenyerét homlokára szorította, hogy a fejében lüktető fájdalom megszűnjön. Szemét becsukta, majd újra kinyitotta, néhány mély lélegzet után.
A fájdalom, mely olyan nagyon kínozta, mióta csak felébredt azután a nap után, hirtelen eltűnt, mintha nem is lett volna. Tudta, nemsokára együtt lehet azzal, kinek életét ő vette el, kinek első lélegzetére, első lépéseire, első mosolyára ő mondott nemet…
Reszkető térdekkel kapaszkodott a magasba, meglepő ügyességgel haladt célja felé. Lentről hiába kiabáltak neki, hiába, ő már nem hallott semmit, csak azt a vékony kis hangot, amely egyre csak hívta. Tudta, most már nem hagyhatja egyedül, nem hagyhatja, hogy magányosan bolyongva keresse élete erőszakosan elvágott fonalát. Tudta, hogy számára csak ez az egy lehetőség maradt. Leugrani és közben sikoltani valaki helyett, aki nem tehette meg, aki csak némán és rettegve felemelt kézével védekezhetett, hiába…
