Folytatsd a verset!

Ment előttem farkas,
jött utánam bárány,
- kastélyt vehettem vón
gyertyám fénye árán.

Kastélyt vehettem vón,
nem vitt rá a lélek.
Végtelenből így is
végtelenbe érek.

Sinka István: Sötét esztendők

-----------------------------------------

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kivánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.
(...)

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Szabó Lőrinc: A semmiért egészen
::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::
Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőmüvesek simogatását,
de az ablak megállította

(Részlet)

A szobában emberek ültek.Istenen kívül soha senkiolyan szépnek nem látta őket,mint ez a tisztaszívű állat.Éjszaka aztán be is ment a házba,megállt a szoba közepén,s nem mozdult onnan soha többé.Nyitott szemmel állt egész éjszaka,[FONT=Arial, Helvetica, sans-serif]s reggel is, mikor agyonverték.[/FONT]

Nemcsak szép, de híres hely is,

fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár s a császár
hatalmas nagy hadsereggel.

De a védők nem rettentek
- alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
Mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő

egész Csíkban a legszebben.

Kányádi Sándor: Nyergestető

én meg Csíkországot imádom kiss

::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::
Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;
mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;
és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson…

Szabó Lőrinc
(1900-1957)
Semmiért egészen
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.





Nagyon szép vers...

Jártatok már a világ partján?
Miként a tengernek van partja,
úgy van a világnak határa:
tenger égbolt zúdul a partra.
Innét indulnak a szelek,
innét a kelő reggelek,
és ide tér meg éjszakára
a fűzfa árnya, nyírfa árnya.

Olyan az ég itt, mint a tenger.
Hol tiszta kék és mozdulatlan,
mint óriás kerek tükörben
fénylik benne a kora hajnal;
hol meg szelektől viharos,
villámló felhőkkel habos
haragja a földekre árad,
porba döntve a földi tájat.

Élt itt valaha egy leány,
elhagyatva a világ partján;
akár a kelő nap, oly árva,
akár a hunyó nap, oly halvány.
Világ határán egymaga
élt itt egy leány valaha,
szomorú, szép és halavány
magányos csillag, egy leány.


.....elég hosszú a vers..Talán kevesen ismerik,azért tettem ide.Én felsős koromban szavaltam ezt..megható,gyönyörű..
Még mindig magával visz,ahánnyszor csak olvasom.kiss:..:

Olvassátok szeretettel.

[FONT=&amp] Pilinszky: A madár és a leány[/FONT] Maga volt, hogy a nap felfénylett,
és éjszaka, hogy szállt a hold,
szobácskájában egyedül,
álmában is csak maga volt.
Hideg esőben át a réten
árván futott, árván a szélben,
s mert nem volt senki élő társa,
örökös csönd volt házatája.

Asztalkáján a gyertyaláng,
az ablakán az éj maga,
vele búsult a tányérkája,
kése, kanala, pohara;
s hogy vele együtt árva volt
a kenyér, mibe harapott:
mintha csak könnyeket törölne,
mikor a morzsákat törölte...

Járt erre aztán egy madár,
idejött a világ partjára,
és megpillantotta a lányt,
meglátta és szépnek találta.
Háza előtt, az alkonyatban,
kint ült a leány mozdulatlan,
szótlan a világ peremén,
magányos háza küszöbén.

Levél se rezdült, ág se rebbent,
a tükörsíma alkonyat,
mint elhagyatott aranytócsa
terűlt a síma ég alatt;
minden kis porszem és füszál,
darabka rög, parány bogár,
az egész világ hallgatott.
Nézte a lemenő napot.

"Zöld levelekből, lágy mohából,
puha füvekből fészket raktam,
kibéleltem könnyű szelekkel,
körülvettem kéklő magassal!
Gyönyörű árvám, föl a magasba!"
- hívta a lánykát, hogy vele lakna,
hívta az árvát a madár.
Szép volt, nagyon szép a leány.

