Hétköznapi Furcsaságok, ...és Mindennapi Csodák.....

mamaci1

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Bubamama ! sajnos most is és már számtalanszor a visszajelzés valami oknál fogva elvész, hogy olvastalak itt jártam, tudom a minden napi csodákhoz az is hozzá tartozik,hogy a TECHNIKA ÖRDÖGE munkálkodik, kiszemel bizonyos cél szvakat és törlésre kényszeriti készteti a beprogramozás. Legközelebb mint most is bizonyos szavakat igyekszem kihagyni, de sajnos a tetszés nyilvánitás nem azonos azzal amit ide szeretnék irni de próbálom körül irni hálás vagyok hogy megosztod néhány irásodat itt a CH-on velün akik szivesen olvassuk.
Szeretettel ölellek mamaci
azokkal akik szivesen olvassák.


ismételten az elveszett bejegyzés helyett:

Eredményes, boldog, termékeny új esztendőt kívánok, és hozzá jó egészséget !
 

bubamama

Állandó Tag
Állandó Tag
Köszönet...

Kedves Bubamama ! sajnos most is és már számtalanszor a visszajelzés valami oknál fogva elvész, hogy olvastalak itt jártam, tudom a minden napi csodákhoz az is hozzá tartozik,hogy a TECHNIKA ÖRDÖGE munkálkodik, kiszemel bizonyos cél szvakat és törlésre kényszeriti készteti a beprogramozás. Legközelebb mint most is bizonyos szavakat igyekszem kihagyni, de sajnos a tetszés nyilvánitás nem azonos azzal amit ide szeretnék irni de próbálom körül irni hálás vagyok hogy megosztod néhány irásodat itt a CH-on velün akik szivesen olvassuk.
Szeretettel ölellek mamaci
azokkal akik szivesen olvassák.


ismételten az elveszett bejegyzés helyett:

Eredményes, boldog, termékeny új esztendőt kívánok, és hozzá jó egészséget !


Kedves Mamaci!

Köszönöm, - és nagyon örülök, hogy olvasol.

- Ami azt illeti, sok minden működik most másképpen, mint korábban, és nem igazán érek rá keresni az okát annak, hogy miért, - vagy, hogy mit csináltam rosszul.
Sokáig nem igen jártam ide, - nem volt gépem, aztán meg az internettel voltak gondjaim, - most pedig, ha már jönnék, örülök, ha egyáltalán bejön az oldal, vagy be tudok lépni rá.
Ha írok valamit, - az először is, másodszor is, vagy éppen sokadszor is "elszáll", - az időm meg kevés, így rendszerint, feladom.
A könyvből még két rész van vissza, az egyiket ma megint megpróbálom feltenni, a másikat pedig a jövő héten, -... hát, remélem, hogy elmegy.
Nagyon sajnálom, azonban, hogy maga a könyv, ettől az embertelen összetömörítéstől olvashatatlan, és élvezhetetlen lesz.

Én is kívánok Neked, és Nektek, minden szépet-jót, szeretettel: Márta
 

bubamama

Állandó Tag
Állandó Tag
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width=585 background=http://1.1.1.3/bmi/n.images.www.tvn.hu/tvn/kepek/tvn_hu/blog/blog_18.jpg border=0><TBODY><TR><TD width="100%" background=http://1.1.1.4/bmi/n.images.www.tvn.hu/tvn/kepek/tvn_hu/blog/blog_14.jpg height=45><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD style="PADDING-LEFT: 15px" width="80%">Ha lemegy a Nap...( III. rész</TD><TD align=middle width="20%">2011-01-09 13:16:05
Vasárnap
</TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR><TR><TD width="100%"><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%" colSpan=3> </TD></TR><TR><TD width="1%"> </TD><TD style="PADDING-RIGHT: 10px; PADDING-LEFT: 10px" width="98%">
B. Molnár Márta: Ha lemegy a Nap...( III. rész )
Elbeszélések.


A SZOMORÚSZEMŰ IZABELLA...

Izabella csendes volt, hallgatag.
Mindig az volt.
Csak hallgatott,....csak hallgatott, ...ránk nézett néha, - aztán ,,dolgozott" tovább. Nem lehetett tudni, hogy mit. Ő azonban, tudta.
A kezében nem volt semmi, - de kötött.
Máskor pedig varrt.
Néha megállt, elnézett a messzeségbe, - aztán, varrt tovább.
Egészen addig, amíg megbökte az ujját a tűvel, akkor hirtelen bekapta, és szopogatta. Aztán, megnézte az ujját, - ha már nem vérzett, akkor varrt megint tovább.
Néha úgy, mint egy profi szabó. Nagy lendülettel, messzire kihúzta a tűt, mert hosszú cérnát fűzött bele.
Gondosan, egyenletesen, kaszált a kezében a tűvel. Csendben, csak a munkára figyelve, szótlanul.
Most éppen nem varrt. Most, kötött.
Most éppen, - kötött.
Igen. Szegény.
Néha eltartotta a munkáját magától, hogy távolabbról is megszemlélje, - majd félrehajtott fejjel is megnézte, - aztán, sebesen kötött tovább.
Szinte, hallani lehetett a kötőtűk csattogását.
Amikor fonalat tekert az ujjára, olyankor mindig megállt egy-két pillanatra, ilyenkor ránk nézett, - majd kötött tovább. Tovább.
Sebesen kötött tovább.
Azt mondják, - bolond volt. Csendes bolond.
Hát, nem tudom, - nem is tudom. Nem hiszem, hogy bolond volt.
Vagy, nem ,,úgy".
Talán, csak csendes volt, hallgatag, nagyon hallgatag, - de talán nem volt bolond.
Volt egy világa, - egy saját világa, ahová elmenekült.
Elmenekült, mert nem tehetett mást.
- Az semmi,... - szólalt meg egyszer, amikor Borika nénivel éppen, egy szomorú eseményt idéztünk fel, -...aaaaz semmi. Aaaaz, semmi, ha mondom. Semmi....-
Nem mondott mást. Ránk nézett tűnődve, - de hallgatott.
Aztán, egy borongós, téli délután, - nem sokkal karácsony előtt, - váratlanul megszólalt:
- Elmondok maguknak valamit. El. Elmondok,...úgyis mindegy már. Én, nem is vagyok magyar. Én aztán nem. Én csak menekült vagyok. Egész életemben az voltam. Menekült. Egy semmitelen senki. Az apám szerb volt, az anyám meg sváb.... Igen. És, menekültünk. Igen...-
Hirtelen, elhallgatott. Ölébe ejtette a kezét meg a kötőtűket, és sokáig messze nézett. Nagyon messze.
Eltűntek a falak, eltűnt a szeretet-otthon, és eltűnt az idő.
A múlt bukkant fel, a messzi múlt, minden fenyegetésével, minden félelmével, minden rettenetével. De ő,.... nem volt benne, nem. Nem, Ő, kívülről nézte. Ő, elmenekült.
Nem volt benne, nem.
Azok, ott, - menekültek. Igen.
De nem,... nem ő, és nem ők,... nem. Jaj, nem.
Menekültek.
Igen.
Csillagtalan, komor, sötét éjszaka volt akkor.... Szellő se rebbent, - és vágni lehetett volna a parton a csendet.
Sehol egy ház, sehol egy pislákoló fény, - és sehol egy lélek. Mintha, egyedül lettek volna a világon.
Mégis, - aggodalom szorította össze a szívüket, és görcsbe rándult a gyomruk a félelemtől. Mert nem lehetett tudni, hogy ki bújik meg a parton, a bokrok, vagy fák mögött.
Nem lehetett tudni, hol állnak lesben a partizánok.
Egy farönkön úszott a család, a sebes sodrású folyón, az ismeretlen, bizonytalan jövő felé.
Menekültek.
Menekültek a biztos halál elől, a bizonytalan jövő felé.
A sváb asszony, aki veszélyben volt, a szerb férfi, - a szökött partizán, - és a két pici gyerek.
A férj ült elöl a rönkön, a lábával irányította azt, és a kezével evezett.
- ,,Csak csendben,... csak csendben,... hogy a víz ne csobbanjon, ...jajszó ne hallatsszon,... és senki meg ne hallja.... Senki meg ne hallja. Jaj,... - senki meg ne hallja...."
Mert akkor vége, - akkor meghalnak.
A férfi mögött az asszony ült, karjában a pici lánnyal, - aki akkor 5 éves lehetett. A kislány, anyja nyakába kapaszkodva, csendesen sírt. Az asszony, rémülten csitítgatta, miközben a másik karjával hátranyúlva a derekába kapaszkodó 6 év körüli kisfiát ölelte magához. Az is sírt.
- ,,Ne sírj, ne moccanj, - súgta hol az egyiknek, hol a másiknak, - ne sírj, ne moccanj,... ne mozdulj, mert akkor meghalunk..."-
Vitte őket a folyó.
Vitte.
- ,,Ne sírj, ne moccanj,..."-
Messze volt még a part.
- ,,Ne sírj,...ne moccanj, ...ne sírj, ... Istenem,...ne sírjál, ne sírjál,,"...-
Messze volt még a part.
Igen.
Nem lehetett látni, - mert a part, valahol a sötétben, a végtelenben volt.
Az asszony, csak a térdével tudott kapaszkodni.
A térdével szorította a rönköt, mert mindkét karjával, és minden erejével a gyerekeit ölelte, azokat tartotta moccanás nélkül, - mert ha megbillen velük a rönk, és vízbe hullanak, akkor vége.
Magával viszi őket a hideg, fekete, sebes sodrású folyó.
Sokszor dobta meg a rönköt a hullám, az örvény, és még sokáig hányódtak-vetődtek a folyón, - a vacogással, rémülettel és halálfélelemmel teli sötét éjszakában, -... aztán, váratlanul meglátták a túlsó part körvonalait.
Majd nem sokkal később a sodrás, kidobta őket a partra.
A rönk, egy sziklának ütközött.
A férfi leugrott róla, és megvetette lábát a parti kövek között. Elkapta a rönköt és megpróbálta megtartani, - de az, nagy erővel kiperdült a kezei közül, és elszabadult.
Az asszony azonban, abban a pillanatban, karjában a gyerekekkel, - leugrott a vízbe, és elkapta őket a férj.
Egy pillanatig összekapaszkodva álltak, - aztán, a kövekbe és a parti fák gyökereibe kapaszkodva, vonszolták magukat és a gyerekeiket tovább.
Mindig tovább.
Egy alacsonyabb résznél aztán, végre elérték a partot.
Lábuk még a vízben volt, de ráborultak az éppenhogy elért földre.
A földre.
A földre, az istenáldotta földre.
Megmenekültek.
Ölelték a földet a fél karjukkal. A másikkal meg, a gyerekeiket.
Ölelték a földet. Igen.
Megmenekültek, itthon voltak.
Nem volt semmijük, és senkijük, se házuk, se hazájuk, - de itthon voltak.
Mégis, - itthon voltak. Ezt érezték akkor.
Hideg volt. A lábuk, szinte lefagyott, - de földet ért. Érezték alatta a földet. Igen.
És ez, annyi viszontagság után, leírhatatlan érzés volt.
Hazataláltak. Hazát találtak.
Sírva ölelték a földet, - a sváb asszony és a szökött szerb partizán.
Ölelték a földet, az áldott földet, az istenáldotta földet, az áldott magyar földet, ahol partra vetette őket a sors. Meg a víz.
Elöntötte őket akkor a hála.
Ez a föld, a kezét nyújtotta feléjük, - gyökereket adott eléjük, amiben megkapaszkodhattak, - és köveket, sziklákat adott eléjük, amin megvethették a lábukat.
Ez a föld, - aztán önmagát adta támaszul.
Megmenekültek, - itthon voltak.
A föld, az istenáldotta föld, ... a part, ... a rév...- Az élet.
Mögöttük, a végtelen, fekete éjszaka, a sebes sodrású folyó, - és a halál....-
Itthon voltak. Itthon voltak, igen. A szerb férfi, a sváb asszony és a két pici gyerek. Itthon voltak. Hazataláltak.
Igen, - annyi viszontagság után, hazataláltak.
Haza....-
Haza?...

A szomorúszemű, madárcsontú, törékeny kis öregasszony, sebesen kötni kezdett újra. Szeméből, peregtek a könnyek, megállíthatatlanul.
Elhallgattunk.
Elhallgattunk, - és néztük őt.
Nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy miért sír.
Néztük ,,Szomorúszemű Izabellát", aki a múltjába merült, és továbbra is messzire nézett, - miközben dús patakokban folytak az arcán a könnyei.
Szállingózott a hó, varjak telepedtek éktelen rikácsolással az ablak alatti kopár fákra. Egyébként, csend volt.
Csend...-
- Nem sokkal karácsony előtt történt, ...- folytatta Izabella, - ...nem sokkal karácsony előtt. Akkor történt, igen. Akkor. Akkor volt. Igen. Menekült egy család, Szerbiából, Istenem.... Mert, muszáj volt menekülni, azért. Nem másért. Megölték volna őket, ha ott maradnak. Hát, menekültek. Magyarország felé,...igen. Volt velük egy kislány is. Igen. Az Iza....-
Elhallgatott, és letette a kötését is.
Csend volt sokáig, aztán megint megszólalt:
- Én voltam az a kislány, az anyja ölében, én voltam az. Az Iza. Én. Bár, ne én lettem volna az. A partról, egy tanyára vetődtünk akkor, teljesen összefagyva, és ott, befogadtak minket. Enni adtak nekünk, melegszobát adtak, meg meleg ruhát. Hanem, - sírt fel hangosan, - ...az édesanyám, az én édesanyám, a sváb asszony, nem sokkal később meghalt tüdőgyulladásban, az Édesapám meg, fölakasztotta magát.
Minket, - a testvéremet meg engem, ott tartottak a tanyán, mert kellett a dolgos kéz. Nem másért. Csak azért. Volt ruhánk, meg ennivalónk. Igen. Más aztán nem volt. Nem. Csak a munka, meg a munka, meg a gazda.
Én aztán, ott is maradtam egész életemben, - mert,...hová mehettem volna ugye? Hová?....Nem volt nekem senkim. Hanem a testvérem, az, nem. Az, nem maradt ott. Nem.
Az kikötötte a legszebb lovat az istállóból, és megszökött. Aaaaz, - világgá ment. Sose nem jött többet vissza. Hiába vártam.
Mert én vártam őtet. Mindig vártam, - de sose nem jött vissza. Sose.
De én? Én, hová mehettem volna? ...Hová? Nem vót nekem senkim, meg aztán, az adósság, ugye? A ló,...- azt le köllött dolgozni, ugye? Így aztán, nem mehettem sehova. Ottmaradtam egész életemben, hogy ledógozzam a lovat, amit a testvérem elkötött. Meg azért, hogy fő ne jelentse a gazda a testvéremet.
Egész életemben dógoztam érte,...azért a lóért. Meg a testvéremért.
Nem is volt nekem más életem, csak a munka, meg a munka, meg a gazda.
Szeretni kellett a gazdát ugye, de én, nem szerettem. Nem volt az élet. Nem. Akárki, akármit is mond, nem volt az.
Jobb lett volna, nekem, ha elkap, és magával ragad a sötét, hideg folyó.
Én mondom, jobb lett volna nekem, meg a családomnak is, ha sose érünk partot, ...én mondom, jobb lett volna, ha a folyóba veszünk.
Becsapott bennünket az a part, és az a föld. Becsapott bennünket, igen, ...és jobb lett volna, ha a folyóba veszünk....-



A POKOL TORNÁCÁN

Az ember, hajlandó azt hinni, hogy mindig neki van a legnagyobb baja, a legnagyobb szomorúsága, a legnagyobb fájdalma, a legszörnyűbb élménye, és a legnehezebb keresztje.
Aztán, rá kell jönnie, hogy az, semmi.
Az, mind semmi. Semmi, ha mondom, - mert más, sokkal nagyobb terhet, és nehezebb keresztet cipel.

Egyszercsak, a Róza néni is mesélni kezdett, - és sajnos, az sem volt szívderítőbb.

- Az Édesapám, meg a testvérem, - mesélte, - nem sokkal karácsony előtt behajtották a veszprémi nagyvásárba a két hízott ökrünket. Gyalog mentek persze, pedig messzire laktunk, - merthogy vonattal nem mehettek ugye, mert az ökröket, nem vette föl a vonat, ugye?
Hát, gyalog mentek, igen, mert mit tehettek?
Aztán a gyönyörű ökreinket, annak a rendje-módja szerint hamar el is adták jó pénzért, és már indultak volna is haza, azon nyomban, vonattal méghozzá, - és akkor történt a baj.
Szakadt a hó, és süvöltve hordta a szél a havat, méghozzá annyira, hogy mindent betemetett. Édesapámék, alig látták egymást, az utat meg egyáltalán nem. De azért, mégiscsak odataláltak valahogyan a vasútállomásra.
És, akkor történt a baj. Igen. Merthogy nem volt vonat. Egyáltalán. Kitört a rossz idő, méghozzá annyira, hogy tisztára elálltak a vonatok. Nem is mentek, - meg, nem is jöttek, sehunnan, sehova.
Olyan rossz idő volt, amilyenre nem számított senki. Édesapámék se.
Hát, csak vártak, vártak Édesapámék, - de vonat, az nem jött. Csak a még rosszabb idő.
Már, teljesen megesteledtek, de a hóvihar az nem hagyott alább, a vonat meg nem jött. Tisztára elálltak a vonatok. El.
Hát, - mit volt mit tenni, haza kellett menni.
Végül, elindultak gyalog hazafelé, Édesapám, meg a testvérem. Pedig, nagyon messze laktunk.
Mivel az országutat is befújta a hó, a kocsiutakat meg pláne, ezért a síneken, meg a sínek mellett mentek Édesapámék. Méghozzá, széllel szembe, pont.
Azt gondolták, hogy azért állomástól-állomásig, majd csak hazatalálnak valahogy előbb-vagy utóbb. Hiszen, el se tévedhetnek.
De, - nem bírták ki addig. Nem bírták ki hazáig.
Szentkirályszabadjánál, meg Almádi-Öreghegyben, már csak vonszolták magukat elgémberedett lábakkal, de alig haladtak valamit.
Már szinte lefagyott a fülük, meg az orruk, meg még a szemük is befagyott szinte, - aztán még kesztyűjük se volt nekik, a kezük is majd lefagyott, mert olyan borzasztó hideg volt akkor, hogy még a lélegzet is beléjük fagyott.
A testvérem meg még gyönge is volt, kis fiatal fiúcska, még nem vót 13 éves se, a vásárba is csak kiváncsiságbul ment el Édesapámmal, nem azért, mert muszáj volt.
Aztán, ilyen helyzetbe kerültek.
A szegény testvérem, csak sírt meg sírt, meg sírt, meg ordítozott, hogy ,,megfagyunk Idesapám, meglássa", - a könny, már tisztára ráfagyott az arcára, de azért, csak mentek tovább.
Aztán, ahogyan elhagyták Öreghegy után Káptalant, - már végleg nem bírtak tovább menni, és akkor, nem messze a vasút fölött a partoldalban, megláttak egy icike-picike házikót, és egy icike-picike, pislákoló fényt.
Akkor aztán azt gondolták, hogy most meg vannak mentve.
Itt, most, megállnak, és nem mennek máma tovább. Itt, menedéket kérnek.
Valahogyan felkapaszkodtak a partoldalon, és bekopogtattak a házba. Bár, ne tették volna! Bár, ne!
De bekopogtattak.
Aztán, be is engedték őket, aztán még vacsorát is adtak nekik, szívesen. Meg, még beszélgettek is velük.
- Aztán, hova-hova, ebbe a farkasordító hidegben? - kérdezte a házigazda.
- Hát, csak hazafelé tartanánk...- mondta Édesapám.
- Aztán, hunnan gyünnek keetek?
- Hát a vásárban vótunk, onnan gyüvünk...-
- Aztán, mi szépet-jót vettek keetek?
- Venni má, ugyanhogy nem vettünk mink semmit, hanem csak eladtunk...-
- Aztán, mit adtak eee, keetek?
Apámnak addigra, talán a melegtől, talán a barátságos fogadtatástul, talán a literes bögre forralt bortul, - megeredt a nyelve.
Beszélt.
- Az ökreinket adtuk el. Azt. A hízott ökreinket. A szép, hízott ökreinket...-
A gazda, csak ránézett akkor a feleségére, az meg már hozta is a következő bögre forralt bort, a literes bögrében. Apám meg, el is fogadta. A testvérem, az nem.
Őt is szívesen kínálták, de az nem ivott. Se akkor, se máskor. Ő még, nevendék volt. Hanem Apám, az, ivott. Igen. Az volt a baj.
Aztán, sokáig beszélgettek még.
- A pééz, ...a pééz, ...azt megkapta-e keed? - kérdezte a házigazda.
- Meghát. Már hónne kaptam vóna meg. Megkaptam én. Itt van nálam.
- Hát, csak vigyázzon rá keed. Tegye a feje alá, jó helyre, hogy eee ne vesszen...-
Aztán, jót nevettek ezen.
Kínálgatták Apámat, az meg csak iszogatott. A literes bögrével.
Amikor már annyit ivott, hogy béesett az asztal alá, akkor megajánlották nekik az ágyat a szobában, azzal, hogy ott meghálhatnak. Ők, majd elalszanak a konyhában, Idesapámék meg csak pihenjenek nyugodtan.
Aztán, reggel, majd tovább mennek.
De, - nem került rá sor.
Apám, ahogyan ágyat ért, azonnal mély álomba zuhant, elaludt, - de a testvéremre, rájött a szükség, nem tudott elaludni. Ki kellett neki menni.
Ezért, szép halkan lenyomta a kilincset, hogy ne zavarja a háziakat, és éppencsak résnyire nyitotta még az ajtót, amikor meghallotta az asszony hangját:
- Várj, míg elalszanak, aztán akkor. Addig fend meg a kést...-
A testvérem, ijedtében majd összerogyott, de vigyázva becsukta az ajtót, - aztán elkezdte rázni Idesapánkat. De az, nem vót magánál. Nem lehetett felébreszteni.
Hiába rázta a testvérem, nem tudta felébreszteni.
S akkor, mert nem tehetett mást, gyorsan összekapkodta a holmiját, és és szép halkan kilopakodott a pici ablaklukon.
Akkor aztán futásnak eredt. Futott ahogyan csak bírt, sőt, még annál is jobban.
Mint az őrült, úgy futott, hogy Idesapánknak segítséget hozzon.
De sehol senki. Sehol egy lélek. Sehol egy ház, se egy kis pislákoló fény.
Végül, mikor már lélek is alig volt benne, szinte béesett az alsóörsi vasútállomásra. Ott aztán csak azt tudta kinyögni, hogy
- Segítsenek, az Istenre kérem, segítsenek, ...megölik az Idesapámat...-
Hittek az én testvéremnek. Hittek neki. Hittek.
Azonnal hívták a csendőrséget, azok meg jöttek is azonnal. De mire odaértek, már késő volt.
Idesapámat megölték, sőt, addigra, már föl is darabolták...- Isten nyugosztalja szegényt, jó ember vót.
Sose nem felejtettük el a szegényt. Sose. Jó ember vót. Az Idesanyám is azt mondta.
A rohadék gyilkosokat, - hogy soha ne tudjanak nyugodni még haló porukban a földbe se, - azonnal elvitték, bilincsbe verve.
El is ítélték őket. Börtönbe kerültek.
A pénzt is megtalálták, és vissza is kaptuk, - de az Idesapámat, azt nem.
Azt, nem.
Aztán, ugye, jött a háború, gyilkosok meg kiszabadultak. Senki se kereste őket a háború után. Szabadok voltak.
Kiszabadultak, és büntetlenül éltek tovább. Ki tudja merre? Ki tudja, hol?...Nagy az ország, ugye? Fiatalok voltak akkor azok a gazemberek. Talán, máma is élhetnek még.
Ki tudja? ...Ki tudja?...-
Azt kívánom nekik, hogy még a föld se fogadja be őket soha, még az is vesse ki őket magábul,... és, hogy a pokol tüze égesse őket, végestelen végig, örökkön örökké!...Ámmen! ...Ámmen...Ámmen...! -



AZ, SEMMI...

Anna néni, éppen bent volt Borika néniék szobájában, amikor látogatóba mentem hozzájuk
Egy beszélgetés közepébe toppantam be. Leültem Borika néni mellé, és csak hallgattam, csak hallgattam, - egyre dermedtebben.

- Hát, mindenkinek megvan a maga keresztje, igen, - lehet mondani, -
az biztos. Aztán, mindenki azt hiszi, hogy az övé a legnehezebb.
Pedig az mind semmi, - mert az enyim, a legnehezebb. - mondta Anna néni.
Aztán, eltűnődött egy kicsit.
- Igen. Ez így van. Én mondom, így van...Egy este, hiába melegítettem az uram vacsoráját, újra meg újra. Hiába vártam, nem jött haza szolgálatból, pedig pontos ember volt. Mindig pontosan jött haza. Amikor aztán nem jött, tudtam, hogy baj van. Tudtam, ...tudtam. Éreztem én. Le se feküdtem, csak vártam, csak vártam, de hiába, nem jött.
Tudtam én, hogy baj van. Tudtam. Tudtam. Tudtam én.
Hajnalban aztán, csöngetett a rendőrség. Hozták a hírt, hogy az uram meghalt. Hazafelé tartott ippen, a Szalasztó utcán lefelé, - amikor hátba szúrták. Mögéje lopakodott valaki, és egyszerűen hátba szúrták. Az Uram pedig, azonnal meghalt. Azon nyomban.
Később kiderült, hogy véletlen volt. Nem őt akarták leszúrni, hanem egy másik vasutast, akinek ippen ulyan kabátja volt. De engem ez már nem vigasztalt. Meghalt az uram. Meg. Csak úgy véletlenül. Tévedésbül.
Egyszerűen meghalt azért, mert összetévesztették valakivel. Csak úgy egyszerűen. Hallottak már illyet? Hallottak?
Jó ember vót az uram, tisztességes, rendes ember, a légynek se ártott soha. Aztán mégis, egyszerűen leszúrták, mint egy disznót, csak úgy.
Én meg itt maradtam 7 gyerekkel özvegyen, ...igen, - de tisztességgel fölneveltem őket egymagam.
Kenyeret adtam a kezükbe, és taníttattam őket. Igen. Kínkeserves életem volt, - mondhatom, - mindent egymagam csináltam, - de megadtam a gyerekeimnek mindent, amit csak lehetett.
Aztán, mosmeg látják, ugye? Itt maradtam magamra, vénségemre, ugye?
A gyerekeim, amikor már lehetett, külföldre mentek mind, ...én meg, - itt maradtam. Egyedül.
Amikor a gyerekeim, világgá futottak, majd összeszedték magukat, hívtak engem is látogatóba egyszer-kétszer hozzájuk, de nem mentem el. Aztán már nem hívtak. Aztán, már nem is jöttek. Aztán már nem is írtak. Remélem, jól megy a soruk. Nagyon remélem. Isten adja, hogy úgy legyen, hogy jól menjen.
Csak egy gyerek maradt velem, - a legkisebbik fiam. Az, aki mindig velem volt. Nagyon kicsi volt még, amikor meghalt az apja, nem is igen emlékezett rá. Ez a fiam mindig velem volt. Mindig, igen. A legkisebbik kisfiam, az, igen. Az, nem ment el. Az, velem maradt.
Aztán, egy napon, se szó se beszéd, - elvette az Isten.
Azt az egy fiamat, azt az egyetlen szem fiamat is elvette tőlem az Isten.
Nagy volt már, és vitorlázni ment a barátaival, én meg elengedtem. Ki gondolta volna? ...Ki?...Hogy ez lesz belőle...-
Én, nem, az biztos.
Vitorlázni mentek a Balatonra, és elkapta őket a vihar. Igen.
Tudják maguk, hogy milyen a vihar a Balatonon? Félelmetes. Lehet mondani, hogy félelmetes.
Elkapta őket a vihar. A vitorlás felborult. Akkor, azok, a többiek, mind kiúsztak, mind a hárman partra úsztak, a fiam meg nem. Pedig jó úszó volt. Jó. Lehet mondani.
Azt gondoltam én akkor, amikor szóltak, hogy nincs semmi baj, nem lehet baj. Jó úszó volt az én fiam, lehet mondani, - kiúszott az. Ki.
Én, tudom.
Talán máshol jött ki a vizbül partra, - gondoltam, - és elmentem elejbe. Aztán csak kerestem.
Kerestem mindenhol, de nem volt.
Akkor, hívogatni kezdtem. Hívogattam, szólongattam, az én édes fiamat, az én édes gyerekemet. Hívogattam, - de nem válaszolt, - és nem jött elő.
Nem jött ki a partra, nem volt ott.
Egy hétig kerestem őt. Egy hétig rohantam a parton Gyenestől Berényig, mindennap, oda-vissza. Oda, meg vissza. Oda, meg vissza.
Egy hétig kerestem az öbölben, meg mindenhun, de nem lett meg.
Egy hétig sírva, meg sikoltozva kiabáltam a kisfiam nevét, a parton, - de hiába.
Nem lett meg.
Egy hétig kerestem, kutattam mindenhol, a nádas szélén, meg a parton is, meg minden bokorban.
Aztán, egyszercsak megtaláltam. Ott volt. Gondolják el, - megtaláltam.
A nádas szélén, a kövekhez csapdosták a testét a hullámok. Kidobta a Balaton.
Holtan.
Igen.
A kisfiamat, az én drága gyerekemet, az én gyönyörű kisfiamat. Azt.
Kidobta a Balaton.
Igen.
Elvette, - de nem köllött neki.



ÚJRAKEZDÉS...

Azt gondolom, hogy régen a falvakban, - a mi falunkban is, - a családokban, emberségesebb volt az élet, és emberibb volt a halál is.
Ma, közömbösebbek az emberek egymás iránt.
Mintha mostanára megcsappant, vagy kiveszett volna belőlük az együttérzés, és az emberség.
Vissza kellene állítani valahogyan a régi értékrendet, hogy az élet, - élhetőbb legyen.

Meg kellene ismertetni, tanítani, az emberséget és az együttérzést a gyerekeinkkel is újra, mert legfőképpen belőlük veszett ki, - vagy valamiért, mintha nem is lett volna bennük sohasem.
Nem akarunk ,,érezni" mostanában, pedig, nem mindegy, hogy hogyan élünk.
Viharos gyorsasággal múlik az élet, a miénk is, - fogy az időnk, - s egyszercsak oda jutunk, ahová az elődeink. Pont oda, - ha egyáltalán megérjük.
Egyszercsak elkezdünk visszafelé nézni, mert előre már nem lehet. Előttünk semmi sincs, - csak a bizonytalanság, és a halál. Vagy a betegség és halál. Vagy a legteljesebb nyomorúság, és a halál.
Gondolni kellene erre is, - legfőképpen azoknak, akik ma még fiatalok, és gyerekeket nevelnek.
Gondolni kellene arra, hogy milyen gyerekeket nevelnek. Arra is, hogy milyen példát látnak a gyerekek maguk előtt.
Gondolni kellene arra is, - hogy ha a szegény öreg nagypapát, nagymamát, déd-mamát, vagy magányos nénikét a hátralévő rövid kis idejére bedugják egy kórházba, vagy elfekvőbe, vagy az öregek otthonába, szociális otthonba, - akkor, jó esély van arra, hogy rájuk is ez a sors vár majd egyszer.
Ezt látták a gyerekeik, - ezt kapják vissza.
Nem volt idő a mamira, a nagyira, vagy a keresztapára, - de nem lesz majd rájuk sem.
El kellene ezen gondolkodni.

Öreg fát, nem lehet átültetni.
Azt gondolom, hogy az idegen környezet, és a család, a szeretteik hiánya, sokkolja a családból kiebrudalt öregeket. Lehet az új környezet akármilyen jó, - a megszokottat nem pótolja, és valójában talajavesztetté, otthontalanná válnak.
A szeretetotthon, sosem válik igazi otthonná.
S lehetnek akármilyen kedvesek, jók, gondosak az ápolók, gondozók, - a családot nem képesek helyettesíteni.
A változást, szinte mindenki mély megrendüléssel, fájdalommal és végtelen szomorúsággal viseli.
Nem kellettek senkinek.
Ez az igazság.
Van, aki ebbe testileg-lelkileg belerokkan, - hiszen, senki sem így képzelte el élete utolsó éveit, hónapjait, vagy napjait.

Az idős gondozás, ami, lássuk be, nem az állam dolga, - hiába zúdítanánk a nyakába, - hanem a miénk, rengeteg múlik a családon, a család hozzáállásán.
Legyenek bármilyen elfoglaltak, legyenek bármilyen szegények, éljenek bármilyen kis lakásban, vagy kulipintyóban, - ne hagyják, hogy a szeretteik, magukra hagyva, elhagyatva, szomorúan haljanak meg egy kórházi ágyon, vagy egy szociális otthonban.

A napokban, hallottam valahol, talán a TV-ben, vagy a rádióban, hogy mostanában, már arra is kiképeznek kutyákat, - alighanem Japánban, (...hol máshol ugye?...) - hogy magányos öregeket segítsenek.
Nagyon szomorú azonban a tény, hogy ezeken a magányos, magatehetetlen öregeken, - már csak az állatok segítenek. Az emberek, nem.
Az állatok segítenek, az állatok törődnek velük, és az állatok szeretik őket, - akikben több az ,,emberség", mint a közeli hozzátartozókban.

Sokszor hangzik el a figyelmeztetés, de nem jut el igazán a tudatunkig: hogy a magyarok száma folyamatosan, egyre csökken. A lakosság elöregszik, a társadalom széthullik, - az idősek pedig magukra maradnak.
A mai szociális intézményrendszer hiába is erőlködik, nem képes pótolni a valaha jól működő nagycsaládokat, családokat, - pedig igen nagy szükség lenne rá.

"Farkas Péter szociológus által közzétett adatok szerint jelenleg Magyarországon 2,2 millió idős ember él, közülük 450 ezren élnek családban, közösségben.
750 ezer azoknak az idős embereknek a száma, akik párban élnek, - és van 650 ezer öreg ember, aki teljesen egyedül él..."
Igen, de, - hogyan?!...-
Ki figyel oda rájuk?

Az Öregek Otthonában, - az ,,otthonban", ahová sokáig látogatóba jártam a magára maradt takarítónéninkhez, - ismertem egy idős, szép tartású, nagyon zárkózott, méltóságteljes öregurat.
Csak köszönt. Nem beszélt.
Legfőképpen a hallgatásával, és a visszavonultságával tűnt fel.Nem barátkozott senkivel, - és vele sem barátkoztak.
Semmit nem tudtam róla, ahogy más sem, - csak azt, hogy magányos, nem látogatja senki. Soha nem panaszkodott, soha nem mesélt, - inkább olvasott, vagy magányosan sétált. Viselte a sorsát.
Nem adta ki magát, - és a hálátlan gyerekeit sem.
Aztán, egy következő látogatásomnál, - már ott sem volt.
Hazament.
A többiek, - elismeréssel, egyfajta csodálattal, és némi irigységgel beszéltek róla.

Kapott egy értesítést az Otthonban, hogy előkerült a kutyája, - és akkor, hazament. Igen.
Fogta magát, és egyszerűen hazament.
Sokan, meg volt botránkozva ezen, hiszen az otthonba bekerülni, nagyon nehéz volt, - vissza pedig szinte lehetetlen. Mégis hazament.
Haza, - a valaha jobb napokat látott, mára már roskadozó, elhanyagolt házába. Az volt az igazi otthona, nem a szociális otthon.
Már, nem volt magányos, nem érezte magát annak. Előkerült a kutyája. Ezért, - feladva mindent, - kiköltözött az öregek otthonából.
Tudta, hogy egyedül lesz, - azt is, hogy a kutyája, majd nem lesz képes arra, hogy adjon neki egy pohár vizet, ha beteg lesz, - ahogy arra sem, hogy lefogja a szemét, ha meghalt.
Tudta ezt, és számításba vette.
Mégis hazament, - mert, több mint egy év után, hazakerült a kutyája.
A kutyája, - akit nem hagyhat cserben, akit nem hagyhat magára.
A kutyája, akit elloptak, de visszatalált. Hazament hát ő is, - ha a kutyája hazatalált.

Tudta, hogy a gyerekei nem fognak jönni, ahogy eddig se jöttek, - de talán jön majd néhány levél. Ki tudja? Ki tudja?
Hazament hát.
Őt, cserbenhagyták, - de ő nem hagyja, nem hagyhatja cserben a kutyáját. A kutyáját, aki hazatalált, a kutyáját, - aki őhozzá talált vissza. Őmiatta, őérte.
Sok mindent megéltek együtt. Értették, és szerették egymást.
Biztos ad az Isten nekik együtt még pár szép napot.
Talán, hetet is, vagy hónapot, - mert az, jó lenne. Nagyon jó lenne.
Ki tudja?
Ki tudja?
Évet már nem, az biztos. Évet, nem.
Pedig, de jó lenne még egyszer, - csak egyszer legalább! - látni a barackfavirágzást tavasszal, a saját portáján. Otthon. Meg a hársét,... - a bimbós hársét a veranda ablak előtt. Igen, - azt nagyon szeretné.
Egyedül lesznek a kutyájával, igaz, - de nem baj.
Az se baj. El lesznek ők ketten abban a hátralévő kis időben, egyedül is. Nem szorulnak senkire. Meglesznek magukban. Nem baj. Értik ők egymást, meg szeretik is.
A gyerekei nem fognak jönni, az biztos. Eddig se jöttek, ezután se fognak, ki tudja, miért?
Ki tudja?...-... de nem baj, mindegy már az is.
Sokat gondolkodott rajta, különösen az utóbbi időben, de nem jött rá, hogy miért hidegültek el tőle a gyerekei.
Talán, valamit, nagyon elvétett egykor, - de hiába töprengett, nem tudta, nem jött rá, hogy mikor, és mit.
Talán, mindegy is erre a kis időre, - ahogy minden más, ez is mindegy már.
Vége van.
Vége van mindennek.

- Hanem, a barackfavirágzás,...az jó lenne. Az, nagyon jó lenne. Azt, még egyszer, csak egyszer legalább, szeretné látni.
Meg még a bimbós hárs, ugye,... - aminek az illata nemcsak az udvart tölti be, hanem az egész falut. Talán még az egész világot is. Jó lenne még egyszer,... utoljára...-
Igen, jó lenne megérni,... jó lenne mégegyszer látni, és érezni az illatát.
Talán az Isten, - ...megadja neki.
Talán az Isten időt is ad, meg erőt is, - nemcsak akaratot, kívánságokat, és álmokat...-
Ki tudja?
Ki tudja?
Telnek a percek, ...múlik az élet...-

,,Kemény vagyok, és omló por vagyok,
nem olvadok, és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen..."
( Nemes Nagy Ágnes )




KETTEN MARADTAK...

,,A szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik..."
(Bibliai idézet Pál 1. Levele a Korinthusiakhoz 13, 4-8.)

Bizony, nagyon jó lenne hinni, - hogy szeretet soha el nem múlik. Azonban, ez így nem igaz.
Sajnos, sok helyen láttam éppen az ellenkezőjét. A szeretet, ha nem ápolják, igenis elfogy, vagy elmúlik.
Meglehet azonban, hogy azért múlik el, - mert nem is igazi szeretet volt, - csak annak hitte az ember.

Ismertem az otthonban, - nem nagyon közelről, - egy idős, házaspárt. Törődtek egymással, csendes, meleg szeretettel.
Nagy volt a bánatuk, gyakran sírtak, - és nem lehetett őket ilyenkor megvigasztalni.
Sokáig nem nyíltak meg, nem beszéltek. Amikor végre beszélni kezdtek, - alig értettem meg.
A néninek, régóta nem volt meg a műfogsora, - elvesztette valahol, és sose került elő, - de volt pár foga, és alighanem éppen attól a megmaradt pár fogtól, - rettenetesen pösze volt szegény.

- A szaját húszom, ész vélem,... az enyim, a szajátom, meg az ő szaját, húsza ész véle, mégisz.... Hát moszt asztán itt vagyunk. Mégisz. A szaját húszunk ész vélünk, mégisz. Mégisz kifosztott, cúfszágra minket...- mondta a néni, sírva.
És, csak fogta, fogta és gyömöszölte a férje kezét, - aki nem szólt egy szót se, csak lehajtotta a fejét és sírt. Talán többet, mint a felesége.
Szinte, mindig sírt.
Néha együtt sírtak,- néha meg külön-külön.
Se vigasz, se remény. A dolgokon, már nem lehet változtatni. Így marad minden a halálukig, - ami, valószínűleg nem lehet nagyon messze.
Bele fognak pusztulni a szomorúságba.
Hogy a szomorúságnak, milyen elveszejtő mély bugyrai vannak, azt csak azok ismerhetik, akik maguk is voltak már reménytelenül szomorúak.
A szomorúság, - fáj. A szomorúságba, - bele lehet pusztulni. A szomorúság öl.
Nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, - az is öl, - az is elég.

Az idős házaspár egyetlen öröme egy gyönyörű kis papagáj volt. Fogalmam sincs róla, milyen fajta lehetett, de, nem is volt fontos.
Szerették, - az volt a fontos.
Sőt, nagyon szerették, egy percre se szakadtak el tőle, - mindig magukkal hurcolászták a kalitkáját, meg a takaróját, még a parkba is.
Leültek szép csendesen egy padra, középre tették a madarat, és fölötte, megfogták egymás kezét. Hallgattak.
A papagáj pedig, beszélt. Igen, beszélt. Teljesen érthetően.
Igaz, csak egyetlen szót mondott, de azt gyakorta, és nagyon érthetően:
- Bammeg...-
Órákig ültek így. Fogták egymás kezét, - és hallgatták a papagájt.
- Bammeg...-
Néha, emlékeztek, és ilyenkor, amikor visszaröppent a múlt, - egy kis időre elfelejtettek mindent.
Néha pedig, egy kis időre, amikor találtak valami újabb és újabb mentséget a gyereküknek, - megbocsátottak neki mindent. Még azt is, hogy idekerültek.
Mert ilyen a szülő.
Igen, - ilyen a szülő.
Még azt is megbocsátották, hogy a fiúk, az egyetlen fiúk, kicsinyenként elkunyerálta a nehéz munkával megkeresett pénzüket és vagyonkájukat, majd nagyhirtelen elpazarolt mindent, - aztán pedig kirugdosta őket az életéből. Feléjük se nézett többé.
A két öreg, amikor éppen nem sírt, emlékeket idézett, - és ilyenkor egymás szájából kapkodták ki a szót.
- Bammeg...- mondta a papagáj, majd megismételte.
- Bammeg, ...bammeg...-
- Húbammeg,...húúú, - gondolta az asszony, - de istenverte, gonosz a világ!...Meg az emberek, meg a gyerekek. Húbammeg,...húúú...-
Aztán, hirtelen sírvafakadt megint, és a férje is csatlakozott hozzá.

Néha aztán, egy másik napon, - megint nem számított, hogy a fiúk mit csinált, milyen ember volt. Mert ilyen a szülő.
Néha, nem számított, hogy méltatlanra pazarolták a szeretetüket, és az egész életüket.
Néha, semmi sem számított. Mert ilyen a szülő.
Néha, mentségeket kerestek a semmirevaló gyereküknek, és reménykedtek. Mert, - ilyen a szülő.
- Bammeg...- mondta a papagáj.
Megbocsátottak, és reménykedtek. Reménykedtek tovább. A gyerekük volt.
Mit tehettek volna?
Néha, nem számított az sem, hogy milyen sebeket okozott a fiúk, - nem számítottak ezek a soha be nem gyógyuló sebek. Semmi sem számított.
Néha, készek voltak a megbocsátásra, kibékülésre, arra, hogy a keblükre öleljék, - de nem volt rá szükség. Nem jött, és nem kért tőlük bocsánatot az, akinek kellett volna.

Az ember minden emléket haláláig magában hordoz. A jót is, meg a rosszat is, - az utóbbi, nagyon nehéz teher, ha sokáig cipeljük, összeroskadunk alatta.

- Montam neki, amikol piszi volt,...- sírt fel újra az asszony, - montam neki, ...kiszfiam, édeszem, életem, szépszégem, fényesszégem,... - ő meg moszt aszondja, marsz innen vén tehén, marsz. A szaját húszom ész vélem,...a szaját húszom, ész vélem, meg az övé isz,...az ő véle isz...-
Kövér könnyek peregtek a szeméből, és hangosan szipogott.
- Bammeg...- mondta a papagáj.

Néha azonban, csak az számított, hogy azt hitték, - mert képesek voltak elhitetni magukkal, - hogy szereti őket. Mert ilyen a szülő.
Újra és újra elhitték, - elhitették magukkal, - hogy mégis szereti őket.
Akárhogyan is van, akárhogyan is volt, - meg bárhogyan is lesz, - mindezek ellenére, és mindenek ellenére, - szereti őket. Igen.
- Bammeg, ..- mondta a papagáj, és ő, - jobban tudta. Ráhagyták.
- Húbammeg,...húúú, - gondolta az asszony, - de istenverte, gonosz a világ!...Meg az emberek, meg a gyerekek is. Húbammeg,...húúú, már élni se érdemes...-
Fogták egymás kezét, és nagyokat sóhajtottak.

Sajnáltam őket, - rajtuk, már sem segít semmi. Ők, mindig sírnak, amíg csak el nem szenderülnek. Sírnak, - a sírig.
Annyira mély a seb.

Nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, az is elég, - a szó is öl.

Az öregek története, - ahogy a többi öreg emberé is, nem csupán story, - hanem sajnos, maga az élet.
Nem lehet tudni, hányan cipelik magukkal az életük levethetetlen terheit, s hányan fekszenek napról-napra megkeseredett lélekkel az ágyukba, majd a sírjukba.

Az ember, amikor a gyerekét, vagy gyerekeit féltőn felneveli, szeretgeti, és mindent, de mindent megtesz értük, megad nekik, - valahogy természetesen abban is bízik, hogy rá is gondjuk lesz a gyermekeinek, ha majd egyszer megöregszik.
Sajnos azonban, nagyon sok ember van, aki hiába reménykedett, - és hiába is reménykedik ebben.
Megrokkanva, megroggyanva, anyagilag kifosztva, - ősz fejjel, és elesetten, valahogy mindenki megfeledkezik róla. A család, a világ, - minden, és mindenki.
Legelőször, éppen a gyerekei.
Aztán a távolabbi rokonok.
Aztán az ismerősök.
Majd az egész világ.
Bárki volt is, bármit tett is, bármi fűződik a személyéhez és a nevéhez, - vége,... elfelejtik.
Egyszercsak elfelejtik. Senki se nyitja rá többé az ajtót.
Elásták.
Él még, - de minek? Elásták rég.
Az egykor dédelgetett gyermeknek nincs már szüksége szülőkre.
Látni se akarja őket, tudni se, hallani se akar róluk többé. Azt is el akarja felejteni, hogy léteztek valaha.
A világnak sincs szüksége rájuk. Amit adni tudott, azt már rég odaadta mind. Már, semmije nem maradt, amit adhatna. Mostmár, ő se kell.
Mások jönnek, újak jönnek. Ami régi, és aki régi, azt el kell temetni.
Így ismétlődik minden, - és egyszer majd eljön az idő, amikor a gyerekeink gyerekei se kellenek senkinek.
De, - miről is szól az élet?...Ez, itt, - nem a földi paradicsom.

Az öregség, az életnek az a része, amire senki se akar gondolni. Az, amit már senki, észre se vesz. Mintha ott se volnának.
És aztán egyszercsak, egy idő után, - már tényleg nincsenek is ott.
Már, nincsenek ott.
De, felváltják őket, - megint mások. A következő nemzedék. Meg az utána következők.
Azok, váltják őket, - akik nem is akartak tudni róluk, sem életükben, sem halálukban.
Azok, akik nem akartak törődni velük, - mert éppen mással voltak elfoglalva.
Éppen, a saját sírjukat ásták, vagy ássák, - és talán nem is tudták, nem is tudják, - de egyszer, majd ugyanígy végzik ők is. Kirekesztve, elfelejtve. Elásva.
Számtalan példa van rá, - ...nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, az is elég,... - az is öl.
Vagy elfelejteni, örökre elfelejteni,...az is elég.
- Bammeg...- hallom a papagájt.
- Bammeg,...igen, bammeg!!...- gondolom én is feldúltan, megrendülten, - sőt, gondolok ennél sokkal csúnyábbat is.
HAJÓTÖRÉS...

,,Az öregség, - egyfajta hajótörés"...- mondta, Charles de Gool.
Biztos tudhatta, - voltak erről saját tapasztalatai.
Ő is, és még sokan mások a nagyok közül is, - így élhették meg az öregségüket.
Gondoljunk csak Napóleon végnapjaira, Elba szigetén.
Ki volt?! - ...és kivé lett? Mivé lett?!...-
Vagy, ugye Charles de Gool, - aki maga is ,,száműzöttként" élt idős korában, a ködös Angliában.
Nem véletlenül nevezte az öregséget, egyfajta hajótörésnek. Pontosan tudta azt is, hogy ez a fajta hajótörés, végzetes, halálos.
Nincs segítség.
Nincs mentőcsónak, - és nem jön egy árva bárka sem.
Vége.
Azt gondolom, gének, alkat, és sors kérdése, hogy ki meddig, hány éves koráig él, és hogyan!
De az, hogy kinek, milyen az öregsége, - az nagyban függ a saját, privát szerencséjétől is.
Meglehet, hogy a régiek ellenállóbbak voltak, mint mi vagyunk. Szívósabbak voltak nálunk, - talán amiatt is, hogy rendszeresen végeztek fizikai munkát, és nem ültek a fenekükön annyit, mint mi, - pl. esténként a TV. előtt.
Mi, sokkal puhányabbak vagyunk az elődeinknél.
Ők, tették a dolgukat, ameddig csak bírták, - és nem érezték magukat feleslegesnek, haszontalannak, és tehernek a család nyakán.
Kirekesztettnek se érezték magukat, - mert benne voltak a mindennapokban, részt vettek benne.
A gyerekeik pedig tudták, és teljesítették a kötelességüket.
Más volt akkor az élet.
Régen az öregek is, - türelmesebbek voltak, mint mi.
Ha betegek voltak, ha megnyomorodtak, - nem igen lázadoztak a sorsuk ellen. Elfogadták.
Megszokták idős korukra, hogy mindent el kell viselni, - mindent ki kell bírni.
Ki is bírták, - nem lázadoztak.
Viselték méltósággal mindazt, ami jött, - amit rájuk mért a sors.
Igaz, - legtöbbször ott állt a hátuk mögött a családjuk, tisztelettel, szeretettel, - és a természetes segítőkészségükkel.
Ma, ez, - csak keveseknek adatik meg.
Mert, ma sok mindenre jut ideje a fiataloknak, - de az öregekre nem. Az öregekre, nincs idő.
Igaz, gyerek se kell, - arra sincs idő.
A karrier, a munka, a pénzkeresés, a személyes siker, a szórakozás, sokkal fontosabb mindennél, - gyerekre, és öregre, nincs idő.
Tényleg nincs idő.
Kérdés azonban, hogy mi lesz később, ha majd ők öregszenek meg?
Ki ad majd nekik egy pohár vizet, vagy ki tolja alájuk az ágytálat, ha betegek lesznek? Egy robotápoló talán?
Ki tudja? Ki tudja?
Azt olvastam valahol, hogy a japánok már dolgoznak rajta, - sőt, lehet, hogy mára, már fel is találták.
Nem tudom.
Robotápoló?
Hát, nem tudom, - nem is tudom.
Robotápoló?
Mi lesz akkor az elmagányosodott lelkükkel?
Ki öleli meg őket, ki mosolyog rájuk?
Ki mondja el nekik, hogy mennyire fontosak?
Ki ad nekik jó-éjt puszit, - és ki zárja le a szemüket, ha örökre elmentek? A robotápoló talán?
Ennyire elembertelenedett volna a világ?
Hát, nem tudom, - nem is tudom, - de borzasztó ebbe belegondolni!

Régen, ez másképpen volt.
Faluhelyen, - kispadok álltak a házak előtt, hogy az öregek, amikor elvégezték a dolgukat, kiülhessenek egy kicsit pihengetni, meg beszélgetni.
Elmondták egymásnak bújukat-bajukat, vigasztalták egymást, - elmondták az örömeiket is, - és együtt örültek, meg hálaistenkedtek, - vagy éppen sóhajtoztak, ha nem volt elég eső, vagy megdöglött a borjú, vagy elesett a Rézi néni, és eltörte a lábát,...stb.
Aztán, pedig, gyönyörködtek egy kicsit az őket körülvevő világban.
Tehették. Nem voltak belőle kirekesztve.
Nem.
Benne éltek.
Ismertek mindenkit, és őket is ismerte mindenki.
A járókelők megálltak beszélgetni egy kicsit velük, - a jó szó nem kerül pénzbe, ugye, és fáradtságba sem.
Mára, - másképpen van minden.
Rég nincsenek kispadok, a falvak is elnéptelenedtek, - aki tehette, a városba ment. Az ott élő öregek pedig, - kevés kivétellel, - magukra maradtak.
Az öregember, nem fontos, - a tudása elavult, nem használható semmire. Az örökös idő, meg pénzhiány miatt, az öreg ember, nem ér semmit.
Már csak nyűg a családja nyakán.
Meg, nyűg a társadalom nyakán, az állam nyakán.
Jobb volna, - ha már nem volna.
Nem tud alkalmazkodni a megváltozott világhoz, - de, a világ sem tud alkalmazkodni hozzájuk.
Az öregeket kirekesztik az életből, a társadalomból, a családból, és egyszercsak, - szinte már emberszámba se veszik őket.
De ettől, - ma még, - görcsbe rándul minden jóérzésű ember lelke.

És Te? ....Te, hogy képzelted el?
Neked, milyen lesz az öregséged?
Számodra, mit hoz majd a Veled is elrohanó idő?
Egyedüllétet? Bezártságot, elborult elmét, magányt, szegénységet, nyomorúságot, nélkülözést, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat?
Érzelmi nyomort? Kiszolgáltatottságot? Szeretetlenséget?
Ki tudja?
Ki tudja?
- Bármit hozhat, - bárkinek, - nekem is, és Neked is.

Ő, MÁR NEM Ő VOLT,...
A világa, és az álomvilága, - ahogy az élete is, - mindenkinek egyéni, - sajátos.
Egyszer, egy forró, nyári délelőtt, amikor megint az otthonba érkeztem, az ismerőseim, - akik sokan voltak már, - a parkban ültek a padokon, és bámészkodtak. Ki erre, ki arra.
Volt mit bámulni, az igaz.
Jani, - az intézet, kissé ,,lökött" mindenese, - éppen a fák között szlalomozott a biciklijével.
A nyereg mögött, a bicikli csomagtartóján ült, - ahonnan alig érte el a kormányt, - mivel a nyergen, éppen az ikertestvére ült.
Éppen, és mindig.
Az ikertestvérét különben, csak Jani látta. Más nem.
Néha beszélt hozzá, néha mesélt neki, néha pedig hangosan ordítozott vele, - vagy mérgében jó nagyot húzott a fejére.
Most, - nem. Most éppen nem bántotta. Most, csak azt ordította, hogy:
- Húúúzd fére a fejed, Húúúzd fére!!...Húúúzd, húzzad máááá, bammeg!!!...-
Hirtelen elhallgatott, - a testvére, biztos nem húzhatta ,,fére" a fejét, - mert a következő pillanatban Jani elvágódott, a bicikli meg ráesett.
Azonnal elkezdett káromkodni, sebesen és cifrán, - majd lesöpörte az ikertestvérét a bicikliről.
Mert az, úgy látszik, - nem esett le magátul.
A földön, egy darabig még ordítozott, de hamar lecsillapodott, felállt, szépen leporolta a térdét, felemelte a kerékpárt, és tolni kezdte.
- Nem. Mondtam, hogy neeem. Te, erre többet erre fő nem űűsz,...abbbiztos,...- mondta mérgesen.
Később, mégiscsak megbékülhetett, mert újból felült a biciklire, - és megintcsak a csomagtartóra.
Nyilván azért, mert előtte a nyergen, - a testvére ült.
Utána már csöndben voltak, megbékültek, és eltűntek a fák között.

Aztán, jött valaki más, - akkor azt néztük.
Jött egy cifrán öltözött kövér asszony. Nem ismertem, - talán sose láttam még.
Ezüstszínű cilinder volt a magasra tartott fején. Vonult a parkban.
Vonult, nem ment, - mint más. Vonult, feltartott fejjel.
Nem látott meg senkit, nem ismert meg senkit. Nem nézett sehova.
Aki köszönt neki, annak se fogadta el, nem köszönt vissza, - lehet, hogy meg se hallotta. Mással volt elfoglalva.
Senki se értette ezt, - mert máskor, nagyon kedves és barátságos volt mindenkihez.
Azonban,. mintha egyik napról a másikra, - teljesen elborult volna. Senkit se akart megismerni, elfordult mindenkitől. Magába zárkózott, és más emberré vált.
Egyszerre minden elveszett belőle, ami valamikor, - még tegnap is, - megvolt. Benne volt.
Mára, - más lett.
Minden, végképp elveszett belőle, - ami valaha megvolt.
Ő, - már nem ő volt.
Különben, nem volt nagyon idős, - de nagyon beteg volt. Állandó odafigyelésre, és gondozásra szorult.
Az erős csontritkulása miatt, sok törése volt, gyakran esett el, emiatt, sokszor volt kórházban, - de mindig felépült, az örökösei legnagyobb bánatára.
Jómódú volt, - és a vagyonát megtartotta, nem adta ki a kezéből. Pedig, - nagyon várták. Nagyon ácsingóztak utána.
Amikor éppen kórházba került, olyankor mindig, azonnal berohantak hozzá a rokonai, megnézni, - hogy él-e még?
Él-e még?
Élt...- És akkor, azonnal lehervadtak.
Élt, igen. Sőt, - élni is akart. Hatalmas élni-akarás volt benne.
Rendszerint, azzal engedték haza a kórházból, hogy már nincs sok ideje hátra. Ő azonban rácáfolt erre, - mert mindig felépült.
Hazajött, aztán, szép lassan összeszedte magát, -... csak azért is összeszedte magát, - rendesen evett, és mozgott is eleget, amikor már tudott, amikor már lehetett.
Szeretett élni. Akárhogyan is, - de élni.
Mindent megtett ezért.
Türelmes volt, - leküzdte a fájdalmakat. Összeszedte magát.
Elindult, - és gyakorolt. Újra tanult járni.
Később pedig, rendületlenül rótta a kis köröket a parkban, a járókeretével. Aztán, nagyobbakat, majd még nagyobbakat.
Megerősödött, összeszedte magát. Igen.
Élni akart, - a hozzátartozói legnagyobb rémületére.
Évek teltek el így.
Aztán, hirtelen, valami megváltozott, - mintha a szelleme, vagy a lelke hagyta volna el. Más lett.
Ő, - már nem ő volt, hanem valaki más.

