Fatyol
Kitiltott (BANned)
Mindszentek szelleme
Búsongva csap már az őszi est
Csillaghomlokú lovára
Utolsót vigad még,
s borízű gyümölcsöt harap
porladó szomjára.
Fújtatva száguld a folyón
nyomában habzó fodrok,
mint mély árkok, melyet visel
egy haragvó őszi homlok.
Majd csendesen megpihen.
Langymeleg fénnyel
féltőn széttekintve,
aranyló könnyével
fest színeket
a haldokló levelekre.
Utolsót vigad még,
s én csak nézem,
ahogy a hideg őszi szél
ködszellemet kerget
a messzeségben.
Ide hallom,
s vigadnék én is vele,
hogy ne fagyasszon át így
az elmúlás szelleme.
Reszketőn engem látva
mosolyog egyet a nap,
lüktetve sóhajt a föld
lépkedő lábam alatt.
Felszínén a sok halott levél,
s alatta a duzzadó Lét.
A nyári napból merített erőt
millió gyökér
Viszi Szerteszét
Tudom, de nem érzem,
csak mélysötét gyászomat
mind után kik, ott fekszenek.
e duzzadó Lét alatt.
Könnyes szemem mögül
csak szomorú mosolyom
lebbenti fel fátylát
a fájón szép tegnapon.
Apám kezét érzem
tenyerem melegén
Cigarettája füstje száll
behunyt szemem alatt,
s elhaló hangja váltja fel
az őszi akkordokat.
Ott áll most előttem,
s vág egy szelet kenyeret,
majd módszeresen bemetsz
a karéjba egy szeletet
Egyszer kérdeztem tőle
ez örökös rítus okát,
válaszként magasba
húzta homlokát
"-Mikre nem figyelsz,
te aprócska lányka!
A késen maradt vajat
kenem a kenyérbe vágva"
Húsz éve már,
apám már szinte arctalan
csak érzések, melegek, s szépek
hangfoszlányok, érintések,
lüktető fájdalom,
s egy árva öngyújtó mi megmaradt
soha nem lobban már
Lángja elhalt az örökös őszi avar alatt.
Reggelre kelve vágva
a fiamnak egy szelet kenyeret
eltűnődve vágok héjába
egy apró metszetet
S kérdő szemébe nézve
Egy csepp vaj miért fontos nekem?
Minden kis metszetnél az apám van velem.
S az ősz
didergő paripáján
vágtatva vigad még.
Ide hallom.
Vigadok én is vele.
Jóapám szelleme
is együtt mulat már velem
Könnyezve nevetünk,
múlatjuk a Véget.
Lekéste bár, de felkér
mint házasuló lányát
Szemünk összeér és látom
büszke rám,
s homlokomra
csókolja szerelmem áldását.
Néném közeledik csendben.
Kis szemüvege mögül
boldog pillantása fénylik
ahogy nekem örül.
Halkan megdorgál,
de nem érdekel most,
nem sértődöm többé.
Félrecsúszott ruhám megigazgatja,
csóválja fejét: "Ej, hiába törtem magam!"
S összefogja mindig loboncos hajam.
De némán tűröm, hadd legyek neki gyerek
hisz csak egy röpke percre hozták el újra őt,
a kegyes őszi szelek.
Másnap a tükör előtt féltőn gallérom húzom,
s göndör fürtjeim gondosan elrendezem.
Minden mozdulatomnál érzem, tudom,
most már néném is irányítja kezem.
És az ősz
jéggé fagyott lován
egy utolsót vigad még .
Én is vigadok vele.
Mindszentek éjjelén
kint táncolunk mind
a mindenség tetején.
Nagyszüleim, apám, s néném
s minden barát, rokon s idegen
Mind ott lesznek, kik fájón
hiányoznak nekem.
Másnap az utolsó őszi szél
sóhajomat viszi
drága halottaimért.
Nálam itt, a rebbenő gyertyaláng
viaszcseppekben tűnő léttel
szembesíti velem
a halált.
Egyszeri fohász
Nem mormolok imát.
Rózsafűzérem is
rég elvesztettem.
Templomod lépcsőin sem
Hozzád visz léptem,
mind elvetette ezt már
mezítelen létem.
Rám nézel-e így?
Kellek-e pőrén,
csak szemedben fürödve?
Rámvetett lepelként
rámsütött magányom
hordozom. Tőled kaptam,
mikor e bolygót első lépésemmel
ízlelte talpam.
Míly nagy lépés volt!
Csak anyám döbbent rá talán,
míg óvón elengedte kezem,
köldökzsinórom
csak sosem volt kapocs
mi elszakadt míg én,
emberként lépni próbáltam
félszegen.
Nem mormolok imát.
Az én fohászom
nem érintik szavak.
Mézízű könnyem csillog
tenger sóhajomon
útjára engedve
embermagányos magzatomat.
Nem mormolok imát.
Fohászom rég nem érintik
szavak.
Magamhoz ölelve végre őt
imaként borít el az áhitat.
Templomod lépcsőin sem
hozzád visz utam.
Minden lépcsőfoknak
verejték ára van.
Minden falat,
Mit emberek emeltek,
kemény munkával,
s tudással szenteltek.
Templomod freskóin
minden pillantásom
mint ecsetvonás siklik.
Festett arcodon
nem pihen szemem
Téged Uram,
s a csodádat
a tehetségben keresem.
Rózsafűzérem is
rég elvesztettem.
Génjeimben mint a
Testamentumok,
örök időre bevésve
őseim fűzére.
Én vagyok imáik,
Könnyeik gyümölcse.
Minden hitük
a jövőbe vetve szállt
s adják tovább nekem.
Az Isteni Akarat,
Az Élet van velem.
Véres kardjaik
metszik szét
vénáim vonalát.
Kérges tenyerük,
megfáradt testük
hordozom.
Nincs hát rózsafűzérem.
Az olvasóm
belémcsavarodva
görgeti napról-napra
szavaktól távoli
magányos fohászom.
Elmém táplálva
véremben zúg,
folytatva tovább
a testvérháborút.
Ábrahám ágyékát
Kettészaggatva
én könnyezem
asszonyként
feszülő fiadra,
mert véremben egyszerre
Izmael és Izsák
az én szememmel látva
irgalomért kiált.
Ők bennem már rég
összeölelkezve
velem csodálják
Az isteni Pieta-t
Nem Uram,
nincs imához szavam.
Csak érzek
S érezlek.
A fohász én vagyok
jómagam.
Nem tudom, hogyan,
miképp szóljak hozzád,
Hisz vérem minden cseppje
egy-egy távoli világ.
De szótlan is kedves Neked
egy fűszál odakint
Isteni szemed
minden reggel
napfénnyel féltőn
rátekint.
Engedj hát szótlanul,
névtelen hinni nekem!
Egyenes háttal,
Embernek maradni
hisz nekem is csak Te vagy
A Teremtő Istenem.
Felélesztve
Mint egy utólsó, halk sóhaj
úgy repültem el.
Mit ismertem addig, elhagyva
mindent. Az ismeretlenen is túl,
át a sötétségen, vacogva.
Félelemtől reszketve kértem:
Ne még! Ne még ezt velem!
Maradni vágytam,
de magával ragadott könyörtelen,
s a csend rámborult.
Lebegtem. Levegőt!
De tüdőm összetapadt.
Csak én éreztem, s velem a mindenség
döbbent magányomat.
Ne még! Ne még ezt velem!
Szabadulni vágytam,
de fogva tartott könyörtelenül
s a sötétség rámborult.
Majd mozdult a tér,
zajra rezdültem.
Tompa szívverés, messze túl
valahol áthatolt
Látni vágytam a fényt,
de a vérszínű sötétség
körben rámhajolt.
S jött a kín, s a fájdalom,
s nem vágytam már,
csak megszűnni
örökre.
De számomra nem maradt
már semmi irgalom.
A hideg, mint a tőr metszett belém.
Kezek ragadtak meg hirtelen,
s tűszúrásként támadt a fény
Felrémlett: a mindenség leszámolt velem.
Menekülni vágytam,
de csak ordítani tudtam én,
s torkomból tört fel akkor
a bennem maradt remény.
Vakon kerestem valamit,
mi bíztatás lehet,
s megéreztem akkor
két ölelő kezet.