Szép volt a lány és szomorú,
s a nyári égbolt, ha lehet,
a levelek az ágakon,
rög és bogár még csöndesebb,
még csendesebb, hogy válaszolt,
válasza olyan árva volt,
oly árva volt szava a lánynak:
"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

(Tényleg gyönyörű!)

---------------------------------------

Nem itt, nem itt van az én világom;
Más vidék az, ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.

Erdő, mező változatos színnel,
Mesteri kéz olyat soh'se színel:
Kék ligetek, kék hegyek aljába'
Fürödik a puszták délibábja.
(...)

Ott van az én egyszerű tanyácskám,
Mintha most is szemem előtt látnám;
Kertem is van: talpalatnyi birtok…
Most is abban ültetek és irtok.

Csemetéim bodorodva nőnek,
Hosszú sorral mind elémbe jőnek,
Örömarccal, mint hálás növendék,
Mutogatván a piruló zsengét.

Nőjetek is nagyra, kicsiny fáim,
Szülőhazám kedves rónatájin:
Hadd legyen ott jó pihenésem még,
Mielőtt egy hosszabb útra mennék.

Lombjaitok hűse ha beárnyal:
Zeng fölöttem szózatos madárdal;
Ismerem én e madarat régen,
Dalt ezután is hoz az énnékem.


Egyszerű dal, egyszerű szív s lélek
Sorsosi az avatag fedélnek! –
Földi ember kevéssel beéri,
Vágyait ha kevesebbre méri.

1853

Arany János: Vágy

...................................


Mit késel, o lányka,
E szívre omolni?
A hév szerelemnek
Hév csókkal adózni?
Mit rejted előttem a gyönge kebelt,
S vonsz kellemeidre, te csalfa, lepelt?

Ah hagyj betekintnem
A rózsaligetbe;
Hagyj részeg örömmel
Elhúnynom öledbe'.
Ah hagyd megizelnem az édeni bájt,
Hagyd szívnom ez ajkat, ez isteni szájt.

A messze jövendőt
Aggódva ne nézzed;
Hosszú örömökre
Mi kurta az élet!
Nézd nyomtalan a sebes óra halad,
Elmúlt napokat soha vissza nem ad;
S a rózsa, ha, szép kora múlva, lehull,
Méh nem szedi mézeit hamvairúl.

Vörösmarty Mihály: Vágy

---------------------------------------------------

Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár, halló fülekbe cseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyújtózsinór,
A kanóc vége, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz – száz évig
Hamuban, éjben.
Míg a keservek lőporához ér.
És akkor…!

Még nem tudom:
Jut – e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok!
Reményik Sándor: Maradj, ha tudsz
::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Tavasz ez is, tavasz.
Az égen szőke fény ég,
A földön barna hantok,
A nőkön lenge illat,
A fákon szürke barkák.
Tavasz ez is, tavasz....

[FONT=Tahoma, Arial, Helvetica, sans-serif]Valami mégis elment
[/FONT]
[FONT=Tahoma, Arial, Helvetica, sans-serif]És nem jön vissza többé,
[/FONT]
[FONT=Tahoma, Arial, Helvetica, sans-serif]Valami mégis elszállt
[/FONT]
[FONT=Tahoma, Arial, Helvetica, sans-serif]És soha nem találom,
[/FONT]
[FONT=Tahoma, Arial, Helvetica, sans-serif]Valami mégis elmúlt
[/FONT]
[FONT=Tahoma, Arial, Helvetica, sans-serif]És nem tudom a sírját...
[/FONT]
[FONT=Tahoma, Arial, Helvetica, sans-serif]Egy húr a hegedűmön,
[/FONT]
[FONT=Tahoma, Arial, Helvetica, sans-serif]Boldogan bánatos hang,
[/FONT]
[FONT=Tahoma, Arial, Helvetica, sans-serif]Elpattant.
[/FONT]
[FONT=Tahoma, Arial, Helvetica, sans-serif]De az ég még azúros,
[/FONT]
[FONT=Tahoma, Arial, Helvetica, sans-serif]De a föld ibolyás még,
[/FONT]
[FONT=Tahoma, Arial, Helvetica, sans-serif]De a nők még suhannak.
[/FONT]
[FONT=Tahoma, Arial, Helvetica, sans-serif]Tavasz ez is, tavasz...[/FONT]

Juhász Gyula: Tavasz ez is....