Most, bár tűzött a nap, - hatalmas fekete esernyőt húzott elő a hóna alól, kinyitotta és a feje fölé, a cilinder kalapja fölé tartotta. Úgy ment tovább.
Bár, hogy ment, - az, túlzás. Nem volt nála a járókeret, amelyet korábban egy pillanatra se hagyott el.
Mivel, enyhe csípőficama is volt, nemcsak a törései, - kacsázott inkább, nem járt.
Mindenki őt nézte, döbbenten, - ő meg csak ment tovább. Rá se nézett senkire, csak ment tovább.
Akkor, már valahogy éreztük valamennyien, akik láttuk, - hogy baj van. Nagy baj van.
Ő szegény, nem. Ő, nem vette észre.
A lelke, a szelleme, elhagyta őt. Szárnyalt valamerre. Ő azonban, nem tartott vele. A teste, visszahúzta.
Csak ment, csak ment.
Aztán, gondosan összecsukta az ernyőt, majd megkapaszkodott a levegőben, és nagy lendülettel fellépett valamire, talán a nem létező kocsira, vagy hintóra.
Akkor esett el. Hatalmas csattanással, és hatalmas ordítással.
Öreg csont, könnyen törik, - és nehezen forr.
A combnyaktörésbe, fél év múlva belehalt. Hozzátartozói legnagyobb örömére.
Csak abban reménykedem, - hogy talán, nem is tudta. Hiszen ebből a világból, a lelke, és a szelleme, már korábban távozott.
Ő, - már nem ő volt.
Már minden elveszett belőle, ami valamikor megvolt.
Már minden, végképp elveszett belőle, - ami valaha megvolt.
Ő, már nem ő volt...
VILLON:
(Apró képek balladája):

,,Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az új tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom az urak nyakdíszét,
Tudom, melyik ruha mi szerzet,
Tudom, ki gazdag, ki cseléd,
Tudom, mely fátyolt kik viselnek,
Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
Tudom, tortán él sok piszok,
Tudom, mely csap mily bort ereszthet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom ló s öszvér erejét,
Tudom, mit érnek , mit cipelnek,
Tudom, pénz szava szép beszéd,
Tudom, hol mérik a szerelmet,
Tudom, mit higgyek a szememnek,
Tudom, Róma mit alkotott,
Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok..."



RÉGI És ÚJ TRAGÉDIÁK...

Alacsony, szomorú tekintetű öregasszony volt Annus néni. Nem igen beszélgetett senkivel, inkább magányosan sétálgatott, vagy olvasott, - és magányosan töprengett.
Egyszer, - miközben Borika nénire vártam, aki éppen fodrászhoz ment, - leült mellém a padra, és mégiscsak megszólalt.
- Hát, tudja aranyom, nagy úr az én fiam, nagyon nagy, az a baj.
Szégyell engem, az a baj, ...az apját is szégyellette...- mondta sajnálkozva a néni.
Nagy úr az én fiam, az a baj... régen is az volt, meg most is az. Még az is lehet, hogy ösmeri. Igen. Helyettes miniszter, most még, - de egyszer, biztosan az lesz. Miniszter....-
Kíváncsian nézett rám, és mondta a fia nevét is, - hogy mit szólok hozzá. Nem ismertem sem a nénit, sem a fiát, - hát, nem szóltam semmit.
- Mondom, nagy úr az én fiam, nagyon nagy, - ami nem is lenne baj, ugye, mi is akartuk, hogy az legyen, ne a két kezivel keresse a kenyerit, mint mink. Ugye? Taníttattuk, majd bele szakadtunk, és mindent megadtunk neki, amit csak akart. Élte világát, mi pedig, még a kenyeret is megvontuk magunktól, hogy neki jobb legyen.
Tanult, amit csak akart, meg ameddig csak akart. Aztán, látja mi lett belőle, ugye?...Így hálálta meg, vénségünkre kirúgott bennünket az életéből. Az.
Hallott má illyet, aranyom? Hallott má? Az apját a sírba kergette a lelketlen, én meg mostan itt vagyok, látja? ...Ű meg, éli a világát. Az. Ezzel hálálta meg...-
A néni, hosszan elmerengett, - messzire nézett. Nyelte a könnyeit, - aztán folytatta.
- Mink, az urammal, a kétkezi munkánkkal értük el azt, amink van. A saját kétkezi munkánkkal. A szüleinktül se kaptunk semmit a jó szón kívül, ugye. Nem vót mibül. Ugye. Szegények vótak azok is, nyócan vótunk testvérek, - a kilencedik meg, nem is vót a rokonunk, de azér főneveltük. Azt mondta az édesapám, ahol nyóc gyereknek jut ennivaló, - ott a kilencediknek is jut, aztán úgy lett.
Sokáig vót nálunk, - aztán, amikor már nem nálunk vót, akkor is mihozzánk járt haza.
Ez, - a kilencedik, a Galamb, - a szomszédasszonyunk gyereke vót, aki meghót, - azé, akinek az urát elvitték 14-ben a háborúba. Igen.
Mintha máma történt vóna, úgy emlékszem rá. Asse tudtuk, ki a gyerek apja, de még az anyja se tudta. Csak az vót biztos, hogy ki, nem. Mer az ura nem, az biztos.
Máma is emlékszem a szomszédasszonyra, sudár, fekete, bogárszemű asszony vót. Igen.
Aztán mikor elment az ura, akkor ugye, magára maradt, nem vót senkije, nem vót kenyérkeresője, az ura meg semmi nélkül hagyta itt. Ugye?
Hát, mit csinálhatott vóna, - azt adta amije vót neki. Ugye. Szép vót, nna, aztán a módos gazdák, mindig ott sündörögtek körülötte. Nagyon szép asszony vót. Azér.
Aztán, hugyan, hugyan se, - eccercsak megtörtént a baj, - mer úgy maradt. Hogy kitül, vagy kitül se, azt nem lehetett tudni. Ugye. Ű se tudta.
Eccercsak megszületett a szép leánygyerek. A Galamb. Hát, mondhatom, nagyon szép volt a lelkem. Igen. Lehet mondani, nagyon szép volt.
Aztán, ezzel egy éhes szájjal több lett, - a szegény szomszédasszony nem tudott felhagyni azzal az élettel, amibe a gazdák belevitték űtet. Pinceszerekre járt, aztán, - bár halottakról, vagy jót, vagy semmit, - hát Isten bocsássa meg, azt mondják, hogy a pinceszereken meztelenen táncolt, a gazdák meg fizettek neki érte. Meg másért is. Ugye...- Hát így vót. Így.
Aztán, egyszercsak megint megtörtént a baj. Megint úgy maradt.
A szegén, elkezdett hervadozni, meg kornyadozni, fonnyadni, mint egy virág, ...és aztán, szegén, nem ment az má többet sehova. Ágynak esett.
El is feledték, senki se törődött vele. Még a gazdák se. A rosseb a husukat, ugye. Addig jó vót, amíg szép vót, de aztán má nem köllött. Én még pici vótam akkor, de emlékszem rá. Jól emlékszem.
Az anyám átküldött hozzá mindennap, hogy vigyek neki ezt meg azt, meg, hogy nézzem meg.
Aztán egyszer má nagyon rosszul vót, és anyám azt mondta, fussak az orvosér, de ezen nyomban, mer mingyá meghal. Nem ű, hanem a szomszédasszony, a bogárszemű.
Én meg futottam, ahogy csak bírtam, mer se busz se vonat nem vót, az orvos meg 8 kilométerre vót a városban, - de azér odataláltam én. Oda.
Jött is azonnal, amikor mondtam neki, hogy baj van.
Aztán, hogy mit beszéltek, mit se az édesanyámmal, azt nem tudom, mer engemet kiküldtek, ugye, - de attul kezdve, minden héten kigyütt az orvos. Pedig, még fizetséget se kapott, mert nem vót mibül, ugye, idesanyámtul meg nem fogadta el.
Csak gyütt. Nem ulyan sokáig kellett neki gyünni. Ugye.
Egyszercsak anyám aszondta, maradj itt vele édes lányom, mer már nem sok van neki hátra. Hát aztán én, ottmaradtam. Ott.
A Gizella néni, akkor már nem evett, nem ivott, csak sírt a fájdalomtól, nem is beszélt énvelem.
Hanem egyszercsak megszólalt mégiscsak, és azt mondta:
- Meghalok,... jajistenem, meghalok, - mond meg idesanyádnak, hogy meghalok. Csak ezt, ezt a szegény kis galambot sajnálom itt hagyni, mi lesz vele, ...mondd meg idesanyádnak, mi lesz vele...-
Én aztán megmondtam, hogy a szomszéd néni meghal, de sajnálja a galambot itt hagyni, mi lesz vele...-
Édesanyám meg csak sóhajtozott.
Aztán, másnap, megint megszólalt Gizella néni, és akkor azt mondta, hogy nem bánja, ha meghal. Má, nem bánja. Jobb lesz neki. Úgy se mert vóna az ura szeme elé kerűni.
Megint eltelt egy-két nap, akkor meg aszondta, - hogy kár volt megszülni azt a kis galambot. Kár. Nagy kár, mer mi lesz most vele.
- Próbáltam én mindent, amikor most is úgy maradtam, - mondta, - de nem vót pénzem eltetetni, így meg nem ment el, magátul.
Próbáltam én mindent, még a muskátli gyökeret is, de nem ment el. Nem. Aztán ittam szarkalábteát, meg leánder levelet, - utána meg ugráltam le a padláslétráról, aztán meg az ól tetejéről, - de akkor se. Nem ment el, nem.
Aztán akkor a drótot próbáltam,....merthogy horgolótűm nem volt, ugye, jaaaj. Jaj, nekem. Jaj. Akkor aztán elment. El.
Én meg most utánamegyek. Megvert az Isten engemet, de rá szógáltam. Csak ezt a kis galambot sajnálom. Ezt,... mondd meg idesanyádnak...-
Én meg, megmondtam, hogy sajnálja a galambot. Meg.

Amikor az orvos jött, akkor azt hittem, hogy meggyógyítja, és minden rendben lesz, de nem, Akkor sem.
Máma má tudom, hogy nem lehetett. Azér.
Szegény asszonynak, szörnyű fájdalmai voltak, - és szörnyű szaga volt. Bomló vér, rothadó seb, és genny szag vót körülötte. Az.
Borzasztó vót..
Egyszer, - sose felejtem el, - egy éjjel nagyon nyöszörgött, odaültem hát az ágya szélire, fogtam a kezét neki, és sírdogáltam vele, mer mit tehettem vóna mást? Ugye?
Aztán egyszercsak elhallgatott, azt hittem, elaludt, ezér, én is lefeküdtem. Reggel meg, hiába keltegettem, nem ébredt föl. Tudtam, hogy meg van halva.
Csak néztem, csak néztem, - de nem féltem tűle. Életében nem ártott az senkinek, minek féltem volna?
Gondoltam, jönnek majd a halottnézők, imádkozni, - ezér rendbe akartam tenni az ágyát, meg űtet, és fölemeltem a dunyháját. Hát aranyom, amit én akkor láttam, azt sose felejtem el.
Azt nem.
Íletemben nem láttam még ulyat.
A szegénynek, a szemérmes testéből, meg a köldökéből, csak úgy hömbölögtek ki a kukacok...-
- Boldodságosszűzmária...- nyögtem.
- Így volt, emmá így volt, ha hiszi aranyom, ha nem,...de nem ám a leánder levéltül vót ez, azt én is ittam, de nem használt.
Én minden gyerekemet, a bábaasszonnyal tetettem el, az legalább biztos vót, meg tiszta is vót, amennyire köllött, ugye. Csak ezt az egyet nem tetettem el, pedig meglehet hogy ezt az egyet köllött vóna, a többit meg nem, a rosseb se tudja, ...- mert ezzel az eggyel aztán megvert engem az Isten, lehet mondani. Meg az apját is, ugye.
Hanem, a Gizella nénire visszatérve ugye, az a dróttul vót ám, nem mástul. Merhogy talán rozsdás lehetett. Isten tudja.
Amikor meghalt szegény, az édesapám, meg az édesanyám, persze, hazahozták mihozzánk a kis galambot, mer ahol nyolc gyerek elfér, ott ugye, a kilencediknek is elfér, azt mondták.
Aztán, a temetés után, hosszú idő múlva, egyszercsak hazajött az ura a szegény Gizella néninek, pedig má senkise várta, - de ám,... üres házat talált.
Ugye.
A Gizella, akkor már rég ee vót temetve. Szegény. A Galamb meg minálunk vót, ugye.
Aztán, nehogy mástul tudja meg az igazat az ura, nehogy a falu, meg a rossz emberek, ugye, az ín Idesanyám, meg Idesapám, elmondták neki, őszintén.
Beinvitálták mihozzánk őtet, aztán csak elmondták neki. Igen.
- Szomszéd,...kedves szomszéd, - mondta Idesanyám, - ha meg nem sértem, eltemettük a szegén feleségét, tisztességgel, Isten nyugosztalja. Nem vót az rossz asszony, elhiheti. Akárki, akármit mond is rá, ne higgye el, ne hallgasson rá.
Szép koporsót csináltattunk neki, Isten nyugosztalja, mintha magamnak csináltattam volna szomszéd, higgye el, nem vót ócsó, - de nem baj.
Ott vót az egész falu, higgye el, rítt ott mindenki szomszéd. Még én is. Meg még a gazdák, akik főcsinálták, még azok is ríttak, hogy a rosseb ette vóna meg a husukat.
A Galamb meg minálunk van szomszéd, akit maga nem is ösmer ugye, és azóta is gondját viseljük tisztességgel, ahogy a mieinknek ugye. Ű, nem tehet rúla. Ű aztán nem, szomszéd, - mivelhogy se anyja, se apja.
Aztán mikor a felesége már koporsóban vót, rátettem még a fátyolát is, meg a mirtusz koszorúját, tudja szomszéd, azt, amiben esküdött.
- Kár volt,...- mondta a férj.
- Ne higgye szomszéd, ne higgye. Mondanak majd magának, mindenfélét, most, hogy hazagyütt, pedig senki se várta, de ne higgyen nekik, ne hallgasson oda. A maga felesége jó asszony vót, Isten nyugosztalja haló porában is szegént, az életéért táncolt az, nem azér, mer kurva vót, meg a gyereke kenyeréér ugye, az a helyzet. Az.
- Gyereke?...Milyen gyereke?...- nyögte a férj.
- Hát a Galamb...-
- Milyen galamb?
- Hát ez, szomszéd, ez, ... megmutatom én, ha gondójja, itt van minálunk, nem baj, elfér a többi között, nézzen csak rá szomszéd, ez az. Ez a bogárszemű gyönyörűség, ez, akit az Isten is jókedvében csinált. Na, gyere ide rózsám, gyere, mutasd magad, gyere, ...látja szomszéd? Látja? Hát ez az. Felösmeri ugye? Tisztára kiköpött az anyja, tisztára. Nincs igazam?...-
A szomszéd azonban nem szólt, leszegte a fejét konokul, nem nézett fel, de a gyerek se bújt elő az asztal alul. Eszibe se vót. Így aztán, Idesanyám kiráncigálta.
- Az én szemem fénye ez a gyerek szomszéd, mondhatom, nekem is van ippen elég, láthattya, de a Galamb,...ez a kis galamb, ez más. Ez mindegyiken túl tesz, ez egy csuda, mondhatom, még az uram is azt mondja,...-
A kislány akkor má az Idesanyám szoknyája mögött bujkált, de onnan se gyütt elő, - de nem baj, mer a szomszéd se emelte föl a fejét.
Hallgattak. Sokáig.
A kislány, végül elunta a hallgatást, elengedte Idesanyám szoknyáját, odament az idegen elé, aztán csak lekuporcolt eléjje, és kíváncsian belenézett az arcába, gondójja el. Nna....Aztán, csak nézték, meg méregették egymást. Gondójja el.
Végül a szomszéd fölállt, csupa verejték vót az arca, azt türülgette, de összeszedte magát. Nézte a kislányt. A bogárszeműt.
Aztán, nagy sokára megszólalt.
- Hát, ez maradt belűle, ez, ...ez a kis galamb. Ez.
Méregették egymást.
- Na, ...gyere ide, gyere ide lelkem, - szakadt ki belőle végül a sóhaj, és megeredtek a könnyei. Bátortalanul nyújtotta a a kezét a kislány felé. - Gyere, gyere lelkem, megnézzük idesanyádat....-
Azzal, megfogta a pici lány kezét, megbiccentette anyámnak a fejét, és öles léptekkel indultak el, a dombra, a temető felé.
A kicsi, a hosszú szoknyájában futva igyekezett mellette.
- Jajistenem, - rebbent fel akkor az idesanyám, - fussunk lányom, fussunk, mer még kárt tesz benne...-
Aztán csak, - utánuk eredtünk.
A dombon fölfelé, lassított az ember, és a picihez aprózta a lépteit. Nem szóltak.
Mentek.
Mi meg, anyámmal utánuk.
Ű, egész úton imádkozott. Az idesanyám. Hogy mit, azt sose tudtam meg, mert ilyen imádság nem is vót. Csak azt hallottam, hogy ,,betlehemi szépszüzmária, jaj nekem, betlehemi szépszüzmária, jaj,...minek is adtam oda neki? Minek is, jaj,..."-
Amikor megtalálták a sírt, a nagydarab férfi, egy ideig csak ácsorgott a sír mellett, aztán lehajolt, és az ujjaival betűzte a felesége nevét, - meglehet, hogy még mindig nem akarta elhinni, hogy a felesége meghótt, hiába mondta neki az idesanyám.
Aztán, egyszercsak elengedte a kislány kezét, és ráborult a sírra. Sose felejtem el.
Sose.
- Mér köllött ez Giza,...mér? Mér mentél el Giza, mér?...Nekünk nem vót, neked vót. Én, elfogadtam vóna Giza. El...-
Annus néni hirtelen elhallgatott, egy ideig vártam, hogy folytassa, de nem mondott többet, - akkor rákérdeztem:
- És aztán, aztán? És aztán Annus néni?...Aztán mi volt? - sürgettem hideglelősen.
- Aztán?...Aztán nem vót semmi. Semmi, de semmi. A gyereket ölben hozta haza, aztán meg fölnevelte, ugye. Ennyi. Jaaa. Ennyi. Csak ennyi. Így vót, igen,...de idesanyám is segített...-
Hosszan hallgattunk.

- Hanem, - mondta később, - elkezdtem mondani magának az uramat.
Az én drága jó uramat, ugye....-
- Az úgy volt, hogy karácsonyra megölöm a libát minekünk, a másikat meg szilveszterre elküldöm a gyerekeknek. Az uram, gondultam, majd elviszi. Mintha most történt volna, úgy emlékszem rá, pedig, nem most történt, higgye el. Régen vót aranyom, régen, de sohase tudom elfelejteni. Pláne szegény uramat. Nem ezt érdemölte.
Azt gondoltam akkor, hogy a disznót is le kelletett volna vágni, nemcsak a libát, hogy abbul is vigyen az uram a gyerekeknek, Pestre. Pedig evett még. Márhogy a disznó, - ugye. De azér, levágtuk. Aztán, főztem jó kis toroskáposztát, hogy azt is vigyen az uram a gyerekeknek. Ugye?
Meg is írtuk nekik előre, hogy vágunk, lesz jó kis hurka meg kolbász, meg egy kis ez, meg az, jó kis kóstoló, - gondultuk, hátha lejönnek, hátha leugranak, - de nem jöttek. Nem. Pedig vót mivel, és mi az nekik autóval, ugye? Semmi.
Nem gyüttek le, - meg még nem is válaszoltak a levelünkre.
Aztán akkor, azér, mer a libát nem lehetett tovább halogatni, csak kapta magát az uram, azt mondta, elviszi ű nekik. El.
Csak kapja magát, elmegy vonattal, aztán elvisz mindent, amit köll. Aztán úgy lett. Elvitte.
Jól fölpakoltam. Aztán csak elment. El. A jó kis kóstolóval, meg a libával. Meg a toroskáposztával.
A libát, le se vágtuk, hogy azon frissiben legyen nekik szilveszterre, ugye?
Nahát aztán, akkor történt. Akkor.
Az uram, este toppant be a fiamékhoz váratlanul, - és ippen vendégség vót náluk. Ki gondóta vóna, ugye?
Nahát, az vót a baj.
Mer ahogy bement a házba, a liba aki ugye élt, gágogni kezdett, mind a rosseb. A fiam meg teljesen elhűlt, meg se ölelte az apját, a felesége, meg a vendégsereg kitódultak, hogy mi a rosseb gágog itt ugye, - a fiam meg szégyenében majd el süllyedt, és kitessékelte az apját, az ajtón. Kituszkolta. Az.
- Menjen csak papa, menjen, - mondta, - menjen vissza az állomásra, üljön csak le, aztán, ha elmentek a vendégek, én majd kimegyek magáért...-
Az uramat, akkor, mintha pofonvágták volna, ugye, - de nem szólt semmit.
Kiment az állomásra, aztán csak várt, csak várt, - de a fiam, csak nem jött.
Hajnalodott. De a fiam, csak nem jött.
A liba meg gágogni kezdett, hiába fogta be az uram a csőrét, nem hallgatott el. Az emberek, köréje csődültek, oszt nézték a libát. Az uram pedig, elszégyellte magát, - nem cirkuszos ő, meg nem komédiás, ne nézegessék űtet.
A fia meg nem jött. Hiába ígérte, nem jött.
Akkor aztán az uram, elkeseredésiben, fölült a legközelebbi vonatra, és hazagyütt.
Mit tehetett volna ugye?
Az egyszem fia, az, szégyellte űtet. Nem örült neki. Nem. Meg a toroskáposztának sem.
Akkor aztán, hazagyütt.
Sírva mondta el nekem, hogy mi történt, - pedig az én uram, soha de soha nem sírt, egyszer se láttam életemben. De akkor sírt.
Másnap meg, fölakasztotta magát.
Hát, ez történt mivelünk, ez.
Igen, ez.
Én ezt soha meg nem bocsátom az egyszem fiamnak, soha, amíg élek. Soha, Isten engem úgy segíljen.
Azúta, nem láttam a fiamat, - de nem is akarom.
Nem gyütt el az apja temetésire se, ott vót az egész falu, de a fiam, az nem gyütt el.
Szégyellte ami történt, mer szégyellhette is, ugye, - de én nem a fiamat hibáztatom aranyom, hanem azt az istenverte nagykurva feleségét, - aki elszakította mitűlünk az egyszem gyerekünket.
Amióta megházasodott, csak azúta ilyen, addig nem volt az.
Hát, most micsinájjak aranyom? Mongya meg, micsinájjak? De őszintén... Kössem föl magamat én is? Mongya...-



EGY CSUDA...

Egyszer, kora reggel, ki akartam vinni Borika nénit az otthonból, hogy nálunk, töltse a vasárnapot.
Még nem volt ébren, és nem akartam megzavarni, - inkább vártam rá.
Akkor futottam össze az ismerős, mindig mosolygó, kicsike, töpörödött, ám, nagyon is eleven kis öregasszonnyal.
Azonnal letelepedett mellém, aztán gondosan körülnézett minden irányba, majd a szvettere alól előhúzott egy félliteres üveget.
Volt még benne.
Akármi, - de volt benne.
- Naaa, meghúzza aranyom? Jóféle,....házi, méghozzá, szilvábul,...húzza meg bátran, nem sajnállom, aranyom...-
- Nem, nem,...köszönöm, - hárítottam, - vezetek, hosszú út áll előttem, de vegye úgy, mintha elfogadtam volna, és köszönöm...-
Kicsit zavarba jött, - és próbálkozott még néhányszor, - de nem fogadhattam el.
Nem sértődött meg.
Egy darabig, csak hallgatott, és nézegetett, - ...meg én is őt.
Aztán megszólalt.
- Montam már?...Vagy nem montam?...-
- Mit?...-
- Hát, a csudámat, az enyimet...-
- Nem, nem mondta...-
- Akkor, most elmondom...-
- Jó, mondja el, szívesen hallgatom...-
- Télleg nem mondtam?
- Tényleg...-
- Nahát, ...pedig, mindenkinek eemondtam, ...magának nem?...-
- Nekem, nem...-
- Jóvan, ... Hát, az egy csuda, egy csuda, ...egy kész csuda, ami énvelem történt aranyom. Igen, az, kész csuda, aranyom. Kész csuda, hogy itt vagyok. Mondhatom, hogy az...-
Aztán, megint csak hallgatott egy darabig, én meg várakoztam türelmesen..
Közben, körülnézett, és meghúzta az üveget. Nem nagyon, éppencsak,...éppencsak, - de látszott, hogy jólesett neki. Becsukta a szemét is közben.
Amikor kinyitotta, a szeme, nevetett.
- Montam már? Nem montam?...Nem baj, majd eemondom. Bár, már annyiszor eemondtam, hogy kívülről tuggya mindenki.
De magának még nem montam. Vagy eeemondtam? Nem is tudom, nem emlékszem rá, aranyom...-
Megint hallgatott egy kicsit, aztán folytatta:
- Má aaara se emlékszem, hogy mi vót előtte, a csuda előtt. Má, nem is tudom. Nem . Nem emlékszem. Csak a csudát tudom.
Meghaatam, nna, alighanem, de aaara se emlékszem. Aztán amikor meghaatam, akkor kivittek engemet innen az otthonbul. Ki, abba a kis házba, tuggya. Aki meghaat, azt oda viszik mind, mer ott a helye. A hullaházba, nna. Minek legyen útban? Ugye? Vót má útban, meg láb alatt ippen eleget, ugye?
Szóval, kivittek engemet, igen,... aztán, szépen koporsóba tettek,... igen,... gondójja eee, csak gondójja ee aranyom!...
Úgyhogy mikor fölébredtem, asse tudtam, hun vagyok, és ulyan sötét vót, mind a rosseb.
Egy darabig csak gondúkodtam, hogy hun a rossebbe vagyok én?... De ee se tudtam gondóni, hogy hun vagyok én. Még sose vótam ott, abbiztos.
Fétem, mind az istennyila...-
- Akárhun vagyok is, nem a mennyország, ammá biztos, - gondútam, - de a pokol se lehet, az is biztos, mer ugye ott, sokkal világossabb vóna, nem illyen sötét, mind itt. Meg ugye, még melegebb is, ami nagyon jól esett vóna ippen, mer itt asztán, irtóra hideg vót.
Akkor, ahogy így gondókodtam,... gondókodtam,... hallottam valami motozást a közelemben, .és abban a minutumban eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni, hogy:
- Segíííítséééég!!! ....Segííítsééég!!!...-
És akkor aztán a motozás azonnal eehallgatott, én meg megint eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni.
- Segíííítséééég!!! ....Segííítsééég!!!...-
És akkor, láss csudát!...Valaki motozott a tetőmön, aztán hirtelen fölnyitotta a födelemet, én meg azonnal föl is ültem.
Hát, ott állt fölöttem a Jani gyerek, aki, ahhelyett, hogy kisegített vóna, teljes erejébül nyomott vissza engemet. De én, nem hagytam magamat, de nem ám.
Én is nyomtam a Janit, el, tűlem, el,...el... - és akkor az, elkezdett ordítozni velem, és gyümiszkölt vissza a koporsóba engemet:
- Maga csak ne ugribugrájjon nekem itt, hajja,... maga megvan haaava vénasszony! Maga csak fekügyön vissza! Mondom, fekügyön vissza, mer maga megvan haava!
- A rosseb sincs meghaava te Jani, a rosseb se, ne beszéjj bolondokat, ...- mondtam neki, de hiába.
- Deee, deeee, ...Maga megvan haaava! Igenis megvan haava! Aszonta a doktor, és az, jobban tuggya....-
Aztán, hiába erősködtem én, hiába, - a Jani, nem engedett. Merhogy megvótam haava.
Pedig, nem igaz ám, a rosseb se vót meghaava, - már ötven éve szívbajos vagyok, de egyszer se haatam meg, csak a Jani erősködött.
Akkor aztán, gondútam én, túljárok a Jani eszén. Túl.
Gondútam én egy nagyot, - jobrul-balrul koporsó, ugye, meg hóttak, méghozzá ulyanok, akiket ösmertem is, de akkor se, a rosseb se akar ittmaradni, ugye?...-
- Te Jani,... te édesfiam Jani, - mondtam neki, - agggyál má nekem egy pohár vizet, utósó kívánságomért...-
- Nem adok, - mondta azonnal. - Nem adok. Maga megvan haaava vénasszony, maga nem iszik...-
- De fázom is, te Jani, mer ulyan hideg van itt, de ulyan hideg, mind a rosseb...-
- Maga nem fázik, maga megvan haava...- mondta, és jó nagyokat kopogott a fejemen, hogy észrevegyem, aztán visszanyomott megin.
Nem lehetett mit tenni. Nna.
Meg vótam haava, ...aszondta, és akkor nekem, hirtelen, megin eszembe jutott valami. Tiszta szerencse.
- Nem bánom te Janiiii, ...nem bánom. Na. Meg vagyok haava. Jóvan, de van egy pályinkás üvegem a vánkosom alatt, annékün én nem nyughatom. Hozzad ide énnekem, te Jani, csak azér, hogy itt legyen énvelem, azér,...-
- De nem iszik?
- Nem.
- Jóvan, mer maga megvan haava.
- Jóvan.
- Nem bánom, nna, nem bánom, idehozom, de maga fő ne kejjen énnekem.
- Nem.
- Jóvan...-
- Azzal a Jani sarkon fordút, és má rohant is a pályinkás üvegemér, ami a vánkosom alatt vót ugye, bár itten, nem nagyon engedik meg, de fére néznek.
Aztán, nagy örömömre, a rohanásban, a Jani, még az ajtót is nyitva felejtette. Tiszta szerencse.
Én meg akkor, usgyi, ki a koporsóbul,.. ki,... - aztán futóri!!...
Futóri!!!...-
A rosseb sincs meghaaava, nem én. Ugye?...
Hanem, amikor berohantam a házba, és az éjszakán nővér meglátott, az, abban a minutumban elvágódott.
Egybül, méghozzá. Nem tom mér, mer látott az má hóttat máskor is, ugye?
Aztán, még én költögettem, meg pofozgattam, űtet. De, - nem akart az főkeeni. Ahányszor kinyitotta a szemit, azonnal vissza is csukta egybül.
Nna, - gondútam, ez kerül az én koporsómba, nem én, hacsak fő nem talál keeni. Ez megy oda, nem én. Nem én.
Ez, a szegíny,... nem én.
De azércsak ébresztgettem űtet, mer, ulyan fiatal vót még. Ugye?...Kár vóna érte.
Aztán jött egy ösmerős, szerencsére. Gondótam, csak e ne talájjon vágódni nekem, ...csak e ne vágódjon má az is!
De nem, az nem vágódott ee, az csak ekezdett ordítani, meg rohanni kifelé, miközben végigrókázta a falat, meg a folyosót.
Aztán, jöttek a többiek is az ordításra, de má nem emlékszem, hogy kik vótak. Nem.
A Jani, az nem vót ott. Abbiztos, és tiszta szerencse.
Mer - a Jani ugye, aaaz, kereste az én pályinkás üvegemet ugye, amit kiszórtak az összes holmimmal együtt, méghozzá azon nyomban.De, nem taláta, hiába is kereste. Nem taláta. Tiszta szerencse.
Máig se gyütt elő. Nem tom hová lett.
Aztán, amikor má sokan vótak, még össze is tapogattak engemet, hogy télleg én vagyok-e én, vagy csak a kísértetem.
De én voltam Én.
Nem a kísértetem.
A Jani, az nem vót ott, tiszta szerencse, és én őtet, ugye, máig is kerülöm azúta, - mer azt mondják ugyan, hogy a Jani nem veszélyes, mer csak csöndes bolond, de nekem nagyon veszélyes vót. Nagyon veszélyes.
Hát, ne mégegyszer, ugye? Ne mégegyszer...-
- Aztán inkább kerülöm őtet, ugye? Ű meg talán máig azt hiszi, hogy én meg vagyok haava. Pedig nem.
Jól vagyok. Jól vagyok én, mondhatom.
Csak ha sokat eszek esténként, - mer mindig hoznak nekem hazait, - vagy sokat iszok a kis pályinkámbul, akkor vagyok rosszul. Akkor, mindig úgyérzem, hogy most aztán meghalok, most aztán meg. Méghozzá, igazibul. Akkor aztán annyi, ugye, gyün a Jani gyerek...Gyün, ...Igen...
Azt álmodom, hogy menekülök, hogy kerget a Jani gyerek engemet a parkban, és torkaszakadtából ordítozik utánnam, hogy :
- Ájjon meg vénasszony!
- Gyüjjön vissza vénasszony!
- Maga megvan haava, vénasszony!
De nem vagyok én meghaava, a rosseb sincs meghaava. Ezér, csak futok, ...futok a Jani elül a parkban.
Féllek én a Janitul. Igen. Mer, ha egyszer elkap engem álmomban, akkor biztos szentisten, hogy azonnal meg is halok ijedtemben. Méghozzá, igazibul.
Akkor aztán cseszhetjük...-
Szomorúan merengett egy kicsit. Én meg nem tudtam, hogy mit csináljak, sírjak-e, vagy nevessek?
Istenem, ...Istenem...-
Amikor rám nézett, végtelen riadalmat láttam a tekintetében, és összeszorult a szívem.
Aztán lehajtotta a fejét, és csendesen folytatta:
- Hogy a pályinkás üvegemet mégis megtalálta-e a Jani, vagy nem, az ugye sose derült ki, mer sose gyütt elő. Nem a Jani, hanem a pályinkás üveg. De nem baj, nem. Hoztak nekem másikat. Van otthun elég.
Aztán megint elhallgatott, és csak messzenézett, csendesen.
- Lehet, ...meglehet, - mondta később, - még az is lehet, hogy megtaláta a Jani, aztán beletette a koporsómba, hogy ne maradjak odaát pályinka nékül. Ugye?
Meglehet.
Mer jó szíve van a Janinak.
Azt mondják.
Vagy az is lehet, hogy megtaláta, és megitta. Ugye?
Még, az is lehet.
Megitta.
Mé ne itta vóna meg?
Mer,... a torka is jó a Janinak, nemcsak a szíve. Hogy a,... hogy a rosseb, ... a rosseb,... a rosseb, ...a rosseb a hasát meg nem eszi...-
Ugye?...-



( Befejező rész: a jövő hét végén )














</TD><TD width="1%"> </TD></TR><TR><TD width="100%" colSpan=3> </TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR></TBODY></TABLE>
 

bubamama

Állandó Tag
Állandó Tag
Ha lemegy a Nap...( III. rész )

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width=585 background=http://1.1.1.3/bmi/n.images.www.tvn.hu/tvn/kepek/tvn_hu/blog/blog_18.jpg border=0><TBODY><TR><TD width="100%" background=http://1.1.1.4/bmi/n.images.www.tvn.hu/tvn/kepek/tvn_hu/blog/blog_14.jpg height=45><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD style="PADDING-LEFT: 15px" width="80%">Ha lemegy a Nap... III. rész </TD><TD align=middle width="20%">2011-01-09 13:16:05
Vasárnap
</TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR><TR><TD width="100%"><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%" colSpan=3> </TD></TR><TR><TD width="1%"> </TD><TD style="PADDING-RIGHT: 10px; PADDING-LEFT: 10px" width="98%">
B. Molnár Márta: Ha lemegy a Nap...( III. rész )
Elbeszélések.


A SZOMORÚSZEMŰ IZABELLA...

Izabella csendes volt, hallgatag.
Mindig az volt.
Csak hallgatott,....csak hallgatott, ...ránk nézett néha, - aztán ,,dolgozott" tovább. Nem lehetett tudni, hogy mit. Ő azonban, tudta.
A kezében nem volt semmi, - de kötött.
Máskor pedig varrt.
Néha megállt, elnézett a messzeségbe, - aztán, varrt tovább.
Egészen addig, amíg megbökte az ujját a tűvel, akkor hirtelen bekapta, és szopogatta. Aztán, megnézte az ujját, - ha már nem vérzett, akkor varrt megint tovább.
Néha úgy, mint egy profi szabó. Nagy lendülettel, messzire kihúzta a tűt, mert hosszú cérnát fűzött bele.
Gondosan, egyenletesen, kaszált a kezében a tűvel. Csendben, csak a munkára figyelve, szótlanul.
Most éppen nem varrt. Most, kötött.
Most éppen, - kötött.
Igen. Szegény.
Néha eltartotta a munkáját magától, hogy távolabbról is megszemlélje, - majd félrehajtott fejjel is megnézte, - aztán, sebesen kötött tovább.
Szinte, hallani lehetett a kötőtűk csattogását.
Amikor fonalat tekert az ujjára, olyankor mindig megállt egy-két pillanatra, ilyenkor ránk nézett, - majd kötött tovább. Tovább.
Sebesen kötött tovább.
Azt mondják, - bolond volt. Csendes bolond.
Hát, nem tudom, - nem is tudom. Nem hiszem, hogy bolond volt.
Vagy, nem ,,úgy".
Talán, csak csendes volt, hallgatag, nagyon hallgatag, - de talán nem volt bolond.
Volt egy világa, - egy saját világa, ahová elmenekült.
Elmenekült, mert nem tehetett mást.
- Az semmi,... - szólalt meg egyszer, amikor Borika nénivel éppen, egy szomorú eseményt idéztünk fel, -...aaaaz semmi. Aaaaz, semmi, ha mondom. Semmi....-
Nem mondott mást. Ránk nézett tűnődve, - de hallgatott.
Aztán, egy borongós, téli délután, - nem sokkal karácsony előtt, - váratlanul megszólalt:
- Elmondok maguknak valamit. El. Elmondok,...úgyis mindegy már. Én, nem is vagyok magyar. Én aztán nem. Én csak menekült vagyok. Egész életemben az voltam. Menekült. Egy semmitelen senki. Az apám szerb volt, az anyám meg sváb.... Igen. És, menekültünk. Igen...-
Hirtelen, elhallgatott. Ölébe ejtette a kezét meg a kötőtűket, és sokáig messze nézett. Nagyon messze.
Eltűntek a falak, eltűnt a szeretet-otthon, és eltűnt az idő.
A múlt bukkant fel, a messzi múlt, minden fenyegetésével, minden félelmével, minden rettenetével. De ő,.... nem volt benne, nem. Nem, Ő, kívülről nézte. Ő, elmenekült.
Nem volt benne, nem.
Azok, ott, - menekültek. Igen.
De nem,... nem ő, és nem ők,... nem. Jaj, nem.
Menekültek.
Igen.
Csillagtalan, komor, sötét éjszaka volt akkor.... Szellő se rebbent, - és vágni lehetett volna a parton a csendet.
Sehol egy ház, sehol egy pislákoló fény, - és sehol egy lélek. Mintha, egyedül lettek volna a világon.
Mégis, - aggodalom szorította össze a szívüket, és görcsbe rándult a gyomruk a félelemtől. Mert nem lehetett tudni, hogy ki bújik meg a parton, a bokrok, vagy fák mögött.
Nem lehetett tudni, hol állnak lesben a partizánok.
Egy farönkön úszott a család, a sebes sodrású folyón, az ismeretlen, bizonytalan jövő felé.
Menekültek.
Menekültek a biztos halál elől, a bizonytalan jövő felé.
A sváb asszony, aki veszélyben volt, a szerb férfi, - a szökött partizán, - és a két pici gyerek.
A férj ült elöl a rönkön, a lábával irányította azt, és a kezével evezett.
- ,,Csak csendben,... csak csendben,... hogy a víz ne csobbanjon, ...jajszó ne hallatsszon,... és senki meg ne hallja.... Senki meg ne hallja. Jaj,... - senki meg ne hallja...."
Mert akkor vége, - akkor meghalnak.
A férfi mögött az asszony ült, karjában a pici lánnyal, - aki akkor 5 éves lehetett. A kislány, anyja nyakába kapaszkodva, csendesen sírt. Az asszony, rémülten csitítgatta, miközben a másik karjával hátranyúlva a derekába kapaszkodó 6 év körüli kisfiát ölelte magához. Az is sírt.
- ,,Ne sírj, ne moccanj, - súgta hol az egyiknek, hol a másiknak, - ne sírj, ne moccanj,... ne mozdulj, mert akkor meghalunk..."-
Vitte őket a folyó.
Vitte.
- ,,Ne sírj, ne moccanj,..."-
Messze volt még a part.
- ,,Ne sírj,...ne moccanj, ...ne sírj, ... Istenem,...ne sírjál, ne sírjál,,"...-
Messze volt még a part.
Igen.
Nem lehetett látni, - mert a part, valahol a sötétben, a végtelenben volt.
Az asszony, csak a térdével tudott kapaszkodni.
A térdével szorította a rönköt, mert mindkét karjával, és minden erejével a gyerekeit ölelte, azokat tartotta moccanás nélkül, - mert ha megbillen velük a rönk, és vízbe hullanak, akkor vége.
Magával viszi őket a hideg, fekete, sebes sodrású folyó.
Sokszor dobta meg a rönköt a hullám, az örvény, és még sokáig hányódtak-vetődtek a folyón, - a vacogással, rémülettel és halálfélelemmel teli sötét éjszakában, -... aztán, váratlanul meglátták a túlsó part körvonalait.
Majd nem sokkal később a sodrás, kidobta őket a partra.
A rönk, egy sziklának ütközött.
A férfi leugrott róla, és megvetette lábát a parti kövek között. Elkapta a rönköt és megpróbálta megtartani, - de az, nagy erővel kiperdült a kezei közül, és elszabadult.
Az asszony azonban, abban a pillanatban, karjában a gyerekekkel, - leugrott a vízbe, és elkapta őket a férj.
Egy pillanatig összekapaszkodva álltak, - aztán, a kövekbe és a parti fák gyökereibe kapaszkodva, vonszolták magukat és a gyerekeiket tovább.
Mindig tovább.
Egy alacsonyabb résznél aztán, végre elérték a partot.
Lábuk még a vízben volt, de ráborultak az éppenhogy elért földre.
A földre.
A földre, az istenáldotta földre.
Megmenekültek.
Ölelték a földet a fél karjukkal. A másikkal meg, a gyerekeiket.
Ölelték a földet. Igen.
Megmenekültek, itthon voltak.
Nem volt semmijük, és senkijük, se házuk, se hazájuk, - de itthon voltak.
Mégis, - itthon voltak. Ezt érezték akkor.
Hideg volt. A lábuk, szinte lefagyott, - de földet ért. Érezték alatta a földet. Igen.
És ez, annyi viszontagság után, leírhatatlan érzés volt.
Hazataláltak. Hazát találtak.
Sírva ölelték a földet, - a sváb asszony és a szökött szerb partizán.
Ölelték a földet, az áldott földet, az istenáldotta földet, az áldott magyar földet, ahol partra vetette őket a sors. Meg a víz.
Elöntötte őket akkor a hála.
Ez a föld, a kezét nyújtotta feléjük, - gyökereket adott eléjük, amiben megkapaszkodhattak, - és köveket, sziklákat adott eléjük, amin megvethették a lábukat.
Ez a föld, - aztán önmagát adta támaszul.
Megmenekültek, - itthon voltak.
A föld, az istenáldotta föld, ... a part, ... a rév...- Az élet.
Mögöttük, a végtelen, fekete éjszaka, a sebes sodrású folyó, - és a halál....-
Itthon voltak. Itthon voltak, igen. A szerb férfi, a sváb asszony és a két pici gyerek. Itthon voltak. Hazataláltak.
Igen, - annyi viszontagság után, hazataláltak.
Haza....-
Haza?...

A szomorúszemű, madárcsontú, törékeny kis öregasszony, sebesen kötni kezdett újra. Szeméből, peregtek a könnyek, megállíthatatlanul.
Elhallgattunk.
Elhallgattunk, - és néztük őt.
Nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy miért sír.
Néztük ,,Szomorúszemű Izabellát", aki a múltjába merült, és továbbra is messzire nézett, - miközben dús patakokban folytak az arcán a könnyei.
Szállingózott a hó, varjak telepedtek éktelen rikácsolással az ablak alatti kopár fákra. Egyébként, csend volt.
Csend...-
- Nem sokkal karácsony előtt történt, ...- folytatta Izabella, - ...nem sokkal karácsony előtt. Akkor történt, igen. Akkor. Akkor volt. Igen. Menekült egy család, Szerbiából, Istenem.... Mert, muszáj volt menekülni, azért. Nem másért. Megölték volna őket, ha ott maradnak. Hát, menekültek. Magyarország felé,...igen. Volt velük egy kislány is. Igen. Az Iza....-
Elhallgatott, és letette a kötését is.
Csend volt sokáig, aztán megint megszólalt:
- Én voltam az a kislány, az anyja ölében, én voltam az. Az Iza. Én. Bár, ne én lettem volna az. A partról, egy tanyára vetődtünk akkor, teljesen összefagyva, és ott, befogadtak minket. Enni adtak nekünk, melegszobát adtak, meg meleg ruhát. Hanem, - sírt fel hangosan, - ...az édesanyám, az én édesanyám, a sváb asszony, nem sokkal később meghalt tüdőgyulladásban, az Édesapám meg, fölakasztotta magát.
Minket, - a testvéremet meg engem, ott tartottak a tanyán, mert kellett a dolgos kéz. Nem másért. Csak azért. Volt ruhánk, meg ennivalónk. Igen. Más aztán nem volt. Nem. Csak a munka, meg a munka, meg a gazda.
Én aztán, ott is maradtam egész életemben, - mert,...hová mehettem volna ugye? Hová?....Nem volt nekem senkim. Hanem a testvérem, az, nem. Az, nem maradt ott. Nem.
Az kikötötte a legszebb lovat az istállóból, és megszökött. Aaaaz, - világgá ment. Sose nem jött többet vissza. Hiába vártam.
Mert én vártam őtet. Mindig vártam, - de sose nem jött vissza. Sose.
De én? Én, hová mehettem volna? ...Hová? Nem vót nekem senkim, meg aztán, az adósság, ugye? A ló,...- azt le köllött dolgozni, ugye? Így aztán, nem mehettem sehova. Ottmaradtam egész életemben, hogy ledógozzam a lovat, amit a testvérem elkötött. Meg azért, hogy fő ne jelentse a gazda a testvéremet.
Egész életemben dógoztam érte,...azért a lóért. Meg a testvéremért.
Nem is volt nekem más életem, csak a munka, meg a munka, meg a gazda.
Szeretni kellett a gazdát ugye, de én, nem szerettem. Nem volt az élet. Nem. Akárki, akármit is mond, nem volt az.
Jobb lett volna, nekem, ha elkap, és magával ragad a sötét, hideg folyó.
Én mondom, jobb lett volna nekem, meg a családomnak is, ha sose érünk partot, ...én mondom, jobb lett volna, ha a folyóba veszünk.
Becsapott bennünket az a part, és az a föld. Becsapott bennünket, igen, ...és jobb lett volna, ha a folyóba veszünk....-



A POKOL TORNÁCÁN

Az ember, hajlandó azt hinni, hogy mindig neki van a legnagyobb baja, a legnagyobb szomorúsága, a legnagyobb fájdalma, a legszörnyűbb élménye, és a legnehezebb keresztje.
Aztán, rá kell jönnie, hogy az, semmi.
Az, mind semmi. Semmi, ha mondom, - mert más, sokkal nagyobb terhet, és nehezebb keresztet cipel.

Egyszercsak, a Róza néni is mesélni kezdett, - és sajnos, az sem volt szívderítőbb.

- Az Édesapám, meg a testvérem, - mesélte, - nem sokkal karácsony előtt behajtották a veszprémi nagyvásárba a két hízott ökrünket. Gyalog mentek persze, pedig messzire laktunk, - merthogy vonattal nem mehettek ugye, mert az ökröket, nem vette föl a vonat, ugye?
Hát, gyalog mentek, igen, mert mit tehettek?
Aztán a gyönyörű ökreinket, annak a rendje-módja szerint hamar el is adták jó pénzért, és már indultak volna is haza, azon nyomban, vonattal méghozzá, - és akkor történt a baj.
Szakadt a hó, és süvöltve hordta a szél a havat, méghozzá annyira, hogy mindent betemetett. Édesapámék, alig látták egymást, az utat meg egyáltalán nem. De azért, mégiscsak odataláltak valahogyan a vasútállomásra.
És, akkor történt a baj. Igen. Merthogy nem volt vonat. Egyáltalán. Kitört a rossz idő, méghozzá annyira, hogy tisztára elálltak a vonatok. Nem is mentek, - meg, nem is jöttek, sehunnan, sehova.
Olyan rossz idő volt, amilyenre nem számított senki. Édesapámék se.
Hát, csak vártak, vártak Édesapámék, - de vonat, az nem jött. Csak a még rosszabb idő.
Már, teljesen megesteledtek, de a hóvihar az nem hagyott alább, a vonat meg nem jött. Tisztára elálltak a vonatok. El.
Hát, - mit volt mit tenni, haza kellett menni.
Végül, elindultak gyalog hazafelé, Édesapám, meg a testvérem. Pedig, nagyon messze laktunk.
Mivel az országutat is befújta a hó, a kocsiutakat meg pláne, ezért a síneken, meg a sínek mellett mentek Édesapámék. Méghozzá, széllel szembe, pont.
Azt gondolták, hogy azért állomástól-állomásig, majd csak hazatalálnak valahogy előbb-vagy utóbb. Hiszen, el se tévedhetnek.
De, - nem bírták ki addig. Nem bírták ki hazáig.
Szentkirályszabadjánál, meg Almádi-Öreghegyben, már csak vonszolták magukat elgémberedett lábakkal, de alig haladtak valamit.
Már szinte lefagyott a fülük, meg az orruk, meg még a szemük is befagyott szinte, - aztán még kesztyűjük se volt nekik, a kezük is majd lefagyott, mert olyan borzasztó hideg volt akkor, hogy még a lélegzet is beléjük fagyott.
A testvérem meg még gyönge is volt, kis fiatal fiúcska, még nem vót 13 éves se, a vásárba is csak kiváncsiságbul ment el Édesapámmal, nem azért, mert muszáj volt.
Aztán, ilyen helyzetbe kerültek.
A szegény testvérem, csak sírt meg sírt, meg sírt, meg ordítozott, hogy ,,megfagyunk Idesapám, meglássa", - a könny, már tisztára ráfagyott az arcára, de azért, csak mentek tovább.
Aztán, ahogyan elhagyták Öreghegy után Káptalant, - már végleg nem bírtak tovább menni, és akkor, nem messze a vasút fölött a partoldalban, megláttak egy icike-picike házikót, és egy icike-picike, pislákoló fényt.
Akkor aztán azt gondolták, hogy most meg vannak mentve.
Itt, most, megállnak, és nem mennek máma tovább. Itt, menedéket kérnek.
Valahogyan felkapaszkodtak a partoldalon, és bekopogtattak a házba. Bár, ne tették volna! Bár, ne!
De bekopogtattak.
Aztán, be is engedték őket, aztán még vacsorát is adtak nekik, szívesen. Meg, még beszélgettek is velük.
- Aztán, hova-hova, ebbe a farkasordító hidegben? - kérdezte a házigazda.
- Hát, csak hazafelé tartanánk...- mondta Édesapám.
- Aztán, hunnan gyünnek keetek?
- Hát a vásárban vótunk, onnan gyüvünk...-
- Aztán, mi szépet-jót vettek keetek?
- Venni má, ugyanhogy nem vettünk mink semmit, hanem csak eladtunk...-
- Aztán, mit adtak eee, keetek?
Apámnak addigra, talán a melegtől, talán a barátságos fogadtatástul, talán a literes bögre forralt bortul, - megeredt a nyelve.
Beszélt.
- Az ökreinket adtuk el. Azt. A hízott ökreinket. A szép, hízott ökreinket...-
A gazda, csak ránézett akkor a feleségére, az meg már hozta is a következő bögre forralt bort, a literes bögrében. Apám meg, el is fogadta. A testvérem, az nem.
Őt is szívesen kínálták, de az nem ivott. Se akkor, se máskor. Ő még, nevendék volt. Hanem Apám, az, ivott. Igen. Az volt a baj.
Aztán, sokáig beszélgettek még.
- A pééz, ...a pééz, ...azt megkapta-e keed? - kérdezte a házigazda.
- Meghát. Már hónne kaptam vóna meg. Megkaptam én. Itt van nálam.
- Hát, csak vigyázzon rá keed. Tegye a feje alá, jó helyre, hogy eee ne vesszen...-
Aztán, jót nevettek ezen.
Kínálgatták Apámat, az meg csak iszogatott. A literes bögrével.
Amikor már annyit ivott, hogy béesett az asztal alá, akkor megajánlották nekik az ágyat a szobában, azzal, hogy ott meghálhatnak. Ők, majd elalszanak a konyhában, Idesapámék meg csak pihenjenek nyugodtan.
Aztán, reggel, majd tovább mennek.
De, - nem került rá sor.
Apám, ahogyan ágyat ért, azonnal mély álomba zuhant, elaludt, - de a testvéremre, rájött a szükség, nem tudott elaludni. Ki kellett neki menni.
Ezért, szép halkan lenyomta a kilincset, hogy ne zavarja a háziakat, és éppencsak résnyire nyitotta még az ajtót, amikor meghallotta az asszony hangját:
- Várj, míg elalszanak, aztán akkor. Addig fend meg a kést...-
A testvérem, ijedtében majd összerogyott, de vigyázva becsukta az ajtót, - aztán elkezdte rázni Idesapánkat. De az, nem vót magánál. Nem lehetett felébreszteni.
Hiába rázta a testvérem, nem tudta felébreszteni.
S akkor, mert nem tehetett mást, gyorsan összekapkodta a holmiját, és és szép halkan kilopakodott a pici ablaklukon.
Akkor aztán futásnak eredt. Futott ahogyan csak bírt, sőt, még annál is jobban.
Mint az őrült, úgy futott, hogy Idesapánknak segítséget hozzon.
De sehol senki. Sehol egy lélek. Sehol egy ház, se egy kis pislákoló fény.
Végül, mikor már lélek is alig volt benne, szinte béesett az alsóörsi vasútállomásra. Ott aztán csak azt tudta kinyögni, hogy
- Segítsenek, az Istenre kérem, segítsenek, ...megölik az Idesapámat...-
Hittek az én testvéremnek. Hittek neki. Hittek.
Azonnal hívták a csendőrséget, azok meg jöttek is azonnal. De mire odaértek, már késő volt.
Idesapámat megölték, sőt, addigra, már föl is darabolták...- Isten nyugosztalja szegényt, jó ember vót.
Sose nem felejtettük el a szegényt. Sose. Jó ember vót. Az Idesanyám is azt mondta.
A rohadék gyilkosokat, - hogy soha ne tudjanak nyugodni még haló porukban a földbe se, - azonnal elvitték, bilincsbe verve.
El is ítélték őket. Börtönbe kerültek.
A pénzt is megtalálták, és vissza is kaptuk, - de az Idesapámat, azt nem.
Azt, nem.
Aztán, ugye, jött a háború, gyilkosok meg kiszabadultak. Senki se kereste őket a háború után. Szabadok voltak.
Kiszabadultak, és büntetlenül éltek tovább. Ki tudja merre? Ki tudja, hol?...Nagy az ország, ugye? Fiatalok voltak akkor azok a gazemberek. Talán, máma is élhetnek még.
Ki tudja? ...Ki tudja?...-
Azt kívánom nekik, hogy még a föld se fogadja be őket soha, még az is vesse ki őket magábul,... és, hogy a pokol tüze égesse őket, végestelen végig, örökkön örökké!...Ámmen! ...Ámmen...Ámmen...! -



AZ, SEMMI...

Anna néni, éppen bent volt Borika néniék szobájában, amikor látogatóba mentem hozzájuk
Egy beszélgetés közepébe toppantam be. Leültem Borika néni mellé, és csak hallgattam, csak hallgattam, - egyre dermedtebben.