Nem érdekelt már, hogy kitaszított lettem
Nem érdekelt akkor, hogy oly távoli már
régi otthonom, hol élt a lelkem.
Nem voltam már többé oly elhagyatott,
újszülöttként anyám csendben karján ringatott.
Már értem a világot
Már értem a világot!
A fekete elé
fehér függönyöket akasztanak
A fehéret sárral feketítik
A színest szürke egyenruhába bújtatják
A szürkét körbecsilingelik.
A földeket körbefalazzák,
S az ódon falakat elföldelik
Fiaikat halálba sorozzák
S zokogva síratják őseik.
Az értéktelent fölértékeltetik
S üres zsebekbe gyűjtik kincseik
A reményvesztetteket halálra sújtják
S máson kérik számon veszett reményeik.
Kolbászból kerítést fonnak
Kegyeletből feléd szöges deszkát dobnak
Falakat döngetnek egy abortált gyermekért
De gyermekeket ölnek szánalmas hitükért.
De egyszer majd minden fekete rátok borul
S a fehér függöny tekeredik majd nyakatokra
S az ódon falakból majd őseitek szelleme kisért
Az elfalazott szépségekért.
Az értéktelen sírként borul rátok
S ürességetek csak döng majd alant
S gyermekek táncolnak majd rajta
Kiket mind a tiszta nap fogant.
Már értem a világot
Csak nem tudom,
Akarom-e érteni
Mit hoz a holnapom.
Csak nézlek, csak hallgatlak...
Átformáltál, mint teret a határ
Mint akaratot a szelíd szó
Mint nyugodt víztükröt a forró éji vihar
Mint fekete téli estét a csillogó első hó.
Csak nézlek, figyellek
Szemhéjam rég belesimított
Téged tudatalattim rejtekébe.
Nevetőráncot vésett a szemem alá
Minden mosolyod
Szemem íriszében őrzöm szép szemed kékjét
Ajkad pírré válva arcomon
Erős válladon pihen este
Minden csüggedt, fáradt sóhajom.
Csak hallgatlak
Szavaid, ahogy formálódnak okos homlokod alatt
Hangod árnyalata, mint a tenger színe
Úgy változik mindig. Suttogásod szelíd, ahogy
Enyhe szellő simogatja a vizet csillogó kékre váltva azt,
Hogy a napfény úgy csillogjon felszínén
Mint szerelmes bennem fénylik a remény.
Ha komolyan szólsz, hangod tükre a mélység
S mint gyakorlott hajós, ki komolyan veszi a vizet
Úgy evezek veled én, önnön mélységed felett
Szavaid tiszta felszínén.
Vihar gyúl. Szemöldököd zordon felhőként
Sötétül kék szemed felett
Haragod kardként csap, s félve rebbennek előled
Kik hamis szavakkal álltak eléd
Zúgva-süvítve hagyod dúlni lelked viharát
Én büszkén gondolom: te élsz!
Benned a természet szelíd, s vadsága
Együtt a mindenség egy cseppnyi létben velem.
Most csak hallgatlak, de nem hallak
Érezlek folyton
Ahogy leheleted a fülemben lüktet
Mikor vágyad hangtalan sikoltom.
Szemeddel nézek
S hangoddal szólok
Te értem látsz
Értem szólsz.
S mint vízben a két elem
Úgy váltunk mi eggyé
Így lett a szerelem nekem
A Te neveddé.
Kösz, jól vagyok
Kösz, most jól vagyok
Képen törölt egy vicsorból virágzó mosoly,
vagy mosolyból rothadó vicsor?
A felmosó vödörrel az udvarra öntöttem magam
bent két élő halott haldoklott véremet szürcsölve
kínomban, mert erre nem volt már szavam
újra és újra felmostam magam röhögve
De ha már kérded: Kösz, jól vagyok.
Kösz, most jól vagyok
Halott anyámat megláttam egy cipősarokban
Sírástól cseppenő orrom a lelkembe töröltem,
s,hogy képes voltam elszaladni
csak annak örültem
de fekete varjak telepedtek rám
én dühödten a szennyesnek estem
de orromtól koszos lelkemből csak károgtak a varjak:
.."Régi rongyát mossa, mossa -"
De ha már kérded: kösz jól vagyok.
Kösz, most jól vagyok
Ma vendégségben voltam nálam
azt hiszem jól elbeszélgettünk
egymás mellett. Én nem értem őt,
hogy miért nem ért engem
Csak félrenéztem, ha a lelkembe akartam látni
de kikandikált a saras, kukacos végzetem
Csak bárgyún pislogtam az engem vallató fénybe
S kábán dúdoltam a Stranger in the night-t,
Hisz én is idegen vagyok az éjszakámban
S ha már megkérdeztem, unottan feleltem
I’m well, thank’s
Végül ennyiben maradtunk mi, velem
Néha kell...
Néha kell, hogy érezd,
Milyen az megalázva.
Mikor ijedten keresed lelked hátsó ajtaját,
Hol a benned megbúvó rosszindulat
Mint titkos szeretőd oson el.
Mikor aznapi revüd final show-jaként
Öltöd fel hazug mosolyodat.
Néha kell, hogy érezd,
Milyen pőrén állni.
Mikor sietve kapnád magad elé,
Takarni gyarló testedet,
Életed legnagyszerűbb jelmezét,
A tökéletesen hímzett, csillogó
Színpadi lelkedet
Néha kell, hogy érezd,
Milyen az vértől lüktetve fájni,
Mikor ijedten kapkodsz
Minden feléd dobott szó után,
Hogy megtaláld, mi sebedre tapasz lehet,
De nem akarsz semmiért, semmiért fizetni.
Pedig egy nyíltan kimondott „Bocsánat!”
Az ára csupán ennyi.
Néha kell, hogy érezd.
Milyen az, a mélybe zuhanni,
Mikor hamis angyalszárnyaid úgy hullanak rólad,
Ahogy Ikarosz ragasztott tolla a naptól megolvadt.
Mikor érzed, milyen, ha nincs talaj a lábad alatt,
Hogy lejáratott trükkel igazolja mennyei mivoltodat.
Hogy érezd egyszer a valódi zuhanást,
Hol a mélyben lent,
feszített pokróccal várt rád egykor
Egy igazi jóbarát.
Őszi nagytakarítás
Harcra készen állok,
kezemben tiszta víz,
fejem felett az őszi arany napsugár,
fülledt, fojtogató nyaram után
takarítanom kéne már!
Az ablak már nagyon zavar,
nem látok ki tisztán
a rajta elkenődött bánattól.
Elé függönyt húztam
rongyosra összefércelt,
elhasználódott,
hamis szavakból.
Tiszta vizet oda!
A sarokban pókként veszteglő
reménytelenség
lassan hálót fon körém,
s csonkig égett cigarettacsikként
szétnyomva hever önérzetem
koszos hamutartóim fenekén.
Portörlőt oda!
Ágyam derékalja
izzadtra, savanyúvá gyűrve
őrzi kínnal,
rémekkel gyötört álmaim.
Párnám huzata laposan fekszik
a bensejében gombóccá gyűrt lúdtollain.
Friss napsugarat oda!
Padlóm a rámdobott sártól
ragacsos a talpam alatt.
A ráfestett, életre kelt
ördögöktől
feketéllnek a falak.
Vízcseppekből font szivárványt oda!
Az ablak fényt von már szobámra.
A függöny napfény illatú.
A pókokat kintre tereltem,
ágyam tiszta huzatú.
Lépésem fényes padlón reccsen,
s csendélet díszlik a falon,
sóhajtva ülök megpihenve,
sok hónapot dolgoztam ki
Magamból
a mai napon.
Egy friss reggelt ide!
A Néma királyfi
Üres cigarettásdoboz lettem.
Elszívva minden gondolatom,
mint a csikkek hevernek bennem
vadul szétnyomva,
türelmetlen ujakkal,
mik előtte hajamba túrva
körmüket vájták üres homlokomba.
Csak nézek az ablakon át,
megfejteni vágyva az éjszakát.
Messze-messze látni
önmagam örvényén túl,
át az örökös belső háborún.
De nem látom
csak az ostoba fényeket
Emberbőrbe bújt,
rémísztő kísérteteket.
Kiélt örömlányként suttogó világot,
mely a rákent vastag,
megkeményedett puderen át,
igérgeti a lét sarkán
a kósza öröm mámorát.
