A VULKÁN
... ülni és várni, hogy feltörjön bugyborékolva forrón és mindhiába hisz bármi amit elsöpörhet minket őket és azokat csak próbálkozás mert újra meg újra kialakul az élet mivel a pusztulás és az újjászületés egyértelműen egy tőről fakadnak mégis van és itt van ez az erő mely rombol és teremt s mi várjuk hogy feleslegesen higgyünk benne "Uram add hogy a füst ne azt jelezze Uram adj még egy kis haladékot még ha ez nem is lehet több egy évszázadnál Uram ennyit még várhatnál Uram ez neked nem több mint egy pillanat" ... ülünk egyre lesve a csúcsot hiszünk de mégsem hiszünk remélünk elutasítunk és soha nem adjuk fel ... a tompa morajlás vajon a Föld mélyéből jön vagy csak a szívem dübörög ... valaki felmászik egy kiálló szirtre és elátkozza a pillanatot melyben a világra jött ránézek megsaccolom a korát és nem sajnálom azért ennyi jó éve lehetett volna és hát ha nem voltak jó évek egyedül ő hibáztatható senki más ... egy asszony halkan sírdogál kisgyermekét ölelve magához persze nem tudhatom ám mégis tisztában vagyok azzal hogy nem önmagát siratja hanem gyermekét aki lehetett volna hiába az anya mint szimbólum a pusztulás mélyén a megkövülő lávába ágyazódva elrejtve az új civilizációk elől is örökre élni fog ... tőlünk valamivel távolabb egy kisebb csoport kuporog egy tűz körül meditálnak és halkan zümmögnek hozzá talán már nem hiszik hogy mentális erejük bármit is megváltoztathat de izzítják a lelkük mélyére ásva ott meglelt emberség-parázs darabkákat s kitartanak bár ha ez itt feltör nem lesz növény állat ember többé akiben reinkarnálódjanak én részemről könnyebben beletörődöm a végérvényes megsemmisülésbe semmint nagy és mégis parányi tudat és érzékelésmentes csillag legyek egy privát örökkévalóságon keresztül ... az az abszurd elképzelésem támad az egész eddigi életünk egy jól megtervezett és megrendezett pszihológiai kísérlet része s pillanatokon belül megjelenik itt egy szakállas pofa hogy bejelentse emberek az emberen túli megpróbáltatások után köszönettel tartozunk amiért helyettünk is vettétek az akadályokat pedig már ötven éve feladhattátok volna s ahogy a tábort ismerem felük sírva fakadna majd az első nagy boldogsághullám elvonulása után ízekre szaggatnák ... várunk bámulva a csúcsot néha-néha mi is dúdolni kezdünk s agyunk egyre üresebb az agyunk ... ha lejjebb tekintek a völgyben vad orgia folyik kicsit elszomorít de képtelen vagyok elítélni őket lehet hogy nekik van igazuk akárhogyis odalent van a társaim fele ... két napja ez még egy közösség volt éltük őseink megszokott életét s nem sejthettük milyen rövid időnk maradt a Nagy Hazugságok Színpadán ... fáj persze fáj de komolyan belegondolva vajon mit veszítünk el végleg perceken belül ám semmi nem jut eszembe tán csak az életet mert a lét már világrajövetelünkkor beleveszett a feneketlen Semmibe ... a Prédikátor világvégét jövendöl mostmár igazán nem kell jóstehetség hozzá ő örök bűnöket emleget ahelyett hogy megmenekülésről szónokolna s akkor a remény mégiscsak megkönnyítené azt a bizonyos pillanatot ... eszembe jut az öreg Kaszás képe egyszer egy régi könyvben láttam s az emlék hatására absztrakt képek bábeli zűrzavara önti el az agyam de nem vagyok képes kihalászni közülük a halál szimbólumát ... hiszem és megtagadom mindazt amiben ember hitt valaha is ülök és várok nyugodt vagyok és elmélkedem arról amit nem értek de már nem is kívánok érteni inkább csak elfogadni más úgysem segít ... jön a füst s a tompa morajlás dübörgéssé erősödve figyelmeztet ... miért miért miért kellett időzített bombává változtatni a hegyet bár soha ne kezdtünk volna geodéziai erőkkel játszadozni ... majd jön az új Genezis vigasztalom magam mialatt a gázfelhő ránk telepszik tudatom lassanként elhomályosul és lezáruló szemhéjaim mögött elkezdenek leperegni igaz fordított sorrendben életem eseményei ...