.............................................

A hold, az alma-báju bolygó
- Mondják - veszélyes és hamis,
Hadd mondok erről egy mosolygó,
Csiklandó mókát magam is!

Dalom sajkája hős lovagkor
Romantikus vizére ring, -
Sok furcsa módi járta akkor:
Acélból volt a férfi-ing...

Viszont a drága női meznek
Sok titkát, bájos holmikat,
Miket ma csipkékkel himeznek,
Vas-öv pótolta és - lakat!

Finom kis kor volt! - És e korban
Élt egy kedves, nyulánk legény,
Legnyalkább az apródi sorban,
De jaj, beteg vala szegény!

Azon kapták őt éjről éjre
Az alabárdos bakterek,
Hogy egyre a kastélyerkélyre
Mászkál szegény kóros gyerek!

Megtörtént néha, hogy lepottyant,
S majd szétzúzta a meredély,
De a fiúnak meg se kottyant,
Megint mászott, ha jött az éj...

Hát összeültek a tudósok
S tűnődtek, ez hogy is lehet?
És lévén tudományuk jó sok,
Meg is fejték az esetet.

S szavuk méltó e díszes dalra,
Mert bölcsességgel tele volt:
Azért megy az apród a falra,
Mert vonzza őt a tele hold...

Nos, bölcsesség zsírjában úszott
E döntés... csak baj vala még,
Hogy a fiú akkor is kúszott,
Ha nem volt holdas fent az ég!

A legfőbb bölcset ez gyötörte,
És aludni se hagyta őt,
S fejét, amely főtt, egyre törte,
És amíg törte, egyre főtt...

Kiment éjjel a kertbe, s hát ott,
Amint szemét felemelé,
Ime pont a fiúra látott:
Mászott javában fölfelé!

S fönt az erkély korlátja mellett
Egy lánynak ívelt termete,
Ő volt! A várúr szőke, molett
Ringó csípőjű gyermeke!

Oly teljes volt, olyan igéző,
Sejtelmesen vonzó, kerek,
Hogy majdnem a bölcs kerti néző
Is kúszott már, mint a gyerek!

S vígan dörmögte: éljen-éljen!
Hát mégis csak hold-kórja volt!
Mert nem fontos, hogy pont az égen
Kerestessék - a teli hold!

Tóth Árpád: A HOLDKÓROS APRÓD TÖRTÉNETE

------------------------------------------------------------------------


Csomagoljunk
legyünk útra készen
mielőtt minden
eltörik egészen
hisz oly kevés
mit vinni kell
egy „megérte”
egy „hinni kell”
(...)

egy szerelemtől
fényes pillanat
a sárba süppedt
kő alatt
a sötétben
egy résnyi fény
élétől
megsebzett remény
mert valami
végérvényes rend kell
ha nagy útra
készül már az ember
tudván
hogy akkor sem néz
hátra
ha nevét valaki
még egyszer elkiáltja

Szabó Éva: Indulás előtt
--------------------------------

E kicsi zug, e csöpp sarok,
mely az enyém,
s mely éltetett, a nagy remény,
megáldatott.
Órái a sok régi bűnnek
sápadnak, tűnnek
fehér számlapján bús szivemnek.

Ártatlanság lakik velem,
egyszerüség.
Mit van nekem kivánni még,
aki Krisztust vendégelem?
(...)

Ha elalszom is,
ébredek kínlódva,
nem alszom, csak álmodom
és mindig róla, róla.

Jön a csöndes éj,
alszik más, csak én nem,
könny futja el a szemem.
hol vagy, szép legényem?