Kóborkutyaként az utcákat járó
gazdag hontalanokat,
kik sokadik házuk kulcsát rázva
kötötték magukat
láthatatlan pórázra.
Csak nézek az ablakon át,
megfejteni vágyva az éjszakát.
Látni benne, a fényes éjjben
a hideg téli sötétségben...
Megírni, elmondani mind
ami belűlről szétfeszítve engem
kutatni vágyva űz,
Démonaim erdejében.
Reccsenő pamlag a hátam mögött,
majd lassú léptek, halk neszek,
óvó szempár rámtekintve,
míg válságomban szenvedek.
Mert ő tudja, s tudta mindíg,
kutatni vágyom,
s vonz mind, mi titok
Cigarettát gyújt nekem,
s szemébe nézve tudom,
Önmagam tüzén egyedül hagyva
örökre elkárhozom.
Csöndben tart távol magamtól,
s a rideg kinti
átláthatatlan falaktól,
A magam magányára
benne a feloldozás
Mit kerestem mind,
nála már rég megfejtve,
mert nincs válasz,
csak önmagam másban feledve.
Míg rátalálok benne magamra,
Ő képes volt, szeretve csendben kivárni
Féltőn óvva minden rezdülésem
a bölcs, néma királyfi.
Gondolataim az emberről
Merjek-e szólni,
sírva
tombolni?
Gondolkozz, ember,
Nézz
magadba!
A tükör
csak álca
Rideg
ego-bomba.
Nem baj,
ha a tökély
csak távoli cél,
Nem baj,
ha a hibád,
Nem takarja imád!
Nem baj,
ha elbuksz,
A szégyen,
ha elfutsz
Önmagad elől,
Mert a békéd ott
jő
leghátul,
Ijesztő
démonaid felől.
Te nem
élsz!
Te félsz!
Rettegve gyűröd
haragod,
s csak bosszúszomj
fűti
Minden napod.
Nyeled, csak nyeled
könnyeid,
s szégyellve takargatod
rejtett bűneid.
Én nézlek, de
nem
azt látom,
mit mutatsz,
Azt megvetem.
Látom
a mélyed,
s belül mélyen
téged,
Hol még nyomokban
Ember
maradsz.
Ezt szetetem.
A valóst,
a tisztát,
az esendőt
Nem,
ki a
Teremtőben
keresi
az önigazolást,
azt,
ki megtalálja
önmagában
az igaz teremtőt .
+++++++++++
Minek kéne
megfelelnem,
hogy válaszomat
jól feleljem?
Te tudtad a szépet,
a jót
én az igazat. Tudod,
a nekem valót:
A keserűt,
mi mellett édesebb,
mi méz.
A sötétet, mi mélyen
lentre néz.
Ó! Te félsz zuhanni?
Gyáva vagy.
Érezned kell azt, hogy
tudj aztán szárnyalni.
No kérdezd hát!
Ha mered...!
De te nem választ vársz!
Önigazolást.
Baromságaidra hajbókolást.
Bárgyú bohócokat,
bégető bárányokat.
De azt az egyet,
a feketét
Ízeire téped szét.
Pedig bűne csak,
hogy te
egyforma nyájra
tervezted szavadat.
Mit gyűlöletnek hiszel,
gúny az, barátom.
Megvetlek.
Árnyékommá lettél.
Te fényről beszélsz,
én fénnyel beszélek.
Nekem mosolyoghatsz,
Arcod nem érdekel.
Beszélhetsz is,
egy szavad sem hiszem el.
+++++
Mindig messze nézek.
A távolság elragad,
s folyton piros betűvel írom
a szürke hétköznapokat.
A szavak nem érdekelnek,
A betűk kuszák nekem,
Érzem, amit mondasz,
mert nekem
a lelkemben lapul az értelem.
Danaidák I.
A korsó lassan színültig
Könnyektől telve öble
Újszülöttek szeméből
gyémántként
hullottak bele csörögve.
A tiszta szivű lánykák
adtak hozzá még
párnába fojtott zokogást,
siratva mind vesztett szerelmét.
Majd az anyai könny sóhaját,
mellyel útnak indítja fiát,
s minden fekete vércseppként
az arcon legördülő gyászzenét.
Összegyűlve mind,
s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.
A szavak,
mik mindenfelől hullanak,
szétválogatva töltik
az újabb korsót színültig.
Az elsők, mik a gyermeki ajkat
színes pilleként elhagyják
s a boldog, meglepett anyákét,
kik ezt ölelve fogadják.
Minden remegő szerelmi vallomás
mi tágra nyitja a szívet,
s minden baráti biztatás,
korsónkat tölti meg.
Az aggódó ima
a bajbajutottakért,
az összes biztatás azoknak,
kik valamiért
a padlóra jutottak.
Összegyűlve mind,
s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.
A vágyak,
mik előre hajtanak,
s úgy kergetnek,
mint az üldözött vadat
korsóba gyűjtjük mind,
miről azt hiszed:
Ha eléred, kielégít.
Összegyűlve mind,
s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.
Egy másik korsó vár még
megfáradt kezünkre
Ennek az őrült hajszádnak
minden izzadságcseppje
Összegyűlve mind, s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.
Danaidák II.
Anyád testében az öröklét
mint a kozmikus tudat,
kromoszómális szinten megalkotta
Női mivoltodat.
A misztikus üzenet
már sejtjeidbe vésve,
miért jöttél nőként
eme földi létre.
Hordozod magadban
egy életen át
mit sugallnak folyton
a benned élő Danaidák.
Öled a vágy kelyhe,
S kínálod sok éjjen át,
míg sikongatva tácolod benne
az élet örök ritmusát.
A gyönyör hangján kér tőled
esélyt létre a Lét,
s szeretőd súgja közben füledbe:
Adj édes egy kicsit! Adj még!
Testeddel éled át a szerelmi csodát,
de ösztöneiddel hallod meg,
mint buján nyögnek fel génjeidben
a benned élő Danaidák.
Napjaid halmain
kik körbevesznek téged
Önző sóhajukkal
jelentik a léted.
S mint sivatagban a homokszemek,
annyifelé osztod szét a szereteted
Adj még! Adj még!
A lelkeddel hallod
Feneketlen hordó az,
minek a szived vallod.
Sejted azért belül
ennek az okát:
Korsójukkal töltik azt
a benned élő Danaidák.
S ha egyszer tébolyodban
megtagadod magad
S a szeretetre elfogy
minden szelíd szavad,
S a tested a vágyat csak
hidegen fogadja,
nem leszer már más csak:
Üres léted fogja
Akkor majd kezed hiába összerakva,
hogy ajkad hidegen suttogja az imát,
mert nem bocsájtanak meg neked soha
a benned élő Danaidák.
Üzenet a kómából
Lélegzem, de már sóhaj sem
hagyja el a számat
Nézek, de látni nem
érzek vágyat
Hallok, de mi szép volt,
már mind elenyész
Érzek, de értelmezni
már felemészt
Mint nyúlós,
ragacsos iszap,
rámborulva
a mindennapok
Rohamkocsiként érkezik
az ösztön
Halott énemben belül
a túlélés
én vagyok.
Vért ad a felelősségérzet
Kedves nővérként
fontoskodva nyüzsög
Újraélesztésként
szeretteim nevét
Mellkasomba vágja gyorsan,
mielőtt
hamvaimba esve
szívemmel
egy utolsót ütök.
Láztól reszkető testemre
meleg reménytakarót ad
De lázálmaim mélyére
nem ér el keze
Koponyám üregéből
fénylőn mered rá
A kétségbeesés
üveges tekintete.
A sohasem holt
donortól
újabb
esélyátültetésre várva
Túladagolva magam
az élettől
Esem mindig
vissza a kómába.
Csak egyvalaki,
ki meg tud menteni,
s lépteit hallom
a koponyámon belül
Majd megáll
haldokló magam felett
S suttogja:
„Akkor is megmaradsz!
Te csak elfáradtál legbelül,
de én vagyok a benned rejlő
újjáéledt dac!"
Vagyok
Ember vagyok
Bőröm pórusaiba éket vájnak az évek
Szememmel simítom belső titkaim
Melyek kérdőjelekből felkiáltójelekké válva
Minduntalan belelöknek
A múltamból idézett mába.