... ülni és várni, hogy feltörjön bugyborékolva forrón és mindhiába hisz bármi amit elsöpörhet minket őket és azokat csak próbálkozás mert újra meg újra kialakul az élet mivel a pusztulás és az újjászületés egyértelműen egy tőről fakadnak mégis van és itt van ez az erő mely rombol és teremt s mi várjuk hogy feleslegesen higgyünk benne "Uram add hogy a füst ne azt jelezze Uram adj még egy kis haladékot még ha ez nem is lehet több egy évszázadnál Uram ennyit még várhatnál Uram ez neked nem több mint egy pillanat" ... ülünk egyre lesve a csúcsot hiszünk de mégsem hiszünk remélünk elutasítunk és soha nem adjuk fel ... a tompa morajlás vajon a Föld mélyéből jön vagy csak a szívem dübörög ... valaki felmászik egy kiálló szirtre és elátkozza a pillanatot melyben a világra jött ránézek megsaccolom a korát és nem sajnálom azért ennyi jó éve lehetett volna és hát ha nem voltak jó évek egyedül ő hibáztatható senki más ... egy asszony halkan sírdogál kisgyermekét ölelve magához persze nem tudhatom ám mégis tisztában vagyok azzal hogy nem önmagát siratja hanem gyermekét aki lehetett volna hiába az anya mint szimbólum a pusztulás mélyén a megkövülő lávába ágyazódva elrejtve az új civilizációk elől is örökre élni fog ... tőlünk valamivel távolabb egy kisebb csoport kuporog egy tűz körül meditálnak és halkan zümmögnek hozzá talán már nem hiszik hogy mentális erejük bármit is megváltoztathat de izzítják a lelkük mélyére ásva ott meglelt emberség-parázs darabkákat s kitartanak bár ha ez itt feltör nem lesz növény állat ember többé akiben reinkarnálódjanak én részemről könnyebben beletörődöm a végérvényes megsemmisülésbe semmint nagy és mégis parányi tudat és érzékelésmentes csillag legyek egy privát örökkévalóságon keresztül ... az az abszurd elképzelésem támad az egész eddigi életünk egy jól megtervezett és megrendezett pszihológiai kísérlet része s pillanatokon belül megjelenik itt egy szakállas pofa hogy bejelentse emberek az emberen túli megpróbáltatások után köszönettel tartozunk amiért helyettünk is vettétek az akadályokat pedig már ötven éve feladhattátok volna s ahogy a tábort ismerem felük sírva fakadna majd az első nagy boldogsághullám elvonulása után ízekre szaggatnák ... várunk bámulva a csúcsot néha-néha mi is dúdolni kezdünk s agyunk egyre üresebb az agyunk ... ha lejjebb tekintek a völgyben vad orgia folyik kicsit elszomorít de képtelen vagyok elítélni őket lehet hogy nekik van igazuk akárhogyis odalent van a társaim fele ... két napja ez még egy közösség volt éltük őseink megszokott életét s nem sejthettük milyen rövid időnk maradt a Nagy Hazugságok Színpadán ... fáj persze fáj de komolyan belegondolva vajon mit veszítünk el végleg perceken belül ám semmi nem jut eszembe tán csak az életet mert a lét már világrajövetelünkkor beleveszett a feneketlen Semmibe ... a Prédikátor világvégét jövendöl mostmár igazán nem kell jóstehetség hozzá ő örök bűnöket emleget ahelyett hogy megmenekülésről szónokolna s akkor a remény mégiscsak megkönnyítené azt a bizonyos pillanatot ... eszembe jut az öreg Kaszás képe egyszer egy régi könyvben láttam s az emlék hatására absztrakt képek bábeli zűrzavara önti el az agyam de nem vagyok képes kihalászni közülük a halál szimbólumát ... hiszem és megtagadom mindazt amiben ember hitt valaha is ülök és várok nyugodt vagyok és elmélkedem arról amit nem értek de már nem is kívánok érteni inkább csak elfogadni más úgysem segít ... jön a füst s a tompa morajlás dübörgéssé erősödve figyelmeztet ... miért miért miért kellett időzített bombává változtatni a hegyet bár soha ne kezdtünk volna geodéziai erőkkel játszadozni ... majd jön az új Genezis vigasztalom magam mialatt a gázfelhő ránk telepszik tudatom lassanként elhomályosul és lezáruló szemhéjaim mögött elkezdenek leperegni igaz fordított sorrendben életem eseményei ...
