Nekem a Balaton: Fenékpuszta (castellum blogja)
Nekem a Balaton: Fenékpuszta (castellum blogja)
Nem lehet a kedvenc strandom a fenékpusztai strand, a kedvenc lángosozóm a fenékpusztai – még az sem állná meg a helyét, ha azt mondanám, hogy megvadulok a fenéki vízibicikli-kölcsönzőért. Mert ezek nem léteznek. Gyakorlatilag maga a település sem létezik. Ugyanakkor kifejezetten rock and roll, ha azt mondom: nekem a Balaton bizony Fenékpuszta.
Öt kilométerre nőttem fel Valcum erődítménytől, keletről sugarazott be a nagy múlt, ez volt a hozzánk legközelebbi Balaton-parti település. Nos, az egyetlen nyugati-parti település jelenleg Keszthely városrésze, lakókra csupán az a jel utal, hogy a legjobb barátommal a tavalyi parlamenti választás második fordulójának napján találtunk egy takaréklángon pislákoló, kedves kis szavazókört.
Fenékpuszta-Valcum római múltját nem lövöm le, mad csak egy későbbi cikkben, amikor a Berki Betérőről írok. Csak két apróságot bocsátok előre: a 400 éves vámszedőhely épületében működő Berki Betérő első körben egy szutykos magyarkodós bázisnak tűnik, mégis úgy jön ki az ember az ingyen történelemleckéről, hogy azt gondolja, ezt át kellett élnie. A másik ez a telefonnal készített kis fotó, aminek az állítását nehéz szembepisálni. A fenéki fasírt ugyanis tényleg nem morzsál.
Fenékpusztát a fenyvesallé köti össze Keszthellyel. Feketefenyőkből álló, védett fasor, Keszthely nyugati arca. Ez a Hévíz és Keszthely közötti Vadaskerttől húzódik egészen a fenékpusztai majorig és az omladozó kiskastélyig, aminek a hátsó udvarában ottjártunkkor éppen lopott fát vágtak. Hercegék a fenyvesallén kocsikáztak ki a majorig, hogy megdicsérjék a parasztjaikat. Van a major, a főépület, kevés melléképület, a római romok, a vámház és a vasútállomás. Lényegében ennyiben kimerül Fenékpuszta épített öröksége.
Nem is emiatt jelenti nekem a Balatont. Fenékpuszta egy nehezen meghatározható valami, településnek nem település, városrésznek nem városrész, se nem történelmi park, se nem termelő gazdasági egység, sőt még a vasútállomása is inkább pszichedelikus pont, mint igazi állomás (a vonat vagy megáll, vagy nem, leszállni élő embert még nem láttam, a villany viszont gyakran ég az épület előtt). Inkább azt mondom, hogy egy környék. Vagy ugye, nyúlhatunk ahhoz, hogy szakrális hely. Mert mért is ne.
Fenékpusztánál ugyanis tó a tó. Az, hogy madárgyűrűző állomás működik itt, talán jelzi, hogy a hely nem a turistákról szól. Ha Keszthelyre megyünk kocsival, érdemes a vámház után párszáz méterrel lefordulni jobbra egy kis kavicsos útra: a vasúti átkelő után le lehet rakni a kocsit, és besétálni a stégen a nádasba. A nádasban kígyózó, házi tervezésű (helyi nyelven ekecsmunka) stég néhány szakaszán lyukacsos fémlapok vannak. Egy hatvan kilós ember alatt pont annyira hajlanak meg, hogy az a víz szintjén járjon. A stég végén elköthetetlen csónakokat találni, beléjük lehet ülni, hiszen úgyse jön a tulaj. Ha meg jön, csak meg kell dicsérni a csónakot, aztán talán bevisz a vízre.
A nyílt vizet sajnos nem látjuk a nádasból, de a Matula bácsi-hangulatot nem tudom, hogy Fenékpusztánál jobban hozza-e bármelyik Balaton-parti település. A partszakasz tökéletesen érintetlen. Kb. úgy, ahogy a török időkben. Színes műanyag sehol. Csak a Balaton. Ritkán találkozik vele az ember úgy igazán.
(
Nekem a Balaton blogsorozat)
e a szívem most is valakire vár.
></o