A holnapom felbontatlan levélként
Az asztalra dobva hever
Értelmét keresve a mának
A jövő még csak titokzatos, igéretes teher.
Lüktetek, érzek, félek, és elvérzek mindig,
Ahogy a relatív idő bennem hagyja a nyomot
Kozmikus vágyaim a Földre rántanak vissza
Éji menedékemből reggelre ébredve felderül bennem
Mosoly az arcomon, viszem hát keresztem
Ez a dolgom, hisz Ember vagyok.
Nő vagyok.
Teremtőm érző, könnyező virága
A fény felé fordítom arcomat
Erőt keresve abban a léthez,
Hogy tovább küzdhessem áldatlan harcomat.
Mérget a világból sejtjeimbe gyűjtöm
Hagyom, hogy testem belülről rágja szét
S tisztasággal nevetek a világra
Elvégezve a napok fotoszintézisét.
Illatos teát főzök reményeimből
S lehűtve izzó mellkasod borogatom vele
Könnyeimből fátylat borítok minden bűnödre,
Hogy neked már ne kelljen küszködnöd vele
Kicsiny magamat melléd simítom
Én apró leheletnyi lelkemnek a férfiak legyenek nagyok!
Nevetve elvirágzom szeretteim mellett,
Ez a dolgom, mert Nő vagyok.
Semmi vagyok.
Magamban állok a kozmosz szigetén
Egóm felemészti a vágyat mindennek lenni
Megbújni mindenki sírjának szegletén.
Felém fordított tükreitekből csak önmagam látom
S a hátam mögöttire nem tekint szemem
De arcom csak semmivé foszló álom
Ti a világot mutattátok nekem
Eloszlok, s cseppjeim lábatok elé görögnek csendben
Meghajlok ezentúl mindenért mit kapok,
Összeforr az idő akkor egy csöppnyi percben
Veletek minden, magamban Senki vagyok.
Világpolgár
Ember! Mikor a teremtő
E bolygót adta neked,
Nem kerítette be határokkal,
Nem osztott szét földeket.
A földbe,
Melybe a vetendő magokat dobod,
Afelett önnön magadnak adtad át
A tulajdonjogot.
Azon kevéske helyet még,
Mit nem neveztél ki tulajdonodnak,
A természet csodálatos rendje él,
De te elnevezted azt „vadonnak”.
Büszkén indítod fiad védeni, mi a tied,
Bármíly csatába,
S nem kérdezed meg soha önmagadtól:
Miért hallgattál a birtoklás szavára?
S fiad sírjánál
Az anya sírva tépi önmagán a ruhát,
De még akkor sem látod
A másik oldalon zokogó anyát.
Telítve vannak földjeid
Vérrel, mit érte ontottak őseid.
S felemelt fejjel, büszkén gondolod:
Te ezt a földet immár birtokolod.
S ha néked nem jutott, csak talpalatnyi,
Hol meghúzhatod önmagad,
Kinevezed tulajdonodnak
Az égen szálló madarat.
De a madár nem kér tőled számot,
Hisz birtokolja ő az egész világot,
Mit eldobtál te könnyedén
Kis darabka földedért.
S míg várod minden tavasszal,
Felcsendüljön tőle az ének,
Nem veszed észre addig,
Hogy saját tulajdonodban
Ő tart fogva téged.
Minden ízeddel oly erősen kapaszkodsz abba,
Melyet egy országgal közösen tettél a kalapba,
Én pedig várom, míg eljő, egyszer, a napot,
Míg e Isten adta bolygón,
Mindenki egyszerre veszi le a fejéről a kalapot.
Gyilkos cinizmus
Íróasztalánál ülve
Koszos körmei közt
Lerágott ceruzacsonkkal
Manikűrözi ujjaid.
Tompa hegyét annak
Mélyen a húsba vájja
S vérezve pattanak el
Megfeszült lanthúrjaid.
Röhögve mutatja:
- Lám! Elszakadtál ugye?
A gyilkos cinizmusnak
Nincsen szívügye.
A mezőn lépked
Taposva a friss hajtásokat
Önelégült mosollyal arcán
A tájon körbemutogat:
- Lám! Nincs itt új élet ugye?!
(Már eltiport mindent)
A gyilkos cinizmusnak
Nincsen szívügye.
Ha akadályodat ő már látja
Miközben te az eget kémleled
Nem szól. Vidoran kivárja
Míg a fejed a betonba vered.
A csillag őt nem érdekli
Csak a fénye annak
Ő lopott tündökléssel
Tetszeleg az utókornak.
S, hogy te a szemed az égre veted
Bűnöd csupán ennyi
Ezért akar ő téged
A betonba verni
Kéjjel nevet körbe:
- Lám! Elbuktál ugye!?
Még beléd is tapos kicsit...
A gyilkos cinizmusnak
Nincsen szívügye.
Arctalan, mert orcátlan
Elsőre fel sem ismered
Kinyújtott tenyerében kezedre fullánk vár
S ha elfordulsz, hátad mögött nevet.
Véred cseppről cseppre hull
De nem a tenyered fáj.
A lelkedben ölt meg valamit
Mi vissza soha sem tér már.
Azt hitted, barátra leltél,
s kitártad magad,
De hulládon taposva
Ő győzelmet ünnepelve halad.
S míg te csendesen ülsz tort
Önmagad felett
Halott husodba harapva
Ő röhögve magyarázza neked:
- Lám! Míly gyenge vagy! Meghaltál ugye!?
Csak szellem maradtál szellemes helyett!
A gyilkos cinizmusnak
Nincsen szívügye.
Bukott angyal
Csak festett mosoly maradt képeiből.
Magára öltve azt, megelégedve nyugtázza:
Lám, milyen jól festek!
Ha képet nem, hát hazug világot.
Régi, csírázó géniusza
Most alfája és omegája
S mint valami családi arcképcsarnok,
Démonaival teleaggatva szobája.
A szépet másban nem keresi,
Magában meg már rég nem leli.
Mona Lisa mosolya, mint a halotti maszk,
Rothadó irígységet takar a felszín alatt.
Minden vonás, mi tőle vásznat ér,
Szánalmas lelkébe egy-egy döfés.
Dorian Grayként tetszeleg mindenhol,
Csak halkan suttogja néha:
„Frászt kapok a saját képeimtől!”
Félelmében önmagától
Glasszékesztyűt húz gyilkos ujjaira.
Ledöntött koronáját glóriára festi át,
Majd kiszínezi kissé misztikusra.
S mint jó pap, osztja az igét,
Mit másoktól kiéhezve olvas,
Hogy ő is legyen végre újra valaki.
Füledbe azt súgja, mit akarsz te hallani.
Kenetteljesen megbocsát,
Lehet, hogy még meg is áld,
S új hívőinek kéjesen fogadja
Esdeklő imádatát.
Ha netán benned erőt lát,
Vagy szemedben értékest, valóst,
Kiszívja lelkedből az életet.
Míg pletykájával felrakja rád az utolsó kenetet.
Rezignáltan közli:
Nincs jó benned semmi,
Hisz ő, a csodatévő sem
Tudott téged szeretni.
Tanulságok
Amikor véresre törve térdemet
Négykézlábon kell tanulnom újra járni,
Akkor élem át igazán kiegyenesedett létemet,
Ha megtanultam végre megköszönve fájni.
Ha úgy fáj, hogy Ő többé már nincs,
Hogy a könny is bentszorul,
S csak rázkódó öklendezés minden lélegzetvétel,
S csak nedves párnád éli át velem kínomat,
Akkor tudom igazán, milyen érték átölelni,
Kivel megoszthatom mindennapjaimat.
Mikor a tegnapról maradt emlékeken merengve
Fogadkozni a holnapra érzem a vágyat,
Akkor kell csendben rádöbbennem arra,
Mit elfelejtettem megköszönni a mának.
Csak játszom
Én csak mindíg játszom
Kedvtelve a világgal
Homokból várat építek, s feldíszítem
Boldogan mutatom:
lám, milyen ügyes vagyok!
Hívok játszani magammal mindenkit,
Kit utamba sodor a sors,
Hisz együtt jobb. Kezébe adom a kavicsot,
Nézd! Milyen fényes! Neked találtam!
De csak áll ott rezignáltan.
Kínosan toporog,
S felrúg a várammal együtt,
Hisz' az csupán homok.
