Folytatsd a verset!

Ebben az éjben
ebben a szerelem-szagú szélben
bujkál a rontás
s a szívverés is: világomlás.

Villanydúcok havas galambjai
porcelán-párok
világok törtek le rólunk
s ránktelepedtek világok

ebben az éjben
ebben a szerelem-szagu szélben
bujkál a rontás
s a szívverés is: világomlás.

Szécsi Margit: Sláger
***********************

Kicsi manó a világot nem érti,
és súlyos frusztráltságát megkísérli,
hogy nihilista attitűdbe rejtse:
azt mondja, hogy le van mindenki ejtve.
(...)

...
De cicó nem szeret leejtve lenni,
s úgy érzi, ő manó számára senki.
Elhidegülnek végül mind a ketten,
s kerülik egymást, mint két ismeretlen.

Havasi Attila: Manó szerint a világ
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Ahogy a könnyek egymásba csöppennek,
kanyargós patakká keverednek.
A vers-sorok épp így viselkednek.
(...)

...
Lecsöppenő szót hívja a másik.
Egymásbatünnek, félig, egészen.
Aképpen növekednek,
ahogy az alkonyat az égen.

Károlyi Amy: Félig, egészen
--------------------------------------


Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet?
Leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
...

...
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

Csukás István: Ülj ide mellém
----------------------------------------

A zsebemben van egy vadgesztenye.
Szorongatom. Tanul szorongani.
(...)

...
Meg kell tanulnom, mennyit bír a kérge:
Mindent nem rakhatok a gesztenyémre.

Mesterházi Mónika: Vadgesztenye
---------------------------------

A nappal fényében, zajában
Elődöng árva egymagában
A lelkem, tévedt jövevény,
Oly idegen nekem a hajsza,
A szívemet dalokra ajzva
Oly inkognitó megyek én.
(...)

...
De ha az alkonyat leszállott,
Olyan kedves, kámzsás barátok
A barna árnyékok nekem,
A messze menteket idézik,
A múlt szelíden iderémlik
És földereng az életem.

Juhász Gyula: Esti dal
• • • • • • • • • • • • • • • • • •


Pipál a hegy, s a hegy alatt
pipál a kémény.
Üresen tátong, nem ül a
gólya a fészkén.

Csupán a varjak csapata
portyázgat erre-arra.
néma a kert, elcsörrögött
belőle a szarka.
(...)

...
A verebek még gondtalan
bukfenceznek a porban.
Süt még a Nap, de melege,
a melege már hol van?

Kányádi Sándor: Pipál a hegy
----------------------------------------

Medvéink tévét néznek.
Karszékből nézik karban:
Hogy húzzák a zenészek
A medvezenekarban;
Másodhegedűkre dűlnek
És másodhegedülnek.
(...)

...
S bár ők oly csendben ülnek,
S bár itt övék a főhely,
Magukban többre törnek,
S azt mondják: „Ennyi erővel
Ott is lehetne ülni
És másodhegedülni."

Tandori Dezső: Még többet!
::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::


Őszibarackvirág
püspökszínű szirma
szentbeszédet írna,
földi szentbeszédet,
eget nem hazudva,
sem égre, sem földre,
csak azt mondva újra
szép kenetes hangon,
hogy ami van, az van,
legyek áhítatos
minden pillanatban,
tiszteljem a létet,
élvezzem a szépet,
érezzek már minden
szóban szentbeszédet
(...)

...
s az eső zajában,
s a fűben, s a fában,
madarak tavaszi
barbár imájában
és az ő ünnepi
szirom-lilájában.

Devecseri Gábor: Öszibarackvirág
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *


Kézenfoglak, fütyülök a gondomra,
elmegyünk a repülôvel Londonba.
Hogyha futunk, elérjük a repülôt,
veszünk gyorsan kettô jegyet, leülôt.
Megnézzük, hogy hol laknak az angyalok,
hogy a felhôk közelrôl milyen nagyok.
Londonban majd esni fog és megázunk,
hazaérve angol teát teázunk.
(...)

...
Bemegyünk az áruházba mackóért,
elsuttogjuk, amit csak egy mackó ért.
Velünk jön majd a sok maci mind Pestre,
egyik a jobb, másik a bal zsebembe,
harmadik nagy táskából kukucskál,
A negyedik hol van? Te meg elbújtál?
Itt van, itt van, itt van ez a mackóka,
Kilátszik a paplan alól az orra!

Tóth Krisztina: Londoni mackók
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Őszi napok mosolygása,
őszi rózsa hervadása,
őszi szélnek bús keserve
egy-egy könny e szentelt helyre,
hol megváltott- hősi áron –
becsületet, dicsőséget
az aradi tizenhárom.

