Egyenlőség, szabadság, testvériség. Ez a három szó állt azokon a röplapokon, amelyek 176 éve felforgatták Magyarországot, és megmutatták a világnak, hogy mit kíván a magyar nemzet. Az egyenlőség volt az első szó a 12 pont alatt, amely kifejezte, hogy miért küzdenek a magyarok. Törvény előtti egyenlőségért, mert csak akkor vagyunk nemzet, csak akkor vagyunk haza, ha mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak és senki sem áll a törvények felett.
Ma egy olyan rendszerben élünk, amely ennek az értéknek a tagadására épül. Egy olyan rendszerben élünk, amelynek a lényege, hogy a hatalmasok bármit megtehetnek, akár a legsúlyosabb, legviszolyogtatóbb bűnöket is elkövethetik érdemi következmények nélkül. Egy olyan rendszerben élünk, ahol a törvény nem minket véd, hanem tőlünk véd, méghozzá azokat a kiváltságosokat, akik a törvényeket hozzák.
Ezt a közös hazát vette el tőlünk ez a hatalom. Európa nagy reménységéből Európa sereghajtója lettünk, a rendszerváltáskor irigyelt győztes magyarokra ma vesztesként tekintenek a világban. Szövetségeseink bizalmatlanul figyelik, amint e hatalom elárulja őket és elárul minket, a saját népét. Fiataljaink külföldre menekülnek, mert itthon nem látnak maguknak jövőt. Családjaink szétszakadnak – ha nem a kivándorlás, akkor a közénk éket verő kormányzati gyűlöletpolitika miatt. Nagyszüleink küszködnek, mert megtagadják tőlük azt, ami egy becsülettel végigdolgozott élet után jár. A tisztességgel, verejtékkel és gürcöléssel gyűjtögetett közös vagyonunkat pedig pár, sohasem dolgozott senki teszi zsebre. Ideje belátnunk: Magyarország ma nem a miénk. Elvették tőlünk, mert elfelejtették, hogy képesek vagyunk visszavenni, ahogy a ’48-asok tették.
Tudom, hogy a változás sokszor reménytelennek és elérhetetlennek tűnik. Annak tűnt 176 évvel ezelőtt is. Mert bár a magyar nép türelmes, amikor elveszti türelmét, a négy sarkából fordítja ki a világot. Ahogy ’48-ban egymásra talált a költő, a politikus, az újságíró, a kávéházas és a nyomdász, úgy ez megtörténhet ma is. És amikor egymásra talál a tanár, a munkás és az ápoló, amikor egymásra talál a civil, a politikus és a reményét vesztett polgár, akkor semmi sem győzheti le őket. Erről ismerszenek meg a magyarok. Hiszem, hogy képesek vagyunk rá újra és Magyarország újra a miénk lesz. Én mindenkitől azt kérem, hogy mondja el annak, aki fontos neki, hogy a fák nem nőnek az égig. Együtt véget tudunk vetni ennek a rendszernek, leszünk még európai Magyarország. Ezt üzenem minden honfitársamnak március 15-én!” – zárja beszédét Dobrev Klára.
Ma egy olyan rendszerben élünk, amely ennek az értéknek a tagadására épül. Egy olyan rendszerben élünk, amelynek a lényege, hogy a hatalmasok bármit megtehetnek, akár a legsúlyosabb, legviszolyogtatóbb bűnöket is elkövethetik érdemi következmények nélkül. Egy olyan rendszerben élünk, ahol a törvény nem minket véd, hanem tőlünk véd, méghozzá azokat a kiváltságosokat, akik a törvényeket hozzák.
Ha ma megkérdezhetnénk a márciusi ifjakat, hogy egy ilyen országért lázadtak-e föl, ezért kötöttek-e kardot, ezért tettek-e kockára mindent, biztosan azt válaszolnák, hogy nem! Mert a közös hazában közös a törvény, közös a teherviselés és közös a felelősség.
Ezt a közös hazát vette el tőlünk ez a hatalom. Európa nagy reménységéből Európa sereghajtója lettünk, a rendszerváltáskor irigyelt győztes magyarokra ma vesztesként tekintenek a világban. Szövetségeseink bizalmatlanul figyelik, amint e hatalom elárulja őket és elárul minket, a saját népét. Fiataljaink külföldre menekülnek, mert itthon nem látnak maguknak jövőt. Családjaink szétszakadnak – ha nem a kivándorlás, akkor a közénk éket verő kormányzati gyűlöletpolitika miatt. Nagyszüleink küszködnek, mert megtagadják tőlük azt, ami egy becsülettel végigdolgozott élet után jár. A tisztességgel, verejtékkel és gürcöléssel gyűjtögetett közös vagyonunkat pedig pár, sohasem dolgozott senki teszi zsebre. Ideje belátnunk: Magyarország ma nem a miénk. Elvették tőlünk, mert elfelejtették, hogy képesek vagyunk visszavenni, ahogy a ’48-asok tették.
Tudom, hogy a változás sokszor reménytelennek és elérhetetlennek tűnik. Annak tűnt 176 évvel ezelőtt is. Mert bár a magyar nép türelmes, amikor elveszti türelmét, a négy sarkából fordítja ki a világot. Ahogy ’48-ban egymásra talált a költő, a politikus, az újságíró, a kávéházas és a nyomdász, úgy ez megtörténhet ma is. És amikor egymásra talál a tanár, a munkás és az ápoló, amikor egymásra talál a civil, a politikus és a reményét vesztett polgár, akkor semmi sem győzheti le őket. Erről ismerszenek meg a magyarok. Hiszem, hogy képesek vagyunk rá újra és Magyarország újra a miénk lesz. Én mindenkitől azt kérem, hogy mondja el annak, aki fontos neki, hogy a fák nem nőnek az égig. Együtt véget tudunk vetni ennek a rendszernek, leszünk még európai Magyarország. Ezt üzenem minden honfitársamnak március 15-én!” – zárja beszédét Dobrev Klára.