Búsongva csap már az őszi est
Csillaghomlokú lovára
Utolsót vigad még,
s borízű gyümölcsöt harap
porladó szomjára.
Fújtatva száguld a folyón
nyomában habzó fodrok,
mint mély árkok, melyet visel
egy haragvó őszi homlok.
Majd csendesen megpihen.
Langymeleg fénnyel
féltőn széttekintve,
aranyló könnyével
fest színeket
a haldokló levelekre.
Utolsót vigad még,
s én csak nézem,
ahogy a hideg őszi szél
ködszellemet kerget
a messzeségben.
Ide hallom,
s vigadnék én is vele,
hogy ne fagyasszon át így
az elmúlás szelleme.
Reszketőn engem látva
mosolyog egyet a nap,
lüktetve sóhajt a föld
lépkedő lábam alatt.
Felszínén a sok halott levél,
s alatta a duzzadó Lét.
A nyári napból merített erőt
millió gyökér
Viszi Szerteszét
Tudom, de nem érzem,
csak mélysötét gyászomat
mind után kik, ott fekszenek.
e duzzadó Lét alatt.
Könnyes szemem mögül
csak szomorú mosolyom
lebbenti fel fátylát
a fájón szép tegnapon.
Apám kezét érzem
tenyerem melegén
Cigarettája füstje száll
behunyt szemem alatt,
s elhaló hangja váltja fel
az őszi akkordokat.
Ott áll most előttem,
s vág egy szelet kenyeret,
majd módszeresen bemetsz
a karéjba egy szeletet
Egyszer kérdeztem tőle
ez örökös rítus okát,
válaszként magasba
húzta homlokát
"-Mikre nem figyelsz,
te aprócska lányka!
A késen maradt vajat
kenem a kenyérbe vágva"
Húsz éve már,
apám már szinte arctalan
csak érzések, melegek, s szépek
hangfoszlányok, érintések,
lüktető fájdalom,
s egy árva öngyújtó mi megmaradt
soha nem lobban már
Lángja elhalt az örökös őszi avar alatt.
Reggelre kelve vágva
a fiamnak egy szelet kenyeret
eltűnődve vágok héjába
egy apró metszetet
S kérdő szemébe nézve
Egy csepp vaj miért fontos nekem?
Minden kis metszetnél az apám van velem.
S az ősz
didergő paripáján
vágtatva vigad még.
Ide hallom.
Vigadok én is vele.
Jóapám szelleme
is együtt mulat már velem
Könnyezve nevetünk,
múlatjuk a Véget.
Lekéste bár, de felkér
mint házasuló lányát
Szemünk összeér és látom
büszke rám,
s homlokomra
csókolja szerelmem áldását.
Néném közeledik csendben.
Kis szemüvege mögül
boldog pillantása fénylik
ahogy nekem örül.
Halkan megdorgál,
de nem érdekel most,
nem sértődöm többé.
Félrecsúszott ruhám megigazgatja,
csóválja fejét: "Ej, hiába törtem magam!"
S összefogja mindig loboncos hajam.
De némán tűröm, hadd legyek neki gyerek
hisz csak egy röpke percre hozták el újra őt,
a kegyes őszi szelek.
Másnap a tükör előtt féltőn gallérom húzom,
s göndör fürtjeim gondosan elrendezem.
Minden mozdulatomnál érzem, tudom,
most már néném is irányítja kezem.
És az ősz
jéggé fagyott lován
egy utolsót vigad még .
Én is vigadok vele.
Mindszentek éjjelén
kint táncolunk mind
a mindenség tetején.
Nagyszüleim, apám, s néném
s minden barát, rokon s idegen
Mind ott lesznek, kik fájón
hiányoznak nekem.
Másnap az utolsó őszi szél
sóhajomat viszi
drága halottaimért.
Nálam itt, a rebbenő gyertyaláng
viaszcseppekben tűnő léttel
szembesíti velem
a halált.
Egyszeri fohász
Nem mormolok imát.
Rózsafűzérem is
rég elvesztettem.
Templomod lépcsőin sem
Hozzád visz léptem,
mind elvetette ezt már
mezítelen létem.
Rám nézel-e így?
Kellek-e pőrén,
csak szemedben fürödve?
Rámvetett lepelként
rámsütött magányom
hordozom. Tőled kaptam,
mikor e bolygót első lépésemmel
ízlelte talpam.
Míly nagy lépés volt!
Csak anyám döbbent rá talán,
míg óvón elengedte kezem,
köldökzsinórom
csak sosem volt kapocs
mi elszakadt míg én,
emberként lépni próbáltam
félszegen.
Nem mormolok imát.
Az én fohászom
nem érintik szavak.
Mézízű könnyem csillog
tenger sóhajomon
útjára engedve
embermagányos magzatomat.
Nem mormolok imát.
Fohászom rég nem érintik
szavak.
Magamhoz ölelve végre őt
imaként borít el az áhitat.
Templomod lépcsőin sem
hozzád visz utam.
Minden lépcsőfoknak
verejték ára van.
Minden falat,
Mit emberek emeltek,
kemény munkával,
s tudással szenteltek.
Templomod freskóin
minden pillantásom
mint ecsetvonás siklik.
Festett arcodon
nem pihen szemem
Téged Uram,
s a csodádat
a tehetségben keresem.
Rózsafűzérem is
rég elvesztettem.
Génjeimben mint a
Testamentumok,
örök időre bevésve
őseim fűzére.
Én vagyok imáik,
Könnyeik gyümölcse.
Minden hitük
a jövőbe vetve szállt
s adják tovább nekem.
Az Isteni Akarat,
Az Élet van velem.
Véres kardjaik
metszik szét
vénáim vonalát.
Kérges tenyerük,
megfáradt testük
hordozom.
Nincs hát rózsafűzérem.
Az olvasóm
belémcsavarodva
görgeti napról-napra
szavaktól távoli
magányos fohászom.
Elmém táplálva
véremben zúg,
folytatva tovább
a testvérháborút.
Ábrahám ágyékát
Kettészaggatva
én könnyezem
asszonyként
feszülő fiadra,
mert véremben egyszerre
Izmael és Izsák
az én szememmel látva
irgalomért kiált.
Ők bennem már rég
összeölelkezve
velem csodálják
Az isteni Pieta-t
Nem Uram,
nincs imához szavam.
Csak érzek
S érezlek.
A fohász én vagyok
jómagam.
Nem tudom, hogyan,
miképp szóljak hozzád,
Hisz vérem minden cseppje
egy-egy távoli világ.
De szótlan is kedves Neked
egy fűszál odakint
Isteni szemed
minden reggel
napfénnyel féltőn
rátekint.
Engedj hát szótlanul,
névtelen hinni nekem!
Egyenes háttal,
Embernek maradni
hisz nekem is csak Te vagy
A Teremtő Istenem.
Felélesztve
Mint egy utólsó, halk sóhaj
úgy repültem el.
Mit ismertem addig, elhagyva
mindent. Az ismeretlenen is túl,
át a sötétségen, vacogva.
Félelemtől reszketve kértem:
Ne még! Ne még ezt velem!
Maradni vágytam,
de magával ragadott könyörtelen,
s a csend rámborult.
Lebegtem. Levegőt!
De tüdőm összetapadt.
Csak én éreztem, s velem a mindenség
döbbent magányomat.
Ne még! Ne még ezt velem!
Szabadulni vágytam,
de fogva tartott könyörtelenül
s a sötétség rámborult.
Majd mozdult a tér,
zajra rezdültem.
Tompa szívverés, messze túl
valahol áthatolt
Látni vágytam a fényt,
de a vérszínű sötétség
körben rámhajolt.
S jött a kín, s a fájdalom,
s nem vágytam már,
csak megszűnni
örökre.
De számomra nem maradt
már semmi irgalom.
A hideg, mint a tőr metszett belém.
Kezek ragadtak meg hirtelen,
s tűszúrásként támadt a fény
Felrémlett: a mindenség leszámolt velem.
Menekülni vágytam,
de csak ordítani tudtam én,
s torkomból tört fel akkor
a bennem maradt remény.
Vakon kerestem valamit,
mi bíztatás lehet,
s megéreztem akkor
két ölelő kezet.
