A három akadály
Rendezgettem a csorba üvegvázában a tollaimat. Volt közöttük számoló, meg levélíró, de még meseíró is. Ahogy a meseíró tollat a helyére tettem, megjelent a tolltartó-vázán a kismanó. Ott lógatta a lábát és az arcomba vigyorgott.
– Na?
– Nem mutattál semmit – sértődtem meg.
– Akkor most csukd be a szemed, fogd meg a meseíró tolladat, látni fogsz mindent.
Becsuktam a szemem, megfogtam a meseíró tollat, a kismanó pedig vetíteni kezdett egy új mesét. Először egy nagy hegyet mutatott, aztán meg két kisfiút, Bercelt és testvérét, Benedeket, amint éppen az igazak álmát alusszák. Bercel úgy szorította nyunyut, egy textilpelenka csücskét, mintha egy répát akarna a helyére illeszteni.
Nem volt ez véletlen. Álmában is egy répát talált, amelyik rekedt hangon szólt hozzá.
– Kérlek, vigyél engem vissza a helyemre! Ott, a világ legmagasabb hegyén áll a hóember, én az ő orra vagyok. Szegény nagyon sír, a szénszeméből csak úgy potyognak a könnyek, ő pedig egyre kisebbre olvad. Csak úgy lehet megmenteni, ha egy bátor lovag az orrát visszailleszti a helyére. Eddig senkinek nem sikerült a járom akadályt legyőzni, te vagy az utolsó reményünk.
Bercel bátor is volt, erős is volt, hát nekivágott a mentőakciónak. Elindult a játszótér felé, de annak helyén már nem játszótér volt, hanem várfalak, meg körbe járó kapuk, síkság, meg kicsi patak, a mászóka helyén pedig ott állt a világ legmagasabb hegye.
– Hű! Ez aztán hatalmas, de én bizony megmászom, megmentem a hóembert. Még három feladat is vár. Ajaj! Biztos nehéz lesz.
Megvakarta feje búbját, ahogy szokta, amikor nagyon gondolkodik Aztán bátran nekivágott a hegynek. Megdolgozott érte, de szépen haladt fölfelé, amíg meg nem állította valami forróság. Nem látott ő mást, csak egy doboz gyufát, de az bizony sárkánnyá alakult át. A szájából csak úgy dőlt a láng.
– Nem mész tovább, előbb engem le kell győznöd. A hóember az orra nélkül bánatában el fog olvadni, ha-ha-ha-ha!
Még hogy kineveti szegény hóembert! Azt már nem hagyhatja egy lovag, meg kell küzdeni a sárkánnyal. Csakhogy nincs fegyvere, még a fakardot is a játékai között hagyta a címeres pajzsával együtt, a sárkánynak meg a láng szinte legyőzhetetlen fegyvere.
– Többet ésszel, mint erővel – hallotta távolról.
– Apa, te itt vagy? Segítesz nekem?
– A feladat rád vár, de mi segítünk. Itt van anya is. Tudod, mindig számíthatsz ránk. Csak azt az egyet nem mondhatjuk meg, hogy mivel is tudod a sárkányt legyőzni, de a megoldást együtt keressük. Most mi az akadály?
– A sárkány.
– A sárkány csak egy bábu. Miért nem tudsz tovább menni? Mit kell legyőznöd?
– Hát, a tüzet.
– És azt kik szokták legyőzni?
– A tűzoltók! – találta meg boldogan a megoldást, de el is keseredett mindjárt. – Itt nincsenek piros tűzoltóautók, csak én vagyok egyedül.
Bercel lázasan gondolkodott tovább. Itt bizony neki kell tűzoltónak lenni.
– Hű, ha anya itt lenne, biztos adna egy pohár vizet – gondolta, és anya már adott is egy piros poharat, tele vízzel. Ahogy Bercel kézbe fogta, a pohár füle hirtelen tűzoltófecskendővé változott, és addig dőlt belőle a víz egyenesen a sárkány szájába, amíg ki nem aludt a láng. Akkor aztán a sárkány csak egy gumifigura lett, Bercel fejére pedig egy csillogó-villogó tűzoltó sisak került.
A kis lovag tapsolt örömében. Az első akadályt legyőzte, és ha hazaér, megmutatja ezt a gyönyörű sisakot. Jókedvűen mászott tovább a hegyre, sziklákon, homokos partokon keresztül, amíg bele nem akadt az összegubancolódott kötélbe. A gubanc közepe hangosan sírt.