Az aradi Golgotára
ráragyog a nap sugára,
oda hull az őszi rózsa,
hulló levél búcsú csókja:
bánat sír a száraz ágon,
ott alussza csendes álmát
az aradi tizenhárom.
(...)

...
Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre,
Bús szivünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet;
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.

Ady Endre: Október 6.
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis-
vígasztalódott Vécsey.
Lahner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő; nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradtak egyedül.
- Az Al-Dunán szólt mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.
(...)

...
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.

Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.

Faludy György: Október 6.
ˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇ


Egyszer megtalálnak.
Meg kell találjanak.

Holdas éj lesz a sivatagon.
Két karom, ujjaim
kimerednek a homokból -
Lebontják, ássák a fövenyt
és megtalálnak:
a szívemet is,
a kincsemet is,
a titkomat is.
(...)

...
Nyújtott énekkel, teveháton
ügetnek velem
remegő sugár-szőnyegen
Fáraók örök sírja felé.

Dsida Jenő: Fáraók sírja felé
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •


Lenyúlt egy villám a földre,
karjába kapta a csöndet.

Szemet húnyt az ég, de látták
s beleremegtek a nyárfák.

Körben, a dombokon túl,
hét harang bronza kondul.

Sürög a szél s a boglya
laza fonatú kontya

kibomlik lobogva-égve
s szálanként szédül az égbe.
(...)

...
Tépik a lovak a hámot.
Mennydörgés. Kalap kóvályog.

Reccsen a karja egy gallynak
s ráfeketednek a varjak.

Fűz alá futnak a lányok,
szoknyájuk suhog a szélben,

s a dombok hajlatából
utánuk ered a zápor.

Utassy József: Vihar előtt a réten
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Egy kávé az udvaron
vasárnap délután,
míg a szeptemberi
bágyadt napsugár,
mint vén kutyád
a lábadhoz ül.
Orrodba száraz falevél,
fanyar füst szagát
hozza a szél.
(...)

...
Béke van. Néhány
pillanatnyi csönd –
valódi nyugalom.
És csak távolról hallod,
ahogy tompán koppan
a dió az avaron.

Erdős Olga: Vasárnap délután
***********************************


Már messze úszott mindaz, ami volt.
Bárányfelhőknek égi, szép akolt
nem építek. Ez a föld itt szilárd.
Megálltam rajta, pedig idegen.
Vigyázva álljon, ki gyökértelen :
Nincs visszaút.
(...)

...
Amit otthagytam, rég nem létezik.
Egy villanás, egy kép maradt csak itt
és csak a képzelet mely rátalál,
a város, hegy, domb vissza sose vár,
mert megváltoztam és megváltozott.

Nincs visszaút, hát állni kell szilárdan:
álmok nélkül, tépett felhők alatt,
gyökértelen egy idegen világban…

Kamarás Klára: Nincs visszaút
---------------------------------------


Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
(...)

...
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az,
ami valami tűntén kezd csak sejleni,
valami árny hűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.

Szabó Lőrinc: Valami örök
-------------------------------------

Nekem még sose szerették el senkimet,
csak úgy elhagytak, mint a menetoszlop.
Én álltam, ők meg ponttá zsugorodtak.
Így alakult ki az a borzoló,
bár nyilván alaptalan véleményem,
hogy aki engem elhagy, az befejezi
magát a szeretést. Eltávozik
(...)

...
a szeretettelen antarktiszi
hósivatagba, jégtiszta hidegbe,
s olyan formában létezik tovább,
ahogy a pingvinek: sokadmagával,
elegánsan, szólóban álldogál.

Nádasdy Ádám: Az antarktiszi hósivatagba
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Szeretlek
és folytathatnám: szeretlek, mint...
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevésbé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
...

Ágai Ágnes: Levél Y-nak

Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian,
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan,
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz,
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem, mikor mit ír elő a konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon
hisz megszoktuk. Őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrás tisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa,
a visszapergetett filmszalagon,
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek
és folytathatnám: szeretlek, mint....
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevésbé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van, vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
szeretlek!

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *


Még süt a nap, még sütöget,
csak reggelente van hideg,
csak estelente kéldegél
újra és újra föl a szél.
Csak az éjszakák, csak azok
hűvösek, mint a csillagok.
Napközben meleg van, meleg.
Sütkéreznek a verebek.
Duruzsolnak a darazsak.
Napfényben fürdik a patak.
(...)

Köszi a pontosságot Huncili!! ..akkor én valami kevésbé jó forrást találtam

...
Gúnárok, gácsérok, tojók
élvezik még az úsztatót.
De a reggeli hideget
feledni többé nem lehet,
sem az esték, sem a sötét
éjszakák csillag-hűvösét;
tudják mindezt a levelek,
s a fáknak búcsút intenek.

Kányádi Sándor: Még süt a nap...
---------------------------------------------


Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó –
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közeleg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –
elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk –
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!
(...)