Nem érdekelt már, hogy kitaszított lettem
Nem érdekelt akkor, hogy oly távoli már
régi otthonom, hol élt a lelkem.
Nem voltam már többé oly elhagyatott,
újszülöttként anyám csendben karján ringatott.
Már értem a világot
Már értem a világot!
A fekete elé
fehér függönyöket akasztanak
A fehéret sárral feketítik
A színest szürke egyenruhába bújtatják
A szürkét körbecsilingelik.
A földeket körbefalazzák,
S az ódon falakat elföldelik
Fiaikat halálba sorozzák
S zokogva síratják őseik.
Az értéktelent fölértékeltetik
S üres zsebekbe gyűjtik kincseik
A reményvesztetteket halálra sújtják
S máson kérik számon veszett reményeik.
Kolbászból kerítést fonnak
Kegyeletből feléd szöges deszkát dobnak
Falakat döngetnek egy abortált gyermekért
De gyermekeket ölnek szánalmas hitükért.
De egyszer majd minden fekete rátok borul
S a fehér függöny tekeredik majd nyakatokra
S az ódon falakból majd őseitek szelleme kisért
Az elfalazott szépségekért.
Az értéktelen sírként borul rátok
S ürességetek csak döng majd alant
S gyermekek táncolnak majd rajta
Kiket mind a tiszta nap fogant.
Már értem a világot
Csak nem tudom,
Akarom-e érteni
Mit hoz a holnapom.
Csak nézlek, csak hallgatlak...
Átformáltál, mint teret a határ
Mint akaratot a szelíd szó
Mint nyugodt víztükröt a forró éji vihar
Mint fekete téli estét a csillogó első hó.
Csak nézlek, figyellek
Szemhéjam rég belesimított
Téged tudatalattim rejtekébe.
Nevetőráncot vésett a szemem alá
Minden mosolyod
Szemem íriszében őrzöm szép szemed kékjét
Ajkad pírré válva arcomon
Erős válladon pihen este
Minden csüggedt, fáradt sóhajom.
Csak hallgatlak
Szavaid, ahogy formálódnak okos homlokod alatt
Hangod árnyalata, mint a tenger színe
Úgy változik mindig. Suttogásod szelíd, ahogy
Enyhe szellő simogatja a vizet csillogó kékre váltva azt,
Hogy a napfény úgy csillogjon felszínén
Mint szerelmes bennem fénylik a remény.
Ha komolyan szólsz, hangod tükre a mélység
S mint gyakorlott hajós, ki komolyan veszi a vizet
Úgy evezek veled én, önnön mélységed felett
Szavaid tiszta felszínén.
Vihar gyúl. Szemöldököd zordon felhőként
Sötétül kék szemed felett
Haragod kardként csap, s félve rebbennek előled
Kik hamis szavakkal álltak eléd
Zúgva-süvítve hagyod dúlni lelked viharát
Én büszkén gondolom: te élsz!
Benned a természet szelíd, s vadsága
Együtt a mindenség egy cseppnyi létben velem.
Most csak hallgatlak, de nem hallak
Érezlek folyton
Ahogy leheleted a fülemben lüktet
Mikor vágyad hangtalan sikoltom.
Szemeddel nézek
S hangoddal szólok
Te értem látsz
Értem szólsz.
S mint vízben a két elem
Úgy váltunk mi eggyé
Így lett a szerelem nekem
A Te neveddé.
Kösz, jól vagyok
Kösz, most jól vagyok
Képen törölt egy vicsorból virágzó mosoly,
vagy mosolyból rothadó vicsor?
A felmosó vödörrel az udvarra öntöttem magam
bent két élő halott haldoklott véremet szürcsölve
kínomban, mert erre nem volt már szavam
újra és újra felmostam magam röhögve
De ha már kérded: Kösz, jól vagyok.
Kösz, most jól vagyok
Halott anyámat megláttam egy cipősarokban
Sírástól cseppenő orrom a lelkembe töröltem,
s,hogy képes voltam elszaladni
csak annak örültem
de fekete varjak telepedtek rám
én dühödten a szennyesnek estem
de orromtól koszos lelkemből csak károgtak a varjak:
.."Régi rongyát mossa, mossa -"
De ha már kérded: kösz jól vagyok.
Kösz, most jól vagyok
Ma vendégségben voltam nálam
azt hiszem jól elbeszélgettünk
egymás mellett. Én nem értem őt,
hogy miért nem ért engem
Csak félrenéztem, ha a lelkembe akartam látni
de kikandikált a saras, kukacos végzetem
Csak bárgyún pislogtam az engem vallató fénybe
S kábán dúdoltam a Stranger in the night-t,
Hisz én is idegen vagyok az éjszakámban
S ha már megkérdeztem, unottan feleltem
I’m well, thank’s
Végül ennyiben maradtunk mi, velem
Néha kell...
Néha kell, hogy érezd,
Milyen az megalázva.
Mikor ijedten keresed lelked hátsó ajtaját,
Hol a benned megbúvó rosszindulat
Mint titkos szeretőd oson el.
Mikor aznapi revüd final show-jaként
Öltöd fel hazug mosolyodat.
Néha kell, hogy érezd,
Milyen pőrén állni.
Mikor sietve kapnád magad elé,
Takarni gyarló testedet,
Életed legnagyszerűbb jelmezét,
A tökéletesen hímzett, csillogó
Színpadi lelkedet
Néha kell, hogy érezd,
Milyen az vértől lüktetve fájni,
Mikor ijedten kapkodsz
Minden feléd dobott szó után,
Hogy megtaláld, mi sebedre tapasz lehet,
De nem akarsz semmiért, semmiért fizetni.
Pedig egy nyíltan kimondott „Bocsánat!”
Az ára csupán ennyi.
Néha kell, hogy érezd.
Milyen az, a mélybe zuhanni,
Mikor hamis angyalszárnyaid úgy hullanak rólad,
Ahogy Ikarosz ragasztott tolla a naptól megolvadt.
Mikor érzed, milyen, ha nincs talaj a lábad alatt,
Hogy lejáratott trükkel igazolja mennyei mivoltodat.
Hogy érezd egyszer a valódi zuhanást,
Hol a mélyben lent,
feszített pokróccal várt rád egykor
Egy igazi jóbarát.
Őszi nagytakarítás
Harcra készen állok,
kezemben tiszta víz,
fejem felett az őszi arany napsugár,
fülledt, fojtogató nyaram után
takarítanom kéne már!
Az ablak már nagyon zavar,
nem látok ki tisztán
a rajta elkenődött bánattól.
Elé függönyt húztam
rongyosra összefércelt,
elhasználódott,
hamis szavakból.
Tiszta vizet oda!
A sarokban pókként veszteglő
reménytelenség
lassan hálót fon körém,
s csonkig égett cigarettacsikként
szétnyomva hever önérzetem
koszos hamutartóim fenekén.
Portörlőt oda!
Ágyam derékalja
izzadtra, savanyúvá gyűrve
őrzi kínnal,
rémekkel gyötört álmaim.
Párnám huzata laposan fekszik
a bensejében gombóccá gyűrt lúdtollain.
Friss napsugarat oda!
Padlóm a rámdobott sártól
ragacsos a talpam alatt.
A ráfestett, életre kelt
ördögöktől
feketéllnek a falak.
Vízcseppekből font szivárványt oda!
Az ablak fényt von már szobámra.
A függöny napfény illatú.
A pókokat kintre tereltem,
ágyam tiszta huzatú.
Lépésem fényes padlón reccsen,
s csendélet díszlik a falon,
sóhajtva ülök megpihenve,
sok hónapot dolgoztam ki
Magamból
a mai napon.
Egy friss reggelt ide!
A Néma királyfi
Üres cigarettásdoboz lettem.
Elszívva minden gondolatom,
mint a csikkek hevernek bennem
vadul szétnyomva,
türelmetlen ujakkal,
mik előtte hajamba túrva
körmüket vájták üres homlokomba.
Csak nézek az ablakon át,
megfejteni vágyva az éjszakát.
Messze-messze látni
önmagam örvényén túl,
át az örökös belső háborún.
De nem látom
csak az ostoba fényeket
Emberbőrbe bújt,
rémísztő kísérteteket.
Kiélt örömlányként suttogó világot,
mely a rákent vastag,
megkeményedett puderen át,
igérgeti a lét sarkán
a kósza öröm mámorát.