- Hát, mindenkinek megvan a maga keresztje, igen, - lehet mondani, -
az biztos. Aztán, mindenki azt hiszi, hogy az övé a legnehezebb.
Pedig az mind semmi, - mert az enyim, a legnehezebb. - mondta Anna néni.
Aztán, eltűnődött egy kicsit.
- Igen. Ez így van. Én mondom, így van...Egy este, hiába melegítettem az uram vacsoráját, újra meg újra. Hiába vártam, nem jött haza szolgálatból, pedig pontos ember volt. Mindig pontosan jött haza. Amikor aztán nem jött, tudtam, hogy baj van. Tudtam, ...tudtam. Éreztem én. Le se feküdtem, csak vártam, csak vártam, de hiába, nem jött.
Tudtam én, hogy baj van. Tudtam. Tudtam. Tudtam én.
Hajnalban aztán, csöngetett a rendőrség. Hozták a hírt, hogy az uram meghalt. Hazafelé tartott ippen, a Szalasztó utcán lefelé, - amikor hátba szúrták. Mögéje lopakodott valaki, és egyszerűen hátba szúrták. Az Uram pedig, azonnal meghalt. Azon nyomban.
Később kiderült, hogy véletlen volt. Nem őt akarták leszúrni, hanem egy másik vasutast, akinek ippen ulyan kabátja volt. De engem ez már nem vigasztalt. Meghalt az uram. Meg. Csak úgy véletlenül. Tévedésbül.
Egyszerűen meghalt azért, mert összetévesztették valakivel. Csak úgy egyszerűen. Hallottak már illyet? Hallottak?
Jó ember vót az uram, tisztességes, rendes ember, a légynek se ártott soha. Aztán mégis, egyszerűen leszúrták, mint egy disznót, csak úgy.
Én meg itt maradtam 7 gyerekkel özvegyen, ...igen, - de tisztességgel fölneveltem őket egymagam.
Kenyeret adtam a kezükbe, és taníttattam őket. Igen. Kínkeserves életem volt, - mondhatom, - mindent egymagam csináltam, - de megadtam a gyerekeimnek mindent, amit csak lehetett.
Aztán, mosmeg látják, ugye? Itt maradtam magamra, vénségemre, ugye?
A gyerekeim, amikor már lehetett, külföldre mentek mind, ...én meg, - itt maradtam. Egyedül.
Amikor a gyerekeim, világgá futottak, majd összeszedték magukat, hívtak engem is látogatóba egyszer-kétszer hozzájuk, de nem mentem el. Aztán már nem hívtak. Aztán, már nem is jöttek. Aztán már nem is írtak. Remélem, jól megy a soruk. Nagyon remélem. Isten adja, hogy úgy legyen, hogy jól menjen.
Csak egy gyerek maradt velem, - a legkisebbik fiam. Az, aki mindig velem volt. Nagyon kicsi volt még, amikor meghalt az apja, nem is igen emlékezett rá. Ez a fiam mindig velem volt. Mindig, igen. A legkisebbik kisfiam, az, igen. Az, nem ment el. Az, velem maradt.
Aztán, egy napon, se szó se beszéd, - elvette az Isten.
Azt az egy fiamat, azt az egyetlen szem fiamat is elvette tőlem az Isten.
Nagy volt már, és vitorlázni ment a barátaival, én meg elengedtem. Ki gondolta volna? ...Ki?...Hogy ez lesz belőle...-
Én, nem, az biztos.
Vitorlázni mentek a Balatonra, és elkapta őket a vihar. Igen.
Tudják maguk, hogy milyen a vihar a Balatonon? Félelmetes. Lehet mondani, hogy félelmetes.
Elkapta őket a vihar. A vitorlás felborult. Akkor, azok, a többiek, mind kiúsztak, mind a hárman partra úsztak, a fiam meg nem. Pedig jó úszó volt. Jó. Lehet mondani.
Azt gondoltam én akkor, amikor szóltak, hogy nincs semmi baj, nem lehet baj. Jó úszó volt az én fiam, lehet mondani, - kiúszott az. Ki.
Én, tudom.
Talán máshol jött ki a vizbül partra, - gondoltam, - és elmentem elejbe. Aztán csak kerestem.
Kerestem mindenhol, de nem volt.
Akkor, hívogatni kezdtem. Hívogattam, szólongattam, az én édes fiamat, az én édes gyerekemet. Hívogattam, - de nem válaszolt, - és nem jött elő.
Nem jött ki a partra, nem volt ott.
Egy hétig kerestem őt. Egy hétig rohantam a parton Gyenestől Berényig, mindennap, oda-vissza. Oda, meg vissza. Oda, meg vissza.
Egy hétig kerestem az öbölben, meg mindenhun, de nem lett meg.
Egy hétig sírva, meg sikoltozva kiabáltam a kisfiam nevét, a parton, - de hiába.
Nem lett meg.
Egy hétig kerestem, kutattam mindenhol, a nádas szélén, meg a parton is, meg minden bokorban.
Aztán, egyszercsak megtaláltam. Ott volt. Gondolják el, - megtaláltam.
A nádas szélén, a kövekhez csapdosták a testét a hullámok. Kidobta a Balaton.
Holtan.
Igen.
A kisfiamat, az én drága gyerekemet, az én gyönyörű kisfiamat. Azt.
Kidobta a Balaton.
Igen.
Elvette, - de nem köllött neki.



ÚJRAKEZDÉS...

Azt gondolom, hogy régen a falvakban, - a mi falunkban is, - a családokban, emberségesebb volt az élet, és emberibb volt a halál is.
Ma, közömbösebbek az emberek egymás iránt.
Mintha mostanára megcsappant, vagy kiveszett volna belőlük az együttérzés, és az emberség.
Vissza kellene állítani valahogyan a régi értékrendet, hogy az élet, - élhetőbb legyen.

Meg kellene ismertetni, tanítani, az emberséget és az együttérzést a gyerekeinkkel is újra, mert legfőképpen belőlük veszett ki, - vagy valamiért, mintha nem is lett volna bennük sohasem.
Nem akarunk ,,érezni" mostanában, pedig, nem mindegy, hogy hogyan élünk.
Viharos gyorsasággal múlik az élet, a miénk is, - fogy az időnk, - s egyszercsak oda jutunk, ahová az elődeink. Pont oda, - ha egyáltalán megérjük.
Egyszercsak elkezdünk visszafelé nézni, mert előre már nem lehet. Előttünk semmi sincs, - csak a bizonytalanság, és a halál. Vagy a betegség és halál. Vagy a legteljesebb nyomorúság, és a halál.
Gondolni kellene erre is, - legfőképpen azoknak, akik ma még fiatalok, és gyerekeket nevelnek.
Gondolni kellene arra, hogy milyen gyerekeket nevelnek. Arra is, hogy milyen példát látnak a gyerekek maguk előtt.
Gondolni kellene arra is, - hogy ha a szegény öreg nagypapát, nagymamát, déd-mamát, vagy magányos nénikét a hátralévő rövid kis idejére bedugják egy kórházba, vagy elfekvőbe, vagy az öregek otthonába, szociális otthonba, - akkor, jó esély van arra, hogy rájuk is ez a sors vár majd egyszer.
Ezt látták a gyerekeik, - ezt kapják vissza.
Nem volt idő a mamira, a nagyira, vagy a keresztapára, - de nem lesz majd rájuk sem.
El kellene ezen gondolkodni.

Öreg fát, nem lehet átültetni.
Azt gondolom, hogy az idegen környezet, és a család, a szeretteik hiánya, sokkolja a családból kiebrudalt öregeket. Lehet az új környezet akármilyen jó, - a megszokottat nem pótolja, és valójában talajavesztetté, otthontalanná válnak.
A szeretetotthon, sosem válik igazi otthonná.
S lehetnek akármilyen kedvesek, jók, gondosak az ápolók, gondozók, - a családot nem képesek helyettesíteni.
A változást, szinte mindenki mély megrendüléssel, fájdalommal és végtelen szomorúsággal viseli.
Nem kellettek senkinek.
Ez az igazság.
Van, aki ebbe testileg-lelkileg belerokkan, - hiszen, senki sem így képzelte el élete utolsó éveit, hónapjait, vagy napjait.

Az idős gondozás, ami, lássuk be, nem az állam dolga, - hiába zúdítanánk a nyakába, - hanem a miénk, rengeteg múlik a családon, a család hozzáállásán.
Legyenek bármilyen elfoglaltak, legyenek bármilyen szegények, éljenek bármilyen kis lakásban, vagy kulipintyóban, - ne hagyják, hogy a szeretteik, magukra hagyva, elhagyatva, szomorúan haljanak meg egy kórházi ágyon, vagy egy szociális otthonban.

A napokban, hallottam valahol, talán a TV-ben, vagy a rádióban, hogy mostanában, már arra is kiképeznek kutyákat, - alighanem Japánban, (...hol máshol ugye?...) - hogy magányos öregeket segítsenek.
Nagyon szomorú azonban a tény, hogy ezeken a magányos, magatehetetlen öregeken, - már csak az állatok segítenek. Az emberek, nem.
Az állatok segítenek, az állatok törődnek velük, és az állatok szeretik őket, - akikben több az ,,emberség", mint a közeli hozzátartozókban.

Sokszor hangzik el a figyelmeztetés, de nem jut el igazán a tudatunkig: hogy a magyarok száma folyamatosan, egyre csökken. A lakosság elöregszik, a társadalom széthullik, - az idősek pedig magukra maradnak.
A mai szociális intézményrendszer hiába is erőlködik, nem képes pótolni a valaha jól működő nagycsaládokat, családokat, - pedig igen nagy szükség lenne rá.

"Farkas Péter szociológus által közzétett adatok szerint jelenleg Magyarországon 2,2 millió idős ember él, közülük 450 ezren élnek családban, közösségben.
750 ezer azoknak az idős embereknek a száma, akik párban élnek, - és van 650 ezer öreg ember, aki teljesen egyedül él..."
Igen, de, - hogyan?!...-
Ki figyel oda rájuk?

Az Öregek Otthonában, - az ,,otthonban", ahová sokáig látogatóba jártam a magára maradt takarítónéninkhez, - ismertem egy idős, szép tartású, nagyon zárkózott, méltóságteljes öregurat.
Csak köszönt. Nem beszélt.
Legfőképpen a hallgatásával, és a visszavonultságával tűnt fel.Nem barátkozott senkivel, - és vele sem barátkoztak.
Semmit nem tudtam róla, ahogy más sem, - csak azt, hogy magányos, nem látogatja senki. Soha nem panaszkodott, soha nem mesélt, - inkább olvasott, vagy magányosan sétált. Viselte a sorsát.
Nem adta ki magát, - és a hálátlan gyerekeit sem.
Aztán, egy következő látogatásomnál, - már ott sem volt.
Hazament.
A többiek, - elismeréssel, egyfajta csodálattal, és némi irigységgel beszéltek róla.

Kapott egy értesítést az Otthonban, hogy előkerült a kutyája, - és akkor, hazament. Igen.
Fogta magát, és egyszerűen hazament.
Sokan, meg volt botránkozva ezen, hiszen az otthonba bekerülni, nagyon nehéz volt, - vissza pedig szinte lehetetlen. Mégis hazament.
Haza, - a valaha jobb napokat látott, mára már roskadozó, elhanyagolt házába. Az volt az igazi otthona, nem a szociális otthon.
Már, nem volt magányos, nem érezte magát annak. Előkerült a kutyája. Ezért, - feladva mindent, - kiköltözött az öregek otthonából.
Tudta, hogy egyedül lesz, - azt is, hogy a kutyája, majd nem lesz képes arra, hogy adjon neki egy pohár vizet, ha beteg lesz, - ahogy arra sem, hogy lefogja a szemét, ha meghalt.
Tudta ezt, és számításba vette.
Mégis hazament, - mert, több mint egy év után, hazakerült a kutyája.
A kutyája, - akit nem hagyhat cserben, akit nem hagyhat magára.
A kutyája, akit elloptak, de visszatalált. Hazament hát ő is, - ha a kutyája hazatalált.

Tudta, hogy a gyerekei nem fognak jönni, ahogy eddig se jöttek, - de talán jön majd néhány levél. Ki tudja? Ki tudja?
Hazament hát.
Őt, cserbenhagyták, - de ő nem hagyja, nem hagyhatja cserben a kutyáját. A kutyáját, aki hazatalált, a kutyáját, - aki őhozzá talált vissza. Őmiatta, őérte.
Sok mindent megéltek együtt. Értették, és szerették egymást.
Biztos ad az Isten nekik együtt még pár szép napot.
Talán, hetet is, vagy hónapot, - mert az, jó lenne. Nagyon jó lenne.
Ki tudja?
Ki tudja?
Évet már nem, az biztos. Évet, nem.
Pedig, de jó lenne még egyszer, - csak egyszer legalább! - látni a barackfavirágzást tavasszal, a saját portáján. Otthon. Meg a hársét,... - a bimbós hársét a veranda ablak előtt. Igen, - azt nagyon szeretné.
Egyedül lesznek a kutyájával, igaz, - de nem baj.
Az se baj. El lesznek ők ketten abban a hátralévő kis időben, egyedül is. Nem szorulnak senkire. Meglesznek magukban. Nem baj. Értik ők egymást, meg szeretik is.
A gyerekei nem fognak jönni, az biztos. Eddig se jöttek, ezután se fognak, ki tudja, miért?
Ki tudja?...-... de nem baj, mindegy már az is.
Sokat gondolkodott rajta, különösen az utóbbi időben, de nem jött rá, hogy miért hidegültek el tőle a gyerekei.
Talán, valamit, nagyon elvétett egykor, - de hiába töprengett, nem tudta, nem jött rá, hogy mikor, és mit.
Talán, mindegy is erre a kis időre, - ahogy minden más, ez is mindegy már.
Vége van.
Vége van mindennek.

- Hanem, a barackfavirágzás,...az jó lenne. Az, nagyon jó lenne. Azt, még egyszer, csak egyszer legalább, szeretné látni.
Meg még a bimbós hárs, ugye,... - aminek az illata nemcsak az udvart tölti be, hanem az egész falut. Talán még az egész világot is. Jó lenne még egyszer,... utoljára...-
Igen, jó lenne megérni,... jó lenne mégegyszer látni, és érezni az illatát.
Talán az Isten, - ...megadja neki.
Talán az Isten időt is ad, meg erőt is, - nemcsak akaratot, kívánságokat, és álmokat...-
Ki tudja?
Ki tudja?
Telnek a percek, ...múlik az élet...-

,,Kemény vagyok, és omló por vagyok,
nem olvadok, és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen..."
( Nemes Nagy Ágnes )




KETTEN MARADTAK...

,,A szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik..."
(Bibliai idézet Pál 1. Levele a Korinthusiakhoz 13, 4-8.)

Bizony, nagyon jó lenne hinni, - hogy szeretet soha el nem múlik. Azonban, ez így nem igaz.
Sajnos, sok helyen láttam éppen az ellenkezőjét. A szeretet, ha nem ápolják, igenis elfogy, vagy elmúlik.
Meglehet azonban, hogy azért múlik el, - mert nem is igazi szeretet volt, - csak annak hitte az ember.

Ismertem az otthonban, - nem nagyon közelről, - egy idős, házaspárt. Törődtek egymással, csendes, meleg szeretettel.
Nagy volt a bánatuk, gyakran sírtak, - és nem lehetett őket ilyenkor megvigasztalni.
Sokáig nem nyíltak meg, nem beszéltek. Amikor végre beszélni kezdtek, - alig értettem meg.
A néninek, régóta nem volt meg a műfogsora, - elvesztette valahol, és sose került elő, - de volt pár foga, és alighanem éppen attól a megmaradt pár fogtól, - rettenetesen pösze volt szegény.

- A szaját húszom, ész vélem,... az enyim, a szajátom, meg az ő szaját, húsza ész véle, mégisz.... Hát moszt asztán itt vagyunk. Mégisz. A szaját húszunk ész vélünk, mégisz. Mégisz kifosztott, cúfszágra minket...- mondta a néni, sírva.
És, csak fogta, fogta és gyömöszölte a férje kezét, - aki nem szólt egy szót se, csak lehajtotta a fejét és sírt. Talán többet, mint a felesége.
Szinte, mindig sírt.
Néha együtt sírtak,- néha meg külön-külön.
Se vigasz, se remény. A dolgokon, már nem lehet változtatni. Így marad minden a halálukig, - ami, valószínűleg nem lehet nagyon messze.
Bele fognak pusztulni a szomorúságba.
Hogy a szomorúságnak, milyen elveszejtő mély bugyrai vannak, azt csak azok ismerhetik, akik maguk is voltak már reménytelenül szomorúak.
A szomorúság, - fáj. A szomorúságba, - bele lehet pusztulni. A szomorúság öl.
Nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, - az is öl, - az is elég.

Az idős házaspár egyetlen öröme egy gyönyörű kis papagáj volt. Fogalmam sincs róla, milyen fajta lehetett, de, nem is volt fontos.
Szerették, - az volt a fontos.
Sőt, nagyon szerették, egy percre se szakadtak el tőle, - mindig magukkal hurcolászták a kalitkáját, meg a takaróját, még a parkba is.
Leültek szép csendesen egy padra, középre tették a madarat, és fölötte, megfogták egymás kezét. Hallgattak.
A papagáj pedig, beszélt. Igen, beszélt. Teljesen érthetően.
Igaz, csak egyetlen szót mondott, de azt gyakorta, és nagyon érthetően:
- Bammeg...-
Órákig ültek így. Fogták egymás kezét, - és hallgatták a papagájt.
- Bammeg...-
Néha, emlékeztek, és ilyenkor, amikor visszaröppent a múlt, - egy kis időre elfelejtettek mindent.
Néha pedig, egy kis időre, amikor találtak valami újabb és újabb mentséget a gyereküknek, - megbocsátottak neki mindent. Még azt is, hogy idekerültek.
Mert ilyen a szülő.
Igen, - ilyen a szülő.
Még azt is megbocsátották, hogy a fiúk, az egyetlen fiúk, kicsinyenként elkunyerálta a nehéz munkával megkeresett pénzüket és vagyonkájukat, majd nagyhirtelen elpazarolt mindent, - aztán pedig kirugdosta őket az életéből. Feléjük se nézett többé.
A két öreg, amikor éppen nem sírt, emlékeket idézett, - és ilyenkor egymás szájából kapkodták ki a szót.
- Bammeg...- mondta a papagáj, majd megismételte.
- Bammeg, ...bammeg...-
- Húbammeg,...húúú, - gondolta az asszony, - de istenverte, gonosz a világ!...Meg az emberek, meg a gyerekek. Húbammeg,...húúú...-
Aztán, hirtelen sírvafakadt megint, és a férje is csatlakozott hozzá.

Néha aztán, egy másik napon, - megint nem számított, hogy a fiúk mit csinált, milyen ember volt. Mert ilyen a szülő.
Néha, nem számított, hogy méltatlanra pazarolták a szeretetüket, és az egész életüket.
Néha, semmi sem számított. Mert ilyen a szülő.
Néha, mentségeket kerestek a semmirevaló gyereküknek, és reménykedtek. Mert, - ilyen a szülő.
- Bammeg...- mondta a papagáj.
Megbocsátottak, és reménykedtek. Reménykedtek tovább. A gyerekük volt.
Mit tehettek volna?
Néha, nem számított az sem, hogy milyen sebeket okozott a fiúk, - nem számítottak ezek a soha be nem gyógyuló sebek. Semmi sem számított.
Néha, készek voltak a megbocsátásra, kibékülésre, arra, hogy a keblükre öleljék, - de nem volt rá szükség. Nem jött, és nem kért tőlük bocsánatot az, akinek kellett volna.

Az ember minden emléket haláláig magában hordoz. A jót is, meg a rosszat is, - az utóbbi, nagyon nehéz teher, ha sokáig cipeljük, összeroskadunk alatta.

- Montam neki, amikol piszi volt,...- sírt fel újra az asszony, - montam neki, ...kiszfiam, édeszem, életem, szépszégem, fényesszégem,... - ő meg moszt aszondja, marsz innen vén tehén, marsz. A szaját húszom ész vélem,...a szaját húszom, ész vélem, meg az övé isz,...az ő véle isz...-
Kövér könnyek peregtek a szeméből, és hangosan szipogott.
- Bammeg...- mondta a papagáj.

Néha azonban, csak az számított, hogy azt hitték, - mert képesek voltak elhitetni magukkal, - hogy szereti őket. Mert ilyen a szülő.
Újra és újra elhitték, - elhitették magukkal, - hogy mégis szereti őket.
Akárhogyan is van, akárhogyan is volt, - meg bárhogyan is lesz, - mindezek ellenére, és mindenek ellenére, - szereti őket. Igen.
- Bammeg, ..- mondta a papagáj, és ő, - jobban tudta. Ráhagyták.
- Húbammeg,...húúú, - gondolta az asszony, - de istenverte, gonosz a világ!...Meg az emberek, meg a gyerekek is. Húbammeg,...húúú, már élni se érdemes...-
Fogták egymás kezét, és nagyokat sóhajtottak.

Sajnáltam őket, - rajtuk, már sem segít semmi. Ők, mindig sírnak, amíg csak el nem szenderülnek. Sírnak, - a sírig.
Annyira mély a seb.

Nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, az is elég, - a szó is öl.

Az öregek története, - ahogy a többi öreg emberé is, nem csupán story, - hanem sajnos, maga az élet.
Nem lehet tudni, hányan cipelik magukkal az életük levethetetlen terheit, s hányan fekszenek napról-napra megkeseredett lélekkel az ágyukba, majd a sírjukba.

Az ember, amikor a gyerekét, vagy gyerekeit féltőn felneveli, szeretgeti, és mindent, de mindent megtesz értük, megad nekik, - valahogy természetesen abban is bízik, hogy rá is gondjuk lesz a gyermekeinek, ha majd egyszer megöregszik.
Sajnos azonban, nagyon sok ember van, aki hiába reménykedett, - és hiába is reménykedik ebben.
Megrokkanva, megroggyanva, anyagilag kifosztva, - ősz fejjel, és elesetten, valahogy mindenki megfeledkezik róla. A család, a világ, - minden, és mindenki.
Legelőször, éppen a gyerekei.
Aztán a távolabbi rokonok.
Aztán az ismerősök.
Majd az egész világ.
Bárki volt is, bármit tett is, bármi fűződik a személyéhez és a nevéhez, - vége,... elfelejtik.
Egyszercsak elfelejtik. Senki se nyitja rá többé az ajtót.
Elásták.
Él még, - de minek? Elásták rég.
Az egykor dédelgetett gyermeknek nincs már szüksége szülőkre.
Látni se akarja őket, tudni se, hallani se akar róluk többé. Azt is el akarja felejteni, hogy léteztek valaha.
A világnak sincs szüksége rájuk. Amit adni tudott, azt már rég odaadta mind. Már, semmije nem maradt, amit adhatna. Mostmár, ő se kell.
Mások jönnek, újak jönnek. Ami régi, és aki régi, azt el kell temetni.
Így ismétlődik minden, - és egyszer majd eljön az idő, amikor a gyerekeink gyerekei se kellenek senkinek.
De, - miről is szól az élet?...Ez, itt, - nem a földi paradicsom.

Az öregség, az életnek az a része, amire senki se akar gondolni. Az, amit már senki, észre se vesz. Mintha ott se volnának.
És aztán egyszercsak, egy idő után, - már tényleg nincsenek is ott.
Már, nincsenek ott.
De, felváltják őket, - megint mások. A következő nemzedék. Meg az utána következők.
Azok, váltják őket, - akik nem is akartak tudni róluk, sem életükben, sem halálukban.
Azok, akik nem akartak törődni velük, - mert éppen mással voltak elfoglalva.
Éppen, a saját sírjukat ásták, vagy ássák, - és talán nem is tudták, nem is tudják, - de egyszer, majd ugyanígy végzik ők is. Kirekesztve, elfelejtve. Elásva.
Számtalan példa van rá, - ...nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, az is elég,... - az is öl.
Vagy elfelejteni, örökre elfelejteni,...az is elég.
- Bammeg...- hallom a papagájt.
- Bammeg,...igen, bammeg!!...- gondolom én is feldúltan, megrendülten, - sőt, gondolok ennél sokkal csúnyábbat is.
HAJÓTÖRÉS...

,,Az öregség, - egyfajta hajótörés"...- mondta, Charles de Gool.
Biztos tudhatta, - voltak erről saját tapasztalatai.
Ő is, és még sokan mások a nagyok közül is, - így élhették meg az öregségüket.
Gondoljunk csak Napóleon végnapjaira, Elba szigetén.
Ki volt?! - ...és kivé lett? Mivé lett?!...-
Vagy, ugye Charles de Gool, - aki maga is ,,száműzöttként" élt idős korában, a ködös Angliában.
Nem véletlenül nevezte az öregséget, egyfajta hajótörésnek. Pontosan tudta azt is, hogy ez a fajta hajótörés, végzetes, halálos.
Nincs segítség.
Nincs mentőcsónak, - és nem jön egy árva bárka sem.
Vége.
Azt gondolom, gének, alkat, és sors kérdése, hogy ki meddig, hány éves koráig él, és hogyan!
De az, hogy kinek, milyen az öregsége, - az nagyban függ a saját, privát szerencséjétől is.
Meglehet, hogy a régiek ellenállóbbak voltak, mint mi vagyunk. Szívósabbak voltak nálunk, - talán amiatt is, hogy rendszeresen végeztek fizikai munkát, és nem ültek a fenekükön annyit, mint mi, - pl. esténként a TV. előtt.
Mi, sokkal puhányabbak vagyunk az elődeinknél.
Ők, tették a dolgukat, ameddig csak bírták, - és nem érezték magukat feleslegesnek, haszontalannak, és tehernek a család nyakán.
Kirekesztettnek se érezték magukat, - mert benne voltak a mindennapokban, részt vettek benne.
A gyerekeik pedig tudták, és teljesítették a kötelességüket.
Más volt akkor az élet.
Régen az öregek is, - türelmesebbek voltak, mint mi.
Ha betegek voltak, ha megnyomorodtak, - nem igen lázadoztak a sorsuk ellen. Elfogadták.
Megszokták idős korukra, hogy mindent el kell viselni, - mindent ki kell bírni.
Ki is bírták, - nem lázadoztak.
Viselték méltósággal mindazt, ami jött, - amit rájuk mért a sors.
Igaz, - legtöbbször ott állt a hátuk mögött a családjuk, tisztelettel, szeretettel, - és a természetes segítőkészségükkel.
Ma, ez, - csak keveseknek adatik meg.
Mert, ma sok mindenre jut ideje a fiataloknak, - de az öregekre nem. Az öregekre, nincs idő.
Igaz, gyerek se kell, - arra sincs idő.
A karrier, a munka, a pénzkeresés, a személyes siker, a szórakozás, sokkal fontosabb mindennél, - gyerekre, és öregre, nincs idő.
Tényleg nincs idő.
Kérdés azonban, hogy mi lesz később, ha majd ők öregszenek meg?
Ki ad majd nekik egy pohár vizet, vagy ki tolja alájuk az ágytálat, ha betegek lesznek? Egy robotápoló talán?
Ki tudja? Ki tudja?
Azt olvastam valahol, hogy a japánok már dolgoznak rajta, - sőt, lehet, hogy mára, már fel is találták.
Nem tudom.
Robotápoló?
Hát, nem tudom, - nem is tudom.
Robotápoló?
Mi lesz akkor az elmagányosodott lelkükkel?
Ki öleli meg őket, ki mosolyog rájuk?
Ki mondja el nekik, hogy mennyire fontosak?
Ki ad nekik jó-éjt puszit, - és ki zárja le a szemüket, ha örökre elmentek? A robotápoló talán?
Ennyire elembertelenedett volna a világ?
Hát, nem tudom, - nem is tudom, - de borzasztó ebbe belegondolni!

Régen, ez másképpen volt.
Faluhelyen, - kispadok álltak a házak előtt, hogy az öregek, amikor elvégezték a dolgukat, kiülhessenek egy kicsit pihengetni, meg beszélgetni.
Elmondták egymásnak bújukat-bajukat, vigasztalták egymást, - elmondták az örömeiket is, - és együtt örültek, meg hálaistenkedtek, - vagy éppen sóhajtoztak, ha nem volt elég eső, vagy megdöglött a borjú, vagy elesett a Rézi néni, és eltörte a lábát,...stb.
Aztán, pedig, gyönyörködtek egy kicsit az őket körülvevő világban.
Tehették. Nem voltak belőle kirekesztve.
Nem.
Benne éltek.
Ismertek mindenkit, és őket is ismerte mindenki.
A járókelők megálltak beszélgetni egy kicsit velük, - a jó szó nem kerül pénzbe, ugye, és fáradtságba sem.
Mára, - másképpen van minden.
Rég nincsenek kispadok, a falvak is elnéptelenedtek, - aki tehette, a városba ment. Az ott élő öregek pedig, - kevés kivétellel, - magukra maradtak.
Az öregember, nem fontos, - a tudása elavult, nem használható semmire. Az örökös idő, meg pénzhiány miatt, az öreg ember, nem ér semmit.
Már csak nyűg a családja nyakán.
Meg, nyűg a társadalom nyakán, az állam nyakán.
Jobb volna, - ha már nem volna.
Nem tud alkalmazkodni a megváltozott világhoz, - de, a világ sem tud alkalmazkodni hozzájuk.
Az öregeket kirekesztik az életből, a társadalomból, a családból, és egyszercsak, - szinte már emberszámba se veszik őket.
De ettől, - ma még, - görcsbe rándul minden jóérzésű ember lelke.

És Te? ....Te, hogy képzelted el?
Neked, milyen lesz az öregséged?
Számodra, mit hoz majd a Veled is elrohanó idő?
Egyedüllétet? Bezártságot, elborult elmét, magányt, szegénységet, nyomorúságot, nélkülözést, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat?
Érzelmi nyomort? Kiszolgáltatottságot? Szeretetlenséget?
Ki tudja?
Ki tudja?
- Bármit hozhat, - bárkinek, - nekem is, és Neked is.

Ő, MÁR NEM Ő VOLT,...
A világa, és az álomvilága, - ahogy az élete is, - mindenkinek egyéni, - sajátos.
Egyszer, egy forró, nyári délelőtt, amikor megint az otthonba érkeztem, az ismerőseim, - akik sokan voltak már, - a parkban ültek a padokon, és bámészkodtak. Ki erre, ki arra.
Volt mit bámulni, az igaz.
Jani, - az intézet, kissé ,,lökött" mindenese, - éppen a fák között szlalomozott a biciklijével.
A nyereg mögött, a bicikli csomagtartóján ült, - ahonnan alig érte el a kormányt, - mivel a nyergen, éppen az ikertestvére ült.
Éppen, és mindig.
Az ikertestvérét különben, csak Jani látta. Más nem.
Néha beszélt hozzá, néha mesélt neki, néha pedig hangosan ordítozott vele, - vagy mérgében jó nagyot húzott a fejére.
Most, - nem. Most éppen nem bántotta. Most, csak azt ordította, hogy:
- Húúúzd fére a fejed, Húúúzd fére!!...Húúúzd, húzzad máááá, bammeg!!!...-
Hirtelen elhallgatott, - a testvére, biztos nem húzhatta ,,fére" a fejét, - mert a következő pillanatban Jani elvágódott, a bicikli meg ráesett.
Azonnal elkezdett káromkodni, sebesen és cifrán, - majd lesöpörte az ikertestvérét a bicikliről.
Mert az, úgy látszik, - nem esett le magátul.
A földön, egy darabig még ordítozott, de hamar lecsillapodott, felállt, szépen leporolta a térdét, felemelte a kerékpárt, és tolni kezdte.
- Nem. Mondtam, hogy neeem. Te, erre többet erre fő nem űűsz,...abbbiztos,...- mondta mérgesen.
Később, mégiscsak megbékülhetett, mert újból felült a biciklire, - és megintcsak a csomagtartóra.
Nyilván azért, mert előtte a nyergen, - a testvére ült.
Utána már csöndben voltak, megbékültek, és eltűntek a fák között.

Aztán, jött valaki más, - akkor azt néztük.
Jött egy cifrán öltözött kövér asszony. Nem ismertem, - talán sose láttam még.
Ezüstszínű cilinder volt a magasra tartott fején. Vonult a parkban.
Vonult, nem ment, - mint más. Vonult, feltartott fejjel.
Nem látott meg senkit, nem ismert meg senkit. Nem nézett sehova.
Aki köszönt neki, annak se fogadta el, nem köszönt vissza, - lehet, hogy meg se hallotta. Mással volt elfoglalva.
Senki se értette ezt, - mert máskor, nagyon kedves és barátságos volt mindenkihez.
Azonban,. mintha egyik napról a másikra, - teljesen elborult volna. Senkit se akart megismerni, elfordult mindenkitől. Magába zárkózott, és más emberré vált.
Egyszerre minden elveszett belőle, ami valamikor, - még tegnap is, - megvolt. Benne volt.
Mára, - más lett.
Minden, végképp elveszett belőle, - ami valaha megvolt.
Ő, - már nem ő volt.
Különben, nem volt nagyon idős, - de nagyon beteg volt. Állandó odafigyelésre, és gondozásra szorult.
Az erős csontritkulása miatt, sok törése volt, gyakran esett el, emiatt, sokszor volt kórházban, - de mindig felépült, az örökösei legnagyobb bánatára.
Jómódú volt, - és a vagyonát megtartotta, nem adta ki a kezéből. Pedig, - nagyon várták. Nagyon ácsingóztak utána.
Amikor éppen kórházba került, olyankor mindig, azonnal berohantak hozzá a rokonai, megnézni, - hogy él-e még?
Él-e még?
Élt...- És akkor, azonnal lehervadtak.
Élt, igen. Sőt, - élni is akart. Hatalmas élni-akarás volt benne.
Rendszerint, azzal engedték haza a kórházból, hogy már nincs sok ideje hátra. Ő azonban rácáfolt erre, - mert mindig felépült.
Hazajött, aztán, szép lassan összeszedte magát, -... csak azért is összeszedte magát, - rendesen evett, és mozgott is eleget, amikor már tudott, amikor már lehetett.
Szeretett élni. Akárhogyan is, - de élni.
Mindent megtett ezért.
Türelmes volt, - leküzdte a fájdalmakat. Összeszedte magát.
Elindult, - és gyakorolt. Újra tanult járni.
Később pedig, rendületlenül rótta a kis köröket a parkban, a járókeretével. Aztán, nagyobbakat, majd még nagyobbakat.
Megerősödött, összeszedte magát. Igen.
Élni akart, - a hozzátartozói legnagyobb rémületére.
Évek teltek el így.
Aztán, hirtelen, valami megváltozott, - mintha a szelleme, vagy a lelke hagyta volna el. Más lett.
Ő, - már nem ő volt, hanem valaki más.

Most, bár tűzött a nap, - hatalmas fekete esernyőt húzott elő a hóna alól, kinyitotta és a feje fölé, a cilinder kalapja fölé tartotta. Úgy ment tovább.
Bár, hogy ment, - az, túlzás. Nem volt nála a járókeret, amelyet korábban egy pillanatra se hagyott el.
Mivel, enyhe csípőficama is volt, nemcsak a törései, - kacsázott inkább, nem járt.
Mindenki őt nézte, döbbenten, - ő meg csak ment tovább. Rá se nézett senkire, csak ment tovább.
Akkor, már valahogy éreztük valamennyien, akik láttuk, - hogy baj van. Nagy baj van.
Ő szegény, nem. Ő, nem vette észre.
A lelke, a szelleme, elhagyta őt. Szárnyalt valamerre. Ő azonban, nem tartott vele. A teste, visszahúzta.
Csak ment, csak ment.
Aztán, gondosan összecsukta az ernyőt, majd megkapaszkodott a levegőben, és nagy lendülettel fellépett valamire, talán a nem létező kocsira, vagy hintóra.
Akkor esett el. Hatalmas csattanással, és hatalmas ordítással.
Öreg csont, könnyen törik, - és nehezen forr.
A combnyaktörésbe, fél év múlva belehalt. Hozzátartozói legnagyobb örömére.
Csak abban reménykedem, - hogy talán, nem is tudta. Hiszen ebből a világból, a lelke, és a szelleme, már korábban távozott.
Ő, - már nem ő volt.
Már minden elveszett belőle, ami valamikor megvolt.
Már minden, végképp elveszett belőle, - ami valaha megvolt.
Ő, már nem ő volt...
VILLON:
(Apró képek balladája):

,,Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az új tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom az urak nyakdíszét,
Tudom, melyik ruha mi szerzet,
Tudom, ki gazdag, ki cseléd,
Tudom, mely fátyolt kik viselnek,
Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
Tudom, tortán él sok piszok,
Tudom, mely csap mily bort ereszthet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom ló s öszvér erejét,
Tudom, mit érnek , mit cipelnek,
Tudom, pénz szava szép beszéd,
Tudom, hol mérik a szerelmet,
Tudom, mit higgyek a szememnek,
Tudom, Róma mit alkotott,
Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok..."



RÉGI És ÚJ TRAGÉDIÁK...

Alacsony, szomorú tekintetű öregasszony volt Annus néni. Nem igen beszélgetett senkivel, inkább magányosan sétálgatott, vagy olvasott, - és magányosan töprengett.
Egyszer, - miközben Borika nénire vártam, aki éppen fodrászhoz ment, - leült mellém a padra, és mégiscsak megszólalt.
- Hát, tudja aranyom, nagy úr az én fiam, nagyon nagy, az a baj.
Szégyell engem, az a baj, ...az apját is szégyellette...- mondta sajnálkozva a néni.
Nagy úr az én fiam, az a baj... régen is az volt, meg most is az. Még az is lehet, hogy ösmeri. Igen. Helyettes miniszter, most még, - de egyszer, biztosan az lesz. Miniszter....-
Kíváncsian nézett rám, és mondta a fia nevét is, - hogy mit szólok hozzá. Nem ismertem sem a nénit, sem a fiát, - hát, nem szóltam semmit.
- Mondom, nagy úr az én fiam, nagyon nagy, - ami nem is lenne baj, ugye, mi is akartuk, hogy az legyen, ne a két kezivel keresse a kenyerit, mint mink. Ugye? Taníttattuk, majd bele szakadtunk, és mindent megadtunk neki, amit csak akart. Élte világát, mi pedig, még a kenyeret is megvontuk magunktól, hogy neki jobb legyen.
Tanult, amit csak akart, meg ameddig csak akart. Aztán, látja mi lett belőle, ugye?...Így hálálta meg, vénségünkre kirúgott bennünket az életéből. Az.
Hallott má illyet, aranyom? Hallott má? Az apját a sírba kergette a lelketlen, én meg mostan itt vagyok, látja? ...Ű meg, éli a világát. Az. Ezzel hálálta meg...-
A néni, hosszan elmerengett, - messzire nézett. Nyelte a könnyeit, - aztán folytatta.
- Mink, az urammal, a kétkezi munkánkkal értük el azt, amink van. A saját kétkezi munkánkkal. A szüleinktül se kaptunk semmit a jó szón kívül, ugye. Nem vót mibül. Ugye. Szegények vótak azok is, nyócan vótunk testvérek, - a kilencedik meg, nem is vót a rokonunk, de azér főneveltük. Azt mondta az édesapám, ahol nyóc gyereknek jut ennivaló, - ott a kilencediknek is jut, aztán úgy lett.
Sokáig vót nálunk, - aztán, amikor már nem nálunk vót, akkor is mihozzánk járt haza.
Ez, - a kilencedik, a Galamb, - a szomszédasszonyunk gyereke vót, aki meghót, - azé, akinek az urát elvitték 14-ben a háborúba. Igen.
Mintha máma történt vóna, úgy emlékszem rá. Asse tudtuk, ki a gyerek apja, de még az anyja se tudta. Csak az vót biztos, hogy ki, nem. Mer az ura nem, az biztos.
Máma is emlékszem a szomszédasszonyra, sudár, fekete, bogárszemű asszony vót. Igen.
Aztán mikor elment az ura, akkor ugye, magára maradt, nem vót senkije, nem vót kenyérkeresője, az ura meg semmi nélkül hagyta itt. Ugye?
Hát, mit csinálhatott vóna, - azt adta amije vót neki. Ugye. Szép vót, nna, aztán a módos gazdák, mindig ott sündörögtek körülötte. Nagyon szép asszony vót. Azér.
Aztán, hugyan, hugyan se, - eccercsak megtörtént a baj, - mer úgy maradt. Hogy kitül, vagy kitül se, azt nem lehetett tudni. Ugye. Ű se tudta.
Eccercsak megszületett a szép leánygyerek. A Galamb. Hát, mondhatom, nagyon szép volt a lelkem. Igen. Lehet mondani, nagyon szép volt.
Aztán, ezzel egy éhes szájjal több lett, - a szegény szomszédasszony nem tudott felhagyni azzal az élettel, amibe a gazdák belevitték űtet. Pinceszerekre járt, aztán, - bár halottakról, vagy jót, vagy semmit, - hát Isten bocsássa meg, azt mondják, hogy a pinceszereken meztelenen táncolt, a gazdák meg fizettek neki érte. Meg másért is. Ugye...- Hát így vót. Így.
Aztán, egyszercsak megint megtörtént a baj. Megint úgy maradt.
A szegén, elkezdett hervadozni, meg kornyadozni, fonnyadni, mint egy virág, ...és aztán, szegén, nem ment az má többet sehova. Ágynak esett.
El is feledték, senki se törődött vele. Még a gazdák se. A rosseb a husukat, ugye. Addig jó vót, amíg szép vót, de aztán má nem köllött. Én még pici vótam akkor, de emlékszem rá. Jól emlékszem.
Az anyám átküldött hozzá mindennap, hogy vigyek neki ezt meg azt, meg, hogy nézzem meg.
Aztán egyszer má nagyon rosszul vót, és anyám azt mondta, fussak az orvosér, de ezen nyomban, mer mingyá meghal. Nem ű, hanem a szomszédasszony, a bogárszemű.
Én meg futottam, ahogy csak bírtam, mer se busz se vonat nem vót, az orvos meg 8 kilométerre vót a városban, - de azér odataláltam én. Oda.
Jött is azonnal, amikor mondtam neki, hogy baj van.
Aztán, hogy mit beszéltek, mit se az édesanyámmal, azt nem tudom, mer engemet kiküldtek, ugye, - de attul kezdve, minden héten kigyütt az orvos. Pedig, még fizetséget se kapott, mert nem vót mibül, ugye, idesanyámtul meg nem fogadta el.
Csak gyütt. Nem ulyan sokáig kellett neki gyünni. Ugye.
Egyszercsak anyám aszondta, maradj itt vele édes lányom, mer már nem sok van neki hátra. Hát aztán én, ottmaradtam. Ott.
A Gizella néni, akkor már nem evett, nem ivott, csak sírt a fájdalomtól, nem is beszélt énvelem.
Hanem egyszercsak megszólalt mégiscsak, és azt mondta:
- Meghalok,... jajistenem, meghalok, - mond meg idesanyádnak, hogy meghalok. Csak ezt, ezt a szegény kis galambot sajnálom itt hagyni, mi lesz vele, ...mondd meg idesanyádnak, mi lesz vele...-
Én aztán megmondtam, hogy a szomszéd néni meghal, de sajnálja a galambot itt hagyni, mi lesz vele...-
Édesanyám meg csak sóhajtozott.
Aztán, másnap, megint megszólalt Gizella néni, és akkor azt mondta, hogy nem bánja, ha meghal. Má, nem bánja. Jobb lesz neki. Úgy se mert vóna az ura szeme elé kerűni.
Megint eltelt egy-két nap, akkor meg aszondta, - hogy kár volt megszülni azt a kis galambot. Kár. Nagy kár, mer mi lesz most vele.
- Próbáltam én mindent, amikor most is úgy maradtam, - mondta, - de nem vót pénzem eltetetni, így meg nem ment el, magátul.
Próbáltam én mindent, még a muskátli gyökeret is, de nem ment el. Nem. Aztán ittam szarkalábteát, meg leánder levelet, - utána meg ugráltam le a padláslétráról, aztán meg az ól tetejéről, - de akkor se. Nem ment el, nem.
Aztán akkor a drótot próbáltam,....merthogy horgolótűm nem volt, ugye, jaaaj. Jaj, nekem. Jaj. Akkor aztán elment. El.
Én meg most utánamegyek. Megvert az Isten engemet, de rá szógáltam. Csak ezt a kis galambot sajnálom. Ezt,... mondd meg idesanyádnak...-
Én meg, megmondtam, hogy sajnálja a galambot. Meg.

Amikor az orvos jött, akkor azt hittem, hogy meggyógyítja, és minden rendben lesz, de nem, Akkor sem.
Máma má tudom, hogy nem lehetett. Azér.
Szegény asszonynak, szörnyű fájdalmai voltak, - és szörnyű szaga volt. Bomló vér, rothadó seb, és genny szag vót körülötte. Az.
Borzasztó vót..
Egyszer, - sose felejtem el, - egy éjjel nagyon nyöszörgött, odaültem hát az ágya szélire, fogtam a kezét neki, és sírdogáltam vele, mer mit tehettem vóna mást? Ugye?
Aztán egyszercsak elhallgatott, azt hittem, elaludt, ezér, én is lefeküdtem. Reggel meg, hiába keltegettem, nem ébredt föl. Tudtam, hogy meg van halva.
Csak néztem, csak néztem, - de nem féltem tűle. Életében nem ártott az senkinek, minek féltem volna?
Gondoltam, jönnek majd a halottnézők, imádkozni, - ezér rendbe akartam tenni az ágyát, meg űtet, és fölemeltem a dunyháját. Hát aranyom, amit én akkor láttam, azt sose felejtem el.
Azt nem.
Íletemben nem láttam még ulyat.
A szegénynek, a szemérmes testéből, meg a köldökéből, csak úgy hömbölögtek ki a kukacok...-
- Boldodságosszűzmária...- nyögtem.
- Így volt, emmá így volt, ha hiszi aranyom, ha nem,...de nem ám a leánder levéltül vót ez, azt én is ittam, de nem használt.
Én minden gyerekemet, a bábaasszonnyal tetettem el, az legalább biztos vót, meg tiszta is vót, amennyire köllött, ugye. Csak ezt az egyet nem tetettem el, pedig meglehet hogy ezt az egyet köllött vóna, a többit meg nem, a rosseb se tudja, ...- mert ezzel az eggyel aztán megvert engem az Isten, lehet mondani. Meg az apját is, ugye.
Hanem, a Gizella nénire visszatérve ugye, az a dróttul vót ám, nem mástul. Merhogy talán rozsdás lehetett. Isten tudja.
Amikor meghalt szegény, az édesapám, meg az édesanyám, persze, hazahozták mihozzánk a kis galambot, mer ahol nyolc gyerek elfér, ott ugye, a kilencediknek is elfér, azt mondták.
Aztán, a temetés után, hosszú idő múlva, egyszercsak hazajött az ura a szegény Gizella néninek, pedig má senkise várta, - de ám,... üres házat talált.
Ugye.
A Gizella, akkor már rég ee vót temetve. Szegény. A Galamb meg minálunk vót, ugye.
Aztán, nehogy mástul tudja meg az igazat az ura, nehogy a falu, meg a rossz emberek, ugye, az ín Idesanyám, meg Idesapám, elmondták neki, őszintén.
Beinvitálták mihozzánk őtet, aztán csak elmondták neki. Igen.
- Szomszéd,...kedves szomszéd, - mondta Idesanyám, - ha meg nem sértem, eltemettük a szegén feleségét, tisztességgel, Isten nyugosztalja. Nem vót az rossz asszony, elhiheti. Akárki, akármit mond is rá, ne higgye el, ne hallgasson rá.
Szép koporsót csináltattunk neki, Isten nyugosztalja, mintha magamnak csináltattam volna szomszéd, higgye el, nem vót ócsó, - de nem baj.
Ott vót az egész falu, higgye el, rítt ott mindenki szomszéd. Még én is. Meg még a gazdák, akik főcsinálták, még azok is ríttak, hogy a rosseb ette vóna meg a husukat.
A Galamb meg minálunk van szomszéd, akit maga nem is ösmer ugye, és azóta is gondját viseljük tisztességgel, ahogy a mieinknek ugye. Ű, nem tehet rúla. Ű aztán nem, szomszéd, - mivelhogy se anyja, se apja.
Aztán mikor a felesége már koporsóban vót, rátettem még a fátyolát is, meg a mirtusz koszorúját, tudja szomszéd, azt, amiben esküdött.
- Kár volt,...- mondta a férj.
- Ne higgye szomszéd, ne higgye. Mondanak majd magának, mindenfélét, most, hogy hazagyütt, pedig senki se várta, de ne higgyen nekik, ne hallgasson oda. A maga felesége jó asszony vót, Isten nyugosztalja haló porában is szegént, az életéért táncolt az, nem azér, mer kurva vót, meg a gyereke kenyeréér ugye, az a helyzet. Az.
- Gyereke?...Milyen gyereke?...- nyögte a férj.
- Hát a Galamb...-
- Milyen galamb?
- Hát ez, szomszéd, ez, ... megmutatom én, ha gondójja, itt van minálunk, nem baj, elfér a többi között, nézzen csak rá szomszéd, ez az. Ez a bogárszemű gyönyörűség, ez, akit az Isten is jókedvében csinált. Na, gyere ide rózsám, gyere, mutasd magad, gyere, ...látja szomszéd? Látja? Hát ez az. Felösmeri ugye? Tisztára kiköpött az anyja, tisztára. Nincs igazam?...-
A szomszéd azonban nem szólt, leszegte a fejét konokul, nem nézett fel, de a gyerek se bújt elő az asztal alul. Eszibe se vót. Így aztán, Idesanyám kiráncigálta.
- Az én szemem fénye ez a gyerek szomszéd, mondhatom, nekem is van ippen elég, láthattya, de a Galamb,...ez a kis galamb, ez más. Ez mindegyiken túl tesz, ez egy csuda, mondhatom, még az uram is azt mondja,...-
A kislány akkor má az Idesanyám szoknyája mögött bujkált, de onnan se gyütt elő, - de nem baj, mer a szomszéd se emelte föl a fejét.
Hallgattak. Sokáig.
A kislány, végül elunta a hallgatást, elengedte Idesanyám szoknyáját, odament az idegen elé, aztán csak lekuporcolt eléjje, és kíváncsian belenézett az arcába, gondójja el. Nna....Aztán, csak nézték, meg méregették egymást. Gondójja el.
Végül a szomszéd fölállt, csupa verejték vót az arca, azt türülgette, de összeszedte magát. Nézte a kislányt. A bogárszeműt.
Aztán, nagy sokára megszólalt.
- Hát, ez maradt belűle, ez, ...ez a kis galamb. Ez.
Méregették egymást.
- Na, ...gyere ide, gyere ide lelkem, - szakadt ki belőle végül a sóhaj, és megeredtek a könnyei. Bátortalanul nyújtotta a a kezét a kislány felé. - Gyere, gyere lelkem, megnézzük idesanyádat....-
Azzal, megfogta a pici lány kezét, megbiccentette anyámnak a fejét, és öles léptekkel indultak el, a dombra, a temető felé.
A kicsi, a hosszú szoknyájában futva igyekezett mellette.
- Jajistenem, - rebbent fel akkor az idesanyám, - fussunk lányom, fussunk, mer még kárt tesz benne...-
Aztán csak, - utánuk eredtünk.
A dombon fölfelé, lassított az ember, és a picihez aprózta a lépteit. Nem szóltak.
Mentek.
Mi meg, anyámmal utánuk.
Ű, egész úton imádkozott. Az idesanyám. Hogy mit, azt sose tudtam meg, mert ilyen imádság nem is vót. Csak azt hallottam, hogy ,,betlehemi szépszüzmária, jaj nekem, betlehemi szépszüzmária, jaj,...minek is adtam oda neki? Minek is, jaj,..."-
Amikor megtalálták a sírt, a nagydarab férfi, egy ideig csak ácsorgott a sír mellett, aztán lehajolt, és az ujjaival betűzte a felesége nevét, - meglehet, hogy még mindig nem akarta elhinni, hogy a felesége meghótt, hiába mondta neki az idesanyám.
Aztán, egyszercsak elengedte a kislány kezét, és ráborult a sírra. Sose felejtem el.
Sose.
- Mér köllött ez Giza,...mér? Mér mentél el Giza, mér?...Nekünk nem vót, neked vót. Én, elfogadtam vóna Giza. El...-
Annus néni hirtelen elhallgatott, egy ideig vártam, hogy folytassa, de nem mondott többet, - akkor rákérdeztem:
- És aztán, aztán? És aztán Annus néni?...Aztán mi volt? - sürgettem hideglelősen.
- Aztán?...Aztán nem vót semmi. Semmi, de semmi. A gyereket ölben hozta haza, aztán meg fölnevelte, ugye. Ennyi. Jaaa. Ennyi. Csak ennyi. Így vót, igen,...de idesanyám is segített...-
Hosszan hallgattunk.

- Hanem, - mondta később, - elkezdtem mondani magának az uramat.
Az én drága jó uramat, ugye....-
- Az úgy volt, hogy karácsonyra megölöm a libát minekünk, a másikat meg szilveszterre elküldöm a gyerekeknek. Az uram, gondultam, majd elviszi. Mintha most történt volna, úgy emlékszem rá, pedig, nem most történt, higgye el. Régen vót aranyom, régen, de sohase tudom elfelejteni. Pláne szegény uramat. Nem ezt érdemölte.
Azt gondoltam akkor, hogy a disznót is le kelletett volna vágni, nemcsak a libát, hogy abbul is vigyen az uram a gyerekeknek, Pestre. Pedig evett még. Márhogy a disznó, - ugye. De azér, levágtuk. Aztán, főztem jó kis toroskáposztát, hogy azt is vigyen az uram a gyerekeknek. Ugye?
Meg is írtuk nekik előre, hogy vágunk, lesz jó kis hurka meg kolbász, meg egy kis ez, meg az, jó kis kóstoló, - gondultuk, hátha lejönnek, hátha leugranak, - de nem jöttek. Nem. Pedig vót mivel, és mi az nekik autóval, ugye? Semmi.
Nem gyüttek le, - meg még nem is válaszoltak a levelünkre.
Aztán akkor, azér, mer a libát nem lehetett tovább halogatni, csak kapta magát az uram, azt mondta, elviszi ű nekik. El.
Csak kapja magát, elmegy vonattal, aztán elvisz mindent, amit köll. Aztán úgy lett. Elvitte.
Jól fölpakoltam. Aztán csak elment. El. A jó kis kóstolóval, meg a libával. Meg a toroskáposztával.
A libát, le se vágtuk, hogy azon frissiben legyen nekik szilveszterre, ugye?
Nahát aztán, akkor történt. Akkor.
Az uram, este toppant be a fiamékhoz váratlanul, - és ippen vendégség vót náluk. Ki gondóta vóna, ugye?
Nahát, az vót a baj.
Mer ahogy bement a házba, a liba aki ugye élt, gágogni kezdett, mind a rosseb. A fiam meg teljesen elhűlt, meg se ölelte az apját, a felesége, meg a vendégsereg kitódultak, hogy mi a rosseb gágog itt ugye, - a fiam meg szégyenében majd el süllyedt, és kitessékelte az apját, az ajtón. Kituszkolta. Az.
- Menjen csak papa, menjen, - mondta, - menjen vissza az állomásra, üljön csak le, aztán, ha elmentek a vendégek, én majd kimegyek magáért...-
Az uramat, akkor, mintha pofonvágták volna, ugye, - de nem szólt semmit.
Kiment az állomásra, aztán csak várt, csak várt, - de a fiam, csak nem jött.
Hajnalodott. De a fiam, csak nem jött.
A liba meg gágogni kezdett, hiába fogta be az uram a csőrét, nem hallgatott el. Az emberek, köréje csődültek, oszt nézték a libát. Az uram pedig, elszégyellte magát, - nem cirkuszos ő, meg nem komédiás, ne nézegessék űtet.
A fia meg nem jött. Hiába ígérte, nem jött.
Akkor aztán az uram, elkeseredésiben, fölült a legközelebbi vonatra, és hazagyütt.
Mit tehetett volna ugye?
Az egyszem fia, az, szégyellte űtet. Nem örült neki. Nem. Meg a toroskáposztának sem.
Akkor aztán, hazagyütt.
Sírva mondta el nekem, hogy mi történt, - pedig az én uram, soha de soha nem sírt, egyszer se láttam életemben. De akkor sírt.
Másnap meg, fölakasztotta magát.
Hát, ez történt mivelünk, ez.
Igen, ez.
Én ezt soha meg nem bocsátom az egyszem fiamnak, soha, amíg élek. Soha, Isten engem úgy segíljen.
Azúta, nem láttam a fiamat, - de nem is akarom.
Nem gyütt el az apja temetésire se, ott vót az egész falu, de a fiam, az nem gyütt el.
Szégyellte ami történt, mer szégyellhette is, ugye, - de én nem a fiamat hibáztatom aranyom, hanem azt az istenverte nagykurva feleségét, - aki elszakította mitűlünk az egyszem gyerekünket.
Amióta megházasodott, csak azúta ilyen, addig nem volt az.
Hát, most micsinájjak aranyom? Mongya meg, micsinájjak? De őszintén... Kössem föl magamat én is? Mongya...-



EGY CSUDA...