– Legyőzted a sárkányt, ami nem sikerült eddig sok lovagnak, de most nehezebb feladatot kapsz. Amíg én itt vagyok, nem jutsz tovább, bárhogy is sajnálom.
– Akkor menj arrébb, és mindketten jól járunk.
– Mennék én, de nem tudok. Egy gonosz varázslat miatt sok kötél és spárga úgy összegubancolódott, hogy mozdulni se tudunk. Ki kellene bogozni, de csak óvatosan! Minden rossz mozdulat újabb gubancot csinál, a végén még talán téged is beköt.
Ez komoly fejtörést okozott, de megint jött a hang.
– Jó voltál tűzoltónak, itt se érhet kudarc – szólt anya, de látni nem lehetett senkit. – Mit kéne csinálni a spárgák és kötelek között?
– Rendet.
Amint ezt kimondta, a kezében termett egy irányító tárcsa. Olyan, amilyennel az autósokat szokták megállítani a rendőr bácsik. Bercel máris tudta, mit kell tenni. Rámutatott az egyik kötélre, tett a tárcsával egy rendőrös mozdulatot, és a kötél addig táncolt, addig tekeredett, amíg kibogozódott. Lóghatott szabadon, ahogy azt egy ilyen kötélnek kell. Aztán rámutatott egy spárgára, mire az is kibogozódott, de még föl is gombolyította magát, úgy gurult be egy sarokba. Így ment ez végig, egyik szál a másik után, míg az összes szabadon lógott, vagy összegombolyodva a helyére nem gurult.
Egy hatalmas, megkönnyebbült sóhajtással köszönték meg okos és türelmes tettét. Ő kereste még a gubancot, de már csak a hangját hallotta.
– Hálás vagyok neked. Ne keress, én már nem vagyok, ez az utolsó mondatom. Én csak kín voltam a köteleken, most pedig elmúltam, mint neked a fájdalom, mikor megütöd magad. De most siess nagyon, mert a hóember nagyon olvad. Vigyázz az úton, meg ne állítson senki!
Bizony, Bercelnek szedni kellett a lábát. Ment erdőn át, mezőn át, míg el nem érte a havat. Nem fázott, már az első pillanatban meglátta az egyik fenyőfára felakasztott kabátját, alatta pedig a csizmácskáját. Gyorsan magára kapta, indult tovább.
Ahogy ment fölfelé, meglátott egy különös lejtőt, tetején egy ragyogó szánkóval. Hirtelen kedve lett lecsúszni. El is indult, de apa hangja megállította.
– Vigyázz, meg ne állítson senki, a hóember nagyon olvad, csak az mentheti meg, ha a sárgarépaorrot visszateszi egy lovag a helyére.
Mit volt mit tenni, haladni kellett, fájó szívvel hagyta ott azt a ragyogó szánkót. De már tudta, hogy a kötelesség az kötelesség, a becsületnél meg nincs fontosabb a világon. Megszorította a sárgarépát, és újult erővel felmászott a hegy tetejére.
Az utolsó pillanatban érkezett, a hóemberből már alig látszott valami. Csak a szénszemében csillogott a remény a könnyek mögött. – Hát megjöttél? Hát legyőzted a sárkányt, kibogoztad a szálakat, és még a szánkót is ott tudtad hagyni, hogy megments engem?
– Igen, az akadályokat legyőztem, elhoztam az orrodat – és egy határozott mozdulattal a helyére illesztette. A hóember elmosolyodott, erre ránevetett a napsugár, a hó a lábuk alatt ragyogni kezdett – a hóember pedig nőtt, nőtt, egyre hatalmasabbra. Amikor pedig úgy érezte, már éppen akkora, amekkora ehhez az orrhoz kell, Bercel vállára terített egy hófehér palástot. Búcsúzóul még ennyit mondott.
– Otthon vár egy szánkó, apával majd szaladtok a havon. Jusson eszedbe a gyufáról a sárkány legyőzése, amikor rendet kell rakni a szobában, gondolj a gubancra. Ha pedig a sárgarépát eszed, gondolj egy kicsit rám.
Ezzel meghajolt és eltűnt. A napsugár is kacsintott egyet, de már a függönyön keresztül, csak halványan. Anya pedig akkor szólalt meg.
– Hétalvók! Hát nem megyünk ma sehova?
– Dehogynem! – kiáltották a testvérek úgy, ahogy csak egy hőstettekről szóló, szép álom után lehet.