Kóborkutyaként az utcákat járó
gazdag hontalanokat,
kik sokadik házuk kulcsát rázva
kötötték magukat
láthatatlan pórázra.
Csak nézek az ablakon át,
megfejteni vágyva az éjszakát.
Látni benne, a fényes éjjben
a hideg téli sötétségben...
Megírni, elmondani mind
ami belűlről szétfeszítve engem
kutatni vágyva űz,
Démonaim erdejében.
Reccsenő pamlag a hátam mögött,
majd lassú léptek, halk neszek,
óvó szempár rámtekintve,
míg válságomban szenvedek.
Mert ő tudja, s tudta mindíg,
kutatni vágyom,
s vonz mind, mi titok
Cigarettát gyújt nekem,
s szemébe nézve tudom,
Önmagam tüzén egyedül hagyva
örökre elkárhozom.
Csöndben tart távol magamtól,
s a rideg kinti
átláthatatlan falaktól,
A magam magányára
benne a feloldozás
Mit kerestem mind,
nála már rég megfejtve,
mert nincs válasz,
csak önmagam másban feledve.
Míg rátalálok benne magamra,
Ő képes volt, szeretve csendben kivárni
Féltőn óvva minden rezdülésem
a bölcs, néma királyfi.
Gondolataim az emberről
Merjek-e szólni,
sírva
tombolni?
Gondolkozz, ember,
Nézz
magadba!
A tükör
csak álca
Rideg
ego-bomba.
Nem baj,
ha a tökély
csak távoli cél,
Nem baj,
ha a hibád,
Nem takarja imád!
Nem baj,
ha elbuksz,
A szégyen,
ha elfutsz
Önmagad elől,
Mert a békéd ott
jő
leghátul,
Ijesztő
démonaid felől.
Te nem
élsz!
Te félsz!
Rettegve gyűröd
haragod,
s csak bosszúszomj
fűti
Minden napod.
Nyeled, csak nyeled
könnyeid,
s szégyellve takargatod
rejtett bűneid.
Én nézlek, de
nem
azt látom,
mit mutatsz,
Azt megvetem.
Látom
a mélyed,
s belül mélyen
téged,
Hol még nyomokban
Ember
maradsz.
Ezt szetetem.
A valóst,
a tisztát,
az esendőt
Nem,
ki a
Teremtőben
keresi
az önigazolást,
azt,
ki megtalálja
önmagában
az igaz teremtőt .
+++++++++++
Minek kéne
megfelelnem,
hogy válaszomat
jól feleljem?
Te tudtad a szépet,
a jót
én az igazat. Tudod,
a nekem valót:
A keserűt,
mi mellett édesebb,
mi méz.
A sötétet, mi mélyen
lentre néz.
Ó! Te félsz zuhanni?
Gyáva vagy.
Érezned kell azt, hogy
tudj aztán szárnyalni.
No kérdezd hát!
Ha mered...!
De te nem választ vársz!
Önigazolást.
Baromságaidra hajbókolást.
Bárgyú bohócokat,
bégető bárányokat.
De azt az egyet,
a feketét
Ízeire téped szét.
Pedig bűne csak,
hogy te
egyforma nyájra
tervezted szavadat.
Mit gyűlöletnek hiszel,
gúny az, barátom.
Megvetlek.
Árnyékommá lettél.
Te fényről beszélsz,
én fénnyel beszélek.
Nekem mosolyoghatsz,
Arcod nem érdekel.
Beszélhetsz is,
egy szavad sem hiszem el.
+++++
Mindig messze nézek.
A távolság elragad,
s folyton piros betűvel írom
a szürke hétköznapokat.
A szavak nem érdekelnek,
A betűk kuszák nekem,
Érzem, amit mondasz,
mert nekem
a lelkemben lapul az értelem.
Danaidák I.
A korsó lassan színültig
Könnyektől telve öble
Újszülöttek szeméből
gyémántként
hullottak bele csörögve.
A tiszta szivű lánykák
adtak hozzá még
párnába fojtott zokogást,
siratva mind vesztett szerelmét.
Majd az anyai könny sóhaját,
mellyel útnak indítja fiát,
s minden fekete vércseppként
az arcon legördülő gyászzenét.
Összegyűlve mind,
s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.
A szavak,
mik mindenfelől hullanak,
szétválogatva töltik
az újabb korsót színültig.
Az elsők, mik a gyermeki ajkat
színes pilleként elhagyják
s a boldog, meglepett anyákét,
kik ezt ölelve fogadják.
Minden remegő szerelmi vallomás
mi tágra nyitja a szívet,
s minden baráti biztatás,
korsónkat tölti meg.
Az aggódó ima
a bajbajutottakért,
az összes biztatás azoknak,
kik valamiért
a padlóra jutottak.
Összegyűlve mind,
s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.
A vágyak,
mik előre hajtanak,
s úgy kergetnek,
mint az üldözött vadat
korsóba gyűjtjük mind,
miről azt hiszed:
Ha eléred, kielégít.
Összegyűlve mind,
s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.
Egy másik korsó vár még
megfáradt kezünkre
Ennek az őrült hajszádnak
minden izzadságcseppje
Összegyűlve mind, s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.
Danaidák II.
Anyád testében az öröklét
mint a kozmikus tudat,
kromoszómális szinten megalkotta
Női mivoltodat.
A misztikus üzenet
már sejtjeidbe vésve,
miért jöttél nőként
eme földi létre.
Hordozod magadban
egy életen át
mit sugallnak folyton
a benned élő Danaidák.
Öled a vágy kelyhe,
S kínálod sok éjjen át,
míg sikongatva tácolod benne
az élet örök ritmusát.
A gyönyör hangján kér tőled
esélyt létre a Lét,
s szeretőd súgja közben füledbe:
Adj édes egy kicsit! Adj még!
Testeddel éled át a szerelmi csodát,
de ösztöneiddel hallod meg,
mint buján nyögnek fel génjeidben
a benned élő Danaidák.
Napjaid halmain
kik körbevesznek téged
Önző sóhajukkal
jelentik a léted.
S mint sivatagban a homokszemek,
annyifelé osztod szét a szereteted
Adj még! Adj még!
A lelkeddel hallod
Feneketlen hordó az,
minek a szived vallod.
Sejted azért belül
ennek az okát:
Korsójukkal töltik azt
a benned élő Danaidák.
S ha egyszer tébolyodban
megtagadod magad
S a szeretetre elfogy
minden szelíd szavad,
S a tested a vágyat csak
hidegen fogadja,
nem leszer már más csak:
Üres léted fogja
Akkor majd kezed hiába összerakva,
hogy ajkad hidegen suttogja az imát,
mert nem bocsájtanak meg neked soha
a benned élő Danaidák.
Üzenet a kómából
Lélegzem, de már sóhaj sem
hagyja el a számat
Nézek, de látni nem
érzek vágyat
Hallok, de mi szép volt,
már mind elenyész
Érzek, de értelmezni
már felemészt
Mint nyúlós,
ragacsos iszap,
rámborulva
a mindennapok
Rohamkocsiként érkezik
az ösztön
Halott énemben belül
a túlélés
én vagyok.
Vért ad a felelősségérzet
Kedves nővérként
fontoskodva nyüzsög
Újraélesztésként
szeretteim nevét
Mellkasomba vágja gyorsan,
mielőtt
hamvaimba esve
szívemmel
egy utolsót ütök.
Láztól reszkető testemre
meleg reménytakarót ad
De lázálmaim mélyére
nem ér el keze
Koponyám üregéből
fénylőn mered rá
A kétségbeesés
üveges tekintete.
A sohasem holt
donortól
újabb
esélyátültetésre várva
Túladagolva magam
az élettől
Esem mindig
vissza a kómába.
Csak egyvalaki,
ki meg tud menteni,
s lépteit hallom
a koponyámon belül
Majd megáll
haldokló magam felett
S suttogja:
„Akkor is megmaradsz!
Te csak elfáradtál legbelül,
de én vagyok a benned rejlő
újjáéledt dac!"
Vagyok
Ember vagyok
Bőröm pórusaiba éket vájnak az évek
Szememmel simítom belső titkaim
Melyek kérdőjelekből felkiáltójelekké válva
Minduntalan belelöknek
A múltamból idézett mába.