Egyszer, kora reggel, ki akartam vinni Borika nénit az otthonból, hogy nálunk, töltse a vasárnapot.
Még nem volt ébren, és nem akartam megzavarni, - inkább vártam rá.
Akkor futottam össze az ismerős, mindig mosolygó, kicsike, töpörödött, ám, nagyon is eleven kis öregasszonnyal.
Azonnal letelepedett mellém, aztán gondosan körülnézett minden irányba, majd a szvettere alól előhúzott egy félliteres üveget.
Volt még benne.
Akármi, - de volt benne.
- Naaa, meghúzza aranyom? Jóféle,....házi, méghozzá, szilvábul,...húzza meg bátran, nem sajnállom, aranyom...-
- Nem, nem,...köszönöm, - hárítottam, - vezetek, hosszú út áll előttem, de vegye úgy, mintha elfogadtam volna, és köszönöm...-
Kicsit zavarba jött, - és próbálkozott még néhányszor, - de nem fogadhattam el.
Nem sértődött meg.
Egy darabig, csak hallgatott, és nézegetett, - ...meg én is őt.
Aztán megszólalt.
- Montam már?...Vagy nem montam?...-
- Mit?...-
- Hát, a csudámat, az enyimet...-
- Nem, nem mondta...-
- Akkor, most elmondom...-
- Jó, mondja el, szívesen hallgatom...-
- Télleg nem mondtam?
- Tényleg...-
- Nahát, ...pedig, mindenkinek eemondtam, ...magának nem?...-
- Nekem, nem...-
- Jóvan, ... Hát, az egy csuda, egy csuda, ...egy kész csuda, ami énvelem történt aranyom. Igen, az, kész csuda, aranyom. Kész csuda, hogy itt vagyok. Mondhatom, hogy az...-
Aztán, megint csak hallgatott egy darabig, én meg várakoztam türelmesen..
Közben, körülnézett, és meghúzta az üveget. Nem nagyon, éppencsak,...éppencsak, - de látszott, hogy jólesett neki. Becsukta a szemét is közben.
Amikor kinyitotta, a szeme, nevetett.
- Montam már? Nem montam?...Nem baj, majd eemondom. Bár, már annyiszor eemondtam, hogy kívülről tuggya mindenki.
De magának még nem montam. Vagy eeemondtam? Nem is tudom, nem emlékszem rá, aranyom...-
Megint hallgatott egy kicsit, aztán folytatta:
- Má aaara se emlékszem, hogy mi vót előtte, a csuda előtt. Má, nem is tudom. Nem . Nem emlékszem. Csak a csudát tudom.
Meghaatam, nna, alighanem, de aaara se emlékszem. Aztán amikor meghaatam, akkor kivittek engemet innen az otthonbul. Ki, abba a kis házba, tuggya. Aki meghaat, azt oda viszik mind, mer ott a helye. A hullaházba, nna. Minek legyen útban? Ugye? Vót má útban, meg láb alatt ippen eleget, ugye?
Szóval, kivittek engemet, igen,... aztán, szépen koporsóba tettek,... igen,... gondójja eee, csak gondójja ee aranyom!...
Úgyhogy mikor fölébredtem, asse tudtam, hun vagyok, és ulyan sötét vót, mind a rosseb.
Egy darabig csak gondúkodtam, hogy hun a rossebbe vagyok én?... De ee se tudtam gondóni, hogy hun vagyok én. Még sose vótam ott, abbiztos.
Fétem, mind az istennyila...-
- Akárhun vagyok is, nem a mennyország, ammá biztos, - gondútam, - de a pokol se lehet, az is biztos, mer ugye ott, sokkal világossabb vóna, nem illyen sötét, mind itt. Meg ugye, még melegebb is, ami nagyon jól esett vóna ippen, mer itt asztán, irtóra hideg vót.
Akkor, ahogy így gondókodtam,... gondókodtam,... hallottam valami motozást a közelemben, .és abban a minutumban eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni, hogy:
- Segíííítséééég!!! ....Segííítsééég!!!...-
És akkor aztán a motozás azonnal eehallgatott, én meg megint eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni.
- Segíííítséééég!!! ....Segííítsééég!!!...-
És akkor, láss csudát!...Valaki motozott a tetőmön, aztán hirtelen fölnyitotta a födelemet, én meg azonnal föl is ültem.
Hát, ott állt fölöttem a Jani gyerek, aki, ahhelyett, hogy kisegített vóna, teljes erejébül nyomott vissza engemet. De én, nem hagytam magamat, de nem ám.
Én is nyomtam a Janit, el, tűlem, el,...el... - és akkor az, elkezdett ordítozni velem, és gyümiszkölt vissza a koporsóba engemet:
- Maga csak ne ugribugrájjon nekem itt, hajja,... maga megvan haaava vénasszony! Maga csak fekügyön vissza! Mondom, fekügyön vissza, mer maga megvan haava!
- A rosseb sincs meghaava te Jani, a rosseb se, ne beszéjj bolondokat, ...- mondtam neki, de hiába.
- Deee, deeee, ...Maga megvan haaava! Igenis megvan haava! Aszonta a doktor, és az, jobban tuggya....-
Aztán, hiába erősködtem én, hiába, - a Jani, nem engedett. Merhogy megvótam haava.
Pedig, nem igaz ám, a rosseb se vót meghaava, - már ötven éve szívbajos vagyok, de egyszer se haatam meg, csak a Jani erősködött.
Akkor aztán, gondútam én, túljárok a Jani eszén. Túl.
Gondútam én egy nagyot, - jobrul-balrul koporsó, ugye, meg hóttak, méghozzá ulyanok, akiket ösmertem is, de akkor se, a rosseb se akar ittmaradni, ugye?...-
- Te Jani,... te édesfiam Jani, - mondtam neki, - agggyál má nekem egy pohár vizet, utósó kívánságomért...-
- Nem adok, - mondta azonnal. - Nem adok. Maga megvan haaava vénasszony, maga nem iszik...-
- De fázom is, te Jani, mer ulyan hideg van itt, de ulyan hideg, mind a rosseb...-
- Maga nem fázik, maga megvan haava...- mondta, és jó nagyokat kopogott a fejemen, hogy észrevegyem, aztán visszanyomott megin.
Nem lehetett mit tenni. Nna.
Meg vótam haava, ...aszondta, és akkor nekem, hirtelen, megin eszembe jutott valami. Tiszta szerencse.
- Nem bánom te Janiiii, ...nem bánom. Na. Meg vagyok haava. Jóvan, de van egy pályinkás üvegem a vánkosom alatt, annékün én nem nyughatom. Hozzad ide énnekem, te Jani, csak azér, hogy itt legyen énvelem, azér,...-
- De nem iszik?
- Nem.
- Jóvan, mer maga megvan haava.
- Jóvan.
- Nem bánom, nna, nem bánom, idehozom, de maga fő ne kejjen énnekem.
- Nem.
- Jóvan...-
- Azzal a Jani sarkon fordút, és má rohant is a pályinkás üvegemér, ami a vánkosom alatt vót ugye, bár itten, nem nagyon engedik meg, de fére néznek.
Aztán, nagy örömömre, a rohanásban, a Jani, még az ajtót is nyitva felejtette. Tiszta szerencse.
Én meg akkor, usgyi, ki a koporsóbul,.. ki,... - aztán futóri!!...
Futóri!!!...-
A rosseb sincs meghaaava, nem én. Ugye?...
Hanem, amikor berohantam a házba, és az éjszakán nővér meglátott, az, abban a minutumban elvágódott.
Egybül, méghozzá. Nem tom mér, mer látott az má hóttat máskor is, ugye?
Aztán, még én költögettem, meg pofozgattam, űtet. De, - nem akart az főkeeni. Ahányszor kinyitotta a szemit, azonnal vissza is csukta egybül.
Nna, - gondútam, ez kerül az én koporsómba, nem én, hacsak fő nem talál keeni. Ez megy oda, nem én. Nem én.
Ez, a szegíny,... nem én.
De azércsak ébresztgettem űtet, mer, ulyan fiatal vót még. Ugye?...Kár vóna érte.
Aztán jött egy ösmerős, szerencsére. Gondótam, csak e ne talájjon vágódni nekem, ...csak e ne vágódjon má az is!
De nem, az nem vágódott ee, az csak ekezdett ordítani, meg rohanni kifelé, miközben végigrókázta a falat, meg a folyosót.
Aztán, jöttek a többiek is az ordításra, de má nem emlékszem, hogy kik vótak. Nem.
A Jani, az nem vót ott. Abbiztos, és tiszta szerencse.
Mer - a Jani ugye, aaaz, kereste az én pályinkás üvegemet ugye, amit kiszórtak az összes holmimmal együtt, méghozzá azon nyomban.De, nem taláta, hiába is kereste. Nem taláta. Tiszta szerencse.
Máig se gyütt elő. Nem tom hová lett.
Aztán, amikor má sokan vótak, még össze is tapogattak engemet, hogy télleg én vagyok-e én, vagy csak a kísértetem.
De én voltam Én.
Nem a kísértetem.
A Jani, az nem vót ott, tiszta szerencse, és én őtet, ugye, máig is kerülöm azúta, - mer azt mondják ugyan, hogy a Jani nem veszélyes, mer csak csöndes bolond, de nekem nagyon veszélyes vót. Nagyon veszélyes.
Hát, ne mégegyszer, ugye? Ne mégegyszer...-
- Aztán inkább kerülöm őtet, ugye? Ű meg talán máig azt hiszi, hogy én meg vagyok haava. Pedig nem.
Jól vagyok. Jól vagyok én, mondhatom.
Csak ha sokat eszek esténként, - mer mindig hoznak nekem hazait, - vagy sokat iszok a kis pályinkámbul, akkor vagyok rosszul. Akkor, mindig úgyérzem, hogy most aztán meghalok, most aztán meg. Méghozzá, igazibul. Akkor aztán annyi, ugye, gyün a Jani gyerek...Gyün, ...Igen...
Azt álmodom, hogy menekülök, hogy kerget a Jani gyerek engemet a parkban, és torkaszakadtából ordítozik utánnam, hogy :
- Ájjon meg vénasszony!
- Gyüjjön vissza vénasszony!
- Maga megvan haava, vénasszony!
De nem vagyok én meghaava, a rosseb sincs meghaava. Ezér, csak futok, ...futok a Jani elül a parkban.
Féllek én a Janitul. Igen. Mer, ha egyszer elkap engem álmomban, akkor biztos szentisten, hogy azonnal meg is halok ijedtemben. Méghozzá, igazibul.
Akkor aztán cseszhetjük...-
Szomorúan merengett egy kicsit. Én meg nem tudtam, hogy mit csináljak, sírjak-e, vagy nevessek?
Istenem, ...Istenem...-
Amikor rám nézett, végtelen riadalmat láttam a tekintetében, és összeszorult a szívem.
Aztán lehajtotta a fejét, és csendesen folytatta:
- Hogy a pályinkás üvegemet mégis megtalálta-e a Jani, vagy nem, az ugye sose derült ki, mer sose gyütt elő. Nem a Jani, hanem a pályinkás üveg. De nem baj, nem. Hoztak nekem másikat. Van otthun elég.
Aztán megint elhallgatott, és csak messzenézett, csendesen.
- Lehet, ...meglehet, - mondta később, - még az is lehet, hogy megtaláta a Jani, aztán beletette a koporsómba, hogy ne maradjak odaát pályinka nékül. Ugye?
Meglehet.
Mer jó szíve van a Janinak.
Azt mondják.
Vagy az is lehet, hogy megtaláta, és megitta. Ugye?
Még, az is lehet.
Megitta.
Mé ne itta vóna meg?
Mer,... a torka is jó a Janinak, nemcsak a szíve. Hogy a,... hogy a rosseb, ... a rosseb,... a rosseb, ...a rosseb a hasát meg nem eszi...-
Ugye?...-



( Befejező rész: a jövő hét végén )














</TD><TD width="1%"> </TD></TR><TR><TD width="100%" colSpan=3> </TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR></TBODY></TABLE>
 

bubamama

Állandó Tag
Állandó Tag
HA LEMEGY A NAP:...( Befejező rész )

B. Molnár Márta: HA LEMEGY A NAP...
IV. Befejező rész:

OTTHON, CSALÁD...

Otthon, család, béke, szeretet, és biztonság, -.... van, akinek ez megadatik, és van akinek nem. Van, akinek csak álom. Pedig,....- akár valóság is lehetne, mindenkinek.
Van akinek, csak a hit, az Istenhit adatik meg, - azonban, az maga, egy külön csoda.
Kárpótol sok mindenért.

Nem mindegy, hogy mit hordozunk a lelkünkben, mert az tart meg minket, vagy az veszejt el.
Általában az ember, - régen így volt, - a szülein keresztül jutott el , és jut el Istenhez is. Őt kell, hogy hordozzuk a szívünkben, lelkünkben, - egész életünkben.
Szükségünk van Istenre, egész életünkben, - de a halálunkban is, - és szükségünk van a hitre.
Nem a vallásra gondolok, - mert az, bármilyen lehet -....hanem: Istenhitre.

A HIT,...

Az életem, - néhány kivételes esztendőt leszámítva - nem volt zavartalan, egyszerű és könnyű. Azt hiszem, - Isten, többször is próbára tett. Jó érzéssel gondolok azonban arra, - hogy a próbát kiálltam.
Zsigerből.
-,,Tiszteld, magadra nézve az Isten gondolatait" ! - ...olvastam egyszer nagyon régen, és megjegyeztem magamnak örökre. Elfogadtam, eszerint éltem, - és eszerint élek ma is.
Sajnos, mostanában, - más a divat. Az élet manapság arról szól, - tisztelet a nagyon kevés kivételnek, hogy : Pénz, Pénz, ..Pénz, ...és még több pénz.
Pénzzel minden elérhető. Az old meg mindent.
Én még abban hittem, - amit annyiszor hallottam gyerekkoromban, és felnőtt koromban is, - hogy tedd a dolgodat, és minden rendben lesz. Isten megsegít, gondot visel rád.
-,,Vessed az Úrnak terheidet, - mert Ő gondot visel rád...."-
Most, - más a divat.
- Nosza !...Nem tetszik valami?...Változtassuk meg! Csináld csak, - sikerülni fog! Pénzt akarsz? Azért van a Feng Shui, ...meg annyi minden más...stb. stb.
Varázsolj! Mindent elérhetsz vele.
Az én életemben is voltak, vannak, - nagyon kilátástalan helyzetek, mélységes kudarcok, testi-lelki szenvedések, megoldhatatlan problémák, végérvényesen elrontott dolgok, és anyagi gondok is.
Egy biztos: még így is, még akkor is, - tisztelem, magamra nézve az Isten gondolatait. Elfogadom, és nem akarom megváltoztatni azt, semmilyen varázslattal, vagy bűvölettel, - vagy a Feng Shui-val.
Amikor a földre leszülettünk, a sorsunkat, magunk választottuk. Sokan hisszük ezt. Mégis, milyen dolog az, ha most hirtelen, meggondolom magamat, és nem azt, - hanem valami mást akarok?
Ha, - jobban akarok tudni mindent, mint Isten.
Születésem előtt, ezt a sorsot, ezt az életet választottam valamiért. Nem csinálok hát a számból egyéb testrészt. Ezt az életet fogom, - és akarom végigélni. Akármilyen is.
Ez, a választott élet, - ez, az én földi feladatom. Ezt kell meg csinálnom, ezt kell, - vagy kellene - jól csinálnom. Ez az enyém, és elfogadom. Nekem ez, így jó. Pont így jó.
Nem akarom hát módosítani, - és az életem értékelését is meghagyom Istennek.
Pici gyerekkoromtól kezdve tudtam és tudom, hogy egyetlen valóság az Isten, - és minden más, csak képzelet.
Az élet rövid. Az embernek, - nincs vesztegetni való ideje.
Tedd a dolgodat, - és viseld a sorsodat, Isten lát téged, és gondot visel rád.
Hagyd fájni a dolgokat, - és járd meg a poklot is, ha úgy hozza a sorsod, - mert muszáj.
Ez a lecke, - ez a te leckéd, - és ezért vagy itt.

Igazából, mindig, mindenhol egyedül vagyunk, a leckét is egyedül tanuljuk, és mindig, minden csatát egyedül vívunk meg. A legnagyobbakat is, mint a születés és a halál, mert nem lehet velünk - Istenen kívül, - senki más.
Ha elestél, ha gödörbe kerültél, - és egy kicsit bele is haltál, feküdj csak nyugodtan tovább, és gondolkozz el. Komolyan gondolkodj el. Aztán, - appá! - szedd össze magad, kelj fel, és lépj tovább. Mert muszáj.
Járd az utadat, - járd végig az utadat.
Egyszer, - amikor a gyerekkoromban, a zárdából el kellett jönnöm, - a Zárdafőnökasszony, aki Édesapám nagynénje volt, - és az én imádott ,,Zárdamamám", - ezzel búcsúzott tőlem:
-,,Maga az Úr megy veled gyermekem, és nem marad el tőled sohasem...."-
Nem sokkal később, - lelőtték az oroszok.
( Erről, - és ezekről az időkről - szól a nemrég befejezett könyvem, - a Zárda.)
Azt hiszem,... - hogy amikor a mennyből, leszületünk erre a földre, - talán, ugyanezzel az ígérettel búcsúztatnak bennünket odafent:
- "Maga az Úr megy veled gyermekem, - és nem marad el tőled sohasem..."-
Nem veszhetünk el, sem az életünkben, sem a halálunkban. Nem tévedhetünk el, - hazatalálunk. Isten, vezet minket.
Ha kínkeservesen is, de hazajutunk. Hazatalálunk, mire lemegy a nap.

Több vallás is beszél, a Hit, Remény, és a Szeretet fontosságáról. Nekem ebből, egész életemben, elég volt kettő,... a Hit, meg a Szeretet.
Sokszor kerültem nagyon nehéz helyzetekbe, mégis, én, nem reménykedtem, - hanem hittem. Mélyen, igazán, és töretlenül. Szerettem Istent, és akkor is megvallottam Őt és a hitemet, - amikor nem lehetett.
Isten pedig megsegített. Kivezetett mindig, minden gondból, bajból, sötétségből, - és teljesen reménytelennek tűnő helyzetekből is.
Velem volt mindig.

Isten, mindenkit, - megkülönböztetés nélkül - teljesen egyformán szeret. Engedjük be Őt a lelkünkbe, - és engedjük be az életünkbe.
Mindenki kerül, vagy kerülhet, olyan helyzetbe az életében, amikor nincs más kapaszkodó, csak ez, - ez az egyetlenegy. Az Isten.
Ő, mindig ott van. Ő, mindig elérhető.
Ajándékozzuk meg gyermekeinket is az Istenhittel, mert nekik is szükségük lesz rá.
Az élet, - nehéz. Mindenkinek az, - akár bevallja, akár nem.
Azonban, hiszek benne, hogy ezt a sorsot mi választottuk magunknak, mielőtt a földre leszülettünk.
Bár, -... megoszlanak erről a vélemények.
Platón, azt írja, hogy a reinkarnációra készülő lelkeknek lehetőségük van arra, hogy sorsot válasszanak maguknak.
Igaz, csak abból választhatnak, amelyet a végzet istennői eléjük dobnak.
Aztán,... ki tudja, - mit dobnak eléjük?
Ki tudja?
A Tibeti Halottas Könyv is ír valamit erről a választási lehetőségről.
Ámbár, - ki tudja, - tényleg, ki?, - hogy miből választhatunk?
Egyből, ...- egyet?
Vagy, eldönthetjük, hogy újraszületésünk alkalmával mi lesz belőlünk, - kukac, vagy meztelen csiga?...Lótetű, pacsirta, vagy ember?
Igazából, sose mélyedtem ebbe bele, - és nem is szeretnék.
Elfogadom azt, amit eddig hittem, - hogy Isten, tudja.
Isten, mindent tud.
Én, nem tudhatom, - nem is kell tudnom, - de Isten tudja, hogy mit akart az életemmel, és az életünkkel.

Ha tényleg mi választottuk a szüleinket, környezetünket, gyerekeinket,... és igen, a szenvedéseinket, csalódásainkat, kudarcainkat is, akkor még, tudtuk, tudhattuk, hogy miért, ... - mára, már elfelejtettük. Ez a tudás, - ,,nem jött át" velünk.
Azonban, fogadjuk el, tegyünk meg mindent, amit lehet, mert, - ez a mi Sorsunk,... és el kell fogadnunk, hiába lázadoznánk ellene.
Az események, alakítanak, változtatnak rajtunk, bennünk, ....nyilván, ez volt a ,,korábbi cél", és ezt, - az ítélkezéseinknél is fontolóra kellene vennünk.
Pontosan ezek az átélések, ezek az események formáltak bennünket olyanná, amilyenek ma vagyunk.
Más emberek lennénk ezek nélkül az átélések és történések nélkül.
Igen, - el kell fogadnunk a szüleinket, magunkat, családunkat, gyerekeinket, - ....és a Sorsunkat.
Akármilyen is.
Most ugyanis, - nincs már választási lehetőségünk. Ez van. Ez a miénk.
Az ember, hazafele tartó lélek csupán. El kell fogadni ennek a világnak, ennek a létezésnek az örömeit, szenvedéseit és bonyolultságát.

Nem vagyok egy szentfazék, nem vagyok templombajáró sem, - Istenhez való kapcsolatomat, - nem ezzel mérem le.
Nekem, a magamra eszmélésem idejétől kezdve, - töretlen, jó kapcsolatom volt és van Istennel, úgy érzem.
Számomra, minden vallás egyforma, - hiszünk, és hiszek valakiben, akit én ugyan Istennek nevezek, - katolikus lévén, - mások, másnak. Hiszen, - másképpen is lehet nevezni.
Nevezhetjük Gondviselésnek, Mindenhatónak, Örökkévalónak, - ...de egyszerűen, akár, egy Magasabb Civilizációnak is, - aki megteremtett minket, és minden bizonnyal törődik velünk, az életünkkel, a lelkünkkel, életünkben és halálunkban, egyaránt.
Őhozzá térünk majd meg, mindannyian, akár, - Mennyország helyett egy magasabb civilizációba, - és visszük magunkkal a poggyászunkat is. Nem lesz benne más, csak a csupasz lelkünk, és a szeretet.
Minden mást, itt hagyunk.
A lelkünket visszük, - ami, lehet, hogy rongyos is, meg sérült is, - agyon van tépve meg rugdosva, - de Isten, majd befoltozza, és elsimítja, hiszen az a dolga.
Hiszem, hogy akármilyenek voltunk, és vagyunk is, - mi vagyunk Isten nyája. Kecskéi, és báránykái.
Gondot visel ránk.
Ha Istenhez kiáltunk, odahallik, - és könnyeink többé nem a porba, hanem az Ő tenyerébe hullanak.
Ha egyszer magunkba szállunk, és elkezdünk őszinte szívvel és hittel imádkozni, - az imánktól és a sóhajunktól, megindul a menny is.
Bízzunk Benne, bízzunk Istenben, - és soha ne csüggedjünk.

,,Nem számít a vihar, ha Istennel vagy, a végén mindig vár a szivárvány."

VÉGÜL, A ...FELISMERÉS...

Én, - nem voltam Isten jegyese, bár volt egy idő, amikor az akartam lenni, - de a rendek feloszlatása után, ez már nem volt lehetséges. Egyideig szomorkodtam miatta, aztán belenyugodtam. Nem rajtam múlt, hogy nem lehettem apáca. -
Istent azonban, pont úgy, egész életemben, egész szívemből, mindig szerettem, és kitartottam mellette, minden körülmények között.
Mégis, legnagyobb megdöbbenésemre,. -.... kicsinyenként, - ...mindenkit elszedegetett tőlem.
Legelőször elvette, szörnyű körülmények között, a beszélgető, mesélő ,,öregeimet" ...- aztán, a gyerekkori játszópajtásomat, a kis barátomat, - ...az első, hamvas, gyönyörű, tiszta szerelmet.
Aztán, elvette, ,,a ráismerős..."- lángoló nagy szerelmet.
Akit szerettem, s aki szeretett, - rövid idő után, iszonyú szenvedések között, - meghalt.
Később, - ...elvett egy futó, sokat ígérő, - ...ám ki sem bontakozott szerelmet.
Autóbaleset.
Az is meghalt.
Aztán, elvette a férjeimet.
Közben pedig, kicsinyenként, - megfosztott az egész családomtól.
Miért volt jó ez Neki,...így ?
Továbbra is szerettem, és szeretem az Istent, - néha azonban, .... - már megroggyant a hitem. Én is emberből vagyok.
Ő, ...valóban velem van még? - tettem fel a kérdést időnként, - Vagy, csak képzelem?...-
Már nincs meg a házunk, és nincs meg az a régi pincetető -ahol, ...- valaha -...olyan közel lakott az Isten. Olyan közel, hogy gyerekkoromban azt hittem, ha kinyújtom a kezemet, el is érhetem.
Ma már, - ki se nyújtom a kezemet.
Mára már nem maradt semmi, - csak a kissé megroggyant hitem. Igen. Mára már nem maradt semmi, - csak a megroggyant hitem. És,persze, ... - az emlékeim.
Azt mondják, az idő, minden sebet begyógyít, - ....azonban aki ezt mondja, annak, még az életében, soha semmi nem fájhatott igazán
Eltelt az életem, ...jól, vagy rosszul, - nem számít már.

Vannak dolgok amelyeken, nem lehet változtatni, és vannak, amelyeken nem is akarok
Úgy állok ma is, - mint egykor a pincetetőn, .... egész szívemet betölti az a köszöntés, ....
,,Dícsértessék", -... és beszélgetünk újra.
Dicsértessél Istenem, és bocsáss meg nekem. Én, tudom, hogy ott vagy valahol, - mindig is ott voltál - ...de már nem kívánom, hogy megmutasd magadat nekem, mint gyerekkoromban, - valaha rég.
Elég,.... hogy ott vagy. Az is elég.
Elég, ha tudom, nekem, az is elég, éppen elég....-

-,,Laudetur Jesu Christi"...-


PÁNIK...
Az ember, egyszercsak hirtelen rádöbben arra, hogy már ötvenéves, de még nem is élt. A francba! A francba, ...a francba, a francba!!!
Még csak küszködött, kínlódott, mindenféle csatákat vívott, és reménykedett, ...és reménykedett, - és robotolt. Robotolt szakadásig, - de nem, nem is élt. A francba!
Ötvenéves, és még nem is élt.
Most pedig, már nincs rá idő. Meg, a legtöbbünknél, persze, pénz se. Ilyenkor kapja el az embert a pánik.
Azt mondják erre, hogy a klimax. Pedig, nem az, hanem, - valami egészen más. Meglehet, hogy akkor kezdődik az öregség.
Aztán, elkezd az ember hadakozni ellene, majd, amikor kissé már lenyugodott, ... elkezd ismerkedni ezzel az állapottal, végül, lassan-lassan, elkezd barátkozni vele.
Ami ugye, vagy sikerül, vagy nem.
Ez alatt, az ember vagy megkeseredik, vagy nem, és elkezd kapkodni, - közben pedig egyre gyorsabban múlik az idő. Egyre gyorsabban.
Régen, tolta volna az ember az éveket előre, - most meg, fogná vissza, de nem lehet.
Végül, mi mást lehetne tenni?...- az ember, belenyugszik.
Többektől hallottam, hogy az öregség, nem olyan rettenetes-borzasztó, mint amilyennek az első pillanatban látszik, akkor, amikor megérkezett.
Egy darabig, az ember, észre se veszi, hogy régóta az ajtóban áll. Aztán, egy váratlan pillanatban, - fogja magát, és betoppan, hívatlanul. Igen. Kupán vágja az embert, az biztos, de nem lehet ebbe - csak ebbe - belehalni.
Aztán, - jön majd más is, mert az öregség sosem jön egyedül.
Manapság, hajszolt életet élünk, és nem igen tudunk változtatni rajta. Hamar elfáradunk, könnyen megbetegszünk, - és nem tudjuk kímélni magunkat.
Amikor az öregség betoppan, és kupán vág minket, azt gondoljuk, hogy itt a vég.
Aztán az ember összeszedi minden maradék erejét, és elkezdi magát felkanalazni a földről. Később pedig rádöbben, hogy mennyi, - milyen sok! - még a teendője. Nem halhat meg! Nem.
Annyi mindent nem csinált meg eddig.
Elkezd az ember élni, - ha van rá pénze. Megnézi, amit eddig még nem látott, de annyira meg akart nézni.
Megkóstol, kipróbál mindent, amit eddig szeretett volna, - de valamiért nem lehetett.
Lehet, hogy ez már csak vesszőfutás, és semmi értelme sincs, mert az ember, csak be akarja bizonyítani a halálnak, hogy nem ér rá. Most éppen nem. Most, nem alkalmas. Ne jöjjön.
Nincs itt az idő,... - még dolga van. Még, nem is öreg. Nincs itt az idő,...nincs. Nem elég érett a halálra,
Az ember lelke különben, amúgy se ráncosodik, pont olyannak érzi magát, mint húszéves korában. Az ember lelke, semmit se változott. Most is, pontosan olyan, mint bármikor korábban. Tényleg semmit se változott. A lelkesedése is töretlen.
És, - akárki, akármit mondjon, - ha az ember viszonylag egészséges, és kenyere is van, - akármilyen öreg is, nem akar még meghalni. Jó lenne élni még egy kicsit. Igen.
A végét ugyan, nem lehet látni, bár az ember gyakran gondol rá, -...de a végét, senki se láthatja. Ma még itt van, ugye, - holnapra azonban, lehet, hogy elvitte egy infarktus. Vagy elgázolta egy autó, - vagy véletlenül hasba szúrták, és belehalt. Vagy akármi. Ki tudja?
A vége, - sohasem látható.
Talán, nem is fontos, sőt, talán nem is lenne jó, ha előre tudnánk, hogy mit hoz a holnap, és hogy jön majd el a vég.
Én, hiszek az Istenben, aki mindig velem volt, velem van, és gondot visel rám, - hiszem, hogy a halálom óráján is velem lesz.
Ott áll majd mellettem, és ahogy egész életemben minden bajban, - hiszem, hogy akkor is a karjaiba vesz.
Nemcsak engem persze, hanem mindenki mást is. Kivétel nélkül minden hazatérőt a karjaiba vesz.
Addig pedig, - telik az idő, úgy, ahogy.
Vissza- vissza tekintgetünk, nosztalgiázunk, - de a Föld még forog velünk, aztán egyszer csak, - majd, nélkülünk!
Hanem, hogy erre, hogyan is lesz képes, - nélkülem, és nélkülünk, - ...hogy őszinte legyek, azt én elképzelni se tudom...-
(.....meg, hogy a világ, hogyan is lesz teljes, ...meg egész?...nélkülem, és nélkülünk?... ugye?...)
KATI NÉNÉM...
A háború alatt, - ,,Ez a törvény, csak élőt, és holtat ismer el"...- jelszó alatt, elvitték a szív és tüdőasztmás a nagybátyámat, Kati néném férjét - a nyilasok, kényszermunkára.
Nemcsak őt, persze.
Elvitték a falu összes férfi betegét, öregjét és nyomorékját is. Alig jött vissza közülük valaki.
Nagybátyám, pár kilométeres gyaloglás után, útközben meghalt. Elföldelték őt egy árokban, - és sohasem tudtuk meg pontosan, hogy hol.
Amikor - az amúgy nagyon vallásos, és állandóan templomba járó - nénikém, ezt a szörnyű hírt meghallotta, leszedte az összes szentképet a falról, - szép, régi olajfestmények voltak, de nem kegyelmezett nekik - kihajigálta őket az udvarra.
- Kifele Szentek! - ordította sírva - Ki a házamból! Én többet nem imádkozom! Ó te Isten odafent, én többet a házad kapuját át nem lépem! Hát miféle Isten az, aki ezt megengedi?!! Miféle?!!...Miféle Isten vagy Te odafent?!!...-
Nénikém sírt, éjjel és nappal.
De az élet ment tovább. Dolgozni kellett. El kellett látni azokat, akik még megmaradtak.
Azonban, nem beszélt a szentjeivel továbbra sem, és Istennel is haragban volt.
Aztán napokig szakadt az eső, nénikém meglátta a szétázott Szent Sebestyént, és megesett a szíve rajta.
- Ó te szerencsétlen, - mondta, - nem haragszom én terád, visszaviszlek téged. Nem bánt veled jól az élet, összevissza szurkáltak, - ne ázzál te itt énnekem... -
Múltak a napok, az eső megint megeredt. Kati néném szíve most Krisztuson esett meg.
- Te se tehetsz róla, te szerencsétlen, te is ártatlan voltál, mégis megfeszítettek, - beviszlek én téged is...-
Aztán Szűz-Mária képe következett.
- Ó te szegény szeplőtelen, elég volt neked a te bajod, tudom én, hogy mit éreztél, tudom én,...- mondta.
Pedig, akkor még nem tudhatta.
Mindenesetre Szűz-Mária is visszakerült a helyére. Bűnbánó Magdolnát azonban, hagyta még egy kicsit ázni.
- Hát te?...Te meg aztán jobban meggondolhattad volna... -
Néhány nappal később azonban, mégiscsak bevitte.
- Ha Krisztus megbocsátott neki, én minek haragudjak? Ki vagyok én? Csak egy szerencsétlen hadiözvegy,...az,...hadiözvegy...-
Istennel azonban továbbra se beszélt, és nem imádkozott.
Nem sokkal később azonban, már térden csúszva az oltár előtt, - újra megtanult imádkozni.
Mert elvitték a 17 éves fiát is a háborúba.
Levente volt.
Nénikém azonban hiába imádkozott. Fia a frontra került.
Egy tank keresztül ment a lábain, és fogságba esett. Sok évvel később, nyomorékként került haza.
Csak rövid ideig élt ez után. Agydaganata volt, és öngyilkos lett.
Leírhatatlan fájdalom, és szomorúság zuhant akkor a nagynénémre.
Ismét megesküdött, hogy nem lépi át többé a templom kapuját, - és nem beszél többé Istenhez. Számára, - többé nem létezik.
Megtartotta a fogadalmát.
Valóban nem ment többé templomba, - valóban nem imádkozott, - és valóban nem szólította meg többé az Istent.
Felnevelt azonban egy lelkipásztort.

Még a háború alatt, az oroszok bejövetele után, - nénikém, befogadott egy megerőszakolt,15 éves, apátlan - anyátlan kislányt.
Sajátjaként nevelte, szerette, taníttatta.
Később, ebből a kislányból, - evangélikus lelkész lett.

Amikor, a nagynéném, sok évvel később, szörnyű szenvedések után, nehéz, és szerencsétlen élet után, rákban meghalt, - és a temetésen katolikus szertartás szerint, elbúcsúztatták, - ...ezen a szertartáson, leánya, az evangélikus lelkész is elbúcsúztatta.
És, akkor, ott, -...mindannyiunk legnagyobb megdöbbenésre, - szinte egy kisebbfajta csoda történt.
Iszonyú vihar tombolt, - körülöttünk csapkodott a sokágú villám, és félelmetesen, haragosan zengett a fekete felhőktől kavargó ég.
Az eső úgy ömlött, mintha poklok csatornái eredtek volna meg. Agyagos sártengerré vált a temető. Szinte seggen csúszva lehetett csak közlekedni benne.
A temetést azonban, - nem lehetett elhalasztani. A pap a szomszéd faluból jött.
A temetőben pedig ott állt már a fél falu, a környék, meg az összes ismerős, és a teljes rokonság.
A katolikus pap búcsúztatója után, - a lánya búcsúztatta el, a szegény, sokat megélt nagynénémet.
Erzsike, megrendülten emlékezett meg arról, -...hogy szegény Kati néném, a háború óta, meghasonlottan, Istentől elfordulva élt, - szörnyű szenvedések, csillapíthatatlan fájdalmak között, - egészen a haláláig.
Bezárta a lelkét. Nem tért meg Istenhez.
Egyetlen könyörgés, hogy "bocsáss meg Uram",..."segíts meg Uram", - Kati néném száját soha nem hagyta.
Némán szenvedett, haragban volt Istennel, - pedig pontosan tudta, hogy meg fog halni.
Azt mondják, könnyű élni Isten nélkül, de nehéz meghalni nélküle. Kati nénémnek, mind a kettő, - nagyon nehéz volt.
Ott álltunk a koporsója mellett.
Erzsike, sírva, könyörögve nézett fel az Égre és azt mondta:
-"Kérlek Uram, ha ott áll most előtted, keményen összezárt szájjal az Édesanyám, bocsáss meg neki, mert tiszta szívű ember volt. Fogadd el őt, fogadd be őt,...öleld magadhoz, és vezesd be őt a Te házadba, és a te országodba...."-
És láss csodát ! Szinte pillanatok alatt, elállt akkor az eső.
Kék lett az ég, kisütött a nap,...vidáman röpködtek, és csicseregtek a madarak....-
Erzsike, akkor széttárta a karjait, még mindig az Égre nézett, és csendesen azt mondta, :
- "Látjátok Testvéreim, ...ez a válasz, ...Édesanyám, hazatalált..."-


KÜLÖNÖS ÁLOM...

Bizony, jó érzés hinni abban, hogy elhunyt szeretteink, nem mentek el egészen.
,,Ha gondolatban, vagy hangosan nevükön szólítjuk őket, - akkor meghallják a hívást, - és mellettünk teremnek....."- Olvastam valahol.
Aztán azt is:
,,Gyakori, hogy elhunyt emberek, vigyáznak gyermekeikre, és külön időt szánnak arra is, hogy minden gyermeknek segítsenek, aki krízishelyzetben van...."
Nagyon sokszor végiggondoltam ezt.
Igazából, nagyon jó érzés volt ezeket a sorokat olvasni. Tehát, más is így hiszi, - más is így érzi, más is így van ezzel.
A különös álmom, - ezzel volt kapcsolatos.
Különös álom volt. Igen. Tényleg különös.

Már az is különös volt, - hogy álmodtam. Ugyanis, - sajnos - régóta nem álmodom.
Mire ágyba kerülök, olyan halálosan fáradt vagyok, hogy azonnal, mélységesen mély álomba zuhanok.
Sokáig, - nagyon zavart ez az álomtalan, mély alvás, azonban, reggel mindig tökéletesen kipihenten, frissen, szinte újjászületve ébredek.
Mindennap.
Ezért aztán elfogadtam, hogy nem igen álmodom.
Kikapcsolok. Úgy látszik, teljesen.

A házunkban, - egy közeli családtag halála után, különös dolgok történtek, amire semmiféle magyarázatot nem találtam.
Egyszerre romlott el többféle, szinte nélkülözhetetlen elektromos készülék.
Ha felkapcsoltuk a villanyt, nagy durranással szétrobbantak az égők, egyik a másik után, - bárki is kapcsolta fel.
Hirtelen, bekapcsolt a TV, - pedig senki nem volt a szobában.
Majd, váratlanul elromlott a majdnem új gázkazán, utána a mosógép, majd a hűtőgép.
Jó néhány ilyen megmagyarázhatatlan dolog történt még, - és nem kis kár ért minket! - mire azzal a gondolattal kezdtem foglalkozni, hogy csakis az elhunyt rokonunk járhat látogatóba hozzánk, és valami módon, így próbál jelentkezni.
Nem találtam más magyarázatot.
És, akkor, elkezdtem félni. Fantomokkal, nem tudok hadakozni.
Az elhunyt rokonnal, nem voltunk szoros és felhőtlen kapcsolatban, - nem jöttem rá, hogy miért éppen engem tisztelt meg a jelenlétével.
Egy idő után aztán rájöttem, hogy talán senki se igazán Istenhívő a családjukban, talán ez lehet az oka. Akkor, valaki, akivel beszéltem róla, azt tanácsolta, mondassak a lelkéért gyászmisét.
Végül, rászántam magamat, megfogadtam a tanácsot..
A misén, - rajtam kívül, senki sem vett részt a családból, - de ez, mindegy volt.
Imádkoztam érte. Szívből.
Otthon pedig, amikor hazamentem, - egy szentelt gyertyával körbejártam a házat, és elkezdtem mondogatni, nagyon határozottan a rosszindulatú kísértetnek, aki tartósan beköltözött a házba, és állandóan kárt csinált, hogy:
- ,,Apage Satanas"!..."Apage Satanas"!...-

Persze, minden bizonnyal, a szentmise lehetett az, ami segített, nem a saját ördögűzésem, - azonban, ezeket követően, megszűnt a házban az ,,idegen jelenlét".
Fellélegeztem.
Majd, egy-két nappal később ez után, mégiscsak álmodtam, - pedig, nem szoktam.
Azt álmodtam, hogy az ágyamban fekszem, és közvetlen felettem, egészen közel hozzám, az ágy végéig, egy hatalmas, rendkívül hosszú, vastag kígyó nyúlik végig nyílegyenesen.
Semmi se tartotta, csak a nyakánál, egy vékony cérnaszál. A fölött ingadozott.
Felemelte a fejét, mint a kobra, és hol jobbra hajolt az arcom fölé, hol balra.
Mintha jobbról balról meg akarta volna csókolni az arcomat, hirtelen mozdulattal.
Rettenetes érzés volt. Közben pedig, láttam a gonosz tekintetét.
Minden pillanatban vártam, hogy a nyitva tartott szájával és a hatalmas fogaival belém fog marni.
A Kígyó erős volt és félelmetes.
Fekete volt a háta és a feje, nagy pikkelyekkel,. A hasa alja pedig krémsárga volt, - elszórt, apró fekete pikkelyekkel.
Sosem láttam ilyen kígyót. Lehet, hogy nincs is.
Tudtam, hogy a cérna elszakad, a kígyó pedig rám fog esni, - és én abba az irtózatba belehalok.
Nem mertem moccanni.
Nézegetett hát tovább,...hol jobbról, ...hol balról. Nem bírtam a szememet levenni róla.
Halálosan rettegtem, és kivert a veríték, - a kígyó pedig nézegetett tovább.
És akkor, a cérna hirtelen elszakadt, - azonban engem egy hatalmas erő a földre lökött, -...így, a kígyó nem esett rám...-
Álmomban, felpattantam a földről és rohantam az ajtó felé, - ...azzal a szilárd elhatározással, hogy így, ahogy vagyok, egy szál hálóingben, elmegyek innen örökre, elmegyek a házból, elmegyek világgá, új életet kezdek, - és ebbe a házba soha többé a lábamat be nem teszem.
Még nem értem az ajtóig,...amikor megnyílt a fal, - ...az Ég jött be rajta, fehér felhőkkel,... meg az Édesanyám, és a testvérként szeretett, ugyancsak rég elhunyt Sógornőm.
Semmi fény,...semmi ragyogás. Éppen csak, - ... tündöklően szépek voltak, és fiatalok.
Az imádott Édesanyám, - nem nézett rám. Egyszer sem.
Sem amikor jött, - sem amikor elment.
A kígyót nézte.
Odasuhant az ágyhoz, elkapta az ágyon fekvő kígyó nyakát, - majd a másik kezével a kígyó derekát,...és kisétált vele a falon, a felhők közé.
Sógornőm - aki mindvégig mosolyogva állt az Édesanyám mögött, - követte,...- mielőtt azonban kilépett volna, megállt,...kedvesen rám mosolygott és megszólalt:
-,,Ne félj..."-
Aztán, kilépett ő is a felhők közé. A fal pedig, bezárult mögöttük.
Hát,...ennyi volt az álom.
Bújhatnék persze álmos könyveket, - Krúdy nekem is megvan - de nem teszem.
Azt hiszem, amennyit ebből meg kellett értenem, annyit megértettem. Azt, hogy minden nehéz helyzetben, még ott is, most is, velem van, ...őrködik felettem, vigyáz rám...- a rég elhunyt Édesanyám.

A Gonosz egyébként,...- tényleg elment. Akárki volt is, vagy akármi volt is.
A ház újra tiszta, napos, és vidám.
Minden a régi, - ...Én is.
Sót, .... Én, - egyre régibb leszek....-

Várom a következő életünket drága anya, amikor újra találkozunk.
Meglehet, hogy a következő életünkben, már nem fogunk emlékezni arra, hogy kik voltunk korábban itt a földön.
Nem tudom.
Azonban, addig is, - nap-mint nap gondolok rád, és eszembe jutsz.
Köszönöm, hogy velem voltál, köszönöm, hogy velem vagy, - és köszönöm, hogy soha el nem hagysz.
Így sem, most sem. Sohasem.



HA LEMEGY A NAP....

,,Mikor az utunk véget ér, Fáradt bennünk a vér, az ér. Már nem érdekel a jelen, csak az örök, a végtelen: Lelkünk a múltba menekül, folyton beljebb, szüntelenül, és egyszer olyan messzire jár, hogy nem tud visszajönni már..."
( Falu Tamás )

- Hozzád kívánkozom Uram,... Hozzád, mert máshol nem nyugodhatom...- sóhajtott az idős ember, és kezefejével letörölte a könnyeit.
Csak ült összetett kézzel a konyhaajtó előtt, egy rozzant széken, és a portól, könnyektől maszatos arcát az ég felé fordította.
- Hozzád kívánkozom...- sóhajtott újra - Hozzád Uram, mert nincsen más menekvésem,...és nincs más szabadulásom...-
Aztán, eltelt egy fél nap.
Nem kelt fel közben a székről, nem mozdult, - várta napnyugtát. Ült csendesen, az égre nézett, és fel-felsóhajtott.
- Tehozzád kívánkozom uram, Tehozzád, mert máshol nem nyugodhatom...-
Nem így gondolta ő ezt, - nem így.
Nem így, hanem másképpen.
Pár nappal ezelőtt, reggeli után, csak úgy, egyszerűen kijött a kapun. Kisétált. Csak úgy, egyszerűen.
Elhagyta az Otthont. Elhagyta örökre.
Tudta, hogy nem megy vissza többé. Nem. Élve se, - meg hóttan se.
A kapu, nem volt bezárva, - mehetett, amerre látott.
Akart is.
Nem állította meg senki, nem tartóztatta senki. Nem törődtek vele. Nem figyeltek rá.
Elindult hát, szépen, nyugodtan, haza. Hazafelé. Húzta a szíve.
Régóta tervezgette, régóta készült az útra, - és ezerszer is elgondolta magában.
Hát, - elindult.
Amikor kijött a kapun, nem tudta, pontosan hogy hol is van. Akárhogyan törte a fejét, nem jutott eszébe.
Azt se tudta, hogy milyen városban, vagy milyen faluban van. Nem emlékezett rá.
Hiába törte a fejét, - valahogy kiment belőle, - nem jutott eszébe.
Azt azonban pontosan tudta, hogy az Otthon, - az az otthon, ahol addig volt, - az, nem az ő otthona. Nem.
Adtak neki enni rendesen, tiszta ruhát is kapott mindig, meg tiszta ágyat is, meg még jó szót is, igen, - de mégse.
Mégse az otthona. Nem.
- Otthon, Istenem, otthon,...- sóhajtott, miközben leült az árokpartra, pihenni egy picit, - az otthon, a sajátja, az övé, az mégis más. Mégiscsak más. Ott, még halni is jobb, mint idegenben, élni. Otthon, minden más, a reggelek is, meg a nappalok, - meg az éjszakák. A napnyugtárul nem is beszélve...-
Ült csendesen, lehunyta a szemét, és a régi napnyugtára gondolt.
- A napnyugta,....igen. A napnyugta,... Istenem, a napnyugta! - amit annyira szeretett nézni a konyhaajtóbul...-
- A napnyugta, ....igen. Az, semmihez sem hasonlítható. Az otthoni napnyugta...-
Mélyet, szaggatottat sóhajtott, és kicsordultak megint a könnyei.
- Szeretném látni mégegyszer, mielőtt meghalok, ....a napnyugtát, ...annyira szeretném látni, - otthun, a konyhaajtóbul,...Istenem, annyira szeretném...-
Nyögve tápászkodott fel, aztán elindult tovább. Hazafelé.

A fia, meg a menye, amikor itt hagyták az Otthonban, azt mondták, hogy nem sokáig lesz itt, nem hagyják, - ne féljen.
Csak ,,átmenetileg". Aztán, majd jönnek érte, és elviszik. Visszaviszik, igen. Hazaviszik.
De nem jöttek, hiába várta őket, - nem jöttek. Egyszer se jöttek, még látogatóba se.
Csak "átmenetileg" maradt itt, - mégse vitték vissza.
Egyszer se jöttek azóta. Bizony. Soha többet nem jöttek. Bizony. Nagy szomorúsága ez őneki, - és nem is akar erre gondolni.
Becsapták. Nem érdemelte ő ezt. Nem. Egyszer se jöttek. Egyszer se írtak neki, - és egyszer se telefonáltak.
Ő ugyan nem tud telefonálni, de az Otthonban, megmondták volna, ha izen neki valaki, valamit. Akármit.
De nem, -... nem izent senki.
Megbántották nagyon a gyerekei. Kiebrudalták őt az életükből, mint egy kivénhedt kutyát. Igen, úgy.
Mégis, nem tudott rájuk haragudni, minden gondolata körülöttük forgott. Az otthuniak körül.
Nem tudott nyugodni, hogy mi lehet velük? A fiával, meg a menyével. Ugye. Aggódott.
Megbántották, igen, - mégis, már aludni se tudott miattuk. Mindig rájuk gondolt.
Talán, valami bajuk lehet nekik, azért nem jöttek, ugye? Még az is lehet.
Vagy a tanyával, a jószággal, vagy a kutyával is baj lehet, ugye? Az is lehet. Az is meglehet.
De, neki tudni kell, akármi van. Neki, látni kell, akármi van, - neki, haza kell menni. Igen.
Az ő birtoka a tanya, meg a föld, meg minden, a sajátja, - soha nem mondott le róla. Azért.
Igaz, nem is köllött, nem kérte senki. Nem is várta senki. Nem köllött az senkinek, csak neki.
Haza kell menni.
Hogy az óta mi van, mióta eljött, - mi lehet?... - azt nem tudja. El se tudja gondolni. Hiába töri a fejét.
Akármi történhetett. Akármi. A mai világban, ugye?
Mert a mai világban, már semmi sem olyan, mint régen volt. Semmi.