Mindig ébren, ó,
ébren forgolódva!
Nem alszom, csak álmodom
és mindig róla, róla.

Szép ez a nyáridő: Robert Burns
:::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

...........

Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.

Pilinszky János: Francia fogoly
--------------------------------------------------------

Tegnap meglestem a napot
estefele; napozgatott
munka után, nyújtózkodott,
minden sugara ropogott.
A Nap napozik? De mivel,
ha nem a maga fényivel?
Irigyeltem is, jó neki:
ha kell, hasát süttetheti.
Itt lenn, persze, már este volt.
Esett és fújt, se nap, se hold,
csak álnok árnyak a kövek
között és fekete füvek.
Rá is szóltam hát: „Hé, komám,
mért hagysz itt minket ily korán?
Szél fúj, s ráadásul esik.
Bennem is beesteledik.”
(...)

"Hát jó! Ma kedvemnél vagyok –morrantott – csak még fölkapok
valamit.” – Aztán csobogás,
surrogás, felhősuhogás,
fényzirrenés: mosakodik,
törülközik, simakodik.
Igy lett, hogy tegnap hét után,
„tizenkilenc óra után”
– ahogy azt a mai lapok
írták – „rémhirtől harsogott
minden tévé és rádió.”
S: „Riadó! Riadó! Riadó!”
mert öt perccel este után
fölkelt a Nap, itt, Pest-Budán
újra, a Gellért-hegy mögött
jött visszafelé, dünnyögött,
dudorászott is valamit
bajsza alatt, ő tudja mit.
Mondják: új overálban volt,
s hogy új bakancsban bandukolt,
fején munkavédősisak,
új ég vakitott, (mint a nap,)
s úgy villogott és vakuzott,
ahogy azt délben szokta volt,
hogy az emberek szeme
beléfájdult, s lett oly fene
zenebona, ria-, soka-,
forradalom mint még soha.
És: „Szemfényvesztés! Mágia!”
És: „Belé kell vakulnia…”
És: „Menjek melózni?” „Hülye!”
„Nem látja maga se, ugye?”
És „Mentőt! URH-kocsit!”
S a részegek: „Haver! Proszit!”
Ő meg sugara mentiben
megállt és nagy sebtiben
megállt mindennek mindene:
a fák és a havak szive,
az órák és a vonatok,
egy eb hangtalan ugatott…
Én meg egy falevél mögött
sírtam, mert úgy dübögött,
döngött, zörömbölt szivem,
menten kiszakadt, azt hiszem.
Világít azóta, tudom.
De néha szemem behunyom.
Elrácsozom pilláimat,
hogy keljen fel újra a nap
bennem. Hogy ne legyünk magam.
S tudom, sokan vagyok, sokan
"
Bella István: Egy nap: két Nap (Lázár Ervinnek)
::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Hallottam a beszélgetők beszédét, a kezdetről és végről szóló beszédet,
De én nem beszélek se kezdetről, se végről.

Sohasem volt több kezdés, mint most van,
Sem több ifjúság, vagy öregség, mint most van,
Sem több tökély nem lesz soha, mint most van,
Sem több ég vagy pokol, mint most van.
......
(részlet, 3. rész)

Csüggedt vagy s nem-vígasztalt? –
Érezd: szeret! Igaz KVART!
Embertársad rád tekint:
benne Őt lásd! Tiszta KVINT!
Nyugodt leszel s erősebb:
béke Isten, erő: SZEXT!
Csontig-éget a seb, kín? –
Bízz, mert segít a SZEPTIM!
Kényelmedről leszokj hát,
s vár a Magas, az OKTÁV!


[h=1]P. Alberich Zwyssig: A zenei skála[/h]:::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét...

Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli
----------------------------------------------

Az emberek beszélnek:
hogy nyáron a hegyekben epret ettek
és este a sötét szobákba félnek
és egy színészen mekkorát nevettek
tíz éve, s anyjuk, ki a sírba régen,
egyszer milyen sápadt volt és mily éhes
(...)