A holnapom felbontatlan levélként
Az asztalra dobva hever
Értelmét keresve a mának
A jövő még csak titokzatos, igéretes teher.
Lüktetek, érzek, félek, és elvérzek mindig,
Ahogy a relatív idő bennem hagyja a nyomot
Kozmikus vágyaim a Földre rántanak vissza
Éji menedékemből reggelre ébredve felderül bennem
Mosoly az arcomon, viszem hát keresztem
Ez a dolgom, hisz Ember vagyok.
Nő vagyok.
Teremtőm érző, könnyező virága
A fény felé fordítom arcomat
Erőt keresve abban a léthez,
Hogy tovább küzdhessem áldatlan harcomat.
Mérget a világból sejtjeimbe gyűjtöm
Hagyom, hogy testem belülről rágja szét
S tisztasággal nevetek a világra
Elvégezve a napok fotoszintézisét.
Illatos teát főzök reményeimből
S lehűtve izzó mellkasod borogatom vele
Könnyeimből fátylat borítok minden bűnödre,
Hogy neked már ne kelljen küszködnöd vele
Kicsiny magamat melléd simítom
Én apró leheletnyi lelkemnek a férfiak legyenek nagyok!
Nevetve elvirágzom szeretteim mellett,
Ez a dolgom, mert Nő vagyok.
Semmi vagyok.
Magamban állok a kozmosz szigetén
Egóm felemészti a vágyat mindennek lenni
Megbújni mindenki sírjának szegletén.
Felém fordított tükreitekből csak önmagam látom
S a hátam mögöttire nem tekint szemem
De arcom csak semmivé foszló álom
Ti a világot mutattátok nekem
Eloszlok, s cseppjeim lábatok elé görögnek csendben
Meghajlok ezentúl mindenért mit kapok,
Összeforr az idő akkor egy csöppnyi percben
Veletek minden, magamban Senki vagyok.
Világpolgár
Ember! Mikor a teremtő
E bolygót adta neked,
Nem kerítette be határokkal,
Nem osztott szét földeket.
A földbe,
Melybe a vetendő magokat dobod,
Afelett önnön magadnak adtad át
A tulajdonjogot.
Azon kevéske helyet még,
Mit nem neveztél ki tulajdonodnak,
A természet csodálatos rendje él,
De te elnevezted azt „vadonnak”.
Büszkén indítod fiad védeni, mi a tied,
Bármíly csatába,
S nem kérdezed meg soha önmagadtól:
Miért hallgattál a birtoklás szavára?
S fiad sírjánál
Az anya sírva tépi önmagán a ruhát,
De még akkor sem látod
A másik oldalon zokogó anyát.
Telítve vannak földjeid
Vérrel, mit érte ontottak őseid.
S felemelt fejjel, büszkén gondolod:
Te ezt a földet immár birtokolod.
S ha néked nem jutott, csak talpalatnyi,
Hol meghúzhatod önmagad,
Kinevezed tulajdonodnak
Az égen szálló madarat.
De a madár nem kér tőled számot,
Hisz birtokolja ő az egész világot,
Mit eldobtál te könnyedén
Kis darabka földedért.
S míg várod minden tavasszal,
Felcsendüljön tőle az ének,
Nem veszed észre addig,
Hogy saját tulajdonodban
Ő tart fogva téged.
Minden ízeddel oly erősen kapaszkodsz abba,
Melyet egy országgal közösen tettél a kalapba,
Én pedig várom, míg eljő, egyszer, a napot,
Míg e Isten adta bolygón,
Mindenki egyszerre veszi le a fejéről a kalapot.
Gyilkos cinizmus
Íróasztalánál ülve
Koszos körmei közt
Lerágott ceruzacsonkkal
Manikűrözi ujjaid.
Tompa hegyét annak
Mélyen a húsba vájja
S vérezve pattanak el
Megfeszült lanthúrjaid.
Röhögve mutatja:
- Lám! Elszakadtál ugye?
A gyilkos cinizmusnak
Nincsen szívügye.
A mezőn lépked
Taposva a friss hajtásokat
Önelégült mosollyal arcán
A tájon körbemutogat:
- Lám! Nincs itt új élet ugye?!
(Már eltiport mindent)
A gyilkos cinizmusnak
Nincsen szívügye.
Ha akadályodat ő már látja
Miközben te az eget kémleled
Nem szól. Vidoran kivárja
Míg a fejed a betonba vered.
A csillag őt nem érdekli
Csak a fénye annak
Ő lopott tündökléssel
Tetszeleg az utókornak.
S, hogy te a szemed az égre veted
Bűnöd csupán ennyi
Ezért akar ő téged
A betonba verni
Kéjjel nevet körbe:
- Lám! Elbuktál ugye!?
Még beléd is tapos kicsit...
A gyilkos cinizmusnak
Nincsen szívügye.
Arctalan, mert orcátlan
Elsőre fel sem ismered
Kinyújtott tenyerében kezedre fullánk vár
S ha elfordulsz, hátad mögött nevet.
Véred cseppről cseppre hull
De nem a tenyered fáj.
A lelkedben ölt meg valamit
Mi vissza soha sem tér már.
Azt hitted, barátra leltél,
s kitártad magad,
De hulládon taposva
Ő győzelmet ünnepelve halad.
S míg te csendesen ülsz tort
Önmagad felett
Halott husodba harapva
Ő röhögve magyarázza neked:
- Lám! Míly gyenge vagy! Meghaltál ugye!?
Csak szellem maradtál szellemes helyett!
A gyilkos cinizmusnak
Nincsen szívügye.
Bukott angyal
Csak festett mosoly maradt képeiből.
Magára öltve azt, megelégedve nyugtázza:
Lám, milyen jól festek!
Ha képet nem, hát hazug világot.
Régi, csírázó géniusza
Most alfája és omegája
S mint valami családi arcképcsarnok,
Démonaival teleaggatva szobája.
A szépet másban nem keresi,
Magában meg már rég nem leli.
Mona Lisa mosolya, mint a halotti maszk,
Rothadó irígységet takar a felszín alatt.
Minden vonás, mi tőle vásznat ér,
Szánalmas lelkébe egy-egy döfés.
Dorian Grayként tetszeleg mindenhol,
Csak halkan suttogja néha:
„Frászt kapok a saját képeimtől!”
Félelmében önmagától
Glasszékesztyűt húz gyilkos ujjaira.
Ledöntött koronáját glóriára festi át,
Majd kiszínezi kissé misztikusra.
S mint jó pap, osztja az igét,
Mit másoktól kiéhezve olvas,
Hogy ő is legyen végre újra valaki.
Füledbe azt súgja, mit akarsz te hallani.
Kenetteljesen megbocsát,
Lehet, hogy még meg is áld,
S új hívőinek kéjesen fogadja
Esdeklő imádatát.
Ha netán benned erőt lát,
Vagy szemedben értékest, valóst,
Kiszívja lelkedből az életet.
Míg pletykájával felrakja rád az utolsó kenetet.
Rezignáltan közli:
Nincs jó benned semmi,
Hisz ő, a csodatévő sem
Tudott téged szeretni.
Tanulságok
Amikor véresre törve térdemet
Négykézlábon kell tanulnom újra járni,
Akkor élem át igazán kiegyenesedett létemet,
Ha megtanultam végre megköszönve fájni.
Ha úgy fáj, hogy Ő többé már nincs,
Hogy a könny is bentszorul,
S csak rázkódó öklendezés minden lélegzetvétel,
S csak nedves párnád éli át velem kínomat,
Akkor tudom igazán, milyen érték átölelni,
Kivel megoszthatom mindennapjaimat.
Mikor a tegnapról maradt emlékeken merengve
Fogadkozni a holnapra érzem a vágyat,
Akkor kell csendben rádöbbennem arra,
Mit elfelejtettem megköszönni a mának.
Csak játszom
Én csak mindíg játszom
Kedvtelve a világgal
Homokból várat építek, s feldíszítem
Boldogan mutatom:
lám, milyen ügyes vagyok!
Hívok játszani magammal mindenkit,
Kit utamba sodor a sors,
Hisz együtt jobb. Kezébe adom a kavicsot,
Nézd! Milyen fényes! Neked találtam!
De csak áll ott rezignáltan.
Kínosan toporog,
S felrúg a várammal együtt,
Hisz' az csupán homok.