Sokáig töprengett az otthonban, azon, hogy mit csináljon. Mit is csináljon? Aztán, eldöntötte. Haza akar menni.
Mindent végiggondolt, - mindent eltervezett.
Aztán, -... csak nekivágott. Igen.
Hirtelen rászánta magát, és nekivágott. Csak úgy egyszerűen. Nem tehetett mást.
Nekivágott a nagyvilágnak.
Csak ment. Csak ment. Csak ment.
Haza akart menni, - haza,...haza...- ezért, amikor kijött a kapun, sietősen kapkodta a lábait. Azt se nézte, merre megy, csak ment, csak ment.
Falvakat hagyott maga után, - de csak ment. Csak ment, fáradhatatlanul.
Étlen-szomjan, és egyre fáradtabban ment, de csak ment, ment, - erős elhatározással.
Nem tudta, hogy hol van, - csak azt, hogy ő itt, még életében nem járt, az biztos.
Nem volt ösmerős semmi, -... de csak ment, csak ment tovább, és azt gondolta, majdcsak hazatalál.
- Előttem, van észak,...hátam mögött dél...- gondolta, és ment tovább. Csak ment tovább.
Rakta a lábait egymás elé, egyiket a másik után, - és ment tovább. Tovább.
Mindig tovább.
Hiába fáradt, el, - ment tovább.
Fogyott az út. Majdcsak hazatalál.
Igen.
- Balra a nap nyugszik,...jobbra pedig kél, ...- gondolta újra, - el se lehet téveszteni...-
Majdcsak hazatalál.
Majdcsak.
Gyalogolt hát tovább, rendületlenül.
De, akármennyit ment is, - semmi sem volt ösmerős most sem, itt sem, és akármerre nézett, úgy érezte, - ő még itt, életében nem járt.
Elhagyta a harmadik falut is, - de hiába, az a falu se volt ösmerős.
Az se.
Így aztán, csak ment tovább. Rakta a lábait, egyiket, a másik után.
Egy darabig az út mellett gyalogolt, a bokrok takarásában, - hogy ne lássa meg senki.
Azért, mert azt mondta egyszer valaki az otthonban, - és ő jól megjegyezte, - hogy aki megszökik, azt visszaviszik. Mindig visszaviszik.
Megkeresik és visszaviszik.
Ő pedig, megszökött, - se szó, se beszéd, megszökött. Igen.
De, - nem akart visszamenni, nem akarta, hogy megtalálják és visszavigyék.
Csak ment, csak ment.
Hiába volt fáradt, - elszántan, minden erejét összeszedve, étlen-szomjan ment tovább.
Azt gondolta, hogy hazatalál ő akárhunnan, - biztos, hogy hazatalál. Haza.
- Előttem van észak, ... hátam mögött meg dél, ugye,... el se lehet téveszteni, ...- gondolta, - ... hazatalálok én. Haza. Hazatalálok...-
Ment. Ment. Ment, - megállás nélkül ment, de nem talált haza.
Sőt, - azt se tudta, hogy hol van.
Aztán, egyszercsak megesteledett és nem bírt már tovább menni. Gondolta, leül egy bokor tövébe, pihenni egy picit, - csak egy picit, igen, - aztán majd továbbmegy. Hazafelé.
Hát, leült. Le.
Aztán, csak eldőlt, mint egy zsák, - és azon nyomban el is aludt.
Jól aludt, - és jó nagyot aludt. El se hitte.
Nem ivott, nem evett, az igaz. Nem volt mit, - de legalább egy jót aludt.
Arra ébredt, hogy az arcába süt a nap.
Ezen, meglepődött egy kicsit, - de aztán megnyugtatta magát.
- Nem baj. Előttem van észak, hátam mögött dél. Előttem van, igen. El se lehet téveszteni. Hazatalálok.
Hanem, hogy a tanya, az otthona merre van, merre lehet, - északnak, vagy délnek, esetleg keletnek, vagy nyugatnak, azt bizony nem tudta.
Hiába töprengett rajta, - nem jutott eszébe.
De, akárhol van is, mindegy, - az biztos, hogy megtalálja.
Sóhajtott egy nagyot, aztán keservesen feltápászkodott.
Most, - sokkal jobban fájt mindene, mint tegnap este, amikor lepihent.
Mégis elindult.
- Előttem van észak,... igen, ...- gondolta.
Aztán el is indult arra, egyenesen, - északnak. Előtte volt.
Éppen előtte. Igen.
Egy darabig a bokrosban gyalogolt megint, - aztán úgy gondolta, mégiscsak kimegy az út szélére, ott nem kell kerülgetni semmit, és nem botlik meg lépten-nyomon.
Aztán, kiment. Ki.
De, - ott is nehéz volt gyalogolni. Mindene fájt, és egyre nehezebben bírta emelgetni a lábait, - de azért csak ment, csak ment.
Egyszercsak egy autó hangját hallotta közeledni, a háta mögül, akkor megállt és félrehúzódott, - hadd menjen. Biztos dóga van neki. Hadd menjen.
A kocsi lassított, és kiordított belőle valaki:
- Hová megy Papa?...Merre tart?...-
- Hazafelé,...haza. -
- Elvigyük Papa?...-
- Áaa, dehogy, dehogy. Itt vagyok nem messze, má itthun is vagyok majnem, de azér köszönöm,... Isten álgya...- mondta, és megérintette a kalapját.
Az autós intett, és elhúzott, - ő is ment tovább.
Csak ment. Csak ment.
Valahogy nem látszott, hogy itthun vóna.
Nem volt ösmerős semmi. Akárhogyan nézett, és akárhová nézett, nem volt ösmerős semmi.
Hiába.
Csak ment, csak ment. Rendületlenül.
Észak, még mindig előtte volt, ezért úgy gondolta, - hazatalál. Haza fog találni. Igen. Előbb, vagy utóbb, - de hazatalál.
- Jó lenne előbb,... minél előbb, ugye,... jó lenne...- gondolta, mert már alig állt a lábán.
Elfáradt, nagyon elfáradt, - pedig, hol volt még az este? Hol?
Magasan állt a nap, - és tűzött is, mint a fene.
- Még jó, hogy van kalapja. Tiszta szerencse. Még jó, hogy azt elhozta. Tiszta szerencse. Alatta meg, csurog az arcán a verejték.
Meleg van, - és elfáradt, igen.
Azért, csak ment tovább, - de nem sietett annyira. Pár órával előbb, vagy utóbb ér haza, - az már úgyis mindegy. Nem tud sietni, az biztos. Nem tud jobban. Már, nem.
Éhes is, meg szomjas is, és meleg van.
- Ezt a cipőt meg, legjobb lenne lehúzni és eldobni, - gondolta, - mert egyre jobban böki a lábát. Meg szorítja. Már tisztára bele is dagadt.
De egy pár jó cipőt, nem lehet eldobni, - csak úgy eldobni, egyszerűen. Nem arra való.
Ha fáj, hát fáj.
- Lehet, hogy máma már haza se ér, - de nem baj. Fáj a lába. Fáj.
Aztán csak ment. Csak ment. Csak ment. Egyre lassabban.
Végül, gondolt egy nagyot, és leült megint az árok szélére, - kiszedte a fűzőt a cipőiből, hogy ne szorítsa annyira, és úgy ment tovább.
A cipőfűzőt pedig szépen összetekerte, és zsebretette. Köll az még valamikor.
Köllhet.
Egyre lassabban, egyre nehezebben járt. Nem igen haladt.
Aztán, csak azt vette észre, hogy megesteledett.
Ismét megesteledett.
Falu, se közel, se távol, ameddig ellátott, - és most se tudta, hol van, merre, - csak azt, hogy nem otthon. Még, nem otthon.
Semmi sem volt ösmerős.
Még, nem otthon, - de majd. Majd.
Majd odaér.
Majd hazatalál, Isten megsegíti, hazajut, hazatalál.
Gondolta, addig is, megéjszakázik, itt ahol van, helyben, - leginkább megint egy bokorban.
Elfáradt, nagyon elfáradt. Aztán, ha felébred, majd folytatja az útját. Majd továbbmegy.
Nem annyira sietős, nem, - már nem bírja a lába. Ő még bírná, ugye, - de a lába, az már nem.
Mert, az se a régi, ugye?
Semmi se a régi, - meg még ő se. Meg a lába se.
Bement az út menti bokorba, - és alighogy letette magát, sóhajtott, meg nyögött egyet-kettőt, aztán már aludt is. Világon voltját se tudta, - olyan mélyen aludt.
Nem ébredt nagyon korán, - de teljesen megzavarodott attól, hogy a nap, éppen pofonsütötte.
Egy darabig, értetlenül bámészkodott.
- Semmi se olyan, mint régen, - gondolta. Nem itt kellene lennie a napnak, az biztos. A napkelte nem erre van, - hanem tűle ippen jobbra.
Mindegy, - semmi se olyan, mint régen. Semmi. Még ez se.
- Előttem van észak, ...- nyugtatta magát - előttem van. Igen...-
Nem töprenghetett sokáig.
Indulnia kellett, étlen-szomjan, tovább. Ideje volt az indulásnak. Igen, - itt volt az ideje, nem halogathatta.
Itt volt az ideje,... - de alig bírt megmozdulni, annyira fájt mindene. Különösen a lába.
Éhes volt, szomjas volt, fáradt volt, - de tovább kellett menni.
Akkor, - mielőtt elindult volna, váratlanul meglátott maga mellett a fűben egy jó nagy bokor mezei-sóskát.
- Sóska, ...sóska, Istenem!...-
Gyerekkorában, szerette. Nagyon szerette. Azonnal megcsordult a nyál a szájában, ahogy meglátta.
Vigyázva tépett le belőle pár levelet, és jó alaposan megtörülgette a nadrágja szárában, aztán bekapta.
Nagy volt a meglepetése, - mert ez pont olyan volt, min régen, gyerekkorában. Semmit se változott.
Így emlékezett az ízére, - pontosan így. Ilyen volt akkor is.
Örömében, teleszedte vele a markát, és mohón elrágcsálta.
Hirtelen, az anyjára gondolt, aki azt szokta mondani neki gyerekkorában, hogy:
- ,,Fijam, ne egyél sóskát a mezzőn, mer az ulyan savanyú, de ulyan savanyú, mind a rosseb, meg még a valagadat is összehúzza..."-
Elmosolyodott, - és arra gondolt, hogy nem húzta össze. Akkor se, meg most se. Nem.
Jól esett a sóska. Jól. Lehet mondani. Hamar elfogyott. Aztán, amikor elfogyott, keservesen feltápászkodott.
A lába, mostanra teljesen berozsdásodott, fájt, és nagyon dagadt volt.
Már így is kibuggyant a cipőből, hogy nem volt benne fűző, - de hiába, el kellett indulni. Akkor is.
Gondolta, ha lehúzza a zokniját, majd jobban elfér a lába a cipőben. Sokkal nagyobb hely lesz benne, ugye. Aztán csak lehúzta, és beletette a nadrágja zsebébe.
Mert a zoknit, - a tiszta jó zoknit - nem lehet eldobni. Ugye?
Nem arra való. Köll az még. Köllhet.
Aztán, elindult, - mert nem lehetett már halogatni tovább. Elindult, - de alig bírta vonszolni a dagadt lábait.
Kiment az út szélére, és megállt,... - egy ideig eltöprengett azon, hogy hunnan is jött.
Hunnan?
Melyik iránybul?
Nézett jobbra, nézett balra, - de hiába, nem tudta eldönteni.
Sehogy se tudta eldönteni.
Semmi nem volt ösmerős, se erre, se arra.
Hiába nézett erre is, meg arra is, hiába gondolkodott rajta, - nem volt ösmerős. Nem.
- Mindegy, - gondolta, - mindegy,...előttem van észak, hazatalálok...-
Megigazította a kalapját, és elindult.
Csak tette, csak rakta egyik lábát a másik után. Csak ment, csak ment, pedig, a lábán már megállni is alig bírt, - nemhogy járni. De azért, csak ment, csak ment.
Ment.
Hirtelen, összeszorította a szívét valami. Furcsa érzés fogta el. Pontosan érezte, hogy baj van. Nagy baj van. Valami nagy baj van, - és abban a pillanatban kiütötte a végtelen szomorúság. Egy ideig még tartotta magát, - aztán már nem.
Egy pillanat alatt csüggedt el.
Az arcán, a verejték összemosódott a könnyeivel, - amit mostmár nem bírt visszatartani. Hiába is próbálta. Hiába is szégyellte.
Mert szégyellte, ...nagyon szégyellte,... - de azért, csak ment, csak ment, és csak sírt, csak sírt, lehajtott fejjel tovább.
Hangtalanul sírt.
Meg-megrándult az arca, a feje, a vállai, - és a sírást, nem bírta abbahagyni.
Valamikor nagyon erős ember volt, meg fiatal. Igen. De mostmár nem az. Ez a baj. Ez.
Egyedül van és megöregedett.
Ahogy ment, kínjában, magányában, és tanácstalanságában, néha felpislantott az égre.
Isten, ott van, arrafelé lehet valahol, - de most se látja, ahogy eddig se, máskor se, soha életében. Pedig, ott van valahol. Ott kell lennie.
Ott kellene.
Igen.
- Fáradt vagyok Uram, - nyögte, - nagyon fáradt. Elmennék már Hozzád, hazafelé...-
Fel-felnézett az égre, - egyre törődöttebben, egyre kétségbeesettebben, - de választ nem kapott. Pedig Isten ott volt. Arrafelé. Igen.
Ott kellett lennie.
Görnyedten vonszolta magát tovább. Mindig tovább.
Isten, nem ment ki a fejéből.
- Azt se tudom, hol vagyok, azt se,...- mondta félhangosan, - Látom már, hogy nem találok haza, látom én már, látom, - de Tehozzád se találok oda Uram. Hunnan tudjam, hun vagy? Látni nem látlak, az biztos, eddig se láttalak. Pedig, elmennék már Uram, Hozzád, hazafelé. Elmennék....-
- Ulyan vagyok én már, mint a házatlan csiga, csak bócorgok, bócorgok, mindenfelé. Assincs, ahová behúzódjak.
Azt se tudom, hol vagyok, meg azt se, hogy merre menjek. Azt se tudom. Semmi se olyan, mint régen vót. Hiába nézek erre is, meg arra is, - nem ösmerem ki magamat. Elfáradtam. El.
Nem szeretek én már sehol se lenni. Ott se, meg itt se, meg sehun se.
Elmennék Uram, hazafelé. El...-
- Már, csak Tehozzád kívánkozom, sehova máshova, - mer annyira fáj a lábom. Nincs énnekem nyugovásom. Annyira fáj, hogy már élni se bírok ilyen lábokkal...-
Csak ment,... csak ment, és arcán végigfolytak a könnyei.
- Amikor nekivágtam Uram, - északnak tartottam, és azt hittem, el se tévedhetek. Most meg az jutott eszembe, hogy rosszul gondultam én. Nem arra köllött volna menni. Nem. Ha nyugatnak indulok, igyenest, - akkor, már régen otthun is lehetnék, ugye?
Mivelhogy a konyhaajtónk, - az direkt nyugatra néz, direkt. El se lehetne téveszteni.
Hát, ezt szerettem volna én, Uram. Ezt. Csak ezt az egyet. Odaérni a konyhaajtóhoz. Aztán leülni ott,... és nézni a napot, ahogy nyugoszik. Nézni, amíg csak le nem nyugoszik, ...egészen addig...-
- A nap,.... A nap...-
- Igen...-
- Láttam én máskor is, ha nem vót dógom, - de megnézném mégegyszer Uram, ha nem bánod. Talán, most utoljára. Ha nem bánod.
Dehát, hol, merre van a konyhaajtó Uram? Nem találok oda, akárhogyan is igyekezem,....-
Csak ment. Csak ment.
Váratlanul, egy autó hangját hallotta, egyre közelebbről, de hátra se nézett, csak félrehúzódott az útról, - hadd menjen, aki akar. Menjen csak. Ő, nem lesz útban.
Az autó azonban nem húzott el, hanem lassított, és megállt mellette.
- Hová megy Papa?
- Én?...Én hazamennék fiam a tanyára. Haza, mihozzánk, de alighanem eltévedtem...-
- Melyik tanyára megy Papa? Hova?
- Háááát, ...az a baj, hogy nem tudom, nem jut eszembe, a nyelvem hegyén van a neve, de elfelejtettem, pont elfelejtettem, pont most felejtettem el, ...ott van mindjárt Helvécia mellett. pont ott, de elfelejtettem...-
- Rossz irányba megy Papa, Helvéciát már elhagyta. Az, nem erre van...-
- Méghogy,...nahát, ösmeri? Ösmeri Helvéciát?
- Hát, már hogyne ismerném Papa, kecskeméti vagyok én. A tanyákat is ismerem.
- Méghogy,... nahát, ...nahát, most eszembe jutott a tanya. A tanya neve. Régen Kódis-tanyának hívták, de már nem az, mert szépen megépítettük a felségemmel, de meghalt, ... nem jut eszembe a neve, a feleségemnek, vagyishogy a tanyának,... pedig a nyelvem hegyén van, de sehogyan se tudom kimondani...-
- A Kugli-tanyára gondolt Papa?
- Kugli? Méghogy Kugli? Hunnan találta ki fiam, hunnan, mikor nekem eszembe se jutott?... Ösmeri?
- Ismerem, persze, hogy ismerem, még a tulajdonosát is ismertem, nekik volt az a szörnyű balesetük pár éve, ugye?
- Nem, nem, dehogy, összetéveszti valakivel. Én vagyok a tulajdonos, én, nem más,...de nem vót nekem semmilyen balesetem. Sose vót, semmilyen balesetem. Beszélnek bolondokat az emberek. Na.
Nem vótam itthun, az vót. Az vót, na. Most meg, kerestem vóna a tanyát, hogy hazamenjek, de nem találom. Semmi se ösmerős, akármerre nézek. Eltévedtem valahogyan, - és sehogyan se találok oda. A lábomat is lejártam már tisztára, de akkor se.
Mit mond fiam? Mit gondul, merre menjek? Jaj, merre menjek, mit csináljak? Mit gondul, mit csináljak? Nem bírom má a lábomat...-
A fiatalember, pár pillanatig szótlanul dobolt a műszerfalon, aztán kiugrott a kocsiból. Sajnálkozva mérte végig az öregembert, majd, kinyitotta a kocsiajtót.
- Szálljon be Papa, odaviszem, elviszem én magát a bekötőútig, onnan meg odatalál.
- Még soha életemben nem ültem autóban fiam, azt se tudom, hogyan köll...-
- Pont úgy, mint egy széken, Papa, pont úgy. Na, tegye csak be magát szépen.
- Üljek be?... Nem tudom én azt megfizetni magának fiam, nincsen énnekem pénzem....-
- Nem is azért Papa, el se fogadnám...-
- Üljek be, azt mondja? Levegyem a cipőmet fiam? Le?
- Jaj, dehogyis, dehogyis vegye le, ... - nevetett a fiú, - vittem én ebben már lószart is, zsákban. Dehogyis vegye le, Papa...-
- Lószart?...Lószart?...Hát akkor, Isten nevében,... Isten nevében...- sóhajtott az öregember, és keservesen beszuszakolta magát a kocsiba.
A fiatalember becsukta az ajtót, megkerülte a kocsit, a helyére pattant, és indított.
Egy darabig nem beszélgettek.
Az öregember előregörnyedve, kiguvadt szemekkel nézte az utat.
Se látott, se hallott. Mintha futva menne, úgy hagyták el a fákat. Pont úgy. Nem győzte csodálni. Egy pillanatra minden mást elfelejtett.
Ez, jó volt, ...ez, jó, - de összeszoruló szívvel állapította meg, - hogy most se tudja, hol vannak. Most se ösmerős semmi.
Semmi, de semmi.
Aztán a fiú megkérdezte:
- Hány éves Papa?
- Én? Én-e? Hány éves is vagyok?...- töprengett el, - hány éves is lehetek?... Az előbb, még tudtam, - gondolta, - az előbb, még pontosan tudtam, de most nem tudom. Sehogyan se jut eszembe. Sehogyan se. Talán, ki tudnám számittani, ha tudnám, hogy mit írunk most. Milyen esztendőt írunk?...de azt se tudom. Talán nyócvan. Mongyuk, hogy nyócvan. Annyi, má biztos megvagyok,... vagy nem...- mondta végül.
A fiú, csak rábólintott.
- Szép kor...-
- Háááát...-
- Szép...-
- Isten a tudója...-
Aztán, már nem beszéltek.
Egy fél órát mehettek még, vagy annyit se, - szép csendben, - amikor a fiatalember lassított, és félreállt az út szélére.
- Hát, itt volnánk Papa, ez az. Ez az út visz be a Kugli-tanyára. Biztos benne, hogy oda akar menni? Egész biztos?
- Hát persze, hogy oda akarok menni. Biztos hát. Oda, de oda ám. Az, az én tanyám, az enyim, az én birtokom.
- Hát nem tudom, Papa, nem tudom. Lakik ott valaki egyáltalán?...-
- Hát persze, hogy lakik, már hogyne lakna,...-
- Hát, nem tudom Papa, nem tudom. Ezt mondtam én magának, látja?... Itt volt az a szörnyű baleset a kamionnal, amikor hárman is meghaltak egyszerre, nézze, itt van még a nyárfa is, aminek nekimentek. Látja? Jól lekaszabolták...-
- Látom fiam, látom én a nyárfát, látom, de a balesetrül nem hallottam...-
- Pár éve volt...-
- Pár éve se hallottam...-
- Hát, nem tudom,...nem tudom,...kiszáll itt Papa? Biztos, hogy kiszáll?
- Kiszállok fiam, persze, hogy kiszállok. Azér gyüttem.
Aztán, kiszállt, tényleg kiszállt, - könnyebben, mint be, - és hálálkodva köszönte meg, a szívességet, hogy a fiú hazahozta, Isten tartsa meg a szokását, jó gyerek lehet ez.
A fiatalember, aggódva nézte az összetört, megfáradt öregembert, - de nem szólt.
Csak kezet fogtak, - aztán a fiú megfordult az autóval, és tovább ment.
Lassan ment, nagyon lassan, - és sokáig nézte még az öregembert a visszapillantóból. Hátha meggondolja magát. Hátha. De az, úgylátszik, nem gondolta meg magát.
Rossz érzés maradt benne, - nyugtalan volt, de ment tovább.
Az öregember pedig, - kissé meggörnyedve, - állt az út szélén, és integetett.
- Isten álgya,... Isten álgya, ...Isten megálgya,...- mondta halkan - aztán, csak integetett.
Addig integetett, ameddig csak látta az autót. Meg még egy kicsit tovább is. Azután is, - amikor már nem látta.
Csak állt az út szélén, magára maradva, - és integetett. A kezével is integetett, meg a kalapjával is.

Aztán, nagy sóhajjal, meg nagy elhatározással kilépett a cipőjéből, belefűzte a cipőkötőt és összekötötte vele a cipőket, - aztán úgy vitte a kezében.
Már nem köll a lábára semmi. Minek? Otthun van. Ugye?...Otthun.
Bár, - nem volt ösmerős semmi, itt se, az igaz. Még az út se, - a bekötőút se. Az se.
- Nagyok a fák, azér, - gondolta, - az utat meg benőtte a fű, mintha sose járna rajta senki...-
Nem volt ösmerős az út. Nem. Mégis elindult. Csak ment befelé, csak ment.
A langyos fű, szinte simogatta a talpát, és az elgyötört lábait.
Csak ment, csak ment.
Közben nézelődött, és töprengett.
Nem volt ösmerős semmi. Nem. Hiába.
Az út melletti földek, parlagon hevertek, magas, száraz gaz verte föl, alatta meg nőtt a friss.
- Nem ilyen vót ez, - gondolta, - nem ilyen, nem ilyennek emlékszem rá....-
Azért, csak ment tovább.
Ment, ment,... - és egyszercsak, váratlanul meglátta az égnek meredő gémeskutat. Nagyot dobbant akkor a szíve. Nagyot. Mert azt, - megösmerte.
Aaaaz, - nem volt más. Olyan volt, mint régen, - pont olyan.
Legszívesebben futásnak eredt volna, hogy minél hamarabb hazaérjen.
- Haza!...Haza!...Haza!... - száz öröm rohanta meg hirtelen. Majd elöntötte a nyugalom is. Valami végtelen nyugalom.
- Hazatalált. Végre, hazatalált! Itthon van. Igen. Már biztonságban van. Igen. Itt, már semmi rossz nem történhet vele...-
Elejtette a cipőjét, de nem hajolt le érte, - futni kezdett a tanya felé.
Azt hitte, fut, - de nem tudott már futni, - csak a lelke szárnyalt.
A lelke, pár lépéssel előtte járt, - mert a testét lehúzta a fáradtság, és a fájdalom.
Amikor közelebb ért, nem hitt a szemének.
Pillanat alatt torkon ragadta a fájdalom, meg a rémület..
Nem volt itt senki, nem lakott itt senki, - még a kutya se jött ki eléje.
Nem, - nem lakott itt senki.
Az udvart felverte a gaz, - a ház pedig, tárva-nyitva állt. A következő pillanatban rájött, hogy miért, - mert nem volt rajta ajtó. Nem volt rajta a konyhaajtó.
Felpillantott a háztetőre, és megintcsak nem hitt a szemének, mert a háznak, - nem volt teteje. Vagy alig valami.
Aztán balra nézett, - arra volt az istálló, - annak se volt se ajtaja, se teteje.
- Úrjéééézus...- nyögte, aztán belépett a házba.
Akkor azt hitte, hanyatt vágódik, ijedtében. A ház üres volt, és teljesen élettelen.
A valamikori konyha közepén, tűzrakás helye látszott, - elszenesedett, kormos fadarabokkal, és hamu, hamu mindenütt.
A bútorokat, - az asztal és pár szék kivételével, - felaprították és eltüzelték. Itt. Itt, a konyhában. Pont itt. Látszottak a darabjai.
Különben, - üres volt a ház. Nem volt benne senki, és nem volt benne szinte semmi.
- Ó te Isten!!...Ó, te Isten!!...Hogyan csinálhattad ezt énvelem?!!...hogyan?!...- ordított fel gondolatban.
Aztán, összetörve, megroggyanva, remegve és sírva, - végigjárta a házat, az udvart, és az egész portát.
Nem hitt a szemének.
Csak állt, és értetlenül nézte a kihalt, pusztulófélben lévő tanyát. A birtokát. Nem értette ő ezt.
Szívét, lelkét összeszorította a fájdalom. Az egész élete dőlt itt romba, nemcsak a tanya. Az egész élete.
Hiába tartotta volna vissza, kitört belőle, és rázta a zokogás.
Fel nem foghatta, hogy mi volt itt, mi történt, mi történhetett?
De, nem sokáig töprengett rajta. Feladta.
Most feladta.
Nincs mit tenni. Már, nincs.
Vége.
A ház meghalt, a tanyának vége. És, - neki is vége van. Tudta, hogy vége.
Egy napot se, egy percet se tovább, - annyit se akart már élni, mint egy szemvillanás.
Minek?
Visszavánszorgott a házba, és kihúzott egy rozzant széket a konyhaajtó elé. A konyhaajtó elé, - ami már nem is volt.
Az úttal szembe. Pont.
Mint régen.
Pont.
Aztán, - az éhségtől, a szomjúságtól, a fáradtságtól, és a szörnyű megrázkódtatástól, teljesen elgyengülve, - rárogyott.
Egy darabig csak bámult maga elé, aztán már csak ült. Nem bámult sehová, nem nézett sehová.
- Imádkozni kellene,.... - gondolta - akárhun is van az Isten. Ha van.
Imádkozni kellene. Igen. Imádkozni kellene, - de elfelejtettem, hugyan van az imádság. Azt is elfelejtettem.
Aztán, csak mondta, - végtelenül megtörten, akadozva, - mondta azt, ami eszébe jutott.
- Ki vagy a mennyekben,... kivagy a mennyekben.... Kivagy. Miatyánkisten kivagy a mennyekben, kivagy a mennyekben, kivagy a mennyekben...Te ott vagy én meg itt vagyok, és sehugyan se jut eszembe, hogy mit is akartam mondani, pedig az előbb még tudtam, mostmeg már nem tudom.
Miatyánkisten , kivagy a mennyekben... kivagy, ..ki vagy...-
Arcán végigfolytak a könnyek, - és a testét újra és újra megrázta a zokogás. Feladta.
Feladta.
Igen.
Elmenni készült.

Később, felemelte még egyszer-kétszer a fejét, és az utat bámulta.
Azon az úton egyszer jött valaki. Igen. Jól emlékszik rá, - pedig régen vót. Most nem. Most nem jött senki.
Nem volt az úton semmi, és senki, csak a gaz, - de bámulta. Bámulta mégis.
- Semmi se ulyan, mint régen,...- gondolta, - semmi.
Régen, - gyerekkorában, - az anyjával ültek itt egy széken esténként. Akkor is az utat nézték.
Az apját várták, aki a háborúban odaveszett.
Odaveszett, igen, - de ők, az anyjával, mégis hazavárták rendületlenül. Nem hitték el, hogy meghalt. Hogy sohasem jön már vissza.
Nézték az utat esténként, - sőt napközben is, ha lehetett - és várták.
Hiába jött meg a papír, hogy meghalt, - ők nem hitték el.
Mindennap várták továbbra is.
Nézték a napnyugtát, meg az utat, és imádkoztak. Mindennap. Igen. A konyhaajtóbul. Igen.
Nézték a napot, ami mindennap az út végében bukott le. Pont ott. Igen.
És mindennap csodaszép színekkel, és fényekkel borította be őket, és
mindennap megölelte a szegényes tanyát, - a Kódis-tanyát, - meg az életüket. Igen.
Mindennap elköszönt, - és mindennap visszajött. Igen.
Mindennap más volt, és mindennap elgyönyörködtek benne az anyjával, - közben, pedig mindennap imádkoztak. Az apjukért, akit hazavártak.
Ha nem volt napnyugta, mert felhős volt az ég, - akkor az eget nézték, meg a felhőket. Meg az utat.
Meg imádkoztak. Mindennap.
Télen, nem ültek ki.
Télen, a konyhaablakból lesték a napot, vagy az eget. Akkor is más volt, akkor is szép volt, - és akkor is imádkoztak.
Aztán, a feleségével is ezt csinálták később. Nézték a napot, amikor lehetett, - ha nem vót dóguk, - meg, imádkoztak.
Aztán meg a fiával, ugye, - amikor a felesége meghalt, - de akkor már nem imádkoztak.
Magukra maradtak, és szomorúak voltak. Nem tudtak imádkozni.
De azért a napnyugta, az szép volt a konyhaajtóbul, akkor is, igen, - sose teltek be vele.
Most aztán vége. Most, vége. Nem lesz több napnyugta.
Mégegyszer, már nem látja meg.
Vége.
Ma elmegy,... el innen, el... - és soha nem jön vissza. Soha.
Csendesen sírdogált, és a kezefejével törölgette a könnyeit.
- Vége... Vége van.... - mondta gondolatban, - Nincs itt senki, és semmit se tehetek. Napnyugta sincs. Az is, hová lett? Semmi nem ulyan, mint régen. Öreg vagyok, az a baj. Elmennék én innen Tehozzád Uram. Tehozzád, mert oda kívánkozom,...Tehozzád, mert máshol nem nyugodhatom...-
Sokáig ült még összetett kézzel a ,,konyhaajtó" előtt, ami nem is volt, - egy rozzant széken. Aztán felemelte a fejét mégegyszer, és arcát az ég felé fordította. Olyan közel volt. Olyan közel volt az ég.
Már nem nézett máshová, csak oda. Az ég felé.
Már nem is látott mást, csak azt, - csak az eget.
Istent se látta, - pedig nagyon szerette volna.
- Hozzád kívánkozom...- sóhajtott újra - Hozzád kívánkozom Uram.
Miatyánkisten kivagyamennyekben,... ki vagy, ki vagy...-
Múltak az órák.
- Miatyánkisten, ...miatyánkisten...elmennék innen...-
Már nem sírt, a teste-lelke elcsendesedett.
Csak ült, csak ült.
Sokáig ült még, - égre néző arccal, mozdulatlanul.
Nem lázongott már, nem kért, nem fohászkodott, nem sóhajtozott, és nem is könnyezett.
Csak ült, mozdulatlanul.
Csak ült.
- Miatyánkisten, ...miatyánkisten...-
És akkor, pár pillanatra, - csak pár pillanatra, - hirtelen és váratlanul kiviccsant a nap a felhők közül.
Kiviccsant, bíborba borította a romokat, - és bíborba borította, megölelte, körülölelte a magányos öregembert is.
Pár pillanatra.
Csak pár pillanatra.
Aztán, eltűnt megint a bíborfényeivel, -... de vele, szárnyra kelt
akkor, és felröppent a magányos öregember lelke is.
- Miatyánkisten, ...miatyánkisten,...ki vagy a mennyekben, ...ki vagy, ...miatyánkisten, ki vagy a mennyekben, ... a mennyekben...- motyogta még.
Már nem volt ott.
Felröppent.
Már úton volt,...már úton volt, ...- fel, ...fel, ...fel a magasba.
Már úton volt...
Szállt, ...szállt,... magasan szállt , ...szállt a lelke,... szállt, ...- szállt, hazafelé.



VÉGE
 

Zelda1112

Állandó Tag
Állandó Tag
Nekem egyszer volt egy meglehetősen felkavaró álmom, ami pár év múlva be is következett pontosan mint álmomban.Semmi eltérés nem volt, nagyon rosszúl érintett.Remélem többé sosem fogok megálmodni semmit.
 

bubamama

Állandó Tag
Állandó Tag
EGYSZERŰSÉG....( Könyvrészlet. )

B.Molnár Márta: Könyvrészlet.

EGYSZERŰSÉG...

Ha túl bonyolult az élet, az ember, csendre, egyszerűségre, tisztaságra, és szépségre vágyik. Hogy megfürössze a lelkét benne.
Életem folyamán, ezért, - gyakran gondoltam vissza a pusztára. A ,,régi" pusztára.
Egyszerűség, csend, szépség és tisztaság.,,,- Azt találtuk meg ott, amikor oda menekültünk..
Később, - amikor eljöttem, sokszor emlékeztem vissza rá, és sokszor vágyódtam vissza.
Néha, rádöbbentem arra, hogy ami után vágyódom, és vágyódtam egész szívemből, - egyszerűség, csend, szépség és tisztaság.,,.- az nem más, mint a gyerekkori álom. Az álom, - a soha be nem teljesedett álom.
Az apácafogadalom.
Az apácafogadalom: - ,,szegénységben, tisztaságban, békességben, és szeretetben..." -
Így élni, - mély Isten-hittel a szívünkben.
Így, -... és ebben az életben, minden benne volt, - benne volt a szépség is.

A szegénység után azonban, nem nagyon vágyódtam, bevallom, - de nem is kellett, mert az, volt. Közelről ismertem a szegénységet.
A háború alatt és után, nagy szegénységben éltünk, és nem kívántam vissza. Az is igaz azonban, hogy mi szegénységben is boldogok voltunk a családommal. Szeretetben, egyetértésben éltünk.

Akkor, amikor túl bonyolult volt az élet, és sokszor az, - az ember, csendre, egyszerűségre, tisztaságra, és szépségre vágyik. Igen.
Mindig arra. Semmi másra. Hogy megfürdethesse benne a lelkét, - és újjászülessen. Igen.
Ma, - az élet másféle.
Ma, másképpen élnek a fiatalok. Szó sincs itt már lélekfürösztésről, - jó, ha ők maguk néha fürdenek, - tisztelet a kivételnek, természetesen, - egy réteg azonban nem teszi. Biztosan tudom.
Ismerek egy, - valaha még szép, kedves, és szépreményű, - fiatal tanítónőt, aki az otthonából a haveri körével, szinte hippitanyát csinált. Ma is működik. Zavartalanul.
Se villany, se víz, se gáz, - hát ők, nem nagyon fürdenek, - és nem vágyik a lelkük semmiféle fürösztésre.
Bávatagon, bekábítva nézik a világot, miközben az élet elmegy mellettük.
Hát, őszintén érdekelne, hogy egy ilyen tanítónő, -... mit tanít?
Mint ahogy érdekelne az is, hogy mit tanul, és mit tanult tőle a két kicsi, meg a két, mára már nagykorú gyereke?
Legfőképpen azonban az, hogy abban a különleges, alapítványi iskolában, mit csinál? - mit tanít?- sőt, mit keres?...-
Mit lehet tanulni egy ennyire lepukkant embertől?
Sajnos, - nem ő az egyedüli.
Bevallom, nem értem a mai fiatalokat, - legalábbis egyrészét.
Ma, a fiatalok egy része, - nagy része? - nem is tudja, mi az egyszerűség, a tisztaság, a szépség, a szeretet, és a csend. Meg, annyi minden mást sem. Nincs szükségük rá.
Nekik, ahhoz, hogy jól érezzék magukat, drog, cigi, pia, és bulizás kell.
Nekik, - az, az élet. Semmi más.
Vagy, drog, cigi, pia, - szex és buli.
Így élnek, - vagy nem élnek, - családban, munkatársak, barátok, vagy inkább csak hozzájuk hasonló, haverok között.
Drog, cigi, pia, és bulizás. Igen. Nekik, - ez az élet. Semmi más.
Így nevelnek, - ha nevelnek, - gyerekeket. Akiknek aztán, szintén, semmi más, csak drog, cigi, pia, és bulizás kell. Igen. Semmi más.
Nekik is, - ez az élet. Ez lesz az. Semmi más.
És, - így jön el majd a vég, valamikor.
Hogy közben ettől, amíg eljön, - boldogok-e? - azt nem tudom, de nem hiszem, hogy azok.

Az élet valójában egy ajándék, és annak minden perce az.
Meg kellene becsülni, - értékelni kellene, mielőtt az ajándékot váratlanul visszaveszi tőlük, tőlünk a sors.
Mielőtt az élet elröppen. Drog, cigi, pia, és bulizás. Igen.
Élet ez?
Majd a váratlan, kéretlen halál.

Ismertem egy fiatal fiút, - 21 évet élt.
Élhetett volna, boldogan, - tovább. Tehetséges volt, jó tanuló szorgalmas, intelligens. Jó fiú, - jó családból. Aztán jött a drog, - mindörökké.
Kár érte.
Élvezhette volna az életét, - de ő halálra drogozta magát, aztán kiugrott egy sokadik emeleti ablakból.
Később, a társaságából, mások is hasonlóan korán, és tragikus módon távoztak.
Aki meg nem, - az félhülyén tengette, tengeti, és tántorogja át az életét.
Drog. Cigi. Pia, és bulizás.
Miért?
Miért?
Miért?
Mi a franc fáj nekik annyira, - hogy egészségesen, üdén, szépen, fiatalon, halálba züllesztik a saját életüket, - és pokollá teszik a családjukét, meg másokét?
Mi van a mai fiatalokkal? Mi a franc van velük?!
Miért nem élvezik az életüket?
Miért néznek bávatagon a nagy semmibe, - amikor előttük az egész élet?
Miért nem tudnak örülni semminek?
Mi fáj nekik annyira, hogy kómában élnek csak, - aztán már abban sem?
Sajnos, - nem tudom rá a választ.

B.Molnár Márta
 

bubamama

Állandó Tag
Állandó Tag
Történetek...

Sajnálom, hogy nem hozol újabb történeteket!

Kedves Radványa,

Örömmel hoznék új történeteket, - de, mintha mindenki eltűnt volna mostanában az oldalról, ( - sőt a CH.- ról is, sajnos - ) ... nem gondoltam, hogy olvas itt még valaki.
De, ha igen, - akkor legkésőbb vasárnap, teszek fel valamit az új könyvből.
Kerestelek Téged egy korábban megadott oldalon, - de valamiért nem találtam meg azt az oldalt, és ma már a linkje sincs meg. Tönkrement a régi gépem.
Nagyon örülök, hogy jelentkeztél, - ...jövök a könyvvel.
 

bubamama

Állandó Tag
Állandó Tag
A KANYAR....(Könyvrészlet I. )

B.Molnár Márta

A KANYAR…
Szerelmek, házasságok, …és egyéb útvesztők.
( Ásó, kapa, - szívlapát…)


ELŐSZÓ,

A könyv legfőképpen házasságról, házasságokról, útvesztőkről és a szerelemről szól, -…valamint annak szövődményeiről.
( A szövődmények, fontosak, nagyon fontosak, nem elhanyagolhatóak.
A szövődményekre oda kell figyelni. )
A szövődmények ugyanolyan súlyosak, - néha halálosak is - lehetnek, mint minden más betegség szövődményei.

Nehéz megfogalmazni azt, hogy mi is a szerelem.
Talán mindenkinek más, és mindenki másképpen is „viseli” - vagy éli meg.
Van, akit lelkesít, és az egekben jár, - és van, akit földhöz vág, padlóra tesz, és végleg lent marad.
A szerelem, lehet olyan is, mint egyfajta függőség, - nehéz megszabadulni tőle, de muszáj.
A szerelem, - talán egy különleges lelkiállapot. Ami lehet szép, meg jó, meg csodálatos, és felejthetetlen, - továbbá, ezerszer átkozott, meg végzetes is.
Csak az Isten tudja, hányféle fajtája, meg értelmezése is van a szerelemnek.

Sokan, és sokszor, - sok mindent mondanak és mondtak már régen is a szerelemről.
Még azt is, hogy a szerelem, süket is, meg vak is, - továbbá, hogy öl, butít, és nyomorba dönt, - akár az alkohol, vagy mostanság a drog. Ami ugye, akár igaz is lehet.
Sokan ismerünk ilyen történeteket.
Szóval, van ilyen is, meg olyan is, - szerelme válogatja…-
Van, ami jó, van, ami szép, - és van olyan, ami rossz, - sőt, káros az egészségre.
A szerelem, általában, nem örök. Tart, amíg tart, de rendszerint, előbb-utóbb elmúlik, és teljesen kigyógyulunk belőle, -… már ugye, ha egyáltalán túléltük.
Működhet is a szerelem, - lehet belőle nagyon szerencsés kapcsolat, vagy házasság, ( Isten áldásával, vagy anélkül,…) - ha egy időben, mindkét fél egyszerre szerelmes a másikba, - és nem egy másikba.
Van ilyen, van, …- akad,… - és származhatnak belőle nagyon szép és nagyon jó dolgok, meg gyönyörű, jól sikerült gyerekek is.

Régen, - ahogy minden, - a szerelmek, a kapcsolatok, és a házasságok is másfélék voltak, mint ma.
( Változnak az idők, - az emberek, meg az erkölcsök, és a szerelmek is…- )
Régen, az érzelmeket sokkal nagyobb mélységgel, és sokkal több felelősséggel élték meg, és át, -… továbbá jobban meggondolták, mielőtt belemerültek, vagy belevesztek volna.
A szerelem, a vallomás, a házasságkötés, az eskü, - akkoriban még, jelentett valamit az embereknek, - és valóban egy életre szólt. Jó esetben.
Igaz, az „örökre”, meg a „holtomiglan-holtáiglan”- sok minden,…továbbá az alacsonyabb átlag életkor miatt, mégse 65 évre szólt, ugye?...- mert annyit azért már akkor is nagyon nehezen lehetett volna kibírni…-
( Persze, kivételek, akkor is akadtak, - ahogy most is. )

Ma, - más a divat.
A szerelem, a kapcsolat, sőt az együttélés, - a házasság is, - könnyen jön, és gyorsan megy.
A szerelem, fellobban, - és ellobban.
Ennyi volt.
A kölcsönös felelősségről, általában szó sincs. Hosszú távra nem igen terveznek.
Csak ma van. Ma.
Ma. Szórakozás, buli, - és kefélés ezerrel.
Holnap?...Holnap?...- a holnap, nem olyan fontos.

Mégis, - a nagyon fiataloknak, a romlatlanoknak, a tisztáknak, a szerelem, még ma is az örökkévalóság igényével indul, - s ha vigyáznak rá, akár „örök” is lehet. ( Akár,…- ugye?…- )
S ha egy kis szerencsénk van, - meg rengeteg képzelőerőnk, - akár, még a miénk is indulhat így. Vagy indulhatna.
Az örökkévalóság igényével. Ugye?
Miért is ne?
De, a saját meglátásom, és tapasztalataim szerint, sajnos, az örök szerelem is elmúlik egyszer, -…és csak az évről-évre egyre szebb, - gyönyörű emlékét cipeljük magunkkal tovább, egy életen át.


B.Molnár Márta


SZERELEM?...

Minden szerelem más. Meg az is más, - amit csak annak hiszünk.
Mára belátom, milyen sokféle, milyen nagyon sokféle lehet a szerelem.
Ilyen az első gyerekszerelem, aztán a második is,…meg az iskolás, a kamasz, majd a későbbiek.
A felnőtt szerelmek közül a „legfontosabb”, „legelcseszettebb” a „legszebb”, a „legjobb”, a „leghosszabb”, meg a „legrövidebb” ugye? stb. stb. -
Sőt, az a „szar” is, - amit annak hittünk, s nagyon ideje lenne már elfelejteni…-
Valamiért azonban, mindegyiket megőrzi az ember emlékezete. Azt is, amire még rágondolni is rossz.
Valamiért mindegyik nagyon fontos, valamiért mindegyik nagyon örök, és valamiért mindegyik felejthetetlen. ( A fene egye meg! )
Mindegyik „igazi”, - vagy legalább annak indult, csak sokkal hamarabb fejeződött be, mielőtt kibontakozhatott volna, - …és úgy, ahogy. Rágondolni is rossz. Igen.
És, - majdnem mindegyik váratlanul jött. Néha pont úgy, - mint egy istencsapás. Igen. Aztán később kiderült, hogy az is.
Csak úgy. Jött.
Jött, váratlanul. Tisztára, mint egy istencsapás.
Talán, egy kanyar után.
Mert, akármit csinálunk is, - kanyarok jönnek, mennek az ember életében, és hoznak is, - meg visznek is.
Nem lehet kikerülni őket.
Így aztán, mire magunkhoz térünk, néha már alig marad valami az álmainkból, - meg az életünkből.
A boldogság pedig, meg a szerelem, - amit közben kergettünk, - ha megmutatta is magát egy rövidke időre, - rég elszelelt.

-------------------------------------------------------------------------------------

Boldogság?
Az ember, egész életében a boldogság elérésére törekszik, az ahhoz vezető utat keresi, - de csak ritkán találja meg.
( - Emlékszem, nem is olyan nagyon régen, ordítva énekeltük, Cserháti Zsuzsával, hogy: „ boldogság, gyere haza, késő van, gyere haza, honnan jössz, nem érdekel! Gyere haza, csak ennyi kell…”- )
Persze, a boldogság, - hiába énekeltük, és hiába ordítottuk, - csak nem akart hazajönni.
Amíg az ember nagyon fiatal, úgy képzeli el a boldogságot, hogy jön a szerelem, - a nagy szerelem, - meg a gyönyörű esküvő, az álomszép nászút, majd tökéletes házasság, szép családi élet, jó és biztos munkahely, anyagi jólét, - …és aztán, jöhetnek a jól sikerült, szép, jó, okos és szófogadó gyerekek.
Aztán, jön a jó nagy koppanás, ( álmodozás közben, mondjuk leestünk az ágyról ) - és felébredünk, mert ilyen tökéletes boldogság, talán nincs is.
A boldogsághoz, sok minden kell. Nemcsak szerelem.
( A lángoló szerelem, csupán ráadás a boldog élethez. Ajándék…)
Legfőképpen kell hozzá az a képesség, amit magunkban hordozunk, - …vagy nem.
Szerencsés génállomány, megfelelő társadalmi környezet, jó családi háttér, és jó iskolai neveltetés, - ahol elsajátíthatjuk az élethez elengedhetetlenül szükséges, legfontosabb tulajdonságokat, mint a törekvés, a kitartás, a szorgalom, a lelkiismeretesség, a munkaszeretet, és pontosság, - ….s ez, - így, együtt! - általában a sikeres, és boldog élet titka. Csak ez.
Ha ebből hiányzik egy-két dolog, - akkor a boldogság, nehezebben elérhető.
Az is fontos, hogy két lábbal, álljunk a földön. Ne keverjük össze a vágyainkat a lehetőségeinkkel. Ne szálljunk el, - reális, elérhető célokat tűzzünk ki magunk elé.
Ha az ember ragaszkodik a valójában elérhetetlen álmához, - sohasem lesz boldog. Megkeseredik, - és nem talál örömet semmiben.
Amikor az ember szárnyra kap, elindul, hogy a maga életét élje, a maga módján, ( csakis a saját önfejére hallgatva! ) - és megkeresse, megtalálja a boldogságot, - akkor, az embert próbáló kitérőkről, kanyarról, sőt kanyarokról, - meg a francos útvesztőkről, fogalma sincs.
Pedig, ahhoz is kell egy különleges tulajdonság: - az állóképesség.
Ez, szintén nincs meg mindenkiben, - de kifejleszthető.
Azt hisszük, állunk határozottan és biztosan a lábunkon, - ( arccal a siker és a boldog élet felé!…), - aztán egyszercsak váratlanul berobban az életünkbe a szerelem, - és a fene se tudja miért, de egyszerre, az lesz a legfontosabb, a többi meg ráér, várhat.
Nem biztos, hogy jókor jött.
Aztán, észre se vesszük, - máris ledöntött bennünket a lábunkról. Szó szerint. Néha, - felkelni is nehéz, vagy nem is lehet.
Van úgy, hogy mindent elvisz, és elvesz tőlünk a szerelem, - álmokat, éveket, és az életet. Néha még az eszünket, és nem ritkán a pénzünket is.
Igen. Van úgy, hogy mindent elvisz, - de csak keveset ad a szerelem.
Alig valamit. Csak forróságot, és hideglelést.
Ezen kívül pedig csak azt, amit, és amennyit képes vagy elhitetni magaddal.
Arról, hogy örökké tart, - arról pedig szó nincs. A szerelem, mulandó. Tart, - amíg tart. Azt mondják az optimisták, - hogy legfeljebb 3 év. Aztán magától elmúlik, - de talán nem is baj.
Az örökké, az hosszú idő, - biztos, hogy előbb lépnénk ki belőle.
Mindegy. Tart, amíg tart.
Aztán, ha az égési sebeink begyógyultak, és képesek vagyunk újra lábra állni, megint jön a keresgélés, meg a reménykedés, meg a megalkuvás.
Nem baj, ha nem szőke, nem herceg, és lova sincs, - csak kocsija legyen, állása, pozíciója, és lakása.
Meg lángolóan szeressen. Mert az, fontos. Legalábbis egy darabig. Utána már csak teher, nyűg, - mert, nem így gondoltuk.
Ha, szerencsés esetben, az elröppent szerelmet felváltja a szeretet, - nagyobb esélye van a házasságnak, vagy kapcsolatnak a túlélésre.
Az biztos, hogy régebben, a szüleink, nagyszüleink idejében nagyobb becsülete volt az érzelmeknek, kapcsolatoknak, házasságoknak, - és a szerelemnek is.
Ma már, bizony, a szerelem sem olyan, mint régen. Az is megváltozott.
Szóval, jön egy kanyar. Aztán, egy újabb kanyar, - meg egy újabb szerelem.
A vége pedig, mindig ugyanaz. Tart, ameddig tart, - de nem baj, ha vége, mert nem éppen ilyennek álmodtuk.
Azt azonban elismerem, hogy benne lenni, - jó. Nagyon jó. Meg szép is. Igen. Különösen az elején, - amikor nem látjuk még a rózsaszínű ködben az álmaink, az elvárásaink, meg a prózai valóság közti különbséget.
Mert, amikor kezdődik, - nem lehet még tudni, hogy mi jön utána.
Bármi jöhet. Még, jó is. Akár.

( Titkon azért, még mindig reménykedem, hogy létezik olyan szerelem is, ami nem múlik el.
Létezik, igen, létezhet,- csak én, nem hallottam róla…)



A KANYAR…

Abban a kis faluban, ahol gyerekkoromban éltünk, út se nagyon volt, - nemhogy kanyar.
Csak egyetlenegy utca volt, - az is, nyílegyenes. Nem lehetett eltévedni rajta, meg kanyarogni sem.
Az emberek, egyenesen úton jártak, egyenes derékkal, egyenes szándékkal.
Akkoriban azt hittem, hogy mindig, mindenhol így lehet majd továbbmenni. Ilyen nyílegyenesen.
Aztán jött a koppanás. Változott a helyzet.
Kitört, és dúlt a háború. Sziréna,…elsötétítés. Váratlanul feltűnő, süvítő repülőgépek, zuhanórepülésben. Gépfegyver sortüzek, bombázások, és,…- Sztálin gyertyák, amelyek bevilágították az estéket, az éjszakákat. Félelmet, rettegést zúdítva ránk.
A háború után sem lett sokkal jobb, vagy könnyebb a helyzet. Félelem, és rettegés uralkodott az életünkön továbbra is.
Mi, a háború után elvesztettük mindenünket, és messze kerültünk otthonról.
Megváltozott az életünk, és minden megváltozott körülöttünk. Bujkáltunk, éheztünk, menekültünk, és jöttek a kanyarok. Akkoriban találkoztam velük először.
Sok mindent éltünk meg, és át. Mi is, - mások is. De, éltünk. Az volt a legfontosabb.
Tettük a dolgunkat, - tettük mindig, amit kellett. Az élet pedig ment tovább, - és mi is.
-------------------------------------------------------------------------------------

Sok évvel később, rá kellett döbbennem arra, hogy mennyire igaza volt, Kisplébinek, aki egyszer, - katolikus pap létére - azt a komoly kijelentést tette, hogy:
- … „ a pokol bizony idelent van. De itt ám. Itt, ezen a földön. De azám!...” -
Bizony, - úgy tűnik, - igaza volt.
Az ember, a mostani, saját jelenében él meg mindent, amit csak élhet, - s amit csak meg kell élnie. A poklot is, meg a mennyországot is.
Ha az ember elég figyelmes, és elég őszinte, - előbb-utóbb rá fog döbbenni arra, hogy ebben az egyszeri és megismételhetetlen mostani földi életében, - bizony, több életet is megélt, nemcsak egyet.
Több életet, - minden poklával és örömével együtt.
Én is, - ahogy a magaméra visszagondolok.
Kanyar jött, kanyar után. Nem lehetett előre látni, hogy az ember mibe megy bele. Csak akkor, amikor ott volt már, - és akkor, sajnos, mindig késő volt.
S ahogy mások életét megismertem, és másokét elnéztem, - a közeli barátnőimét például, - bizony, mások is így voltak vele. Akár tudatában voltak, - akár nem.
S, - így volt ez régen is, meg most is.
Házasságnak, szerelemnek, akkor is megvoltak az örömei, - meg a buktatói, - ahogy most is.



AZ A CSUDÁLATOS SÖPRŰ…- egy régi történet, gyerekkoromból…

Az,... - az a csudálatos söprű,...ami elindított egy lavinát körülöttem.
Egy napon, - mert pont arra vitt az út - éppen Riza néniék háza előtt mentem el.
Riza néni hangját, már nagyon messziről hallani lehetett. Csak az ő hangját, a férjéét nem. A férje csendes, halk szavú ember volt, az ő hangját sohasem lehetett hallani. Riza néni azonban ordított, mert mindig ordított. Hogy mit, azt nem hallottam.
Férje, a háznak támasztott létrán állt, és teljesen ráhajolva, egy deszkadarabbal püfölte a nádtetőt. Lehet, hogy azt gondolta Riza nénit üti, - és beleadott mindent, apait, anyait, - de lehet, hogy csak javította a tetőt. Lehet.
Bár, hogy javította volna, - az nem igen látszott rajta, mert az elfeketedett nád inkább csak hullott a tetőről, nem maradt ott.
A faluban az a hír járta, hogy Riza bácsi úgy táncol, ahogy a felesége fújja. De Riza bácsi, - akinek saját neve sem volt, mert ő csak a Riza férje volt, - most nem táncolt, hanem tetőt javított. És Riza néni sem fújt, hanem ordított.
Amit a felesége ordított, azt elengedte a füle mellett Riza bácsi. Nem válaszolt, de lehet, hogy nem is hallotta, mert annyira püfölte a tetőt,…meg figyelte is. Igen. Néha még alá is kukucskált.
Biztosan azt nézhette, leesik-e a többi nád is, vagy lesz, ami ott marad.
Gondoltam, köszönök nekik és megnézem őket közelebbről is. Aztán lemondtam erről, mert Riza néni annyira ordított, hogy nem volt kedvem bemenni hozzájuk, meg köszönni sem.
Megálltam hát a kapu előtt, - gondoltam, csak egy pillanatra, nem tovább, - csak egy pillanatra.
Legfőképpen azért álltam meg, mert Riza néni kezében volt egy nagy, dús, vesszőből font seprű, amit hol eltartott magától és úgy nézte, hol meg közelebb húzott, és úgy nézte.
Nem volt kétségem afelől, hogy éppen azon tanakodik, hogy söprű melyik végére üljön fel.
Mivelhogy kövér volt, és lehet, hogy a söprű hegye el se bírta volna, aztán mi lesz, ha le talál esni róla? Meg kellett ezt neki gondolni, százszor is.
Én, megértettem. Én is estem már le, magasról.
Gondoltam, megvárom. Megvárom, amíg dönt Riza néni. Aztán majd megnézem. Még sosem láttam ilyet, ilyen felröppenést, pláne világos nappal. Az igaz, hogy éjjel sem, mivelhogy olyankor aludtam. Meg kellett hát várnom. Muszáj volt.
Nem köszöntem, mert nem akartam megzavarni őket. Főképpen Riza nénit. Vártam a felröppenését.
Csak álltam csöndben. Bámultam őt, le se vettem a szememet róla.
Ő pedig hirtelen olyat tett, amire nem számítottam. Nem röppent fel. Nem. Hanem megfogta a söprű hegyét és a nyelével hirtelen, egymás után kétszer, akkorát sózott a férje hátára, amekkorát csak bírt. Teljes erejéből.
- Na megállj te kurvapecér,...na megállj! - kiáltotta, és oda akart sózni még egyet, de nem lehetett, mert a férje akkor már minden szó nélkül leesett a létráról. Azt se mondta, nyekk.
Riza néni akkor meghökkent, - de lehet mondani, hogy én is, - majd egy pillanatig rámeredt a lehullott férjére, aztán földhöz vágta a seprűt és nagy sebességgel eliramodott, egyenesen be az orgonasövénybe, ami az egész udvart elválasztotta a szomszédétól.
Az orgonasövényben meg alatta, jó nagy lukak voltak, amiken a kutyák-macskák szabadon közlekedtek ki meg be, de átfért rajtuk egy ember is, ha akart, vagy ha muszáj volt.
Hát egy ilyen lukba bújt be Riza néni, mert most, muszáj volt. Aztán onnan kandikált kifelé.
Igencsak meglepődtem.
Én láttam Riza nénit, - és fel nem foghattam mért bújt el? Ott volt a kezében a jó kis söprű, amin fel tudott volna röppenni. Meg kellett volna próbálnia.
A Riza néni, - gondoltam - pontosan olyan volt, mint egy boszorkány, és a faluban azt mondták, hogy az is. Röpülni tehát biztos tudott. Sőt röpülni, - egy ilyen söprűvel - talán én is tudnék, pedig nem vagyok boszorkány.
Aztán eszembe jutott, még az is lehet, hogy a nappal nem alkalmas a röpülésre. Én legalábbis, még soha, de soha, egyszer se láttam nappal röpködő boszorkányokat eddig, csak a könyvemben. De az nem igaz, ami a könyvemben van. Ami igaz, az csak az éjszakai röpködés lehet, de most nem volt éjszaka, sütött a nap és délután volt. Riza néni pedig, aki már korábban is méregette a söprűt, ezt pontosan tudta. Az ő söprűje volt.
Mivelhogy náluk, minden az övé volt. Még a söprű is. A férje pedig, semmitelen senki volt, és kurvapecér. Ő mondta.
Azt, hogy semmitelen senki, azt tudtam régóta, hiszen az egész falu tudta. Sajnálták is, hogy nincsen neki semmije. Mert azon kívül, hogy nincsen semmije, Riza bácsi jó ember volt. Olyan jó, hogy azt mondták a Riza, meg se érdemelte.
Meg még jó dógos is volt, ráadásul. Nem a Riza, hanem a férje. Az egész falu tudta.
De, hogy kurvapecér is, azt nem tudta senki, meg még az egész falu se. Sőt én azt se, hogy mi az? De a Riza néni tudhatta, mert azt mondta neki. És az ő férje. És ő, tudja.
Majd el fogom mondani ezt otthon, hadd tudják meg, hogy a Riza bácsi kurvapecér.
Amíg a gazdátlan söprűt néztem és töprengtem, addig a Riza bácsi elkezdett nyögni, - mert most már tudott - aztán szépen lassan föltápászkodott és körülnézett. Majd szép halkan elordította magát, hogy:
- Rizaaaa!!!... -
De néma csönd. Senki sem válaszolt.
Pedig láttam Riza nénit, ott volt a bokorban. Hallhatta.
Riza bácsi, akkor meglátta az udvaron heverő csudasöprűt, és hirtelen felkapta. Nem tudhatta mire való, mert nem akart rá felpattanni. De az is lehet, hogy nem is tudott volna, mert annyira fájt a háta, szegénynek. Megfogta a söprű nyelét, - mintha ez csak egyszerű, rendes söprű lenne, úgy, - aztán odavánszorgott vele az orgonasövényhez és elkezdte csépelni a sövényt. Ahogy csak bírta. Nem ütött nagyokat, mert nem nagyon bírta.
Mivel Riza bácsi módszeresen az egész sövényt csépelte, - szépen, lassan, kicsinyenként - Riza néninek menekülnie kellett.
A férje belejött, egyre nagyobbakat ütött és egyre gyorsabban. Csak ütötte a sövényt, csak ütötte, és egy csöpp helyet se hagyott ki. Mindenhol ütötte, ahol csak érte. Riza néni ezért nem tehetett mást, - menekült ész nélkül. Mindig tovább, sietve.
Aztán hirtelen, csak a szörnyű sikoltását lehetett hallani, - már az előtt, hogy a söprű lecsapott volna. Utána pedig csönd lett. Végleg.
A sikoltásra, Riza bácsi elejtette a söprűt, a sövényhez rohant és a két kezével kezdte széthajlítani az ágakat. Hogy mit motyogott közben, nem hallottam.
Olyan még nem volt, hogy Riza néni csöndben tudott volna maradni ennyi ideig. Olyan még nem. De most csöndben volt.
A férje azonnal tudta, hogy nagy baj van. Ezért egyre kétségbeesettebben hajtogatta szét az orgonasövény ágait, és egyre hangosabban szólongatta a feleségét:
- Gyere elő Riza, gyere elő szentem, nem bántalak Riza, gyere elő,...gyere elő Rizuskám, szentem...-
Riza néni azonban nem jött elő, továbbra is hallgatott. Nagy baj volt. Akkor már én is gondoltam.
Előbb-utóbb persze megtalálja a férje Riza nénit, de sajnos nem várhattam meg, amíg előkerül. Dolgom volt. El kellett mennem.
Hanem a seprű! A csuda-seprű!
Az, ott hevert most gazdátlanul az udvaron. Meg kellett szereznem. Nem is gondolkodtam rajta sokat, berohantam és felkaptam. Persze tudtam, hogy nappal nem lehet rajta röpülni. Az csak mese.
Ezért meg se próbáltam, nem azon mentem haza. Nappal nem működik, de kivárom az éjszakát. Ki.
Rohantam haza, ahogy a lábam bírta. Sajnos nehéz volt söprű és a lábam nem nagyon bírta.
Szerencsére senki sem látta otthon, hogy visszajöttem, igaz, azt se, hogy elmentem. Csönd volt nálunk és nyugalom. Mivelhogy mindig az volt.
A söprű annak ellenére, hogy nehéz volt, egy csuda-söprű volt, és egy pillanatra se engedtem el. Azt gondoltam, hogy éjszakára majd az ablakon keresztül becsempészem a szobámba, hogy kéznél legyen, és akkor egyenesen az ablakból, huss!...- könnyedén felröppenek vele.
Azért, hogy gyakoroljam a felszállást, tettem néhány kört az udvarban. Nem igazán sikerült jól. A csuda-söprű dróttal volt összefogva és ez a drót beakadt mindenhová. Hol a ruhámba, hol a lábam szárába, hol meg a fenekembe.
Így, miután elállt a vérzés a lábamon, amit mélyen megkarcolt, letettem a söprűt az ablakom alá, és nem próbálkoztam tovább. Most nem. Majd eljön az ideje.
Gondoltam, éjszaka majd másképpen viselkedik. Nem szúr, nem bök, nem hasogatja a lábamat, és nem sebez meg. Kivárom. Ki.
Hát kivártam, - de, nehéz volt.
A vacsora nem ízlett. Semmihez nem volt kedvem. Nem érdekelt semmi, csak a söprű.
Sehogy se akart este lenni, hiába siettettem volna. Amikor végre mégis este lett, sehogyan se akart besötétedni.
Korán lefeküdtem, de nem mertem elaludni.
Anyámék később bejöttek elköszönni, de nem néztek ki az ablakon, szerencsére. A boszorkányos seprűről, nem szóltam nekik. Gondoltam, ha visszatérek az éjszakai röpködésből, akkor majd elmondom. Hallgattam hát.
A söprűt, szerettem volna ugyan, de mégse hoztam be a szobámba, mert mi lesz, ha véletlenül visszajönnek a Mamáék és elkobozzák. Mondjuk azzal, hogy az ember nem lakik egy szobában az udvarsöprűvel.
Akkor elveszik tőlem az én saját söprűmet. Ezért inkább kint hagytam. Időnként pedig megnéztem az ablak alatt, hogy megvan-e még? Meg volt, hála Istennek.
Amikor végre teljesen besötétedett, már nem mentem vissza az ágyba. Kiültem az ablakba és fogtam a söprűt. Mert nem kockáztathattam. Attól tartottam, hogy egyszer csak, huss!!!...- nélkülem fog útra kelni.
Vártam.
A söprű is várt.
Az gondoltam, hogy a csillagokat várja, mert azok alapján tud csak tájékozódni. Azt mondta a nővérem, - aki ugyan nem mond mindig igazat, - hogy a régi hajósok, mindig a csillagok alapján tájékozódtak. Csak úgy egyszerűen felnéztek az égre, - ami ugye ott volt kéznél, - és már tájékoztak is. Szóval, a söprűm is ugyanazt csinálja. Tájékozik.
Így, amikor az első csillagot észrevettem az égen, akkor vigyázva, de azonnal felültem a söprűre. Aztán úgy vártam tovább. Fölülve.
Azt gondoltam, tudja a söprű, hogy mikor kell indulnia. Rábízhatom magamat nyugodtan, mert ő nem először repül.
Egy pillanatra felvillant bennem a gondolat, mi lesz, ha úgy járok, mint a biciklizéssel? Miska nem mondta meg, hogy a biciklin van fék, hogy használni is kell, sőt, néha muszáj is. Ezért akkor, az árokban kötöttem ki nagy puffanással, egy féktelen száguldás után.
Megnéztem hát a söprűt gondosan, és alaposan. Azt is, hogy hová tegyem a lábomat, hol van a fék, vagy mit nyomjak, és tekerjek, majd ha kell. Csakhogy nem volt rajta semmi, még most se, - így, az indulás előtt. Se pedál, se fék, se semmi.
Gondoltam, nem baj. Ez, egy olyan söprű, ami mindent tud, egyedül is. Nem kell azt nyomkodni sehol, meg tekergetni sem.
Nem nyugtalankodtam.
Csak ültem tovább az ablakban a söprűn,…csak ültem, és kilógattam a lábamat. Kalimpálni, meg ficánkolni, nem volt kedvem, merthogy szörnyen bökött most is. Csak ültem. Csak ültem. És vártam. És figyeltem.
Mégse vettem észre, amikor a söprű elindult velem együtt. Azt se mondta, huss!!!...- Pedig vártam.
A puffanást éreztem csak, és saját ordításomat hallottam, arra tértem magamhoz. Úgy látszik, nem tudtunk felröppenni mégsem. Nem.
Nem sikerült.
Szüleim az ordításomra berohantak a szobámba, és mivelhogy nem voltam ott, egyszerre néztek ki az ablakon. Ott voltunk. Ott feküdtünk mi, a söprű, meg én.
Még akkor se engedtem el. A szüleim rám meredtek, de nem kezdtek el nevetni. Azt hiszem azért, mert egy pillanatig nem is tudták, hogy sírjanak-e, vagy nevessenek.
Aztán pedig Apám, csak úgy egyszerűen kilépett az ablakon, - és én se kezdtem el nevetni, amikor megláttam őt a hosszú hálóingében, amint éppen az alólam elszabadított söprűt méregeti.
Pedig nevethettem volna, mert én már tudtam, hogy hiába méregeti, - ő sem tud felszállni vele. Eddig még, senki sem tudott.
Lehet, hogy ez a söprű defektes, - gondoltam akkor - defektes, mint a Miska biciklije. Még az is lehet.
Mindenesetre, Apám a falhoz támasztotta a söprűt, engem feltett az ablakba, és visszalépett a szobába.
Este volt. Késő volt. Nem kérdeztek semmit.
Anyám letisztította rólam a vért, megkent egy kicsit jóddal, amitől ordítottam, mint a fene. Nem mondta azonban, amit máskor szokott, hogy: " ne ordíts, nem fáj ez annyira..."-
Meg azt se mondta, hogy: ,,hadd folyjon csak, jó nem folyik.." Pedig máskor mindig mondta, - ki nem hagyta volna, ha egy picit is vérzett rajtam valami.
Most kihagyta. Összeszorította a száját, és hallgatott.
Aztán tiszta hálóinget adott rám és lefektetett. Papa az ágy végénél állt és csak nézett rám. Csak nézett, csak nézett, - de ő se szólt semmit. Ő is összeszorította a száját.
Amint azonban kiléptek a szobámból, abban a pillanatban, hallottam valami jó nagy zörgést meg puffanást, és a felcsattanó nevetésüket. Igazából azt gondoltam, hogy nem is nevettek, hanem harsányan röhögtek, - azért dőltek fel a bútorok.
Amikor felébredtem, első dolgom volt, hogy megnéztem ott van-e a söprű? Ott volt.
Megkönnyebbültem. Apám tehát, nem röppenhetett el. Megvan még.
A Mama meg nem is tudta, hogy lehet. Ő aztán, ...- Ő, nem is gondolta volna, hogy lehet.
Megnyugodtam hát, - vannak még szüleim. Vannak. Nem vagyok árva!
A reggel aztán, úgy folytatódott, mint máskor.
Viszont reggeli után a Papa nagyon komolyan mondta, hogy beszélni szeretne velem, menjünk ki a verandára. Elfogott akkor valami rossz érzés.
- Baj van. - gondoltam.
Mert ha jó dolgot akart volna mondani, azt az asztalnál is megtehette volna, de ha rosszat akart mondani, azt az asztalnál, nem tehette meg. Hát, baj van. Baj.
Papa a verandán elhúzta a széket, én meg leültem az agyonkarcolt fenekemmel. Ez nem volt egyszerű. Csak a szék legszélére ültem.
Papa is leült, és úgy nézett rám, mintha most látna először.
- Mi a francot csinálhattam? Mit?...-
Semmi sem jutott eszembe.
Papa, párszor megkocogtatta a pipáját, majd visszatette a szájába és elkezdte szipákolni, pedig nem is égett, és nem is volt a pipája megtömve.
Aztán, még a kedvenc szivarvágóját is elővette. Ez volt a kedvenc, - ez az egy, - több meg nem is volt neki. Nekem is a kedvencem lett volna, ha meg tudtam volna tőle szerezni. De nem lehetett.
Vigyázott rá, mert úgy örökölte, és az ember vigyázzon az örökségére, még ha kicsi, akkor is.
A Papa szivarvágója teknőcből volt, teknős páncélból. A rajta, meg a benne lévő kihajtható mindenféle kacatok meg fehér aranyból. Csak egy nem, a fogpiszkáló, mert az, elefántcsontból volt.
A körömtisztító egy vékony lapocska volt, a pipaszurkáló egy tű-szerű akármi. A szivarvágó késén pedig csak egy egyszerű gomb volt, amit
meg kellett nyomni a szivar behelyezése után, és már le is nyisszantotta a szivar végét szépen, szabályosan, ahogy kell.
A Papa megmutatta párszor, ha nagyon kértem, de sohasem adta a kezembe.
- Nem gyereknek való. - mondta.
Biztos volt benne, hogy le fogom nyesni a kisujjamat. Ezt, nem tudom, mert sajnos, nem próbálhattam meg.
Papa egyébként nem igen szivarozott, mert a jó szivar drága volt, és sajnálta rá a pénzt, a rosszat meg ki a fene szereti? Inkább pipázott, mert a finom pipadohány olcsó volt. Pláne, ha egyedül is meg tudta vágni a leveles dohányt. És a Papa tudta, mert ő mindent tudott.
Amit meg nem, - azt azért később, úgyis megtudta, vagy rájött, akármi volt is az.
Papa, most a pipáját nézte figyelmesen, nem engem. Aztán pedig elkezdte szurkálni, meg piszkálni. Ezt hívják, szurka-piszkának. Húzta az időt. Ebből is tudtam, hogy baj van.
Hagyott engem aszalódni. Hogy nézzek magamba, mit csináltam, megint? Most már pláne tudtam, hogy baj van.
Végül csak azt mondta:
- Az a seprű az ablak alatt nem a miénk, elkérted?
- Nem.
- Nekünk is van seprűnk, ha nem kérted el, akkor miért hoztad haza a másét?
Egy darabig csak fontolgattam, hogy mit mondjak, de leginkább azt, hogy hogyan mondjam el?
Aztán elkezdtem, őszintén. Mert legjobb az egyenes út, meg legjobb az őszinteség, ha muszáj, és ha semmiképpen nem lehet kikerülni. Elkezdtem, igen.
- Az a söprű, a Riza néni söprűje, de éppen nem tudott fölülni rá, hiába is próbálta. Ezért mérgében hátba vágta a férjét, aki leesett a létráról, majdnem meghalt, de meggondolta magát. Riza néni pedig megijedt, hogy a férje fel talál támadni, ezért elfutott. Riza bácsi meg, amikor már feltámadt, utánaeredt a Riza néninek, hogy agyonüsse, de nem találta meg, mert a Riza néni jól elbújt a bokorban. Igen. Így a férje hiába csépelte a gyepűt, egyet se tudott a Riza néni fejére csapni, mert az mindig elfutott. Akkor a Riza bácsi megmérgedt és elhajította a söprűt, nem kellett neki tovább. Én meg csak úgy fölvettem, csak úgy egyszerűen fölvettem, - ha már nem kell neki, ugye, - mert ez egy csuda-söprű. Igen. Ezen szokott a Riza néni röpülni. És hazahoztam, mert és én is fel akartam ülni rá. Én is repülni akartam. Azért hoztam el. Igen. És lehet, hogy elkérhettem volna a Riza nénitől, de nem tudtam. Nem tudtam elkérni tőle, ha akartam volna, akkor sem, mivel nem volt meg a Riza néni, mert ő el volt bújva a bokorba és nem került elő. Egyáltalán. Sőt még az is lehet, hogy többet sose kerül elő, és akkor már nem is kell neki a többet a söprű, mert akkor már minek, - ugye, - és akkor az enyém lehet végleg, és örökre. Igen. Aztán amikor lehetett, megpróbáltam felülni rá, de nem sikerült. Ezért vagyok most össze-vissza bekötözve, meg leragasztva, látod? Ezt a Mama csinálta, nem én, de nem baj. És a többit aztán tudod már Papa, minek mondjam el? Mert éjszaka is megpróbáltam, de akkor se sikerült. És ezt te úgyis tudod Papa, mert neked se sikerült, pedig láttam, hogy te is meg akartad próbálni, azért méregetted, - de hiába, mert ez a söprű defektes, mint a Miska biciklije. És én azt gondolom Papa, hogy meg kellene javítanod. Igen, én azt gondolom…-
Apám rezzenéstelen arccal hallgatott.
- Kislányom, - mondta végül - ami nem a mi tulajdonunk, az, nem a mi tulajdonunk, akármennyire szeretnéd is. Azt, ami a másé, nem tartjuk meg, nem javítjuk meg, hanem visszaadjuk a tulajdonosának, akárhogyan került is hozzánk.
- Ez, nem akárhogyan volt Papa, hanem én hoztam el.
- Ami azt jelenti, hogy Te viszed vissza kislányom, méghozzá azonnal, és bocsánatot kérsz tőlük azért, mert elhoztad. Továbbá megköszönöd, hogy használhattad.
Papa kivételesen nem mondta azt, hogy,,és akkor punktum", - de én tudtam, hogy ez is benne van. Így aztán végül beleegyezően mondtam, hogy:
- Igen, igen Papa, én viszem vissza, én kérek bocsánatot, és méghozzá most azonnal, igen, és meg is köszönöm.
Ránéztem, bólintott, és akkor ez azt jelentette, hogy elmehetek, felkelhetek végre az asztaltól. És felkeltem. És végre.
Aztán fogtam a csudasöprűt és szomorúan elindultunk vele vissza a tulajdonosához, mivelhogy az nem én vagyok sajnos, sőt nem is mi. Ezért kell visszavinnem. Sajnos.
Nem siettünk. Ráértem. Meg a söprű is ráért.
Amikor odaértem a házukhoz, ott csönd volt éppen. Nagyon is. Ez meglepett.
Már az udvarban elkezdtem „dicsérgetni”, de nem válaszolt senki. Ezért letettem az ajtónál a söprűt, és bementem a házba. Sorra benyitogattam az ajtókon mindenhová, még a kamurába is, - mivelhogy nem voltam náluk ismerős, - mire végre megtaláltam őket.
Riza néni az ágyban feküdt, és a feje is, meg az egyik keze is be volt kötözve. A férje meg ott ült mellette egy sámlin és a Riza néni másik kezét ölelgette, meg dajkálta mind a két kezével.
Nem hallottam, hogy mit mondott neki. Pedig mondott valamit. De Riza bácsi mindig csöndes volt és mindig csöndesen beszélt. Most meg még annál is csöndesebben.
Amikor engem meglátott, szájára tette az ujját, hogy:
- Psszt, pssszt...-
Aztán kijött a konyhába. Hogy gyorsan túl legyek rajta, azonnal elkezdtem:
- Riza bácsi kérem, tegnap elvittem a söprűt, az udvari söprűt. El kellett volna kérnem, azt mondta a Papám, de én nem kértem el, csak elvittem. Nagyon sajnálom, és bocsánatot kérek érte, és azt mondta a Papám, köszönjem meg, hogy használhattuk.
Riza bácsi csodálkozva nézett rám, aztán azt mondta:
- Nem baj, hogy elvitted, dehogyis baj. Szivessen máskor is, és ha azt mondta a zédesapád, hogy kérjed el, akkor biztos köllött. Hát odaadom én máskor is, amikor csak köll, de hát mért köll? Nincsen nektek vesszősöprűtök? Nincsen? Csinállok majd, csinállok. Gyere el érte, addig meg vidd el ezt, amikor csak akarod…-
Aztán csak álltunk és néztük egymást. Riza bácsi nagyon szomorú volt. Ezért, nem mertem kérdezni tőle semmit Riza néniről. De mégiscsak kibukott belőle. Azt mondta:
- A Riza,...a Riza nénéd tennap béesett a kútba, mer nem vót karimájja. Azér. Csak úgy egyszerűen, na. Nagyon beteg, nagyon. Hallottá, má illyet?...Hallottá? Merhogy öntözött vóna a szomszédnak, aki ippen nincs ithon, hát csak úgy béesett, mer nem vót karimájja. Azér. Aztán én húztam ki létrával, nem vót mélly. Én,… én ám, én magam, azt a nagymarha asszonyt, a Riza nénédet, én húztam ki egyedül. Ha lett vóna karimájja, nem esik bé.
Csak néztem, csak néztem. A történtek, valahogy mintha megváltoztak volna tegnap óta. Nem tudtam mit mondani. Aztán még hozzá tette:
- Aszonta az orvos, ...megmarad...-
- Igen?...Az jó, az jó, az jó, ... hadd maraggyon meg! - mondtam megkönnyebbülve.
- Had...- bólintott
- Akkor most megyek is, csókoltatom a Riza nénémet, ...és mindenki csókoltatja minálunk a Riza nénémet, és gyógyuljon meg minél előbb a Riza néném, annál jobb És vegyen neki karimájját, minél előbb, annál jobb. Most akkor szaladok.
És szaladtam.
Már a kapuban voltam, amikor utánam kiabált az ő csendes hangján:
- Mongyad meg a zédesapádnak, hogy megcsinállom neki a söprűt, amit kért. Tán még el is viszem…-
Én pedig visszakiabáltam, hogy megmondom. Aztán, már szaladtam is.
Otthon pedig, tényleg megmondtam a Papának, azonnal, hogy:
- Azt üzeni a Riza bácsi, hogy csinál neked söprűt, meg nekünk is, mivelhogy az övüké, annyira tetszett, meg azért, hogy nekünk is legyen, vesszőbül…-
Mégis, - gondoltam - ne lepődjön meg annyira, ha majd a Riza bácsi beállít a söprűvel.
Meg még azt is megmondtam, egyúttal, hogy:
- A szegény Riza néni pedig béugrott a kútba. Csak úgy egyszerűen béugrott. Mert nem volt neki karimájja, azér. De él.
- Uramisten, - mondta Anyám elszörnyedve - azonnal meglátogatom.
Pillanatok alatt összekapta magát és már ment is. Én nem tartottam vele. Láttam én már máma Riza nénémet, meg a férjét is. Elég volt az. A söprű meg úgy sincs kész. Majd akkor látogatom meg a Riza nénémet, ha már lesz neki karimájja.
Aztán, egyszer csak elkészült a söprű, - elkészült, és a Papa megkapta.
Nem lepődött meg. Minden oldalról megnézte, megforgatta. Jónak látszott. Bólogatott hozzá, tetszett neki. Szépen megköszönte hát az ajándékot és szépen megdicsérte.
Mindketten nagyon örültek a söprűnek. Ez, látszott rajtuk. A Papa is örült, meg Riza bácsi is. Sőt, még én is, - és pláne.
Azonban felülni, erre se lehetett. Azonnal megpróbáltam, de nem lehetett. Nem röpült.
Próbálgattam még egypárszor, de akkor se sikerült. Ezért, elment a kedvem a röpködéstől.
Aztán, amikor a Miska eljött, akkor már nem is használtam a söprűt többé röpülésre, mert a Miska csak ránézett, és azt mondta, hogy
milyen szép ló. Erre, én is csak ránéztem, - és láttam, hogy az. Ló. Igen. Szép ló.
- Űjjjünk fő rá….- mondta a Miska.
Hát, fölültünk. Föl.
Én ültem hátul, és megöleltem Miska derekát, hogy le ne essek a vágtató lóról Mert ez, ez a ló, még vágtatni is tudott.
Nem olyan volt egyáltalán, - mint a röpülő söprű. Nem.
A lónak négy lába volt, kettő a Miskáébul, kettő meg az enyimből, és még vágtatni is tudott. Igen. Így, akkor inkább vágtattunk, és lovagoltunk, - és már nem is akartam boszorkányként röpködni.
Jobb volt lovagolni. Jobb.
A ló még nyihogni is tudott, meg mi is, ezért segítettünk neki. Mi is nyihogtunk.
Mindennap vágtattunk, meg nyihogtunk egy kicsit, amikor a Miska lejött. Amikor pedig nem tudott lejönni, akkor nem. Mivelhogy azt mondta, egyedül ne üljek fel a lóra, mert levet magáról. Hát, nem ültem fel. Nem.
Nyihogni meg nem akartam egyedül, mert Miskával, sokkal jobb volt.
Aztán egyszer Miska azt mondta, hogy nálunk nincs jó helye a lónak, nem lakhat szegény az ablak alatt, és a szabad ég alatt, mivelhogy nekünk nincsen istállónk.
Nekünk még az sincs. Nekik meg van. Ezért hazavitte a lovat és bekötötte hozzájuk. Mert az ő istállójuk üres volt, éppen és mindig. Hát bekötötte. Be.
Aztán lovagoltunk mindennap, amikor csak lehetett. Meg nyihogtunk is.
Otthon, egy időre megint minden a helyére került. Rend volt.
Mama, látogatóba járt és tette a dolgát. Majdnem mindennap elment megnézni, akit kellett, meg a Riza nénit. Ennivalót is vitt nekik, mert Riza néni hosszú ideig, egyáltalán nem tudott felkelni. Sőt, még főzni sem.
Nagyon nehezen gyógyult. A sok sérülésén kívül borda törése volt, ami nehezen forrt össze, mert nem lehetett gipszbe tenni.
A falu azonban, mindennap gondoskodott róluk. Mindenben segítettek nekik. Ennivalót pedig annyit kaptak, hogy még a nagyon peresznyák Riza bácsi is meghízott, mert annyit evett, amennyit csak bírt.
Amit kaptak, azt mind meg kellett enni, mert pazalni nem lehetett. Szóval, a Riza bácsi meghízott. Mert sokat kellett neki enni. Azért. Volt elég. Kapott eleget.
Meglehet, hogy a Riza néni, nem adott neki korábban eleget, mert sajnálta tőle, és azért volt addig sovány, meg peresznyák. Ki tudja? A falu azonban adott, mert a falu, nem sajnálta.
Később aztán úgy tűnt, hogy nemcsak meghízott, hanem mintha Riza bácsi egyszerre meg is szépült volna, de ez nem látszott rajta, - sőt mintha meg is nőtt volna. És azt mondták, hogy attól, mert most már mindig kihúzta magát.
Aztán rendbejött Riza néni, és az életük is rendbejött. A későbbiekben, megváltozott náluk minden.
A kapcsolatuk. Az egész életük. A helyzet, ...a helyzet.
Másképpen éltek. Riza néni nem ordítozott többé. Nem lehetett hallani a hangját, - mert ha kicsit is felemelte, akkor Riza bácsi, csak elordította magát az ő halk hangján, hogy:
- Kútba veled Riza...- és rögtön csönd lett.
Azért mert, - a faluban azt mondják, - ...miután Riza bácsi kimentette a feleségét a kútból, a kalapot onnantól már ő viselte.
Riza pedig, - a sorsát. Azt viselte.

Nem sokkal ezután, lementem és meglátogattam a Matert. Elmeséltem neki őszintén, hogy alighanem elrontottam Riza néni seprűjét, - és talán többet sose tud rá felülni. Én is próbáltam, meg a Papa is gondolkodott rajta, de egyikünknek sem sikerült.
Hát, kár.
Nagy kár.
Meg szerencse is, ha belegondolok, - mert ha a Papának sikerült volna a felröppenés, - akkor én most lehet, hogy árva lennék, mert elröppentek volna a Szüleim.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


VOLT EGYSZER EGY ISKOLA,…ott kezdődött,

Felnőtt koromban, amikor Bp.- re kerültem, egy kozmetikában elég hamar összefutottunk Lujzival, aki valaha, még az általános iskolában, iskolatársam volt.
Nem ismertem meg.
Ő pedig, csak rám nézett, és azonnal a nyakamba esett. Azóta tartjuk vele a kapcsolatot, és lankadatlanul ápoljuk a barátságunkat, - a fiatalságunk egyik legszebb ajándékát..
A másik iskolatársunkkal, - aki szintén Bp.-re került, - váratlanul futottam össze egy Zala megyei kis faluban. Temetésre kellett mennem. Ott találkoztunk.
A tanárnőm temetése volt. Vagyis inkább a tanítónőmé.
A tanárok, tárgyakra szakosodnak, a tanítónőm pedig, - a tanításra szakosodott. Nagy különbség.
Tanított, mély hivatástudattal és nagy szeretettel. Sohase felejtettük el.
Most pedig, annyi év szünet után, …- itt álltam a sírjánál, mélyen megrendülten.
- Mintha tegnapelőtt lett volna,… - gondoltam, - mintha csak tegnap előtt. Vagy tegnap...- S azóta, elmúlt egy élet.
Gizi néni elment.
Számára megnyílt az égi kapu, és a lelke, örökre elszakadva tőlünk, visszatért a végtelenbe.
A föld, a világ, már nem létezett többé a számára. Messze röppent belőle. A világ elcsendesült - örökre elcsendesült. Már nem hallatszott fel hozzá semmi.
Olyan közel volt most a kék ég, a bárányfelhőivel, …olyan közel. Ott volt már Gizi néni, - és ott, sohasem érhetem el. Ameddig elérhettem volna, addig pedig, - nem igen kerestem.
Ez, legfőképpen most fájt.
A temetésen rengetegen voltak. Időnként végigpásztáztam tekintetemmel az ott lévőket, - de hiába, nem ismertem, vagy nem ismertem fel senkit.
A sírnál, velem átellenben éppen, aztán mégiscsak feltűnt egy ismerős arc, - de nem tudtam, hogy ki lehet, a kb. velem egykorú fiatal hölgy.
Sápadtan, lehajtott fejjel állt, és időnként a zsebkendőjébe szipogott. Néha, amikor felemelte a fejét, futólag rám pillantott.
Nem tudtam, ki lehet.
Hogy hölgy volt, az azonnal látszott rajta, - mert, a tikkasztó hőség ellenére is volt rajta harisnya.
Jó szabású fekete selyemruhát viselt, és széles karimájú fekete kalapot. Hóna alatt picike fekete táska, kezében kesztyű.
Pillanatok alatt felmértem, - nagyon elegáns volt. Nagyon nem ide, nem ebbe a faluba való.
Én, - nem voltam ilyen elegáns, bár hasonlóan voltunk öltözve.
Utáltam a feketét, nem éreztem jól magamat benne, - s mert nem szerettem, nem tudtam viselni sem, csak lógott rajtam.
Miközben csendesen végigsírtuk, végigszipogtuk a temetést, néha összepillantottunk.
Gizi néni nagyon sokat jelentett nekünk. Vele most, számunkra, egy egész világ veszett el. A gyerekkorunk egész világa.
Azt is temettük itt, nemcsak őt. Az örökre elveszett világot.
Egyszerre indultunk kondoleálni az ismerős ismeretlennel, - majd, kifele indulva temetőből, szinte egyszerre fordultunk egymás felé:
- Te, ki vagy?...-
- Te, ki vagy?...-
Aztán, ahogy mosolyra húzódott a szája, abban a pillanatban felismertem.
Kivételesen, különlegesen szép mosolya volt. De, tényleg. Meg egy csorba foga, - ami anno, az iskolában csorbult ki, ( - de nem én voltam az oka, hál Istennek, - ) s úgy látszik, azóta is úgy maradt.
- Óóóóó, …. Te vagy a doktormarika, nahát, …-
Rábólintott.
- Te meg apám kedvence, …-
- Ajjaj, hát nem felejtetted el…-
- Hát nem! Nem felejtettem el,…- nevetett.
- Ó Istenem, a papád, ….de sokat hadakoztam vele….- Hát, igen, - ez lápos terület volt, nem akartam odamerészkedni. - A jó öreg doki bácsi, Istenem, …-
Általában haragban voltam vele. Nehezen felejtettem el, és sokáig nem bocsátottam meg neki a kénytelen kelletlen „látogatásaim” alatt történteket.
Sajnos azonban, gyakran vittek hozzá látogatóba. Mire elfelejthettem volna az egyiket, - már jött a másik. Örök haragban voltam vele.
A faluban mindenkinek köszönni kellett, mert így volt illendő. Köszöntem is mindenkinek, rendesen. Egyetlen kivétel volt csupán, - a doktornak nem köszöntem. Neki sohasem.
Néha ő köszönt rám:
- Szervusz Mákvirág! Nahát, egyben vagy még?
Sohasem válaszoltam, tartottam a haragot.

3-4 éves lehettem akkor. Egy fa tetejéről zuhantam le, fejjel lefelé. Olyan szerencsétlenül estem, hogy a fa alatt lévő kő, a homlokomon szétzúzta a koponyámat. Egy damaszt abroszt tekertek rá és úgy rohantak velem az orvoshoz, az Édesanyám, a nővérem és a cselédlány.
Nem volt érzéstelenítő. Az orvos kimosta, kitisztította a sebet, azt még engedtem, csendben voltam.
A varratok felrakásánál azonban szólt, hogy fogjanak le. Hát ezt, ezt, - nem engedhettem.
Négyen voltak, - fogtak, ahol csak tudtak, - az Anyám, a nővérem, a cselédlány, és a szép kis doktorné. Mégis tökön rúgtam. Teljes erőmből, alaposan, fenékig.
Váratlanul érte.
Összegörnyedve nyögött a doki, miközben én a szitkok áradatát zúdítottam rá, ordítva.
Az aprószentektől, a kedves anyukájáig, mindenkit szidtam, és mindenkit paráználkodásra szólítottam fel, pedig azt sem tudtam, mit jelent. Amikor kifogytam belőle, éppen csak nagy lélegzetet vettem és újra kezdtem. Mondtam mindent, ami csak eszembe jutott, és fenyegettem mindennel. Azzal is, hogy ha végre elenged, akkor leharapom a fülét. Az biztos.
Azzal is, hogy Apám, alkalomadtán kiheréli. És mi minden mást mondtam még! Az, már a szelídebb fenyegetéseim közé tartozott, amikor azt ordítottam, hogy:
- Nnna,…nnna-megállj-te-tetves-kurvapecér!!…ha-megnövök-énis-kiheréllek!!!…-
- Megjósolom neked, hogy te nem fogsz megnőni…- förmedt rám dühösen.
Később aztán kiderült, hogy majdnem igaza lett. Számtalan veszedelem jött, s egy majdnem halálos betegség.
Bombáztak, menekültünk, kórházba kerültem, amit ránk bombáztak. Apámék 3 napig ástak, mire megtaláltak bennünket, méghozzá életben, - aztán hazakerültem, - majd bejöttek az oroszok. Annyi minden történt, annyi minden.
Ezért, már soha többé, semmi sem volt olyan, mint régen. Minden megváltozott.
A háború, tönkretett mindent, - és talán mindenkit. Utána pedig, az emberek megváltoztak. Talán még én is.
A jó öreg doktor bácsival azonban, a háború alatt, - amikor a nehéz helyzetekben közelebbről is megismertem, és megtanultam tisztelni őt, - valódi békét kötöttünk.
- Istenem, a doktor bácsi, …. A jó öreg, doktor bácsi…-
De régen volt, …de régen.

-----------------------------------------------------------------------------

Marikával, hirtelen egymás nyakába estünk, és teleszívvel, kirobbanó szeretettel öleltük meg egymást.
Nem szóltunk egy szót sem, csak szorosan öleltük egymást, aztán elkezdtünk sírni. Hangosan sírtunk.
Már, nemcsak a szegény drága Gizi nénit sirattuk, hanem magunkat is, - és az elveszett időt.
Az egész, szétbarmolt gyerekkorunkat.
A veszteségeinket.
A távollétet. A megszakadt barátságokat.
Mindent. Mindent.
Annyi minden történt velünk azóta, annyi minden!
- Te tudtad?...te tudtad?..- kérdezte hüppögve - te tudtad, hogy a Gizi néni nemrégiben férjhez ment egy fiatal pasingerhez?...-
- Neeeee…-
- De…- nyögte, még mindig sírva, - deee, férjhezment, igen, …az volt a férje, az a jóképű fiatal férfi, aki ott állt a sírnál, a Gizi néni lábánál….-
- Na neee, ..-
- De. Az volt…-
Nem akartam elhinni. Aztán, csak egymásra néztünk és hirtelen, elkezdtünk nevetni, majd hogy meg ne botránkoztassunk senkit, sietve távoztunk a temetőből.
- Kocsival vagy?..-
- Igen. Te is?..-
- Én is…-
- Honnan jöttél?...-
- Bp.-ről…-
- Én is…-
Megint el kezdtünk nevetni, és szép lassan elindultunk a falu felé.
- Hol laksz?..-
- Óbudán…-
- Én is…-
- Hogyhogy sose futottunk össze?…-
Ez, olyan mulatságos volt, és olyan érthetetlen, hogy megint nevettünk.
- Óbudán, hol? – kérdezte.
- A Kolostor utcában. Te? -
- A Lajos utcában…-
- Na ne,…-
- De…-
- Hová jársz vásárolni? Hová jársz piacra?...-
- A Flóriánba, meg a Kolosy térre…-
- Én is…-
Megint nevettünk. Aztán, nagyot sóhajtott.
- Fáradt vagyok, álmos vagyok, melegem van, szomjas vagyok…és pisilnem kell, …- mondta…-
- Megértem, …nekem is…-
- Mit csináljunk?...-
Tanácstalanul néztem körül, - pisilni, nem lehetett sehol, de leülni, se lehetett sehol. Kispad, nem volt a házak előtt, mint valaha rég - csak kerítés, elöl-hátul, és a házak között középen.
A falu, nem olyan volt, mint régen, - ahogy az emberek sem.
Tehát, leülni, nem lehetett. Pisilni sem, ahogy elnéztem. Ki engedne be bennünket? Vagy, ki adna egy pohár vizet? Ugyan.
Legalább 28-30 fok meleg volt, - a kocsiban pedig kb. 50 fok lehetett. Fáradtak, tikkadtak, szomjasak voltunk,… és ajjaj. Egyre jobban kellett….
Pad sehol, árnyék sehol, kút sehol, - és persze, egy presszó se volt sehol.
- Ja kérem, - mondta Marika - …ez egy falu…-
- Na igen, …-
Volt ugyan egy kocsma, - ahová nem mertük volna betenni a lábunkat. Tehát, szóba se jöhetett. Régi beidegződés. Kocsmába bemenni, nem volt illendő.
Ja, igen, - volt egy szerény kis bolt is. Végül azt céloztuk meg.
Ott aztán pisimeleg Pepsi-kólát és ásványvizet vettünk. Mivel más nem volt, be kellett érnünk vele.
Mosdó se volt, persze.
Kedvetlenül jöttünk ki az üzletből.
- Van egy ötletem, - derült fel Marika, - menjünk vissza a temetőbe, ott legalább van fa, van fű, van bokor, és van pad is. Beszélgethetnénk. -
Azonnal rábólintottam.
Így aztán, visszaballagtunk a temetőbe.
Ott már csend volt. Kiürült a temető, mindenki hazavonult.
Gizi néni sírja felé tartottunk, s elhaladva mellette, köszöntünk is neki.
A sírja közelében egy fa alá aztán leszórtuk a cuccainkat és sietve kerestünk egy-egy bokrot. Visszaérve, nem a padra, hanem melléje, a fűbe telepedtünk le, - csak úgy. Jó volt.
Egy pillanatra, mintha visszaröppentünk volna az időben, - a múltba.
Mintha csak a saját kis falunk temetőjében lettünk volna. Olyan csend volt, és olyan békesség. Virágillat, madárcsicsergés.
Ledobtuk a magas sarkú cipőnket, majd némi töprengés után lecincáltuk magunkról a harisnyanadrágot, letottyantunk a fűbe, és végre kinyújtottuk a meggyötört lábainkat.
Akkor döbbentem rá, - hogy mennyire elszállt felettünk az idő, hogy mennyire mások vagyunk már. A lábaink, hófehérek voltak, gyantázottak, - és a körmeink lakkozottak.
Egy kicsit megmozgattam őket, hogy érezzem, és elhiggyem, - most ez az enyém. Ez. Nem más.
Nem barna, nem rücskös, nem reszelős, nem sebes, és nem kék-zöld, csipkézett körmökkel, - hanem ilyen. Igen. Rendes. Olyan, amilyennek lennie kell.
- Visszatérve a pasira, - szólalt meg Marika - fel nem foghatom, miért ment hozzá Gizi néni ehhez a bájgúnárhoz…-
- Hát én se, de biztos, lehetett valami oka rá…-
- Gizi néni jómódú volt.
- Az ürge meg csinos…-
- Jaj neeem,… nekem nem jön be. Ronda, nyálas…-
- Szerinted volt pár jó éve a Gizi néninek? Mit gondolsz? -
- Nem tudom. Nem hiszem. Találkoztam vele egyszer, egy vidéki kórházban. Nagyon maga alatt volt éppen…-
- Jééé, …én is találkoztam vele, a szívével kezelték akkor. Nem panaszkodott, de nem is mondta, hogy férjhez ment.
- Nekem se…-
- Lehet, hogy szégyellte…-
Hosszan hallgattunk, és bámultuk Gizi néni sírját. Eltöprengtünk.
- Hát, ilyen a szerelem, - sóhajtottam - …ilyen. De, hogy vannak a testvéreid? Velük mi van? Mi lett belőlük?
Marika elfehéredett, - és egy pillanatnyi csend után válaszolt:
- Te nem tudod?...Nem?....Nem hallottad?...Az egyik orvos lett, a másik, …a másik halott. Igen.
- Úristen, bocsáss meg,…nem akartam…-
- Semmi, …semmi. Régen volt. A nővérem orvos lett, a kishúgom meg halott. Öngyilkos lett…-
- Fel nem foghatom…-
- Mi se. Máig se. Rosszak az emberek. Valaki jóakarónk beszélt vele, felvilágosította, hogy nem tartozik a családhoz. Elmondta neki, hogy ő idegen. Azt se tudhatjuk, hogy ki az apja. Nem bírta ezt feldolgozni. Nem bírta elviselni. Belehalt. Pedig, dehogyis volt idegen. Te tudod, hogy nem. Szerettük. Imádtuk. Hozzánk tartozott. Te tudod…-
- Igen, tudom. Istenem, az a gyönyörű lány…-
- Talán éppen az volt a baj. Az, hogy gyönyörű volt. Az, hogy jó helyre született. Irigyelték. Rosszak az emberek. Megmondták neki, hogy idegen, hogy nem tartozik hozzánk, hogy senkihez se tartozik, még a faluba se. Megmondták, hogy se anyja, se apja, se senkije. Nem bírta elviselni. Leírta a búcsúlevelében, aztán kinyitotta a gázcsapot. De te ugye tudod, hogy nem volt igaz? Nem volt idegen. Szerettük őt, a testvérünk volt, hozzánk tartozott. Amikor eltemettük, majd belepusztultunk a fájdalomba…-
Igen, tudtam, - ahogy más is tudta.
Fogtuk egymás kezét, és sírtunk. Hosszan, és vigasztalhatatlanul.
- Istenem, - sóhajtott, és a kezével törölgette a könnyeit, -… nem sokkal később Apukám is utánament, nem tudta elveszteni Pirinkót. Aztán az anyukám is,… ugye? Meg, a nagymamám. Istenem, Istenem, Pirinkó,…emlékszel rá? Azért hívtuk így, mert annyira pici volt, amikor született. Pirinkó volt, igen, aztán az is maradt, pedig gyönyörű, sudár, szép lány lett belőle. Orvos akart lenni,…Pesten tanult, ott történt…-
- Igen, emlékszem rá, ….valami flancos nevet adtatok neki, már nem tudom mi volt, de Pirinkóra emlékszem, igen…-
Hallgattunk.
Egy idő után megkérdezte:
- Férjnél vagy?
- Igen, persze. És te?
- Én is, bár, nem tudom, hogy meddig. A férjem, egy disznó. Semmi közünk egymáshoz, vagy alig valami. Nem is találkozunk. Amikor hazaér, én már alszom, amikor reggel elmegyek, - ő alszik még. Szinte semmi közünk egymáshoz. Gyerek nincs, hogyan is lehetne? Csak a rendelő és a lakás köt össze bennünket…-
- Mért nem válsz el?
Értetlenül meredt rám. Aztán, őszintén válaszolt:
- Hát, a rendelő, meg a lakás miatt…-
- Értem.
Hallgattunk egy sort. Töprengtünk.

Én is férjnél voltam, és egy jónak mondható házasságban éltem, - de csak ritkán láttam a férjemet. Külföldön dolgozott.
Egy cipőben jártunk tehát Marikával, - s mivel nekünk is voltak gondjaink, megértettem őt. Nagyon is megértettem, - de akkor, nem akartam beszélni erről.
Nálam, más gond volt. A távolság, a távollét.
De, természetesen, - én se akartam elválni, - bár, korábban, egyáltalán nem így képzeltem a házasságot.
Sokáig beszélgettünk akkor Marikával, és ez olyan jó volt. Olyan jó. Meséltem neki Lujziról is.
Nehezen búcsúztunk akkor, és megfogadtuk, hogy hamarosan összejövünk újra.
Így lett.
-------------------------------------------------------------------------------------

Amikor nem sokkal később találkoztunk, akkor Marika, - akit különben az iskolában Barikának hívtunk, mert egyszer náthásan, Marika helyett, Barikának mutatkozott be, ( és innentől kezdve, mindenki Barikának hívta, ) - mesélt a férjéről. Zavartan, tétován, szégyenlősen.
- Péter, olyan, amilyen, - nem kellene panaszkodnom rá…- nagyon elfoglalt, a munkájának él, és igaz, ami igaz, lehetne rosszabb is. Nem dohányzik, nem iszik, nem költekezik, vagy ha igen, hát mértékkel. Csak egy baj van vele, - az, hogy egy kurvapecér. Az. Én meg féltékeny vagyok rá. Igen. Az a baj,…az. Tudom én. Mit csináljak?
Különben, szédületes alak, tetszene neked, hidd el. Mindenkinek tetszik. És micsoda szövege van, - nevetett, - hallanod kellene!...- Nagyon jópofa. Minden nőt azonnal levesz a lábáról. Alighanem Casanova reinkarnációja lehet. Igen. Mert olyan,… pont olyan, - azt gondolom.
- Elájulok a szemeidtől,…elájulok, - mondta egyszer nekem, lehunyt szemmel, és még mormogott is hozzá a hatás kedvéért. Nagyon hitelesnek tűnt, mondhatom. És, …volt egyszer egy pillanat, amikor én marha, ezt, - …elhittem.
Első éves egyetemisták voltunk, alig múltam 18 éves. Meg ő is. Ő is annyi volt. Szóval, elhittem. Később pedig, - viseltem ennek a pillanatnak a következményeit. Hát, látod, ez van. Ez.
Máskor, persze,…mástól ájult el, legalább ennyire. Mindig megtalálta a megfelelő szavakat, és mindig rátett még egy-két lapáttal
Szerette Nina Riccit, - amikor már meg tudtam venni, ugye, - de szerette Balenciagát, de Givenchyt is. Tehát, elájult az illatomtól, aztán az utánozhatatlan eleganciámtól, - attól, ahogy viselem, azt a szart, ami éppen rajtam volt. Elájult. El.
Persze, - nem csak tőlem ájult el, - elájult mástól is, más miatt. Tudom én. Tudom. Bármilyen korú nőtől, sőt bármilyen nőtől elájult.
Elájult a feszes seggű labor asszisztensnőtől, akinek hétmérföldes combjai vannak, meg a presszós lány mély dekoltázsától is elájult, - vagy a szomszédunkban lakó nyolcadikos kislány tutajos szemeitől, és a kacéran himbálózó körte melleitől. Igen.
Ráadásul, - el is mondta. Nem csak nekem, nekik is, - meg másnak is.
Ezért, egy ideig, lesütött szemmel jártam, mert annyira szégyelltem, hogy ilyen semmire való fiatalasszony vagyok, aki mellett a férje állandóan félrekacsintgat.
Persze, nem csak kacsintgatott, tudom én, - hanem félre is kurjantott, amikor csak lehetett. Mert ő ilyen. Akárkivel, akármikor összefekszik, akárhol. Ő, ilyen.
Nem tudom, érted-e?
Van, akiknek minden mindegy, csak luk legyen,… meg, hogy egér ne legyen benne…- legyintett csüggedten.
Aztán, meg azért is szégyelltem magamat, - mert ugye, ezek után már mindenki tudta, nemcsak a férjem, hogy mindent elviselek, - mert olyan hülye vagyok, s mert annyira szeretem. Mert persze, akármit csinált is, én szerettem. Akkor is. Igen.
A férjemnek, ahogy mondtam, - szédületes szövege van. Mindig is az volt. Mindig megtalálta a megfelelő szavakat. A legtöbb nőt azonnal kiugrasztotta a bugyijából. Majdnem leszédültem a lábamról, mikor ez kiderült!
" Csak az a nő foglalt, akin éppen fekszenek,...- mondta, - vagy talán még az se..." Hát, ez van. Ez.
Gondoltad volna?...Ugye, nem? Nincs ráírva az emberre. Őrá se.
Különben, sokáig nem vettem észre a hibáit, mert engem is teljesen elbódított a szövegével.
Összeházasodtunk rögtön az első évben, és kiköltöztünk a kollégiumból, albérletbe. Ami ugye, nem volt könnyű, de segítettek a szüleink.
Istenem, de szép volt minden az elején! De szép!
Szerettem, igen, és ő is szeretett, -…állandóan rózsaszínű ködben úsztam, vagy lebegtem, esetleg halványlilában, - és nem láttam a ködön túlra. Sajnos.
Amikor pedig éppen a ködben voltam, - csak annyi eszem volt, mint egy kiló padlizsánnak. Hát, ez a helyzet. Ez.
Aztán, egyszercsak, valami, megváltozott. Elmúlt a szerelem, elmúlt a lángolás, de tényleg, - nem maradt belőle semmi, azt hiszem, de akkor, miért vagyok féltékeny? Mit gondolsz?...-
- Mért ne lennél? Legyél csak, légy nyugodtan féltékeny, ez a dolgok rendje, ez a természetes. A férjed, és te szereted, azt gondolom. Igenis szereted, akármilyen is,…jogod van hozzá, hogy féltékeny legyél…-
Nem válaszolt, hallgattunk egy nagyot.
- Nem tudom. Mára, oda jutottunk, hogy néha már útálom. Sőt, útálok vele lefeküdni is,…- megérted?...- aztán, félig sírva, félig nevetve hozzátette, - … de most nem is kell. Verekedett valahol, és tökön rúgták…-
Nna, ezen aztán elkezdtünk nevetni, és nem bírtuk abbahagyni, fogtuk az oldalunkat, és nevettünk, nevettünk.
- Nesze neked, tökös legény…- nyögtem, …és nevettünk, nevettünk tovább.
Aztán, megint elkomolyodott:
- Menni, - vagy maradni? …Hát tudod, ilyenkor kell nagyon észnél lenni, és eldönteni, hogy két rossz közül melyik a jobb,?...Esetleg, elmenni egy harmadikkal?... Mit gondolsz? Elmenni, amíg még lehet?…Van harmadik…-
- Harmadik?...-
- Harmadik…-
Na, ez is lápos terület volt…-
Csak ámultam.
Aztán, nem beszéltünk többet róla.
( A harmadik, mint olyan, nagyon meglepett, és az is, hogy bevállalta. Én, nem mertem volna. )

Eltelt egy kis idő, mire újra találkoztunk Marikával.
Ismét, a szentendrei nyaralójukban mentünk, - ahová meghívta természetesen Lujzit is, akiről már sokat meséltem neki. Nagyon örült a találkozásnak.
Meglepetten bámultak egymásra, aztán sírva ölelték meg egymást. - …miközben én is, igencsak rázendítettem.
Annyi minden történt velünk, - Istenem, annyi minden.
Csak meséltünk, meséltünk, és meséltünk. Hol sírva, hol pedig nagyokat nevetve. Egymás szájából kapkodtuk ki a szót.
Így telt el a péntek, meg a szombat is.
Vasárnap, már hajnalban kint ültünk a kertben, egy kecskelábú fa asztalnál, és spenótot pucoltunk az ebédhez, óriási beszélgetés közben, - amikor az utca felé pillantva azt láttam, hogy valaki motoz a kapun.
- Jön valaki…- mondtam.
Marika, odakapta a fejét.
- A férjem…- nyögte.
- A tökös legény…- nyögtem én.
Aztán, már ott is volt. Marika, - minden eddigi panaszát feledve, röpült a nyakába, ellágyulva nézett rá, aztán, nagy büszkén bemutatta nekünk.
- Ő az én férjem,… a Péter…-
Szinte várta a hatást. De az, - nem volt.
Nem voltam Pétertől oda, - s ahogy elnéztem, Lujzi se, csak Marika, - de ő aztán nagyon.
Péter kézfogása olyan lagymatag volt, mint egy döglött macskáé. Azonnal elengedtem a kezét.
Csak utána néztem meg jól.
Hát, igen, hát, igen,…- és akkor ért a meglepetés. Akkora, hogy majdnem leszédültem a lábamról.
Marika meséiből kialakult bennem egy kép a férjéről, - a tökös legényről, -…de ez az ember, aki itt megjelent, semmiben nem hasonlított hozzá. Minden volt, csak nem tökös legény.
- A szerelem, - gondoltam -… a szerelem. A szerelem, süket és vak, se lát, se hall, meg sötét verem, meg veszedelem, -… na igen, ezt mindenki tudja…-
Marika, képes volt a szerelmét mindenféle tulajdonsággal felruházni, amivel az egyáltalán nem rendelkezett.
Egy vonzó, ellenállhatatlan férfit látott a férjében, - egy Casanovát. Hát, - csoda kellett hozzá, hogy annak lássa.
Nem vagyok filozófus alkat, - de azért a csoda, - az, csoda. El kell ismernem. És a csoda, meg a teremtő erő bennünk van. Marikában is, - nagymértékben.
Casanova, most csak állt tanácstalanul. Csak állt, meg se moccant, meg se nyikkant. A tökös legény, nem volt sehol.
Ez az ember, nyeszlett volt, csapott vállú, kukactestű, se-színű szőke, kopaszodó, - savószínű szemekkel.
Csak állt az asztal mellett szerencsétlenül. Állt, és meg se moccant. Meg se nyikkant. Olyan volt, mint egy riadt, tanácstalan gyerek. Egyikünkről a másikra nézett.
- Méghogy eeez? Eeeez? …- gondoltam döbbenten, - Eeeez lenne a tökös legény?... Eeez lenne a kurvapecér? Eeeez?...Ez lenne az, aki képes bárkit kiugrasztani a bugyijából?...Méghozzá azonnal? Eeeez?...
És a szövege, ugye?... A szövege…? -
Mivelhogy meg se mukkant, meg se nyikkant. Igaz, mi sem.
Akkor, Lujzi, hirtelen felnevetett:
- Gyere ide Péter, ülj le, - mutatott maga mellett a székre, - …és érezd magad otthon, hiszen te vagy a házigazda. Különben, mi vagyunk a régi osztálytársak, talán már hallottál rólunk,…-
Tökös legény halványan elmosolyodott, és bólintott, hálás pillantást vetett Lujzira, és azonnal leült melléje, -… de nem szólt egy szót se, továbbra sem..
Marikára néztem, - kicsit zavarban volt, - mégse aggódtam. Nem kellett. Lujzi bugyogója nem volt veszélyben. Biztos voltam benne, hogy a helyén marad. A tökös legény nem fogja kiugrasztani belőle. Lujzit aztán nem.
Semmi kétség, csak Marika látja tökösnek, meg legénynek, szerelmes szemmel, meg szívvel. - gondoltam, - pedig rá se lehetne fogni a szerencsétlenre, hogy az.
Azt meg aztán pláne nem lehetne ráfogni, hogy ő, - Casanova reinkarnációja…-
Elnézegettem őket egy darabig.
Szeretik egymást, - gondoltam, - szeretik, az biztos, és az jó, de eszméletlenül féltékenyek lehetnek mind a ketten, és nem bíznak egymásban. Az a baj. Csakis az lehet.
Nem bíznak egymásban, nem ismerik egymást, - pedig, legalább tizenöt éves házasok…-
Nem értettem én ezt.
- Ezek, elmentek otthonról, csakis az lehet, - gondoltam, - és lehet, hogy nem is fognak visszajönni.
Aztán, - úgy lett.

-------------------------------------------------------------------------------------

Egyideig, megint Svájcban voltunk a férjemmel, és csak hónapokkal később találkoztam Marikával újra. Éppen, nagyon feldúlt volt.
- Most mondd meg, mi a francot csináljak, hogy ne kapjak gutaütést?...Egész éjjel nem aludtam, csak vártam, csak vártam, hogy hazajöjjön, de nem jött. Biztos, hogy kurvák után kajtat megint, de meglátod, egyszer úgyis kiherélem. Rántottát csinálok a tökeiből, - hagymával, …és megetetem vele, hidd el… -
Aztán kipotyogtak a könnyei, és a nyakamba zuhant. Nyugtatni akartam, de nem lehetett. Nem hagyta magát.
Én, - biztos voltam benne, hogy Marika téved. Ki a csudának kellene ez a kukactestű?
Végül minden rábeszélőképességemet bedobtam, - és rávettem arra, hogy győződjön meg róla. Tegyen pontot a végére. Ne csak gyanúsítgassa szerencsétlent. Járjon utána, győződjön meg róla. Bár, szerintem a férje ártatlan.
És lőn.
Rábeszéltem. Hajlandó volt utánajárni.
Megkért azonban, hogy tartsak vele, - kísérjem el, ne kelljen egyedül mennie. Némi vonakodás után, - beleegyeztem.
- Jól van,…jól van, perszehogy jövök veled, ha akarod, …-
Így aztán, nem sokkal később, - vacsorát vittünk Marika férjének, a laborba. Rántott husit, tejfölöd uborkasalátával. Az volt a kedvence.
Bár ne tettük volna!
- Péntek van, a francba!…- gondoltam, aztán megnyugtattam magamat, - Jól van, nem baj, nem tizenhárom., - csak hétvége.
Marika, lelkes volt, és vidám. Elhitte nekem, hogy aggodalomra semmi ok. Nem lehet baj. Várta, hogy végre túl legyen a látogatáson, várta, hogy végre, „megkönnyebbülhessen”. Legyen végre vége, az oktalan, állandó, és alaptalan gyanakvásának, gyanúsításának, ami évek óta megmérgezte a napjait, az éjszakáit, - meg a házasságukat.
Így aztán, finom vacsit csináltunk a férjének, majd összekaptuk magunkat, és elindultunk hozzá.
A Kutató Intézetben az ismerős portás szó nélkül beengedett bennünket.
- Fent van a doktor úr,…- mondta, - tessék csak menni…-
Mi pedig boldogan kaptattunk fel az emeletre. Vittük a finom, forró rántott-husit, igen, - Péter kedvencét, a meglepetést,… - és a tejfölös uborkasalátát, a másik kedvencét.
Hát, meglepetés, - az volt. Azonnal.
Marika, magára öltötte a legszebb mosolyát, és bekopogott a férje irodájába. Semmi válasz. Újra kopogott, - néma csend.
Akkor benyitott, - de Casanova nem volt ott. Marika mosolya azonban, nem hervadt le.
- A laborban van, csakis ott lehet, - mondta, - menjünk,…örülni fog a rántott husinak. -
Hát, mentünk. Mentünk.
Marika, továbbra is mosolygott.
Szótlanul bandukoltunk a vastag szőnyegen, a folyosó végéig, - ott pedig kopogás nélkül nyitott be a legutolsó ajtón.
Bár ne tette volna.
Egy lépéssel előttem járt, így, az első pillanatban nem láttam tőle semmit. Csak a következőben, - akkor, amikor Marika hangtalanul elterült.
„Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”…-
Nem hittem a szememnek. Be is csuktam azonnal.
- Rendben….- gondoltam, - Nem baj. Mélylevegő, …- nyugalom…-
De semmi sem segített. Amikor a szememet kinyitottam, ugyanazt láttam újra.
Casanova, letolt gatyával, égnek meredő seggel, nagyon dolgozott valamin.
Később derült ki, - hogy a labor-asszisztensnő volt.

-------------------------------------------------------------------------------------
Napokkal később, Marika még mindig a hirtelen-felindulás állapotában volt. Úgy ítéltem meg, hogy nem lehet magára hagyni, - hát, őriztük Lujzival. Éjjel-nappal a nyakán lógtunk.
Sajnos, továbbra sem lehetett vele beszélni, - és beszélgetni sem. Mély hallgatásba burkolózott.
Biztos voltam benne, hogy szünet nélkül a férjére gondol. Nagyon sajnáltam. Tudtam, hogy tennem kell érte valamit. Bármit.
- Tökön rúgjam?...- kérdeztem készségesen.
Csak megrázta a fejét.
Aztán jött Lujzi, …- látszik, hogy mindhárman ugyanott, ugyanabban a faluban nőttünk fel, sőt, ugyanabba a jó hírű iskolába jártunk.
- Kiheréljem neked?...- kérdezte Lujzi részvéttel.
Marika, ismét a fejét rázta, - de végre megszólalt.
- Nem kell, megcsinálom magam. Levágom a tökeit, és megsütöm hagymával, paprikával. Vagy megölöm. Igen,…lehet, hogy megölöm…-
- Jóóóó!!! Jóóó, csináljuk!…Hulljon a férgese!!!! Hulljon!!!!...- ordított Lujzi lelkesen - én segítek neked az biztos, meg Lisztes is…- (az ugye, én voltam, - gyerekkoromban. )
Azóta eltelt pár hónap.
Még nincs eldőlve a kérdés,…még nincs. Még semmi sincs eldöntve. Én is várom a fejleményeket.

-------------------------------------------------------------------------------------

A hét végén, ismét kint voltunk Szentendrén, ( - szerettünk odajárni, - ) Lujzi kicsit később érkezett, és úgy esett be a kapun, hogy ordítva kérdezte:
- Semmi?!!!....Meákulpa?!!!…Térdenállás?!!...Könyörgés?!!...Ablakon visszamászás?!!!.
- Semmi…- rázta a fejét Marika, - de ne is jöjjön, mert úgy seggbe rúgom, de úgy seggbe rúgom, hogy belegebed, …és aztán lapát…-
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, - tulajdonképpen, a kérdés, ezzel el volt döntve, - herélés tehát nem lesz. Ölés se.
Kukactestű megtarthatja a tökeit, meg az életét, - sőt, ráadásul a feszes-seggű labor asszisztensnőjét is.
És, - lapát.
Ez már biztos, - lapát.
Nem ölés, nem herélés. Lapát.
( De azért a tökön rúgásról, nem mondtam le. )

-------------------------------------------------------------------------------------
- Szép szerelem volt, - mondta, Marika, - és öklével törölgette a könnyeit, - de Isten nyugosztalja, vége van. A francba., a francba, vége van! Sőt, már korábban is vége volt, sokkal korábban, csak nem vettem észre, a francba, vagy nem akartam észrevenni. Az is lehet. Affffrancba!!!...majmot csináltam magamból…-
Sírdogált, meg szipogott egy kicsit, szép halkan, - aztán beletrombitált a zsebkendőjébe, kicsit összeszedte magát, és folytatta..
- Szép szerelem volt, de igazán, …de tényleg, - a Szigeten töltöttük minden időnket, sőt, az életünket is, az egyetemi évek alatt. Utáltuk az albérletet. Tanulni, napozni, futni is, a Szigetre jártunk. Istenem, de szép volt, Istenem, de szép!... - arcán dús patakokban csorogtak a könnyei, de már le se törölte. -
- Sétáltunk tavasszal a virágba borult fák alatt kéz a kézben,… - micsoda tavasz volt, micsoda tavasz! - …és sétáltunk az árnyat adó, dús lombú fák alatt, a tikkasztó hőségben, forró nyárban. Aztán ősszel, a sárguló levelű fák alatt, majd télen, a derékig érő szűztiszta fehér hóban, jégvirágos gyönyörű fák alatt, …- és úgy éreztem, mindig úgy éreztem! - hogy ezt akarom örökre! Csakis ezt.
Sohasem hittem, hogy ez az érzés, valaha is elmúlik pláne, hogy így, …így múlik el. Jajjj,…a francba!...a francba!...-
- Ajjaj,… ajjaj, költői magaslatokra emelkedtél Barika,…- nyögte Lujzi, - de megértem. Én, megértem, és bevallom neked, bizony, irigyellek téged. Őszintén irigyellek. -
Kattogott az agyam ezerrel, de én, nem tudtam hozzáfűzni semmit. Én, ezt, - másképpen láttam, és nem irigyeltem. Egyáltalán. Sőt.
- Ezt megélni, ugye? - folytatta Lujzi, - Sétálni a fák alatt kézenfogva, ősszel-télen- tavasszal, meg még nyáron is, ugye?...Ez, csak keveseknek adatik meg. Hát, nekem nem. Pedig, de szerettem volna! Nekem, ez nem adatott meg,…de nem ám. Sajnos. Te meg, adj hálát Istenednek, hogy az öledbe esett. Igen.
Annyi szerelmet éltem át, hogy össze se tudom számolni, de ha ötöt-hatot összerakok, akkor se kaptam meg azt, amit te ettől az egytől kaptál meg, egyben.
Úgyhogy, - ne siránkozz Barika. Nem mész el a kapcsolatból üres kézzel, - sokat kaptál Pétertől, lásd be. De azért, ha akarod, kiherélem neked szívesen, bármikor, csak szóljál…-
- Hagyjuk, a fene essen bele, ..hagyjuk. Tudom én, pontosan tudom, hogy akkor, sokat kaptam tőle, …de az, már régen volt. Mostanában megváltozott, és elromlott minden. Alig láttuk egymást. Talán éppen ez volt a baj. Nem tudom. Mostmár különben is mindegy. Lapát. Mondom, vége, - lapát.
Hanem, bevallom, ezt csak az eszem mondja. Szívem szerint, én mást mondanék. Szívem szerint, odabújnék hozzá, és a fülébe súgnám, hogy nekem csak ő kell, csak ő és senki más,….és egyetlen álmom, hogy mindig együtt legyünk, és gyerekeket szüljek neki, ha akarja még ikreket is, párosával…-
- Jééééézus, …- nyögtem, -.. ne mondjad, mert sikítófrászt kapok tőled. Te beteg vagy, te lány…-
- Aaaaz. Tényleg az. - bólogatott Lujzi, -…ikreket? Méghogy ikreket?...Párosával?...Különben Barika, hidd el, ha ezt tennéd, akkor azonnal kapja a seggét, és Vlagyivosztokig fut előled egyvégből,…-
- Az nem lenne baj, - tettem hozzá, - fusson csak Vlagyivosztokig, a fene se bánja, fusson csak, és vissza se jöjjön, akkor ugye, megmarad a lakás, meg a rendelő…-
Elhűlve néztek rám.
Igen, a rendelő, … - ismételtem keményen.
Én ugyanis a földön álltam. Két lábbal, mint mindig.
- Van élet a Péter után,… - tettem még hozzá, magyarázatképpen.
Fontos volt a lakás, meg a rendelő is. Igen.
Akár hitték, akár nem.


EGYSZERŰSÉG…

Ha túl bonyolult az élet, az ember, csendre, rendre, egyszerűségre, tisztaságra, és szépségre vágyik. Hogy megfüröszthesse a lelkét benne.
A későbbi életem folyamán, ezért, - gyakran gondoltam vissza a falura, ahol gyerekkoromban éltem, és a pusztára, ahová a faluból menekültünk.
Egyszerűség, csend, szépség és tisztaság.,,,-
Azt találtuk meg ott. Később, amikor eljöttem, sokszor emlékeztem vissza rá, és sokszor vágyódtam oda vissza.
Néha, rádöbbentem, hogy az, ami után vágyódom, és vágyódtam egész szívemből, - egyszerűség, csend, szépség és tisztaság.,,.- az nem más, mint a gyerekkori álom.
Az álom, - a soha be nem teljesedett álom. Az apácafogadalom.
Az apácafogadalom: - „szegénységben, tisztaságban, békességben, és szeretetben…” - Így élni, - mély Isten-hittel a szívünkben.
Így, és ebben az életben, minden benne volt, benne volt a szépség is.
A szegénység után, nem vágyódtam, - de nem is kellett, mert az, volt. Közelről ismertem a szegénységet.
A háború alatt és után, nagy szegénységben éltünk és nem kívántam vissza soha.
Az is igaz azonban, hogy mi a szegénységben is boldogok voltunk a családommal.
Ez, egész életemben, rengeteg erőt adott.

Akkor, amikor túl bonyolult volt az élet, - és sokszor volt az, - az ember, csak csendre, rendre, egyszerűségre, tisztaságra, és szépségre vágyott. Igen.
Mindig arra. Semmi másra. Hogy megfürdethesse benne a lelkét, - és újjászülessen. Igen.
Ma is ez az ember minden vágya.
Csend, Egyszerűség, Rend, Szépség és Tisztaság, - csak ez kell, …hogy megfüröszthesse benne az ember a meggyötört lelkét.
Mindannyian eljutunk egyszer odáig, - hogy nem kell más, csak Csend, Rend, Egyszerűség, Szépség, és Tisztaság.
 

apolika

Állandó Tag
Állandó Tag
Sziasztok...
Mártám édes, én szorgalmasan olvaslak, mégha nem is írok...
Mostanában keveset vagyok a gép előtt...
Mindenkit szeretettel üdvözlök:)))))
 

bubamama

Állandó Tag
Állandó Tag
Jövök a következő részlettel...

Sziasztok...
Mártám édes, én szorgalmasan olvaslak, mégha nem is írok...
Mostanában keveset vagyok a gép előtt...
Mindenkit szeretettel üdvözlök:)))))

Drága Apolika, - igazán örülök, és köszönöm, - természetesen jövök a napokban a következő részlettel.
Márta
 

apolika

Állandó Tag
Állandó Tag
Mostanában nagyon sokat gondolkodom azon, hogy hova tűnt el az emberekből a nyíltság, a kedvesség, az egymásra figyelés?
Jó, a kisemberek közt még van, meg tán családon belül is, de ha kicsit feljebb emelem a fejem, már a vezetők körében mintha kiveszett volna az emberiesség..talán van még 1-2, de én nem hallottam olyant, h bármelyik is lemondott volna a szegények javára a pénzéről....(Naiv vagyok)

Borzasztó, h mennyi elszegényedett ember, munkanélküli, és kilátástalan helyzetű ember van. ...és egyre több lesz

Vajon akik felelősek ezért, elnyerik valamikor a " jutalmukat" ? Én hiszek benne.

Szégyenlem, hogy megint vannak koldusok...s én nem tudok segíteni...


Azért szeretem az álmaimat, mert megnyugtatnak, s időnként irányt is adnak...

Nektek is vannak érdekes álmaitok?
 

vAx`

Új tag
Sziasztok!

Paranormális szerintem az, hogy élek. Mivel kb. 9 éve átestem egy életmentő műtéten. Az azt megelőző életvitelem eredményeként kaptam egy szép gyomorfekélyt, aminek (kezelés hiánya miatt) perforáció lett a vége. A kórházban 1 órán múlt az életem. Valaki figyel rám odafentről...

Furcsa dolgok? Talán az, hogy akárhányszor kimegyek a konyhába és kinézek az ablakon valami mindig történik (az ablak egy egyirányú utcára néz). Van hogy valaki ismerőst látok meg, van hogy pont akkor jön szembe egy kocsi és megijedek, hogy az utca elejéből épp akkor fordul be egy másik és összemennek. Sorolhatnám, mert szinte végtelen, de ez nekem furcsa, mégis megszoktam.
 

bubamama

Állandó Tag
Állandó Tag
B. Molnár M.: A KANYAR...( II. rész )

B.Molnár M.: A KANYAR...II. rész


EGY RÉGI-RÉGI SZERELEM TÖRTÉNETE:
MARINKA BALLADÁJA...

Régen is szerettek, régen is szenvedtek, és a szerelembe, már akkor is, - bele lehetett halni.
Igen.
Ha szerelemről van szó, csak úgy, egyszerűen, ... - nekem, legelőször Marinka, és az ő gyönyörű, halálosan szép, háborús szerelmének története ugrik be az emlékezetembe.
Marinka története, - a falumból.
Életemben, akkor hallottam először a szerelemről, - meg annak, halálos szövődményeiről.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-

Gyerekkoromban, soha nem hallottam arról, hogy a faluban, ki szerelmes, kibe. Erről, - nem beszéltek az emberek.
Csak Marinkáról, és Bezetáról hallottam, hogy ők, - szerelmesek.
Ez, - egy különleges szerelem volt.
Alig hiszem, hogy a falunkban sokan akadtak, akik tudták, hogy az égen, - a napon, holdon és a csillagokon kívül, léteznek még más bolygók is.
Bezeta azonban, - Marinka szerelme, - onnan jött. Biztos, hogy onnan jött, azt, mindenki tudta.
Télen, nyáron, mindig jött, lehetett számítani rá.
Egy más világból, vagy egy másik világból jött. Messziről,...- az biztos, de nem lehetett pontosan tudni, hogy honnan. Senki nem tudta, senki nem ismerte őt.
A bolond lányhoz járt, - aki akkor, nem volt még bolond. Ő pedig, várta.
Bezeta gyakran járt ide, - majdnem minden héten, - mégse ismerte soha, senki. Talán még Marinka se.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-

A faluban először azt mondták, Bezeta pilóta volt. Aztán azt, hogy egy herceg, álruhában. Majd azt, hogy családja van, - felesége, meg gyerekei, végül pedig azt, hogy Bezeta, csak egy szélhámos volt. Biztosat, senki sem tudott.
Ismertem Marinkát, - és láttam párszor messziről Bezetát is, - igazából azonban akkor, egyikük se keltette fel az érdeklődésemet. Kislány voltam még.
Hanem az autó...- Az autó! Aaaaz, - igen, sokszor nézegettem Bezeta autóját, sőt, meg is tapogattam, - Gyönyörködve, és irigykedve.
Senki sem tudta, hogy Bezeta kicsoda, valóban pilóta, valóban herceg, - esetleg, mégis szélhámos, vagy kém. Pedig közel 20 évig járt a faluba, a gyönyörű fiatal lányhoz, tündérszép Marinkához. Mégse tudta senki.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-

Bezeta,"titokban" járt, - és tilosban járt, de mindenki szemeláttára. Nem érdekelte, hogy látja-e valaki, - nem törődött vele.
Amint beért a faluba az autójával, azonnal elkezdett dudálni, mire mindenki kiszaladt az utcára, aki csak otthon volt. Nézték a piros autót, és Bezetát, aki száguldott a szerelméhez.
Alighanem, mi is kiszaladtunk volna megnézni az autót, mert annyira szép volt! Igen, - és még a biciklinél is sokkal gyorsabban ment, ha akart. Igen. Meg még a papa motorjánál is sokkal gyorsabban ment, ha akart. Igen.
Mi, - csak azért nem szaladtunk ki megnézni, mert messze volt tőlünk az utca. Mire az utcához értünk volna, addigra már az autó sehol se lett volna. Ezért, mi ki se szaladtunk.
Csak én, - mert én gyorsan tudtam futni.
Marinka is mindig kiszaladt. Azonnal kiszaladt, ahogy meghallotta, a dudaszót.
Ezt azonban Bezeta nem is gondolhatta, - mert ő végig, az egész falun keresztül, folyton-folyvást dudált, megállás nélkül, hogy Marinka, biztosan meghallja, - ...és biztosan ott legyen a kapuban.
Hát, meghallotta. Meg. És várta őt. Mindig várta.
Hűségesen várta.
Éveken, évtizedeken keresztül várta. Akkor is, - amikor nem jött többé.
Mert, - egyszercsak nem jött többé. Igen.
Az volt a baj. Az.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-

A lányt akkoriban még, Prosinger Marinkának hívták, és olyan volt, mint egy tündérlány a mesében.
Akkor még nem volt bús, és nem volt bolond.
Amikor pedig belehalt a reménytelen szomorúságba, meg a szerelembe, és a falu eltemettette, - a fejfáján ez állt:
Búslinger Mári.
Mert akkor már bús volt. Akkor már nem Marinka volt, - nem. Nem az a Marinka volt, - nem ugyanaz. Bús volt.
Amikor Bezeta nem jött, - Marinka bánatos lett, majd bús, - de még sokáig nem volt bolond.
Megtört a szemefénye, összezárta a száját, és többé nem nevetett. Elveszett, eltűnt a tündérlány. Elszállt.
Bús volt már. Bús.
Hirtelen, megöregedett, előreesett a válla, és megváltozott a tartása.
Bárhol volt is, messze nézett,...- már nemcsak a szikláról, már mindig, mindenhonnan messze nézett.
Amikor a szerelem elkezdődött, Marinkát, a falu nem szólta meg, - pedig ez a nyíltan vállalt kapcsolat, a faluban nem volt divat. Marinkát szerették, és a kapcsolatát elfogadták..
Marinka a falu kedvence volt, a falu napsugara és gyönyörűsége. Szép volt, sugárzóan szép volt, és nagyon vidám Mindig, mindig nevetett, - nevetve ébredt, és nevetett egész nap.
S mert mindig, mindenki, visszanevetett, - Marinka, boldog volt.
A nevetése, mintha ragályos lett volna, mert mindenki átvette tőle, - majd tovább is adta a mosolyt és a nevetést.
Marinkával reggel találkozni nagy szerencse volt, - mert az, bearanyozta a napot.. Aki ránézett, annak azonnal messze futott a szomorúsága.
Olyan volt, mint egy szép szőke, vidám, lenvirág szemű, aranyhajú tündérlány.
Boldog volt otthon a szüleivel, - messzire hallatszott házuktól a csengő kacagása. Boldog volt a faluban, mert visszanevetett az egész falu, és boldog volt, mert szerették őt.
Bizonyára boldog volt Bezetával is, mert visszhangzott a domboldal a nevetésüktől, ha arra jártak. És, gyakran jártak arra.
Volt ott egy hatalmas, szürke, mohával benőtt szikla, odajártak. Azon a hatalmas, magas sziklán ültek, - s mert messzire lehetett onnan látni, - hát, messze néztek. Át a falu felett, túl a völgyön, és túl a nagy vízen, -...ameddig a szem ellát.
Messze néztek, boldogan.
Szépek voltak, fiatalok, és boldogok.
Sokáig voltak azok. Sugárzóan szépek, fiatalok, és sugárzóan boldogok.
Marinka, boldog gyerek, majd boldog fiatal lány volt. Tündérszép fiatal lány. Aztán, újabb 20 évig, megint boldog volt, mert az égig érő szerelemmel találkozott.
Boldog volt hát, és csak nevetett, nevetett, - messzire hallatszott mindig a nevetése.
Aztán, kitört a háború,...és elhallgatott Marinka. Messzire futott tőle a boldogság.
Eltűnt, és örökre elhallgatott a nevetése, aztán elfogyott a mosolya is, - és fátyolos lett a szeme a könnyektől.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-

Bezeta nem jött. Vagy nem jöhetett. Bezetáról, - nem volt semmi hír. Bezeta, talán már nem is élt, - azt mondta a falu.
Marinka azonban várt. Reménykedve várt.
Még sokáig, reménykedve várt.
Eltemette apját, anyját, egyedül maradt, - aztán a kutyája is meghalt, - és senkije sem volt már. De várt.
Csak ült és várt. Ült egy sziklán, nézte az utat, és várt. Reménykedve várt.
Sokáig, - reménykedve várt.
Aztán egyszer, a remény is elfogyott már. Akkor már csak várt. Akkor már csak várt, és hallgatott,...várt és hallgatott.
Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, - ült csendesen, és várt.
Reggeltől estig ült a sziklán, le nem vette szemét az útról, - és várt.
Sokáig várt.
Ha valaki megkérdezte tőle, miért ül a sziklán, - mért nem megy már haza, ő azt válaszolta:
-,,Nem lehet. Nem mehetek el. Itt kell várnom. Jön a Bezeta a piros autóval, és akkor elröpülünk..."-
Mindig várt, télen, nyáron, éjjel és nappal, boldogtalanul, - éveken át.
Sokáig várt.
Az élete egyetlen biztos pontja a várakozás volt. Semmi más.
Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, ült csendesen, és várt.
20 évig várt. Húsz, hosszú évig várt.
Nem volt már fiatal. Szomorú volt. Bús volt. A lelke is messze szállt. Nem volt már élete, - és nem volt más élete, - csak a várakozás.
Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, ült csendesen, és várt. Sírt, és várt. Sírt, és várt.
Sokáig sírt, és sokáig várt.
Megromlott a látása, meggörnyedt a tartása, - de elment a sziklához.
Ült és várt.
Mert az élete egyetlen biztos pontja a várakozás volt.
Az volt az élete, az lett az élete, a várakozás, a reménytelen várakozás. Nem volt már senkije, semmije, csak a várakozás.
Ült és várt.
Ült és várt.
Sokáig várt.
Nem sírt már. Elapadtak a könnyei rég. Már csak a teste volt itt, a lelke rég messze szállt.
Egy téli éjszakán aztán, - Marinka leszédült a szikláról, és megfagyott a hóban. A Tündérlány, messze szállt.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús Marinka,...- Szegény, bús, Marinka...-

Bezeta, nem jött a piros autóval. Remény sem volt már. Marinka, meglengette a szárnyait, - és egyedül röpült el. Leszédült a szikláról és megfagyott.
20 év szerelemért, 20 év boldogtalansággal, - és az életével fizetett.
Szegény szép tündérlány, túl sokat fizetett.
Túl sokat fizetett.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús, Marinka,...Szegény, bús, Marinka...-

( - Ma, elszoruló szívvel gondolok vissza rá,...- arra, hogy mivé lett Marinka, s mivé lett az ígéretes élete? Hová lett a szép tündérleány? Hová??...-
Mert,... - szép a szerelem, szép, igen, - de szabad-e ekkora árat fizetni érte? Szabad-e?...- )

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús Marinka,...Szegény, bús, Marinka...-

Sok évvel aztán a háború után, érkezett egy idős, elegáns úr a faluba, elegáns kísérettel. Igaz, - nem piros autóval jött, hanem feketével.
Az úrnak, nem voltak lábai, műlábakon vonszolta magát, és nem voltak karjai. A vállát, és a derekát fogták, úgy emelték ki az autóból.
Marinkát kereste, - a tündérlányt.
A pappal beszélt, aki elvezette őket a sziklához, - a Mári sziklájához.
Az elegáns úr, ott elküldte a kíséretét, és ráborult a sziklára...-

-...de késő volt, késő volt már, - az élet elszállt.
Világszép tündérlány már messze járt...-



SZERELEM?....HÁZASSÁG ?....

"A házasság a legjobb recept arra, hogy két ember örökre megutálja egymást!".
( Arthur Schopenhauer )

Hajdanában, - általában úgy kötöttek házasságot, hogy a jól megválasztott társsal, jó ideig, - jegyben jártak. A jegyben járás, - még nem jelentette azt, hogy véglegesen és mindörökre elkötelezték magukat egymás iránt.
A jegyességet, bármikor fel lehetett bontani, - de nagyon jó volt arra, hogy jobban megismerjék egymást, és legyen lehetőségük végiggondolni, vagy komolyan elgondolkodni azon, - hogy valóban együtt akarnak-e élni, házasságban is? Vagy képesek-e rá?
Mert a házasság, komoly dolog, és az akkori erkölcsi szabályok szerint, felbonthatatlan volt, - és örökre szólt. ( Lehetőleg...) Még akkor is, - ha nem működött mindig tökéletesen.
A házastársak, többet tűrtek, néztek el, - és bocsátottak meg egymásnak, mint manapság.
Régen, - nem dúlták fel egy család életét azért, hogy az apuka szabadon félre kefélhessen, - de azért sem, ha anyukának támadt volna kedve világgá futni valamilyen okból.
A család, - az család. Az volt a legfontosabb.
A házasság pedig, a családalapításra kötött szövetség volt, - nem pedig egy szimpla törvényes engedély, - a szabadon kefélésre.
Valószínűleg, nem működött mindig, mindegyik tökéletesen. Mégis, sokkal teatósabbak voltak a régiek, mint a mai házasságok.
Akkor, volt rá esély, hogy a házasságok, - életre szólóak. Ma pedig, - egyre kevesebb. Manapság az a legnagyobb probléma, hogy elfelejtünk alkalmazkodni, - vagy nem is akarunk.
Ma, - nincs bemutatás, nincs jegyesség.
Ma, - ott ismerkednek a fiatalok, - és az egyre fiatalabbak, akiknek még a tojáshéj is a fenekükön van, - ahol tudnak.
Nem igen beszélgetnek, se alkalom nincs rá, se idő, - csak együtt-járnak, - nincs jegyben-járás, - azt se tudják, mi az.
"Együtt járnak", - amíg kedvük van hozzá. Utána meg, - minek? Már, - máshoz van kedvük, - és mással járnak együtt..

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Annyit azért hozzátennék, hogy a párválasztás és a szerelem, az két különböző dolog, - nem ugyanaz
Amikor, felnőtt koromban elgondolkodtam rajta, - már annyi mindent láttam, hallottam róla, és tapasztaltam magam is, hogy majdnem biztos voltam benne, - hogy a szerelem, és a házasság, nem igen eshetnek össze.
Szerelem?...és...Házasság? Ugyan, ...-
Nem igen eshetnek össze. Vagy, csak ritkán.
Ha mégis, -...egy idő után akkor is elmúlik a szerelem, ...- vagy akár a házasság is.
Talán, csak a beteljesületlen szerelem más.
Az, - változatlan marad. Sőt, egyre szebb lesz, - egyre tökéletesebb. A beteljesületlen szerelem, szinte megdicsőül az évek múlásával.
Még annál is szebb lesz, mint amilyen ,,szerelem-korában" valójában volt.
Örök, szép, hibátlan, - tiszta emlék marad.
Nem mocskolja be semmi, - és sohasem veszít az értékéből, és fontosságából.
Időnként, visszarévedünk, visszamenekülünk az emlékéhez, hogy felmelegítsük a didergő lelkünket.
( Különösképpen akkor kaparjuk elő rohanvást, amikor éppen összerúgtuk a port a házastársunkkal, vagy az éppen aktuális szerelmünkkel. )
Abban a szerelemben, ami ugye soha nem jött össze, - minden benne van, ami valaha benne volt, - sőt, még az is, ami soha nem volt benne, csak beleképzeltük.
A beteljesületlen szerelem örök. Nem múlik el, - és nem változik sohasem. Bármikor vissza lehet térni az emlékéhez.
Nagy kincs. Már, - ha van.
Nem olyan, mint egy megunt házasság, vagy egy kihűlt kapcsolat.
Nem.
A beteljesületlen szerelemnek, - felbecsülhetetlen értéke van.

Nekem is volt egy ilyen, - ...egy, gyerekkori szerelmem.
Miskának hívták, és imádtuk egymást. Egészen addig, amíg az élet, mindkettőnket, elsodort.
Fiatal felnőttként nagyon távol az otthonunktól, a véletlen még egyszer összehozott minket pár percre, egy távoli idegen városban.
Miska gyönyörű szép felnőtt lett, - azonnal rácsodálkoztam, és a szívem azonnal felismerte.
Mindketten a más-más irányba induló autóbuszhoz tartottunk. Csaknem összeütköztünk. Nekem nem volt csomagom, ő pedig az övét elejtette.
Mit sem változtunk, a régiek voltunk.
Miska kitárta a karját, én meg belehullottam. Keservesen sírtam, Ő pedig némán, szorosan ölelt.
Váratlan és megrázó volt ez a találkozás.
Nem hiszem, hogy beszélgettünk, csak öleltük egymást, - de ebben az ölelésben minden benne volt. Az egész elmulasztott életünk.
Aztán indult az autóbuszunk.
Szívemnek lelkemnek a másik fele volt, - de soha többé nem találkoztunk.
Nem csókoltuk meg egymást soha életünkben, egyetlen egyszer sem, - mégis, azt mondom, hogy ez volt a legszebb, legteljesebb szerelem az életemben.
Tiszta, érzelem teli, romlatlan, -...és tartós. Mondhatnám, örök.
Egész életemben úgy éreztem valahányszor gondoltam rá, hogy csak füttyentenie kellene és én, bárhonnan azonnal repülnék hozzá, fénysebességgel.
Talán még ma is ugyanazt tenném, ha tehetném.
Hallottam még egyszer Miskáról, - messzire került otthonról, tanult ember lett belőle, doktori címmel, tudományos fokozattal. Magas pozícióba került és külföldön él. Természetesen megházasodott, ahogy én is, és szép családja volt, - ahogy nekem is.
Ó, drága Miska,...- Talán egy korábbi életünkben már ismertük és szerettük egymást. És egy későbbi életünkben, - reménykedem benne, - talán majd újra találkozunk.
Ha nem lehettem ebben az életben a társa, - akkor, majd a következőben leszek az. Gondoltam.
Hiszek az Istenben, -...a lélek élete örök. Azt mondják.
Hát, ha ez igaz, - akkor majd találkozunk. Én, kivárom, - és várni fogom.

SZERELEM?...hát, nem is tudom...

Fiatal lány koromban, sem sokat hallottam a szerelemről, - nemcsak gyerekkoromban. Nem volt ez téma, a családban.
A szerelem, általában két ember legbensőbb magánügye, - nem tartozik másra, és nem kell beszélni róla. Nem a mi dolgunk.
De, - nem, is nagyon érdekelt a szerelem.
Engem inkább, - a lovak érdekeltek.
Amikor, pedig Alival összeházasodtunk, - szerelemről szó sem volt. Mégis, - nagyon sokat, nagyon sok szépet kaptam attól a házasságtól, és Alitól.
Hogy Ő, annak idején, mit várhatott a nagyhirtelen, csupán az akkori, kényszerítő körülmények hatására megkötött házasságunktól, azt nem tudom, csak remélem, hogy megkapta.
Én, olyan társat szerettem volna, aki becsületes, megbízható,
akinek szíve van, lelke van, szeretni képes, - és akit én is képes vagyok
szeretni.
Akiben vakon megbízhatok, aki soha el nem hagy, - s akit én
soha el nem hagyok. Aki, soha rám nem emeli a kezét, - mint ahogy én
sem őrá, - sohasem.
Ali, ilyen volt, és szerettem őt. Nem tudom mikor kezdődött a szerelem, de azóta, szünet nélkül, egyvégből tartott, egészen Ali haláláig.
Azt mondják, - a szerelem egy csoda. Én pedig, - megkaptam
ezt a csodát, Alitól. Hogy Ali is megkapta, - azt, csak reméltem, és remélem.
A szerelem, különös, felemelő, magával ragadó érzés.
Amikor Ali megcsókolt, - mintha egy másik világba kerültem volna. A lábam reszketni kezdett, és megesküdtem volna rá, hogy édes muzsikát hallok.
Egy csoda volt a szerelem, - igen.
Ezért a csodáért, hogy örökké megmaradjon, - sok mindent megtesz az ember a későbbiekben is. Hajlandó kompromisszumokra, lemondásra, - és időnként még a hallgatásra is.
A csoda fontos, a csoda érték, - a csodát, nem szabad elveszíteni. A csodára vigyázni kell.
A csoda, - egy életre szóló ígéret. Őrizni kell, - óvni kell, védeni kell.
( Hogy aztán, valójában ez az érzés meddig tartott volna ki, - vagy mi meddig tartottunk volna ki emellett az érzés mellett, normális körülmények között, az sosem derült ki, - Ali korai halála miatt. )
Szerettem Alit, igen, - és ő is szeretett.
Ásó, kapa, nagyharang. Ilyen volt ez a kapcsolat, - és a házasságunk is.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Azt azonban, sohasem értettem meg, hogy az a csoda, amit én ilyennek ismertem meg, másnak, másféle lehet, - de az is csoda. Csak, - másképpen kell nézni.
Sajnos, sohasem jöttem rá arra, -... hogy hogyan.
Olyan, amilyen, - de csoda. Igen.
Ilyen ,,csoda" volt a Fannikáé is, aki hiába erősítette, - nem hittem el neki.
Fannika, rokonom volt, az ,,ángyom" lánya, tehát nekem, ,,néném", - a férjét pedig ,,sógoromnak" szólítottam, - bár nem hiszem, hogy igazában a sógorom volt.
Alig hiszem, hogy ma, ,,tartanak" még ilyen kapcsolatokat. Akkor azonban, tartottuk, - nagyon is.
Ha Fánikáékra gondolok, - nekem, azonnal a pokol villan be róluk. Egy igazi, valódi földi pokol, mindenféle csoda nélkül.
Az a pokol, amit 60 éven keresztül, egymás mellett éltek meg.
Én, - nem értettem meg őket akkor, és ma sem értem..
Mindennap veszekedtek, és mindennap kibékültek. Mindenen veszekedtek, - teljesen jelentéktelen dolgokon is. Magukból kikelve ordítoztak egymással.
Ilyenkor repültek az edények, borultak a bútorok, és szárnyra keltek a bögrék, de akár a hokedli is, ha az volt közelebb. Időnként pedig, - sajnos, a néném is röpült.
Fájt ez nekem, - nem bírtam látni.
Én, nem tudtam volna vállalni egy ilyen házasságot, az biztos, - ahogy megérteni se tudtam soha.
Amikor, megkérdeztem erről a nénémet, - nem voltunk már fiatalok.
- Fáni, miért?!!...Miért?!!...Miért tékozoltad el így az életed?...-
Meghökkentő választ adott.
Eltűnődött egy kicsit, - szinte elálmodozott, - aztán, azt mondta:
- Van neked fogalmad arról, hogy milyen csodálatos érzés, ágyban kibékülni?...-
Nem, nem volt. Persze, hogy nem volt, - ezért hát sohasem tudtam őt megérteni.
- Ágyban kibékülni?...- Én, - le se feküdtem volna, haraggal a szívemben.
Mint ahogy le se feküdtem volna olyan emberrel, - aki úgy megbántott, vagy úgy kiklopfolt, mint ahogy a férje őt.
Napi rendszerességgel bántották és ütlegelték egymást, aztán az ágyban békültek ki.
Ma már azt gondolom, hogy az egész életük, egy gusztustalan szexuális előjáték volt, - ...az ágyban békülés előtt.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Fánika, hirtelen ment férjhez, meggondolatlanul.
A rossz választása miatt pedig, kisiklott az élete, és nem tudott, nem volt képes többé változtatni rajta.
Viselte.
Hol örömmel, hol megalázva, hol boldogan, hol sírva, - hol reménytelenül. Viselte, egy életen át.
Hogy a néném mit evett a férjén, - azt elgondolni se tudom.
Egy goromba, csúf ember volt, fakó-szőke hajjal, cikázó tekintettel, hegyes állal, kiálló pofacsontokkal, romló, és ronda fogakkal, - ami egy lónak se állna jól, nemhogy egy embernek.
Ráadásul, állandóan bagózott, egyik cigiről a másikra gyújtott, - és büdös volt, mint a rosseb.
Hát, hogy mit evett rajta? Fogalmam sincs róla, - máig se tudom.
Ahogy minden ember más, - nyilván a szerelmük is, a kapcsolatuk is, meg a házasságuk is más, - gondoltam később. Annyiféle lehet, ahány ember, - és nyilván, olyan is.
Ha erre gondolok, legelőször, szüleim házassága ugrik be, - amivel ugye, mindig, minden rendben volt. Aztán meg a Fánikáéké, amivel soha semmi nem volt rendben, - de mégis együtt maradtak egész életükben.
Nekem, úgy tűnt, eltékozolták az életüket, - bár, ezt csak ők tudhatják, - és szinte elpusztították egymást.
Megölték a saját lelküket, sárba taposták emberi mivoltukat, emberi méltóságukat, - ha volt nekik valaha is, egyáltalán, - és tönkretették az imádott gyerekük életét. Legfőképpen ezt nem tudtam elfogadni, - és megbocsátani.
Szerettem az unokaöcsémet.
Messzire kellett volna futniuk egymás közeléből, - a gyereküktől pedig pláne.
Ha Fánikáékra gondoltam, azonnal, sok minden eszembe jutott. Sajnáltam őt. Sajnáltam, hogy elpazarolta az életét
Amíg lány volt, tiszta volt és szép, mint egy madonna, - kedves, mosolygós, és halk szavú.
Miután férjhez ment, - megváltozott.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A háború után, Fánika nem jött vissza abból a faluból, ahová a szülei az oroszok elől menekítették. Hirtelen, és váratlanul, - pánikszerű gyorsasággal hozzáment egy erdészhez., - bár mindenki óvta tőle.
Az erdésznek, nagyon rossz híre volt. Hirtelenharagú, durva, goromba, nagyképű embernek ismerték.
Az a hír járta, hogy kíméletlen, karrierista, - felfelé nyal, lefelé tapos. A beosztottai utálták, és rengeteg ellensége volt.
Később ez, beigazolódott.
Mégis, - hiába próbálta bárki visszatartani a nénémet, - nem lehetett. Nem hagyta magát. Makacs volt, mint egy öszvér, - nem hallgatott senkire, nem fogadott szót.
Ment a saját feje után.
Nem emlékszem az esküvőjükre, - lehet, hogy nem is hívtak meg bennünket, - alighanem csak összecsapták az egészet, mert kézhez kapták a ,,sógorom" áthelyezését. Semmire sem volt idő, - azonnal menni kellett.
Hogy hová is kerültek, az, csak később derült ki, - de akkor nem volt már választási lehetőségük.
Végül, - sokáig maradtak ott. Abban a rettenetes, abban az elátkozott házban, ahol - később megtudták, hogy közvetlenül az érkezésük előtt pár hónappal, - lemészároltak egy erdészcsaládot, a vendégeikkel együtt.
Hét embert öltek meg összesen.
Oroszok voltak, - és sokan voltak Egy magyar asszony vezette, és bujtotta fel őket. Az az asszony, aki korábban az erdész szeretője volt, - és akinek az erdész elmondta a titkát. Vagyis, - csak egy részét. A legfontosabbat, sohasem mondta el.
A titok, - a kincs volt.
Az a kincs, amit az erdész, - a sógorom elődje, - elrejtett.
Közvetlenül a háború előtt, amikor bizonytalanná vált a helyzet, rábízta egy család az összes vagyonát, - aranyban, drágakőben, ékszerekben, - és megígérték neki, ha valaha visszajönnek, meghálálják.
Az erdész, gondosan elrejtette, és nem mondta meg senkinek, sem a feleségének, sem a szertőjének, - hogy hová. Tartotta a titkot.
A szerencsétlen család azonban, nem jött vissza a háború után.
A szerelem elmúlt, a kapcsolat kihűlt, az asszony, az erdész szeretője pedig, - meg akarta szerezni az elrejtett kincset.
De, - hiába kérte, hiába könyörgött, hiába zsarolta, hiába fenyegette az erdészt, - az, nem nyúlt hozzá a más vagyonához.
Lerázta, elutasította az asszonyt.
Őrizte a kincset, és hallgatott. Várta a tulajdonost.
Ezt követően jött aztán feldühödve, a mohó, kapzsi, bosszúálló szerető az oroszokkal, - és egy este berontottak az erdészházba.
Azonban, hiába volt minden fenyegetés, - az erdész hallgatott.
Akkor kezdődött a mészárlás. Megölték az erdészt, a feleségét, a két gyereküket, - és három vendégüket, akik a disznóvágásra érkeztek hozzájuk.
Egyhalomban ölték meg őket, abban a szobasarokban, - ahová bemenekültek. A vérük, még évekkel később is, - nedves időben, barnás foltként előjött a fehérre meszelt falon, és a szoba padlóján.
Nem lehetett tudni, hogy pontosan mi történt akkor.
Állítólag a gonosz asszony, a felbujtó, az erdőn keresztül, - ami még lezáratlan határ volt, - a gyilkosság után, azonnal Ausztriába menekült. Az oroszok pedig hallgattak.
A borzalmas gyilkosság, így, - örökre büntetlen maradt.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ez a véres szoba, ez a szörnyű emlékeket őrző szoba, - ez volt a Fánikáék hálószobája.
Én is ott aludtam, olyankor, amikor náluk voltam vendégségben, - mivel csak két szoba volt, és a másikban a sógorom szülei aludtak.
Annál a falnál aludtam, a sezlonon.
Pont ott.
Igaz, - nem tudtam mi az a barna folt, a sokszor átmeszelt fehér falon.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Amikor Fánika férjhezment, - ahelyett, hogy tanult, és orvos lett volna, mint korábban tervezte, - anyám, rémülten kérdezte a nagynénémet:
- De, miért? Istenem, miért,... miért?... -
- Azért, mert viszket a feneke...- mondta nemes egyszerűséggel Kati néni. Alighanem, - neki volt igaza.
Fánika, 18 éves volt, - lehet, hogy tényleg viszketett a feneke. De, ma, - már sokkal fiatalabbaknak is viszket, mégse mennek férjhez a hetedik osztályból, - emiatt.
Ahogy megesküdtek, azonnal elköltöztek a nyugati határ mellé, ahová a sógoromat helyezték, - Csesztreg és Szatta közelébe, - valahová az erdőbe. A vadonba
Mert az volt. Vadon. Tényleg az
A legközelebbi falu körülbelül 6 km. - re lehetett, a másik pedig, úgy 8 km. - re, toronyiránt a legrövidebb úton, árkon-bokron, és a sűrű erdőn keresztül. Az úton, - a köves úton pedig, még annál is messzebb volt.

Fánika, kedves, és jó rokon volt, szerettem, - a sógoromat azonban nem.
Ő, az első perctől kezdve, úgy ahogy volt, taszított.
Amikor először találkoztunk, és meglátott, azonnal felkapott, - erős, nagymarha ember volt, - és a legnagyobb rémületemre, meg anyám rémületére, ahogy felkapott, feldobott a mennyekbe. Szálltam hát,...- de nem tudott elkapni, és hatalmasat estem.
Úgy megütöttem magamat, hogy azt hittem, többet sose kelek fel. Anyám, - sírva kanalazott össze.
Tele voltam zúzódásokkal, a nyelvemet is megharaptam, - a sírást pedig nem bírtam abbahagyni. Miközben hüppögtem, - még csuklottam is az ijedtségtől.

Mindez, akkor történt, - amikor Zalabaksáról, ameddig elvitt bennünket a vonat, - egy bazi nagy csomaggal gyalog mentünk hozzájuk, látogatóba, Szattáig, - és vittük nekik a nászajándékot.
Majd onnan, még annál is tovább, az erdészlakig, és halálos fáradtan, elcsigázottan, éhesen, szomjasan megérkeztünk, - vagy inkább beestünk, az erdészházba.
Halálos fáradtak voltunk. Igen.
A sógorom, amikor meghívta szüleimet, - pontosan azt írta:
,,Szatta, ott van mindjárt, Zalabaksa mellett, addig kell jönni a vonattal, ott kell leszállni, aztán gyalog tovább, nincs messze..."-
Ez, ugye, - nem volt igaz.
Ez, barokkos túlzás volt, de anyám elhitte, hogy tényleg, ott van mellette. Tényleg elhitte, hogy nincs messze,...- Zalabaksától pedig, Szatta, legalább 30 km-re lehetett.
Térképünk nem volt, - nem tudhattuk.
Mi, hittünk neki. Igen. Zalabaksáig mentünk, ott leszálltunk a vonatról. Igen. Aztán, - csak néztünk, mint a moziban, - Szatta, a világ végén volt, és nem volt mivel tovább menni.
Álltunk tanácstalanul, mert akit megkérdeztünk, azok közül senki se tudta megmondani, hogy merre van a szattai-erdészlak. Nem is hallottak róla.
Végül, bementünk az ottani erdészethez, és ott, - bár teljesen elképedtek azon, hogy oda akarunk menni, - éppen oda! - útba igazítottak bennünket.
Később kiderült, hogy miért csodálkoztak azon, hogy oda, - éppen oda!...- akarunk menni.
Nem sokkal korábban történt a szörnyű gyilkosság, - amikor megölték az erdészcsaládot, a vendégeikkel együtt. Akkor azonban, amikor elindultunk, - senki sem mondta el.
Ott álltunk hát, ...- tovább kellett volna menni, de nem volt mivel.
Vonat, busz, vagy egyéb lehetőség, nem volt,...- sőt, egyáltalán semmi nem volt, csak a két lábunk.
Végül, nekivágtunk gyalog, méghozzá igencsak szaporán, a tikkasztó hőségben, - mert még az éjszaka leszállta előtt oda akartunk érni. Oda kellett érnünk.
Hát, - gyalogoltunk, ahogy csak bírtunk. Kapkodtuk a kis virgácsainkat a mamámmal.
Közben pedig, azon imádkoztunk, hogy valahogy össze ne találkozzunk az oroszokkal, - mert akkor ki tudja, mi minden történhet.
Sok rosszat lehetett hallani.
Ezért, ha meghallottuk egy autó zúgását, azonnal hasravágtuk magunkat az út mellett, - vagy elbújtunk a bokorban.
A magyaroknak, - nem voltak autóik. Az egy-két teherutó, amit hallottunk elmenni a közelünkben, - de nem láttunk, mert fel se mertünk nézni, - csakis orosz teherautó lehetett.
Amikor elment, felmertük magunkat a földről, újra elindultunk, és mentünk tovább.
Csak mentünk. Csak mentünk. Szünet nélkül mentünk, gyalogoltunk tovább. Nem igen tartottunk pihenőt. Nem volt rá idő.
Nem is igen beszélgettünk, mert annyira fáradtak voltunk.
Csak mentünk. Csak mentünk.
Harminc kilométer, egy 9 éves, beteges, vézna gyereknek, és egy 46 éves, nagyon törékeny, szintén nagyon vézna, tartatlan asszonynak, hatalmas csomaggal, - nagyon hosszú út. Nagyon nagy távolság.
Annyira elfáradtunk útközben, hogy - sírtunk. Mást nem tehettünk.
Szegény drága édesanyám azonban, nemigen bírta nézni, - hogy sírok. Többször is felajánlotta, hogy ölbevesz, - és engem is cipel, nemcsak a csomagot.
Tudom, hogy megtette volna, ha belehal, akkor is, - de én nem fogadtam el. Ő is alig vonszolta magát.
Talán, ott lehetett volna hagyni a csomagot. Talán, - igen. Azonban, tudtam, hogy mi van benne. A nászajándék.
Legfőképpen azért mentünk, hogy azt elvigyük.
A nagyon értékes nászajándék, - régi, szép családi örökség volt. Nem lehetett azt otthagyni, - ebek harmincadjára.
Hát, vittük tovább, és mentünk tovább. Csak mentünk tovább. Tettük, - egyik lábunkat a másik után.
Mentünk, Szattáig.
Onnan meg, - tovább, az erdészházhoz.

Amikor végre megérkeztünk, már el se hittük, hogy ott vagyunk, és azt se, - hogy vége van a gyaloglásnak.
Égig nyúló vörösfenyők között, egy hatalmas tisztásra értünk, ahol magas fenyődeszka kerítéssel körülvett, takaros kis ház állt. Az erdészlak.
Csak álltunk, - és bámultuk a házat.
Már azt hittük, álmodunk, vagy csak a képzeletünk játszik velünk. De nem. Tényleg megérkeztünk.
Az volt az erdészlak. A szattai - erdészlak.
Aztán megláttuk, hogy a kapuban vár ránk az egész család. Csak a picike nem. Ő, - még aludt. Nagyon kicsi volt, - és nagyon koraszülött.
A ,,sógorom" szülei, - egy megtört, a sérvétől szinte földig hajló nagyon szép arcú, kedves, fehérbajuszos öregember állt a kapuban, mellette egy erőteljes, magabiztos, kövér öregasszony, kitárt karral, szívélyesen, - és mögöttük, kissé hátrahúzódva Fánika néném, meg a férje álltak.
Én mindenkihez barátságos voltam, - de a ,,sógorom", valahogy nem fogott meg. Az első pillanattól kezdve idegenkedtem tőle. Igaz, - nem véletlenül.
Már, a látványa is taszított, meg a túlzott szívélyessége, elbújtam Anyám háta mögé
Azt gondoltam, nem örül nekünk, csak tetteti, - és ez, valószínűleg így volt.
( Nem kellett volna nekünk ilyen rokon, - az a helyzet. Nem kellett volna, - de már késő volt. )

Azonnal felkapott, amint meglátott, és ,,hopppálá!!" felkiáltással, feldobott a mennyekbe. Fel az égbe, igen, de nem tudott elkapni, és hatalmasat estem. Úgy megütöttem magamat, hogy azt hittem, sose kelek fel többé. Igen.
Szólni se tudtam, csak sírva fakadtam. Aztán, - anyám is.
A nyelvemet, esés közben megharaptam, vérzett, - és kiborultam. Sírtam, hüppögtem, aztán csuklani kezdtem.
Teljesen elcsigázottak, éhesek és szomjasak, halálosan fáradtak voltunk, - aztán, még ez is.
Szép kis fogadtatás, mondhatom.
Ha tudtam volna, - a rosseb se jött volna ide rokonlátogatóba. De, - nem tudtam.
Hát, ezek után, persze, nem fogadtam szívembe a sógoromat, - csak a szüleit. Ők, jó emberek voltak.
Aztán, úgy alakult, hogy a sógoromat, később sem, - és sohasem kedveltem meg. Csupáncsak viselkedtem, hogy ezzel elkerüljem a bajt.
A sógorom, sajnos, nem tanult a koppanásaimból, és az ügyetlenkedéseiből. Később is, teljesen váratlanul felkapott, és feldobott, hiába tiltakoztam, ő, - hoppalázott. A francba!
Nem mindig estem le, igaz. Nem mindig, de ha leestem, csak nevetett rajtam. Szinte élvezte a félelmemet, és a riadalmamat.
Egyszer azonban betelt a pohár.
Elfutott a méreg, - megelégeltem már a felkapkodást és a dobálózást. Magamból kikelve, két marékkal elkaptam a haját, teljes erőmből megráztam, és ráordítottam a sógoromra:
- Azonnal tegyen le Árpád bácsi, mert kupán vágom! -
Szó nélkül letett. Halálkomolyan mondtam, - és úgy is gondoltam.
Aztán, úgy alakult, - hogy egyszer ezt, meg is tettem. Igen. De tényleg.
Tényleg kupán vágtam, ahogyan csak bírtam, - de nem emiatt.
Édesanyám, - nem is tudom, hogyan tehette ezt velem, de biztos jó szándékkal, ott hagyott a nénéméknél, ,,hadd iperedjek",...- azzal, hogy majd jön értem, pontosan megírja, hogy mikor.
Ott maradtam hát, - és néhány napig, nem is volt semmi baj.
Utána azonban, elhűlve láttam, hogy micsoda élet az, amibe Fánika keveredett, a saját szabad akaratából, - és most ráadásul én is.
Nem szerettem ott lenni, nem szerettem velük lenni. Utáltam a veszekedéseiket.
Aztán, - már őket is.
Az elején azt hittem, hogy a cirkusz után, majd egy-két napig csend lesz, és béke. De nem, - mindennap volt valami, amin összekaptak, - majd belelendültek.
Így aztán, én, már attól is rettegni kezdtem, ha görbén néztek egymásra.
Alig vártam, hogy hazamehessek, és örökre elfelejthessem a szattai-erdészlakot, Fánikástól, hoppalástól, sógorostól.
Csak a picike unokaöcsémmel voltam szívesen, - akit nagyon szerettem, - és a sógorom szüleivel, akik kedves emberek voltak.
Menekültem volna, haza, haza, haza... - vittem volna a nénémet is a gyerekével együtt, el innen, el innen,...- de nem hagyta magát.
Hiába próbáltam, - nem lehetett rábeszélni.
Utáltam azt a légkört, amiben éltek, - és amiben, valójában, nem is lehetett élni.
Mindenki, mindenkivel, veszekedett, - naponta.
Veszekedtek a sógorom szülei, - egymással. Veszekedtek a sógorommal, - és természetesen, veszekedtek a menyükkel is, - aki csak csendben forrongott, de nem beszélt vissza. Akkor még.
Akkor még, - nem.
De veszekedett a néném és a sógorom is, - természetesen, - harsányan, hangosan, iszonyatosan, - ütve, vágva egymást. Olyan volt ez köztük, mint egy élet-halál harc, - napról-napra.
Senkire sem voltak tekintettel ilyenkor, még a pici gyerekükre sem, aki, mindent látott, mindent hallott, - és nemcsak akkor, hanem később is.
Rettenetes volt. Igen, rettenetes.
És az a szegény gyerek, - így nőtt fel. Nem hiszem, hogy ezeket a családi cirkuszokat, valaha is el tudta felejteni, - de azt sem , hogy képes volt őket feldolgozni. Mint ahogy, én sem. Időnként, ma is előjönnek a rémálmaimban.
Először, egyszer-kétszer, a veszekedésektől halálra rémülve, kirohantam az erdőbe és csak futottam, futottam, - a világból szerettem volna kifutni, hogy ne lássam, ne halljam őket, - majd hasra vágódva jól kisírtam magamat.
Egyszer, elloptam, kimentettem a gyereket is a rácsos ablakon keresztül, és rohantam vele az erdőbe, hogy ne lássa, ne hallja a szüleit. Ne ijedjen meg, ne sírjon szegény.
Vagy, - nehogy éppen őt vágják a falhoz, vagy egymáshoz.
Akkor, sokáig voltunk kint az erdőben, de nem hiányoztunk.
Már sötétedett, amikor visszamentünk, - mégis, senki se vette észre, hogy nem vagyunk a házban. Senki sem keresett bennünket.
- Így nem lehet élni,... - gondoltam, és Fánikát hibáztattam.
El kellett volna mennie rég, - haza az anyjához, - de ő nem akart elmenni.
Egyszer azonban mégis, majdnem sikerült rábeszélni.
Majdnem.
Akkor éppen, puskával kergette a sógorom, de valahogy kimenekült előle az erdőbe. Ott pedig, elbújt.
Sokáig kerestem, és amikor ráakadtam, azt mondta:
- Jól van, elég volt. Hazamegyünk, ha kihozod a gyerekemet, mert ezzel az állattal nem hagyom itt...-
Tudtam, hogy kihozom. Azonnal indultam érte.
A sógorom, puskával a kezében ült a konyhában a hálószobaajtó előtt, - és őrizte a gyereket. Ezért, azonnal sarkonfordultam, és megkerülve a házat, a rácsos ablakon keresztül hoztam ki, - miközben remegve imádkoztam, hogy csak meg ne nyikkanjon, meg ne nyikkanjon, szegény, - mert akkor nekünk annyi. A sőgorom, nyomban lepuskáz bennünket.
Amikor a kisgyereket a néném kezébe adtam, azt mondta:
- Jól van, de ruha is kell neki, meg pelenka...-
Visszamentem hát, - hoztam azt is, ugyanúgy.
Amikor a kezébe adtam, akkor azt mondta:
- Jól van, de nekem is kell valami ruha, - pongyolában nem mehetek...-
Megértettem.
Hoztam neki ruhát, - azt is, ugyanúgy, - miközben vacogtam a félelemtől és továbbra is imádkoztam, hogy a sógorom meg ne lásson, - mert akkor nekem annyi. Nyomban lepuskáz.
Aztán, - sikerült.
A néném kezébe adtam a ruhát, sőt a cipőt is, amit szintén kihoztam, nehogy visszaküldjön érte.
Akkor pedig azt mondta:
- Pénz nélkül nem lehet. Pénz nélkül, nem utazhatunk. Kérjél kölcsön, Csesztregen, a lelkésznétől...-
Megértettem. Elmentem, és kértem.
Futottam 8 kilométert, árkon-bokron át, a sűrű erdőn keresztül, - szélsebességgel. Majd vissza, ugyanúgy.
Elmondtam a lelkésznének, amit lehetett, - azt, hogy a sógorom agyon akarja lőni a nénémet, meg a gyerekét, most is ott ül a konyhában, egy puskával a kezében. És, mi itt akarjuk hagyni. Haza akarunk menni a szüleinkhez, ezen nyomban...-
A lelkészné, szinte halálraváltan hallgatott, - azonnal adott 20.- Ft. - ot, ami akkor, igen nagy pénz volt. Rohantam vissza a nénémhez a pénzzel, - megintcsak szélsebesen.
Amikor visszaértem, - a földbe gyökereztem.
A gyerek, a bokor mellett rúg-kapált és torkaszakadtából ordított, - de senki se figyelt rá, senki sem törődött vele.
A nénémék önfeledten csókolóztak, - a puska pedig, ott feküdt mellettük a földön.
Akkor, feladtam. Egészen, és végleg.
Aki nem akar megmenekülni, - azt nem lehet megmenteni. A fene essen bele.
Mérges voltam. Utáltam a nénémet, aki bolondot csinált belőlem, - teljesen hülyére vett.
Felkaptam a gyereket, hogy bevigyem a házba.
Útközben még, - mérgemben - teljes erőmből belerúgtam a sógorom puskájába, ami, hatalmas durranással elsült.
- A francba!!!....A fene se hitte volna!...-
Majdnem seggreestem ijedtemben, a sógorom meg akkorát ugrott, hogy azt hittem elszáll, vagy a fán köt ki, - de nem.
Sajnos, nem.
Egy pillanatig dermedten álltam, - aztán, mégegyszer belerúgtam. Hátha!
De nem. Akkor sem.
Akkor már semmi, - csak a néném sikított, a sógorom továbbra is a földön maradt, nem szállt el. Kár.
Aztán, már nem törődtem velük, - öleltem a gyereket, és vittem be a házba a nagymamának.
A nénémék abbahagyták ugyan a csókolózást, de sokáig nem kerültek elő.
Befelé a házig, a gyerekkori mondókát mondogattam, egymás után, legalább hússzor, hogy vigasztaljam magamat.
- ,,Nincs esze, hun vegye, patikában nem tartják, bódba meg nem árujják, ... nincs esze, hun vegye, .. nincs esze, hun vegye,... nincs esze, ..."-
Feladtam. Igen.
Másnap pedig, ugyancsak futva, visszavittem a kölcsönkért pénzt a lelkésznének. Aki, igencsak csodálkozott, - én pedig egyszerűen elsírtam magamat.
Akkor az ölébe vett, - elkezdte simogatni az arcomat, és törölgetni a könnyeimet. Miután jól kisírtam magam a kebelén, megnyugodtam, és futva indultam visszafelé.
Az élet pedig, - ugyanúgy ment tovább.
Sokszor sírtam még, de már csak a kisöcsémet sirattam.
Ha veszekedtek, azonnal kirohantam az erdőbe, ha tudtam, vittem a gyereket is. Ilyenkor, a sűrű erdő volt a menedék.
Amikor visszamentem, - mindig, minden rendben volt. Nyalták-falták egymást, - mintha semmi sem történt volna.
Én, - ezen, teljesen kiakadtam továbbra is.
Nemcsak megbotránkoztam, - de a gyomrom is le-fel, meg fel-le liftezett. Soha sehol nem láttam ilyesmit, felfordult tőle a gyomrom.
Azonban, - nem szóltam.
Nem az én dolgom volt.
Az élet pedig, - ment tovább. Igen. Ráadásul így ment tovább.
Mindennap veszekedtek, - aztán, mindennap, látványosan kibékültek.
Egy idő után, - bár megszokni sohasem lehetett, - nem törődtem velük.
- Üssék egymást. Üssék csak. Üssék agyon egymást, nem érdekel, nem bánom. Én meg utána hazaviszem a gyereket mihozzánk, - aztán a Fánika anyja, vagy a mamám és a papám majd felnevelik. Jobb lesz neki,...-
Egyszer, - egy különösen hatalmas veszekedés, és pofozkodás alkalmával azonban, úgy éreztem, mégiscsak tennem kell valamit.
Azonnal tennem kell valamit! Méghozzá azon nyomban. Leginkább rögvest. Különben, nagy baj lesz.
És, - megtettem.
A sógorom, miközben a sikoltozó nénémet a gyerekkel együtt a falhoz vágta, azt ordította, hogy ,,máma innen, senki se megy ki élve, mindenkit agyonlő..." - és azzal, kulcsra zárta a konyhaajtót.
Egy lélek az ajtón, - se ki, se be. Még én se. A kulcsot, zsebre tette.
Belém vágott akkor rémület, - ezt, nem engedhettem. Tudtam, hogy tennem kell valamit.
Sógorom szülei, a sarokba húzódva, ültek, és összeborulva sírtak, fel se néztek.
Én viszont, mellettük, a résnyire nyitva álló, takarásban lévő, hálószoba ajtón, a veszekedés hevében kiosontam.
Nem rám figyeltek.
Sietve másztam ki a rácsos ablakon, majd lábujjhegyen visszalopakodtam a bejárati ajtón, a konyha előtti előszobáig. Ott volt a fegyverállvány. Tele fegyverrel.
10-12 puska lehetett akkor rajta, meg a kések, lőszerek, sógorom teljes fegyvergyűjteménye, - és a legfőbb büszkesége.
Mellesleg, - másra, nem is igen lehetett büszke.
Egy Esterházy hercegtől kapta, amikor végzett. Úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére.
Ezt, ezeket kellett megszereznem, és eltüntetnem.
Hát, szép halkan, nagyon óvatosan leakasztottam őket a helyükről, - és kettesével, futva cipeltem ki a ház végében lévő krumpliföldre, - majd sietve betuszkoltam a dús levelű burgonyabokrok alá, és betakartam földdel.
Tudtam, - ha nincs puska, a sógorom, nem tud lőni. Hát, eltüntettem mindet.
Aztán, eltüntettem a több doboz lőszert is, ami szintén a fegyverállványon volt, majd, - biztos, ami biztos, - a vadászkéseket is.
Gondosan betakargattam mindent a puha erdei földdel. Hát, nem volt semmi, - mondhatom! Beleizzadtam.
- Na megállj te tetves kurvapecér!... - gondoltam, - Na megállj,... most lőjél...-
Hogy a tetves kurvapecér mi lehet, azt nem pontosan tudtam, - de, hogy nagyon csúnya, és nem szabad mondani, azt igen.
Ezért, - gondolatban - gyakorta mondogattam neki. Már akkor is, ha csak ránéztem, vagy ha eszembe jutott.
Miután eltüntettem a fegyvereket, kimentem az erdőbe, és szokás szerint, hasra vágtam magamat. Sírtam, mint a záporeső. Patakokban folytak a könnyeim, de még akkor is azt mondogattam, hogy
- Na megállj te tetves kurvapecér!...Na megállj,... te itt aztán nem lődözöl, legfeljebb a seggeddel!...-
Miután jól kisírtam magam, visszamentem.
Csend fogadott, amikor beléptem a házba, - és ettől, halálosan megrémültem. Biztos voltam benne, hogy a sógorom kitalált valamit, - beváltotta a fenyegetését, és megölt mindenkit.
Észnélkül rontottam be a konyhába, - de a legnagyobb megdöbbenésemre, most is minden rendben volt.
Már, kibékültek, - és csendben nyalták-falták egymást a konyha közepén.
Az öregek, nem voltak ott. Nyilván, mint mindig, - a saját szobájukba vonulva, sírtak.
Nem szóltam a fegyverekről. Hallgattam, mint a sír.
Nem akartam magamra vonni a sógorom haragját, - de nem is bíztam meg benne.
Ő azonban, nem tudta, hogy eltüntettem a puskákat. Nem vette észre, - mert nem ment ki aznap a házból, és nem láthatta az üres fegyverállványt.
Pillanatnyilag, úgy tűnt, nem akar lődözni. Mással volt elfoglalva. Továbbra is, nyalták-falták egymást, - majd kora délután visszavonultak a hálószobájukba.
Később váratlanul megdördült az ég, - és hatalmas vihar kerekedett. Dörgött, csapkodott, csattogott, villámlott, és mintha dézsából öntötték volna, - szakadt az eső. Úgy, mintha sohasem akarna megállni.
Jó időben, bóklásztam volna ilyenkor az erdőn, - de most nem lehetett. Bementem, hát az öregekhez, - ők, mindig nagyon kedvesek voltak hozzám.
Nagymamának, nagypapának hívtam őket, és tényleg olyanok voltak, mintha azok lettek volna. Soha, egy percig nem éreztették velem, hogy teher vagyok a nyakukon, - pedig kizárólag ők törődtek velem, nem a nénémék.
Először, beszélgettünk egy kicsit, aztán a nagypapa olvasni, majd mesélni kezdett, és eltelt a délután, csendben, nyugalomban.
Jól éreztem magamat velük.
A nagymama kötögetett, néha felnézett, és ránk mosolygott, később pedig zsíros kenyeret hozott be, - és planta teát. Megvacsoráztatott.
Sötét volt már, amikor elköszöntem tőlük, és megöleltem őket.
Aztán, elmentem mosakodni, - majd szép halkan, lábujjhegyen beóvakodtam a nénémék szobájába. Mivelhogy ott volt az ágyam. Több szoba ugyanis nem volt.
Hogy ágy?... Hát, az túlzás. Annak éppen, nem volt nevezhető.
A nénémék ágyának végénél, - szorosan a barnafoltos véres falnál, - egy rongyos, lukas sezlon állt, szanaszét csúszott rúgókkal.
Mozdulni se lehetett rajta. Mindegyik rugó bökte a fenekemet, vagy az oldalamat, és recsegett, ropogott, ha megmozdultam.
Azon, - azon a sezlonon aludtam.
Már, amikor lehetett. Mert nem mindig lehetett.
Akkor azonban, a rengeteg izgalom után véletlenül, és kivételesen, - éppen csönd volt. Így, azonnal elaludtam.
Arra ébredtem fel, hogy veszekednek. Megint veszekednek, és egyre hangosabban veszekednek. Már, nem bírtam őket elviselni.
- A fene essen a sógoromba! A fene essen bele!!...Tetves kurvapecér, a fene essen bele! - gondoltam.
Aztán a fejemre húztam a dunyhát, és bedugtam a fülemet, - mást nem tehettem. Sokáig hallottam őket. Amikor mégiscsak elcsendesedtek, - elaludtam.
Hajnalban azonban, ismét felriadtam. A néném nyögéseire ébredtem, meg a sógorom morgására, és arra, hogy a néném, - alig kap levegőt.
Tudtam, hogy baj van! Tudtam, hogy nagy baj van!
Tudtam!
Tudtam, hogy tennem kell valamit! Méghozzá rögvest!
Azonnal felugrottam. És akkor megláttam, hogy a sógorom, teljesen lebirkózta a nénémet, és alighanem fojtogatja, azért nem kap levegőt, egy csöppöt se.
Azonnal, felkaptam az éjjeliszekrényről a félliteres, vastag porcelánbögrét, és teljes erőmből kupánvágtam a sógoromat. Aztán, hogy biztos legyen, - mégegyszer, ahogy csak bírtam.
Ez, használt.
Azonnal leszédült a nénémről, és csend lett.
Igen.
A néném túlélte, végre levegőhöz jutott, sógorom pedig hallgatott, mint a sír.
Keményen, megbiccentetten a fejemet.
- Ne, ez az,... te kurvapecér!...-
Aztán, visszamentem az ágyamba. Elégedett voltam magammal, és az események alakulásával, - újra elaludtam.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sok évvel később, amikor már felnőtt voltam, - Fánika elmesélte, hogy nagyon sokáig, minden közeledésük egymáshoz, - röhögőgörcsbe fulladt.
Ha mégis sikerült, akkor a sógorom, még közben is felnézett időnként, hogy - nem áll-e ott valaki az ágy mellett, porcelánbögrével.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hát, nem tudom, nem tudom, én, szerettem Alit, - és ő is szeretett. Ásó, kapa, nagyharang.
Igen. Ilyen volt ez a kapcsolat, - ez az érzés. De úgy, ahogy Fánikáék, szerették egymást, úgy, mi nem, - és, úgy ahogy ők, - mi, nem is tudtunk volna élni.
Ma pedig azt gondolom, - hogy minden érzés más. A szeretet is sokféle, és a szerelem is sokféle lehet.
Olyannak azonban, amilyen Fánikáéké volt, - olyannak, nem szabadna lennie.
Nem hiszem hogy abban, volt egy szikrányi szerelem, vagy egy szikrányi szeretet is. Az a kapcsolat, valami másról szólt.
Akkor pedig?...-
Akkor pedig mi volt?
Miért kellett így végigélni az életüket?
Hiába töprengtem, - sohasem jöttem rá.

_________________________________________________________

Elég különös, máig elcsodálkozom rajta, - (... de ilyen a sors, vagy az isteni gondviselés, nem is tudom...- ) azzal, hogy akkor, kivittem és eldugdostam a sógorom fegyvereit, - alighanem megmentettem az életét.
A francba!
Lehet, ha mindent előre láttam volna, - azt, hogy mennyit gyötörte egész életében a nénémet, aki azonban mégse hagyta el, - a francba!... - és hogy hogyan tette tönkre az unokaöcsémet, akit különösen nagyon szerettem, -... igen, ha előre tudtam volna, ha előre láttam volna, talán nem teszem.
Másnap reggel ugyanis, - miután kiütöttem a sógoromat a porcelánbögrével, - nem sokkal később, szinte ránk törték az ajtót. Idegenek rontottak a szobába.
Ordibáltak, - és kirángatták a sógoromat az ágyából.
Sokan voltak. Katonák, rendőrök, puskával, - és civilek.
Csak egyetlen ismerős volt köztük, - az az erdész, aki beosztottja volt a sógoromnak, és feljelentette őt, fegyverrejtegetésért.
Komolyan vették akkor ezt. Nagyon komolyan. Halálkomolyan.
Statáriális bíróság döntött ilyen ügyekben, méghozzá azonnal, - s az ítélet, általában halál volt, fegyverrejtegetésért.
- Hol vannak a fegyverek?!...Hol vannak?!! Azonnal mondja meg!...- ordított valaki a sógoromat ráncigálva.
Ő pedig falfehéren és nagyon halkan, azonnal bevallotta:
- Ott vannak kinn a fegyverállványon...-
Kirohantak akkor, majd vissza. A sógorom, irtózatos nagy pofont kapott.
- Nincs ott semmi, mondja meg,...vallja be, hol vannak?!!!...-
- Kint vannak a fegyverállványon...- nyögte.
Újabb pofon következett. A sógoromnak eleredt az orravére, és mindent összekent vele, a néném sikoltozni kezdett, a gyerek, torkaszakadtából bömbölt, - de túl ordítozták.
- Ne hazudozzon, - úgyis megtaláljuk!!!
A sógorom bambán, értetlenül nézett.
Aztán, már nem szóltak, - azonnal hozzáláttak a kereséshez. Felforgattak mindent. Először a házat, a pincétől a padlásig, - de nem találtak semmit.
Aztán az istállókat, a pajtát, és ólakat vizsgálták át, - minden elképzelhető helyet megnéztek, de semmi.
Aztán jött az udvar, - feltúrták a szénaboglyát, szétterítették a szalmakazalt, majd fölásták a krumplisvermet, - mert abban éppen friss volt a homok. Nagyon gyanús volt az, - nagyon. De nem volt benne semmi.
Mindent megnéztek, igen, - de a krumpliföld, ami ott volt a ház végében, az nem jutott eszükbe.
Nem voltak fegyverek, - pedig, váratlanul jöttek, senki se számított rá, - és az erdész váltig állította, hogy tegnap délben, még, tele volt az állvány puskával, meg lőszerrel.
Ő, a saját két szemével látta. Istenbizony nem hazudik, - mondta, - Itt kell lennie. Itt kell valahol lennie...-
Valóban, ott kellett volna lennie, - de nem volt ott.
Akkor azonban, már nem hittek az erdésznek. Mindenhol keresték, mindent felforgattak, - de nem találtak semmit. Az erdész tehát nem mondott igazat.
Végül, együtt vitték el mind a kettőt, a sógoromat, meg a feljelentőt, - miután a házkutatást sötétedésre befejezték.
Engem, - szerencsére nem kérdeztek.
Egy nyeszlett, fejletlen, - nyakigláb, csúf kislány voltam. Nem sok vizet zavartam. Rám se nézett senki.
Fánika akkor, 2 napig sírt éjjel-nappal. Azt mondta, - ő, abba, hogy a sógoromat elvitték, ő abba, biztos, hogy belehal. Nem tud nélküle élni.
Nem szóltam, - gondoltam, ő tudja. Az ő dolga.
Nem baj. Nem érdekel engem. Akkor majd, ha belehalt, - én, hazaviszem a gyereket, mihozzánk. A picike unokaöcsémet, aki olyan aranyos. Akit úgy szeretek.
Persze, az öregek is sírtak. Nem lehetett tudni, hogy a fiúk, visszajön-e még valaha. Látják-e még életükben?
Hát, - visszajött. Vissza. Két nappal később elengedték.
Az erdész azonban, a hatóság félrevezetése miatt, és rágalmazás miatt, hosszú büntetést kapott, - őt nem engedték haza.
Sógorom, - olyan volt, mint máskor.
Nem tanult a történtekből. Ahogy hazaért, ordítva faggatta a nénémet, hogy hová a francba rejtette el a fegyvereket? Mondja meg azonnal, különben agyonüti.
Aztán, ugyanúgy, ordítva rángatta, és kérdezte a szüleit is, - de azok se tudták.
Engem pedig, nem kérdezett, - de ha kérdezett volna, akkor se mondtam volna meg.
Aztán, - láss csodát! - betoppant a mamám, és hazamentünk, - anélkül, hogy megmondtam volna, hol vannak a puskák. A sógorom francos puskái.
Otthon se mondtam semmit, - tartottam tőle, hogy a szüleim esetleg sajnálni fogják azokat a drága szép fegyvereket.
Hallgattam azért is, mert nem mondhattam el, amit láttam. Azt, hogy a nénémnek és a gyerekének, milyen pokoli élete van.
Azt, neki kellett volna elmondania, nem nekem, - de ő nem mondta el.
Így aztán, hallgattam arról, hogy eldugtam mindent a fegyverállványról, azért, - nehogy a sógorom lepuskázza a családját.
A puskák, még sokáig nyugodtak békében a finom erdei földben, sárban is, vízben is, - mert csak krumpli szedés idején kerültek elő. Mindenki legnagyobb meglepetésére, - teljesen váratlanul, - és igencsak leamortizálódott állapotban.
- Hogy a jóistenbe kerültek oda?!!!... Hogy a jóistenbe?!!!...- Ordított, és tajtékzott a sógorom újra.
Aztán, azonnal kezelésbe vette, és rendbe hozta, majd, jól eldugta őket.
Azonban, - nem tanult a korábban történtekből. Mert ő, - sohasem tanult semmiből.
Amikor áthelyezték egy másik erdészethez, - a kuka sógorom ismét kirakta a lőszereit, puskáit, és vadászkéseit a fegyverállványra, az előszobában. Bárki, aki belépett, láthatta.
Drága, értékes, szép fegyverek voltak. Büszke volt rá. Mutogatni akarta őket, dicsekedni akart vele.
Persze, - ismét feljelentették, mert itt is volt azonnal ellensége.
Természetesen, ismét elvitték, - mostmár volt bizonyíték is, ott voltak a fegyverek, azonnal lefoglalták őket.
Addigra azonban, nem volt már statárium, és addigra a sógorom, aki jól tudott helyezkedni, már párttitkár is volt, - nemcsak erdészetvezető.
A testvére pedig, valamelyik minisztériumban dolgozott magas beosztásban. Voltak kapcsolatai.
Őhozzá fordult a néném, - és ő, valóban mindent megtett az öccséért.
Így aztán, a sógorom, - megint megúszta. Hamar szabadult.
Fél évet kapott, de csak egy hónapot ült, - aztán hazaengedték. A féltett puskáit azonban, - hála Istennek! - végleg elkobozták.
Amikor hazatért, ott folytatta az életét, ahol abbahagyta, - jól elpáholta Fánikát.


LUJZI...

Lujzi, - a drága Lujzi!....- volt az az iskolatársam, akivel szinte állandóan, világraszóló, és örökké tartó nagy haragban voltunk.
Ahhoz képest pár perc múlva, - már, meglehetősen kibékültünk. Lujzi, - nem tudott haragudni.
Sőt, - akkor még - én sem.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Állítólag, minden férfi kipróbálja az "egyszer használatos" nőket. Nem tudom, - lehet, hogy így van.
Lujzi viszont, felnőtt korában, a sorozatos csalódásai után, - az egyszer használatos férfiakat próbálta ki. Sok öröme azonban nem volt benne.
Keresett valamit, - de soha senkiben sem találta meg.

-------------------------------------------------------------------------------------

Egyszer, amikor kint voltunk Marikáéknál Szentendrén, Lujzi hosszan, és elmerülve nézte az eget a rozzant nyugágyból.
Sokáig csendben volt, - ami nála ritkán fordult elő.
- Szerelem...- sóhajtotta végül, lehunyt szemmel és mély áhítattal, aztán még cuppantott is hozzá párat - Istenem, szerelem, ...szerelem. Szeretem a szerelmet... -
Mi pedig Marikával, néztünk, mint a moziban, - először megnyúlt ábrázattal, aztán meg csodálkozva.
- Szeresd csak, - mondta végül Marika, - nem baj, nem tilos, szabad vagy. Azt csinálsz, amit akarsz. A te dolgod. Élj.....,,Carpe diem !,, - ragadd meg a napot, és ragadd meg a pillanatot, - mondá Péter,...anno, ugye?...Nem tilos...-
Lujzinál, - mindig volt szerelem. Sosem volt hiánycikk, és nagy lehet a baj, ha most nincsen.
Pörgött az agyam ezerrel, hogy ugyan, mi baj lehet nála, - de, azonnal megnyugtatott bennünket.
-...Semmi gond, - mondta, - most nem vagyok szerelmes, most éppen nem, nincs senkim, na. Nincs kedvem hozzá. Azért, semmi más oka nincs...-
Persze, nem hittünk neki, hiszen, mindig szerelmes volt, és mindig másba, amióta csak ismertük, - ...és persze, régóta, ismertük.
- Jólvan na. Jól van. Most csak járok valakivel. Éppencsak járok. Semmi más. Szerelemről szó sincs. Rájöttem, hogy a szerelem, nem az agyban játszódik, és nem is a szívben, hanem sokkal lejjebb. Na. Ez van. Ez a helyzet. Most, nincs kedvem hozzá. Most csak hülyülök. Különben, a főnököm az illető. Róla van szó. Együtt dolgozunk....-
Mindenki azt hiszi az üzletben, hogy időnként össze is fekszünk, de ez nem igaz. Csak hülyülünk. Szerelemről, meg összefekvésről szó sincs. Részemről nem is lesz. Az az igazság.
Azt nem mondom, hogy férjhez mennék hozzá, de jól megvagyunk. Igen. Különben jópofa alak, mindennap megkéri a kezemet, méghozzá halálkomolyan. De nem baj, én mindennap nemet mondok, halálkomolyan, és hülyülünk tovább...-
Na, ez meglepett bennünket, szemünket, szánkat eltátottuk. Aztán meg aggódtunk. Több okból is.
- Hogy-hogy nincs senkije? Hogy-hogy nem szerelmes? Hogy-hogy csak jár valakivel? És, - hogyhogy nem fekszenek össze? Csak nincs valami baja?
Lujzi, szerelmes természetű, - valami baj lehet, ha nincs se szerelem, se összefekvés.
Hamar megmagyarázta, nem köntörfalazott, - nem komplikálta a dolgokat.
- Minek? Nincs kedvem hozzá. Azért. Nem érek rá. Nem érdekel senki, és semmi. Az összefekvés se. Különben is, az egész, csak egy cafatka hús, semmi más. Nem kell. Most, nem. Érzelmileg pedig sosem bonyolódom bele. Van más dolgom is. Cafat kis hús, igen. Hát, kell az nekem? Ugyan már...- Különben is, - megérdemlek már egy kis nyugalmat vagy csak a síron túl?...Mindig kerestem valamit, mindig, - de sosem találtam mást, csak egy kis cafatka húst. Elfáradtam. Rá se bírok nézni a férfiakra...-
De hiába mondta, nem hittük el.

Lujzi, 2 évvel lejjebb járt az iskolában, mint mi, és nagyon eleven kislány volt, - vidám, életrevaló, ahogy most is az. Inkább csak fiú pajtásai voltak, lányokkal nem igen barátkozott, de velünk kivételt tett.. Aztán, felnőtt korában is ilyen maradt. Csak a fiúkkal szeret barátkozni, - azonban velünk kivételt tett most is.
Velünk, azért áll szóba, - mondta, - mert szeret bennünket. Jól esett ezt hallani, - hiszen, mi is szerettük őt. Egy helyen nőttek a gyökereink, szinte összetartozunk. Mi is szerettük őt, - igen.
- Volt egy-két fiú az életemben, - mondta egyszer Lujzi, - igen, talán hét-nyolc is, esetleg több. Nem tudom, nem számoltam őket, nem is emlékszem rájuk. Kit érdekel? Meg persze, voltak férjeim is, de hogy mi francnak? Nem tudom. Csak úgy hozzám vágta őket az Isten, ... - most azonban nincs, és azt mondom, jobb is, hogy nincs. Nem kell. Szabad vagyok, mint a madár, és az jó. Az a legjobb. Teszem a dolgomat.
Az élet rövid. Az embernek, nincs vesztegetni való ideje. A kis cafatka meg összejön, amikor csak akarom...- mondta.
Neki volt igaza. Az élet rövid.
Marika mesélte egyszer, hogy a fiút, a fiukat, a férjeket, akit Lujzi megunt, azonnal, tétovázás nélkül, - cizellált irodalmi finomsággal - elküldte, a jó büdös francba. Nem hagyta, hogy kötődjenek hozzá, vagy ráragadjanak. Nem akarta pazarolni az idejét.
- Te mit gondolsz? - kérdezte - Lehet, hogy neki van igaza?...-
Nem tudtam eldönteni.
Járt az agyam ezerrel, de nem tudtam eldönteni.
- Lujzi, megéri a pénzét, az biztos, - tette még hozzá Marika - de én kedvelem őt, nagyon kedvelem. Őszinte, jó pofa, és életrevaló....-
Természetesen, én is kedveltem, sőt szerettem. Egy helyről jöttünk. Összetartottunk, - sőt, összetartoztunk.
Különben, elvesztünk volna egyedül a nagyváros dzsungelében, ahol csak egymásra számíthattunk, - és egymáson kívül, nekünk senkink se volt.


LUJZI HÁZASSÁGAI...

Ősi kínai bölcsesség szerint: ,,egy pár, az nem két fél, - hanem két egész!"...
Az egyik ilyen, - a másik meg olyan. Nehezen lesz belőlük, egy test, és egy lélek, - akárki akármit mond.
Vagy soha nem is lesz, ugye? Marad, az eredeti felállás, - mindenki megőrzi önmagát. Mindenki, - olyan, amilyen, de egy, és egész, és különleges.
Lujzi is az volt, - és megőrizte önmagát.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Szentendrén voltunk Marikánál egész hétvégén. Jó volt nála, - szinte, otthon voltunk ott, - és jó volt együtt.
Nyár volt, tűzött a nap, - jólesett hűsölni a patak partján, az öreg diófa alatt. Csend volt, bódító virágillat, - petúnia és estike, - és persze, madárcsicsergés, meg tücsökzene. Hajnalonként pedig, még egy harkály is kopácsolt valamelyik fán. Sőt, - alighanem a fáskamra ajtaján is. Mindig arra ébredtem.
Jó volt ott, szép volt ott, - és csodálatos volt együtt lenni. Igen.
Vasárnap délután azonban, váratlanul megszólalt Marika csipogója, és azonnal el kellett mennie.
Egyedül maradtunk Lujzival.
Kivittünk két nyugágyat a diófa alá, - és egy darabig, hallgattuk a csendet. Aztán, teljes részletességgel elmeséltem neki, hogy mi minden történt Marikával. Nem voltak titkaink egymás előtt.
Lujzi, teljesen le volt döbbenve.
- Aztaleborult!...- nyögte - azta! ... de, nem értem, hogy miért most? Miért éppen most? Miért pont most borult a bili?....Hiszen, legalább 15 éves házasok, nem?...-
- Eddig csak gyanakodott, azért...-
- Na ja, gyanakodott,.... Marikát, különben se értem. Minek kellett ez neki? Minek? Ez a Péter olyan ronda, hogy még az ördög is sírva menekülne előle, ha meglátná.
- Mindenkinek más a szép...-
- Hát nem tudom, meg akkor még csalfa is, ugye? Csalfa!? Nahát, ... ezt nem is értem, ki a franc fekszik le vele? Ezzel?...Egy ilyen szar alakkal...- Különben, Barikának a legelső alkalommal utána kellett
volna járnia, akkor nem pazarolta volna el a fiatalságát erre a szar alakra.
- Na, ja....-
- Hát tudod Lisztes, többek között ezért nem vagyok én híve a házasságnak, - útálom a csalást, meg a hazugságot, meg a színházat, és egyre inkább azon a véleményen vagyok, hogy az esküvő meg a fogadkozások feleslegesek. Amíg az ember jól érzi magát valakivel, addig jó, - ha meg nem, akkor úgyis szétmennek. Nincs papír. Nem kell. Nincs herce-hurca. Kész, vége.
- Nem hiszem, hogy igazad van Lujzi, lehet jó is a házasság. Én magam körül, látok jó házasságokat, és nagyon jónak érzem a magamét is. Jól érzem magamat benne.
- Na ja, - mert te a pénzhez mentél férjhez.
- Nem Lujzi, nem, nincs igazad, mi szeretjük egymást a férjemmel.
- Ne mondd nekem, úgy se hiszem el.
- Pedig így van.
- Jó, hagyjuk a francba, akkor is útálom a házasságot. Nincs jó házasság, - még a szüleimé se volt az...-
- Az enyémeké igen...-
- Ja, te mindig különleges voltál...-
- Talán éppen ettől...-
- Akkor is, én akkor is házasság ellenes vagyok. Csalások, hazugságok, stb. stb. meglehet, hogy a szerelemről, és magunkról, olyan dolgokat akarunk elhitetni egymással, - amelyek valójában nem is léteznek. Színház az egész, én mondom neked. Színház, egy életen át. Talán még az ágyban is. Hát nem, én erre nem vagyok hajlandó. Nem kell nekem házasság.
Én, nem vállaltam volna Barika helyében sem, meg a te helyedben sem. Útálom a házasságot, meg a kötöttséget. Nekem, egyébként is, legjobb a kapcsolatmentes szex. Csak szex, semmi más. Semmi komplikáció. Csak egy darab kis husi. Semmi érzelem, semmi kötődés. Csak egy darab kis husi, igen. Egy cafatka. Elég ennyi...-
Csak pilláztam, csak pilláztam, - és meg voltam botránkozva, - de őszintén. Az én tudásom azonban a házasságról, szerelemről, Lujzié mellett, - csak harmatos volt.
Lujzi véleménye pedig, - megfellebbezhetetlen. Sok mindent hallott, a kozmetikában, - ahol a nők kedvükre kipanaszkodták magukat, - sok mindent látott, és sok mindent tapasztalt is.
Nem akartam vitát nyitni.
- Különben, hidd el, - a legtöbb férfi is így van a házassággal. Egy darabig lelkesedik, aztán szabadulni szeretne, - mert képtelen hosszú ideig kitartani egy kis luk mellett, amit választott...-
- Jaj, ...ne mondjad, ne mondjad, ne légy közönséges, Lujzi...-
- Deee, de így van, hidd el...-
- Neem, ..nem hiszem el, nem lehet általánosítani...-
- Deee...-
- Ne menjünk bele, minden házasság más...-
- Lehet, de én akkor se akarok házasságot. Rég rájöttem arra, hogy az nekem túl sok, hogy egy életen át alkalmazkodjak valakihez. Minek?...és miért én? Mért nem ő?...Nekem ez nem való. Én, ezt nem akarom. Nem.
Sokat dolgozom, és eleget keresek ahhoz, hogy úgy éljek, ahogy én akarok. -
Hallgattunk egy sort.
- Jól van Lujzi, jól van, a te dolgod, - csillapítottam, - de ebben a pillanatban senki se akar téged házasságra kényszeríteni...-
Lujzi nem válaszolt, elmerülten nézegette a hatalmas diófa legtetejét, aztán meg a nagy lábujját.
Azt, kiváltképpen sokáig, és minden oldalról.
- Persze, nem mindig volt így. Igaz. - mondta végül, - Volt egy férjem, aki belerondított az életembe. Mocskosul belerondított. Ha most tenné, hát beleverném az orrát, abba a szarba, amibe engem belerángatott. Aztán volt egy másik is, de, az se volt jobb az elsőnél, összetörte a szívemet-lelkemet, és kifosztott a vagyonomból. A harmadikról meg, ne is beszéljünk...- őmellette többet sírtam, mint ettem, ...-
Az, hogy az ellentétek vonzzák egymást, az egy nagy hazugság, egy szar, hidd el, - nem igaz. Hosszútávon nem működik. Persze, amikor rokon-lélekkel akartam házasodni, az se volt jobb. Az is szar volt.
Soha többet nem megyek bele ilyen hülyeségbe. Soha többet. Semmi jó nincs a házasságban, legfeljebb az eleje,...aztán elvagyunk valahogy a közepén, - a vége meg pokoli rossz. Szar. Az a helyzet. Francnak se kell házasság. A francnak se. Minek?...Jobb egyedül. Igen....-
Eltöprengett egy darabig, - meg én is, - aztán folytatta.
- Ha az első, nagyon rövid ideig tartó házasságomra gondolok, meg a férjemre, legelőször egy kocsma jut eszembe róla, mind a mai napig. Legtöbbször egy kocsma jut eszembe. - nevetett - hát, nem muris, vagy nem borzasztó?... Érted, te ezt? Egy kocsma, igen.
A Krúdy-kocsma...- mert, azt szerette legjobban a világon.
Szívesen járt kocsmába, legfőképpen azért, - sőt csakis azért, - mert kocsma volt, és ott voltak a haverjai. Nem a barátok, - nem. Barátai nem voltak, csak haverok.
Különben mindegy volt, hogy milyen a kocsma, - akár Krúdy, akár nem. Teljesen mindegy. A kocsma volt a lényeg, meg a haverok.
Nem az, hogy milyen, vagy hol van? Mert az, - lényegében teljesen mindegy volt.
Mindig el kellett kísérnem, - nem azért, mert szerette, ha vele vagyok, - ( mivel, egy idő után, már az is mindegy volt, )... - hanem azért, hogy legyen valaki, aki hazaviszi a kocsit, meg őt, ha már úgy döntött, hogy haza akar menni, mivelhogy rohanvást hajnalodik.
( Ki a fene érti ezt? Neki, mindennap, ,,rohanvást" hajnalodott...! - azt mondta.) Kellett akkor valaki, aki hazaszállítja, - mert járni már nem igen tudott.
A Férjem volt, hát hazavittem, - de minden alkalommal megesküdtem magamnak, hogy most utoljára. Igen. Legutoljára.
Aztán, másnap újra megesküdtem, meg harmadnap is, - később pedig alig mertem emiatt tükörbe nézni, - de biztosan tudtam, hogy egyszer úgyis vége lesz.... Gondoltad volna? Aztán, - tényleg vége lett.
Már nem mentem el érte, - és egyáltalán nem érdekelt, ha nem jött haza. Semmi közünk nem volt egymáshoz. A végén, már nem is beszélgettünk
Egy jó kapcsolatban lehet beszélgetni, lehet vitatkozni, akár veszekedni is, - de nem szabad haragudni. Mi pedig, régóta nem beszélgettünk, - csak haragudtunk. Nem is tudom, hogyan jutottunk el idáig, - de vége volt.
Kiszerettem belőle. A külseje már nem vonzott, - ,,belseje" pedig, talán nem is volt. Nem tudom.
Utólag azonban azt gondolom, - még az is lehet, hogy volt lelke, - igen,- csakhogy pokoli mélyen lehetett, mert sose került elő. Igaz, - nem is tettem erőfeszítéseket, hogy megkeressem.
Különben, a vidám fickó, aki a férjem lett, - a Cégemnél dolgozott, - méghozzá, sokkal régebben, mint én. Ott ismertem meg. A Cég azonban nagy volt, ritkán futottunk össze. Akkor még könyvelő voltam, nem kozmetikus.
Először, szinte észre se vettem, később azonban, - nagyon is. Nem a ,,szépsége" tűnt fel, persze, pedig, az se volt semmi, - hanem a vidámsága.
Nemcsak a szeme-szája, de talán még a füle is nevetett. Azt, hogy csinos is, - csak jóval később vettem észre.
A vidámsága, valamiféle mágikus hatással volt rám. Igaz, ami igaz, olyan nagy szükségem volt rá. Akkoriban haltak meg a szüleim, - magamra maradtam, és esténként, szinte belefulladtam a könnyekbe, meg a szomorúságba. Te ezt, nem is értheted, neked vannak testvéreid, és élnek a szüleid.
Amikor az ember szülei meghalnak, akkor válik igazán felnőtté. Valami, teljesen és véglegesen lezárul, valami teljesen és véglegesen elvész az életéből. De, te ezt, nem tudhatod. Irigyellek.
Különben, elég furcsán ismerkedtünk meg. Egy idő után, feltűnt hogy nagy érdeklődéssel bámult ugyan rám, - de sohase köszönt. Újra, és újra meglepődtem ezen, - hiszen, köszönni kell. Az, nem kerül pénzbe.
Egyszer, a forgóajtóban szinte összeütköztünk, majd egymás mellé kerültünk. Ő az egyik lukba, én meg a másikba. Akkor se köszönt.
Kilépve aztán, elkapta a karomat:
- Meg tudná mondani, hogy hány óra van? - kérdezte, bizalmas vigyorral.
- Meg tudnám, ha akarnám...- mondtam, kissé hetykén.
Aztán, elhúztam a karomat, és tovább léptem.
Nem igazán értette.
Jött utánam a páter-noszterig, közben, mondta a szövegét, de nem figyeltem rá, - aztán belépett utánam. Igazából a frászt hozta rám.
Felfele bámultam, hogy ne kelljen ránézni, de ő nem adta fel. Tovább kocogtatta az óráját, és újra megkérdezte:
- Meg tudná mondani?...-
- Meg, de nem akarom....-
Most se értette.
Jött az emelet, én kiléptem, ő továbbment. Aztán, sokáig nem találkoztunk, de nem hiányzott.
( Bár, igaz ami igaz, nagyon szépen tudott mosolyogni, és olyan szép szeme volt, de olyan szép szeme volt, ...Istenem, ...- meg olyan szép fiú volt. Igen.)
Aztán, sokáig nem láttam.
Már majdnem teljesen elfeledkeztem róla, amikor a körúton, - talpig nyakkendőben, széles, magabiztos vigyorral, - váratlanul szembejött velem. Sőt, - egyenesen felém tartott.
A frászt hozta rám, - mint mindig, - de nem vette észre.
Csak vigyorgott, és vigyorgott. Majd, a villamos csilingelését, meg utcazajt is túlordítva feltette a szokott kérdést:
- Meg tudná mondani?...-
- Meg, de nem akarom...-
Meglepődött, - ahogy mindig meglepődött.
Sóbálvánnyá változva állt előttem, és lehervadt arcáról a mosoly, meg a vigyor is. Nem értette. Most se értette.
- Se köszön, se semmi,... se legyen szíves....- gondoltam - aztán nagy ívben kikerültem, és otthagytam. Akkor se adta fel.
Mi az neki? Az én ellenállásom? Ugyan már?...Ugyan! Zsebkendőjének a négy sarkában is elhordja. Aztán, - elhordta. Tényleg elhordta. Magam se hittem. Mire felocsúdtam, - már a férjem volt.
Éppen az enyém. Pont az enyém, - és nem másé. Elég nagy baj volt ez, - lehet mondani, - de csak később döbbentem rá.
Sok minden miatt azonban, -...ezen a helyzeten, akkor már nem lehetett változtatni. Legalábbis, azt hittem.
Hallgattam hát, és tettem a dolgomat. Tettem, amit lehetett. Tűrtem, amíg bírtam.
Éltünk, - állítólag boldogan,...én pedig tartottam a számat. Mert, csak ezt lehetett tenni. Csakis ezt. Be kell fogni, na, - az a helyzet. Igen.
- Tökéletes kapcsolat nem volt, nincs, - és talán nem is lesz soha!...- gondoltam.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

( Amikor az ember még nagyon fiatal, abban az álomvilágban él, hogy ha eljön az ideje, találkozik a lángoló szerelemmel, aztán majd ez a lángoló szerelem, kitart egész életében.
Pedighát,... nem így van.
A szerelem előbb utóbb elmúlik, - még akkor is, ha az örökkévalóság ígéretével indult.
Tökéletes partner persze nincs, csak legfeljebb olyan, akit el lehet fogadni, és szeretni lehet az összes hibájával együtt.

Ha azonos értékrendű, egymásnak kölcsönösen adni tudó emberek kerülnek össze egy kapcsolatban, vagy házasságban, - jó esély van arra, hogy egy szeretetteljes szövetség váltsa fel az elillant szerelmet, - s jó esély van arra is, hogy ez a szövetség megmaradjon. Akármeddig, megmaradjon.
A legértékesebb kapcsolat, és szövetség az, - és sokan csinálják így, - amikor nagy elszántsággal, közösen építik fel a közös életüket, vállalva minden kockázatot, minden áldozatot, éveket rászánva erre az életükből. )

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Tökéletes kapcsolat, - folytatta Lujzi, - nem volt, nincs, és talán nem is lesz soha!...- gondoltam, amikor a lábam időnként már leért a földre. Semmi kétség, - azóta ez, sokszor bebizonyosodott, -... birkatürelmem volt. Sokáig tűrtem.
Sokáig nem mertem tenni semmit, csak tervezgettem, - és drukkoltam ezerrel, hogy sikerüljön!
Amikor először láttam a férjemet becsípve, és dülöngélve, - azt hittem lepadlózok, ijedtemben. Mégis, - idejében elkaptam, nehogy elessen, és megüsse magát szegény. A fene essen bele!.Később azonban már nem. Nem mindig sikerült elkapnom.
Sőt, az idő múlásával, már csak egyre ritkábban. Nem kaptam el, nem, - hagytam, hogy elessen. Essen el, egye a fene. Olyankor persze ő padlózott le.
Az elején, még sajnáltam őt egy kicsit, később azonban, nem. Sőt.
Tetszett nekem, amint éppen dobott egy hátast, és utána sokáig, moccanni se tudott, mukkanni se mert, - majd szép lassan oldalt fordult, aztán hasra, és nagyokat nyögve közelről nézegette, majd két karjával megölelte a járdát.
Nem sürgettem.
Nézegesse csak. Ölelgesse csak. Én, ráértem. Engedtem, hogy kedvére gyönyörködjön benne.
Nagyon reggel volt, sőt inkább hajnal.
Ott feküdt a jégen, vagy a hóban, vagy a porban, vagy a pocsolyában újra, meg újra, - és én, pár pillanatnyi döbbenet után, általában két percig nevettem rajta, megállíthatatlanul.
Majd újra, és újra.
Aztán, később, - már nevetni se tudtam. Közömbösen néztem. Gusztustalan volt, bárgyú, piszkos. Alkohol szagú, büdös.
Undorodtam tőle.
A hülyesége, gátlástalansága, felelőtlensége pedig, egyre jobban - csípte a szememet.
A szerelem, ha volt is, - rég elmúlt, még az emlékét se őrzöm.
,,A szerelem, különben is olyan, mint egy kád forró víz, - nyakig elmerülsz benne, - aztán szép lassan kihűl."...Nem?
Mit gondolsz? -
Ma már pontosan tudom, hogy mekkorát tévedtem, amikor hozzámentem egy kocsmázó szépfiúhoz. Nem kellett volna.
Nem kell mindenkivel házasságot kötni, ha szeretnénk eltölteni vele egy estét. Esetleg egy szép estét, vagy egy éjszakát, ugye? Egyetlenegyet, - ami bőven elég lett volna.
Én meg, ezt tettem. Olyan hülye voltam, hogy hozzámentem.
Mire észre tértem, már a férjem volt, igen. Hát, jól kupán kellett volna vernem magamat, azért, hogy feleségül mentem hozzá.
Sok minden miatt azonban, -...ezen nem lehetett változtatni. Legfőképpen a lakás miatt. Legalábbis, akkor, azt hittem, - aztán mégis változtattam, - elköltöztettem őt egy albérletbe. Béreltem neki egy szobát, és kirúgtam. Siccc...-
- Nem volt könnyű, mondhatom, - de vele se volt könnyű, - sőt a végén, nagyon nehéz volt, elviselhetetlen.
De visszatérve a házasságra, addig csináltam, amíg bírtam. Egy idő után, mindig felmertem a földről, vagy a járdáról a férjemet, - pedig, semmi kedvem nem volt hozzá.
Miközben éppen felmertem, én összeszorított szájjal hallgattam, és nyögtem, - ő hangosan káromkodott. Mert, - mindig káromkodott. Többszörösen összetett káromkodásaival volt tele a kocsma, az utca, a járda, a kocsi, a ház, - meg az életem. Micsoda élet volt az, Istenem!
Voltak persze nagy fogadkozásai, meg ígérgetései, - de nem hittem neki. Nem is lehetett. Akkor se hittem, ha teljesen véletlenül, valamiben nagyritkán igazat mondott. Mert, azért ilyen is volt.
Egyszercsak, változott a helyzet, - meg én is. Már nem lebegtem, ...nem, - már leért a lábam a földre.
Egy idő után, alighanem terhére lehettem a mulatozásaiban, mert nem kellett többé elkísérnem, nem tartott rá igényt, - csak haza kellett hoznom, amikor telefonált. Ha egyáltalán tudott még telefonálni.
Ha nem tudott, - akkor a pincér telefonált helyette.
Aztán, kezdődött minden előröl.
Lepadlózott, -... én meg hagytam. Többször is.
Hadd ölelgesse csak a járdát, ha annyira szereti. De, - már nem volt kedvem nevetni rajta. Inkább utálkoztam, méghozzá egyre jobban.
A fénykorában is hányatott kapcsolatunk, - nekem, akkor már nem jelentett semmit. Rövid volt, - és vége volt.
Egy felismerés változtatott meg mindent. Egy reggel, amikor felkeltem, - leért a lábam a földre, ...és, nem volt már köd, se rózsaszínű, se másmilyen. Én, - én voltam. Bizony. Én voltam újra.
Kihúztam magamat, és a kávém is sokkal jobban esett, mint máskor. Én kerestem az árát, nem függtem senkitől, és nem szorultam senkire. Szabad voltam. Semmi más nem történt.
Hirtelen eszembe jutott, amit apám valaha mondott:
- ,, A szar ember, az szar ember, mindig is az marad. Sohasem változik meg, hiába is mondja "...- Pontosan tudtam, hogy ez így van. Aki disznó, - az, az is marad.
Én pedig, nem akartam egy disznóval együtt élni. Rózsaszín ködben lebegve sem. Meg halványlilában sem.
Elgondolkodtam, - ...mit keres ez a disznó itt nálam? Mit keres az én ágyamban? Mit keres?...Mit?
Fénysebességgel döntöttem akkor. Kerestem neki albérletet, összepakoltam a cuccait, és kirúgtam őt az életemből, meg a lakásomból is.
Alighanem ez volt a legboldogabb pillanat, rövid házasságunk alatt.
A döntésemet sose bántam meg, - és semmiféle sírás és térden állva könyörgés ellenére, többé nem fogadtam vissza.
Egyszer se. Egy percre se. Nem fogott meg a könnyzápor, elég volt belőle, - nem érdekelt. Elváltunk.
Nem tiltakozott. Elment. Elment örökre. Neki is jobb volt így, meg nekem is.
Amikor elváltunk, végre, egészen szabad lettem, - és ő is. Dicséretére legyen mondva, - amikor látta, hogy tényleg vége, - áthelyeztette magát az ország másik végébe, és soha többé nem láttam, - bár, hallottam még róla.
A vidám fickó, építész volt. Jó építész. Kiváló építész. Jót tett neki a válás. Kénytelen volta saját lábára állni, és szép pályát futott be.
Külföldre szökött, - szabad lett, és sikeres. Nagyon sikeres. Azt hallottam róla, hogy végigutazta, és végigitta a földgolyót. Tehát, minden bizonnyal, szép, jó, és mámoros élete lehetett!
Hogy haverokkal, vagy nélkülük, azt nem tudom. Arról, nem hallottam.
A válás után, bizakodó voltam, összeszedett.
- Mindegy, hogy mi lesz. Állok elébe annak, ami jön, - gondoltam, - majdcsak megbirkózom vele valahogy. Őt pedig, fényképen se lássam többé. Hát, úgy lett.
Elszállt a rózsaszínű köd, - és kisütött újra a napsugár. Elváltunk, igen, - és sose bántam meg. Új életet kezdtem, és habzsoltam ezt az új életet, meg a férfiakat. Volt persze, hogy pofára estem, jó nagyot méghozzá. De nem baj.
Egyszer, amikor felmentem egy fiúhoz, aki nagyon tetszett, azonnal megmondtam neki őszintén, hogy csak ennyi. Egy este, és kész. Nem több. Az meg azonnal kirugdosott a lakásából, meg az életéből, mint egy bolhás kutyát. Véletlenül, tisztességes volt. Ki hitte volna? Ilyennel még nem is találkoztam. Nna, akkor meglepődtem, igen, és többé aztán nem voltam őszinte senkihez..
Az élet pedig ment tovább. Meg én is.
Tanultam keményen. Utána lettem kozmetikus. És innen már tudod. Össze kellett hoznom az üzletet. Semmi más nem érdekelt, csak az. Az üzlet. De sikerült, láttad.
Nem volt könnyű, nem. Egy időre megcsömörlöttem mindentől, és mindenkitől, még a munkától is, pedig szerettem dolgozni. Azt hittem, majd egyre könnyebb lesz. De, nem lett az. Sajnos, nem.
Hajszoltam magamat. A férfiakra pedig akkoriban, rá se tudtam nézni.
- ,,Már látom a fényt az alagút végén, - csak tudnám, hogy miért dudál?" - idéztem magamnak sokszor a régi viccet.
Sajnos, nem igen találtam ki az alagútból. Aztán, nem sokkal később találkoztam valakivel, és akkor azt éreztem, hogy:
- affrancba,....afffrancba, ... végem van. Miaffranc ez?...Aztán újra, meg újra, ...meg újra, ugyanazt éreztem. Jó volt. Szerelmes voltam.
Szerettem ezt érezni, ...- ezt a lázat, ezt a forróságot, ezt a vágyat, ezt a szomjúságot.
Az az igazság, szeretem most is, és sikerül is mindig, újra, meg újra. Mostanra, teljesen magamra találtam.
Tudnék még mesélni neked, olyan dolgokat, de olyan dolgokat, ...csakhogy te attól hanyatt-homlok menekülnél...-


ÚTVESZTŐK...

Egy másik napon, amikor - hárman lányok, - ismét a kertben napoztunk, és szerelemről, csalódásról, könnyekről, kalandokról, kanyarokról, és útvesztőkről beszélgettünk, - csak általánosságban persze, - ...( csakis úgy, Csakis!...)
Ágota, a fiatal, szép szomszédlány dobott be egy vallomást. Mi pedig, Lujzival, - egyre dermedtebben hallgattuk.
- Nekem is volt egy kanyarom,...- mondta Ágota - ... de kijöttem belőle. Kijöttem szerencsére.
Érettségi után el akartam menni otthonról mindenképpen, és a magam életét akartam élni. Úgy, ahogy én akarom. Azt gondoltam, éppen ideje már, el kell mennem, igen, - de Anyu nem engedett.
Így aztán hirtelen elhatározással, eljöttem otthonról. Egy szó nélkül, búcsú nélkül kifordultam a házból.
Háááát,... - akkor jött a kanyar. Igen.
Mondhatom, éppencsak túléltem valahogy. Azt se tudom, hogyan.
Se pénzem, se munkám nem volt. Vasból volt a fejem.
Szinte azonnal megbántam, már visszamentem volna Anyuhoz, de szégyelltem magamat.
Úgy tűnt, - vonzom a bajt, mert akárhová mentem is, a baj, mindig megtalált, utolért. Akármit próbáltam is, valahogy semmi se sikerült. Semmi nem jött össze.
Nem volt képesítésem, szakmám, gyakorlatom, csak egy gimnáziumi érettségim. Tovább kellett volna tanulnom, igen, - de nem akartam. Aztán, valahogy találtam mégis állást, majd albérletet is, - és akkor, visszamentem Anyuhoz, aki nem haragudott rám, és odaadta minden cuccomat.
Sírt ugyan, hogy újból eljövök, de örült, hogy élek, mert már azt hitte, sose lát többé.
Hát, a kanyarnak, ott volt vége.
Azt, sajnos, nem sejthettem, hogy mi jön utána, mert sohasem lehet látni, hogy mi van a kanyaron túl,...vagy ki van a kanyaron túl?...-
Hát, nekem a férjem volt ott, ragyogó tekintettel mosolygósan. Ismeritek őt, ugye? Ellenállhatatlan volt. Igen. Meséltem már róla. Nagyon szépfiú volt, igen, most is az, - lehet mondani, - és gyönyörű szeme volt.... Igen. Hát, Ó volt a kanyaron túl.
Mostmár azt mondom, bár ne ő lett volna, - de, Ő volt. Ő volt a kanyaron túl. Igen.
Anyu, nem örült neki, de házasság lett belőle, szinte azonnal. Legfőképpen persze, az albérlet miatt. Bár ne lett volna.
Aztán meg, bele is szerettem. Olyan szép szeme volt. Igen. Mondtam már, ugye? Nagyon szép szeme volt.
Megszerettem, - pedig annyi rosszat mondtak róla, de annyit, hogy el se tudnám sorolni, meg el se hinnétek.
Sok rosszat mondtak róla, igen, de, nem hittem el.
Még azt is mondták, hogy szép, szép, de a férfitól nagyon messze van. Olyan meleg, hogy a tenyerében megsülne a gesztenye.
Aztán, ez igaz volt, - de én, nem hittem el mégse.
Azt gondoltam, rosszak az emberek. Gonoszok. De, tényleg. Aztán meg, ha a férjem ragyogó szemét láttam, minden mást elfelejtettem, és mindent megbocsátottam neki. Azonnal elolvadtam, ha rám nézett, de ha a bárgyú, elsötétült tekintetét láttam, amikor részeg volt, ugye, ami gyakran előfordult, - akkor, ész nélkül menekültem. Futottam, amerre láttam. Muszáj volt, mert ütött. Szó nélkül ütött. Amekkorát csak bírt.
Hát, ez van most is, éppen. Menekülök. Éppen menekülök.
Különben, bevallom, már rég nem látom őt szépnek. Pláne ilyenkor. Nem tudom, hogy mit ettem rajta? Mit is ehettem? Egy gerinctelen féreg volt, egy részeges disznó. Egy állat., de olyan szép ember volt, és most is az.
Sokszor megvert, és sokszor megrugdosott. Kitépte a hajamat, és fojtogatott. Egyszer meg kilógatott az ablakon. Igen. A harmadik emeletről. Mégis visszamentem hozzá.
Hittem neki újra, - és újra megbocsátottam.
Egy darabig minden olyan szép volt, meg olyan jó is. A kibékülés. A szex. Igen. A szex, az, leírhatatlan volt olyankor, amikor kibékültünk.
Utána meg kezdődött minden előröl. Mint most is.
Mert most is menekülök éppen. Igen. Megint.
Egyszer, úgyis ez lesz a vesztem, meglátjátok. Ez. Tudom én. Érzem én. Ez a rohadék, egyszer agyonüt....- mondta könnyes szemmel.
Aztán, - sírva fakadt.
Mi meg, - szó nélkül vele tartottunk.
Aztán, úgy lett. Az lett a veszte.
Egyszer, - tényleg úgy alakult, hogy már nem tudott elmenekülni a férje elől.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az biztos, hogy egy elszabadult, dühöngő fenevadat, - nem igen lehet megfékezni, vagy visszataszigálni a ketrecébe. Egy részeg állatot pedig pláne nem.
A jól látható jelek szerint, mindig Ágota került ki vesztesen a küzdelemből.
Sokszor menekült hozzánk, és sokszor láttam őt a szeme alatt hatalmas monoklival, vagy dagadt és felrepedt szájjal. Esetleg mindkettővel.
Az a rohadék férje, néha csaknem agyonverte, - de sohasem panaszkodott többé.
Nem tudott változtatni.
Nem az esze vezérelte, - nem arról volt híres, - hanem a hiszékenységéről.
Kanyar? Hát nem is tudom.
Ha az volt, - ő soha többé nem jött ki belőle.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy időre elutaztunk a férjemmel, - és nem hallottam Ágotáról.
Jó fél évvel később találkoztam vele újra, - és nem ismertem meg, - úgy tűnt ő se engem.
Csupán árnyéka volt a régi önmagának.
Az édesanyja vezetgette, - Ő köszönt rám.
Ágota, féloldalasan mozgott, sántikálva ment, és az édesanyja kezét fogta, abba kapaszkodott.
Meg akartam ölelni, de elhúzódott, - és hiába köszöntem neki, nem fogadta el.
A szeme fénytelen volt, a tekintete üres, - arca kifejezéstelen.
Már, - nem az az Ágota volt, akit ismertem.

- Visszament a férjéhez, - mondta az anyja, végtelen szomorúsággal, - mindennap csalogatta a lányomat az a rohadék, nem hagyott bennünket békén. Ígért mindent, ez meg itt, ez a szerencsétlen, elhitte. De hiába, mert a vőm, nem tudott megváltozni. Kutyából, nem lesz szalonna, igaz?
Soha nem tartotta meg a szavát, szar ember volt. Ivott, mint a gödény, olyankor pedig dühöngött. Nem tudta, mit csinál. Hát ez lett belőle.
Őrjöngve verte, ütötte, rúgta a lányomat. Eltörte a kezét, a bordáit, és szétrúgta a fejét. A lányom agy embóliát kapott. Csoda, hogy él. Fél oldalára lebénult, és örökre nyomorék marad, - de él. Legalább él. Beszélni se tud rendesen, meg enni se, de él. Nézzen rá, - nem olyan, mint volt, ugye?.
Nem tudom mi lesz vele, meg velünk, nem tudom, Jajistenem, nem tudom, de legalább él...-

- Azt mondják, ,,minden csapásban, van egy áldás" - gondoltam, - de hiába keresem, - én ebben nem találom. Az, ebből, - kimaradt.
Később aztán eszembe jutott, amit Ágota, korábban mesélt, - hogy a szülei házasságával is baj volt, amióta az eszét tudja. Csakhogy az édesanyja, - a végtelenségig tűrt.
Ágota elmesélte, hogy náluk, - gyerekkorában is, - repültek a tárgyak, fazekak lábasok, húsvágó bárd, vagy sámli, hokedli, - ami éppen az apja kezébe akadt.
Ha pedig az anyja menekülni próbált, az apja azonnal utána eredt, - ásóval, kapával, gereblyével, vasvillával, vagy éppen duplaszéles szívlapáttal.
S ha elérte, - akkor csak az Isten irgalmazott az anyjának, - az apja nem.
Mégis, amikor a férje meghalt, - bár egy percre se kívánta vissza, és nem sok könnyet hullajtott utána, - azt mondogatta, ,,jó ember volt az uram, Isten nyugtassa, jó ember volt..."
Én pedig azt gondolom, megérdemelné az ura, hogy a pokolig kergessék őt, húsvágó bárddal, vasvillával, és duplaszéles szívlapáttal.
-------------------------------------------------------------------------------------

- Kanyar?...Kanyar?...
És eeez volt az a vidám fickó, a kanyar után, eeez?... A részeges kőműves, - akiről Ágota mesélt?...
Az, akit szeretett, imádott, majd, akitől félt, rettegett? Az, akivel olyan mennyei volt a kibékülés? Az, aki elől menekülnie kellett? Ez volt az a vidám fickó?
Ez, a részeges kőműves, ez, aki örökre megnyomorította?
Megsirattam Ágotát.
Aztán, megsirattuk Lujzival is. Később pedig Marikával. Segíteni azonban, sajnos nem tudtunk. Tehetetlenek voltunk.
Később, igencsak elgondolkoztam azon, hogy mivé lesz a szerelem? Meg, - hová lesz?
Aztán pedig azon is, - hogy mivé tesz a szerelem.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Jó fél évvel később találkoztam Ágota édesanyjával újra, - és alig ismertem meg szegényt. .
Lefogyott, - csak lötyögött rajta a ruha.
Dagadt, és kisírt volt a szeme, és az arca össze-vissza volt karmolva.
Nem mertem megkérdezni tőle, hogy mi baj van, mi történt vele, - de nem is kellett, mert azonnal kibuggyant belőle a panasz.
- Látja? Látja mi tett velem?
- A veje?
- Nem, dehogyis, ... nem az volt, hanem a lányom. Az én édes lányom. Aaaz. Gondolja el.
Nem tudom mi lesz, nem tudom. Egy darabig, szelíd volt, ez a szerencsétlen, mint egy galamb. Aztán, csak elkezdődtek a bajok.
Nem gondoltam volna, nem mondták ezt énnekem.
Egyszercsak, egy napon elkezdett üvölteni, mintha ölnék, - és üvöltött egész nap, amíg csak be nem rekedt. Akkor hagyta abba, amikor elment a hangja. Még jó, hogy családi házban lakunk, különben a szomszédok, már régen kiutáltak volna bennünket. Ott tipródtam körülötte, és nyugtattam volna, de nem lehetett. Nem hagyta magát. Aztán csak ráesett az ágyára, és addig sírt, amíg el nem aludt.
Ezután egy darabig nem volt baj, megint szelíd volt és csendes, tényleg nem volt vele semmi baj. Már ugye azon kívül, ami volt, mert az ugye, volt.
Hanem, utána! Egy reggel üvöltve ébredt, belerúgott a macskába, aztán nekiesett a bútoroknak, fölburogatott mindent, és belerúgott mindenbe, ami elejbe került. Aztán lesöpörte a virágokat az ablakból, meg a könyveket, vázákat, díszeket a polcról. Tört, zúzott, és ordított.
Hiába rimánkodtam neki, hogy ne csináld, lányom, ne csináld, - nem hallgatott rám, de én azért csak rimánkodtam, csak rimánkodtam tovább, és akkor hirtelen ellenem fordult. Hát, ne tudja meg, mit csinált, és mit éreztem.
Először belerúgott a lábomba, aztán elkapta a fejemet, és a képembe üvöltött. Én meg csak csillapítottam volna ugye, de nem lehetett. Nekem esett, ellenem fordult. Teljesen megvadult. Kitépte a hajamat, kitekerte a kezemet, és végigszántotta az arcomat a körmeivel. Olyan erő volt benne, mint egy állatban. Féltem tőle. Igen.
Nem tudom, meddig bírom én ezt, nem tudom.
Bárcsak elvenne már az Isten, - nem élet ez nekem. Nem. Nem élet. Most bevitték éppen, de nem sokáig tartják benn, mindig hazaengedik a nyakamra. Aztán kezdődik minden, előröl.
Nem tudom, meddig bírom, nem tudom. De meglátja, egyszer baj lesz belőle. Megöl ez engem, meglátja. Vagy én őt, meglátja...-

Dermedten hallgattam, aztán megöleltem, és együtt sírdogáltunk. Nagyon sajnáltam.
Nem igen tudtam mit mondani. Sírva ment tovább. Meg, én is.
Végül, - nem tudom, mi lett velük. Egy időre elköltöztünk Svájcba, - és soha többé nem hallottam róluk, - bár, sokszor gondoltam rájuk.
Ágota, belerokkant a szerelembe, az anyja pedig abba, hogy a lánya belerokkant.
Remélem azonban, hogy Ágota férje megbűnhődik ezért.
Remélem, - hogy már forralják neki a vizet a pokolban, ahová kerül!
Odavaló.


MÁS ÚTVESZTŐK...

Hirtelen, eszembe jutott, egy történet, egy másik részeges emberről.
Nagyon régen volt, - fiatal lány voltam akkor, - de sosem felejtettem el.
Az élet, - a korábban nagyon békés pusztán, ahol akkoriban, a háború után, laktunk, - zajlott.
Egyszerre, minden megváltozott. A káosz, hamar eluralkodott.. Nemcsak a mi életünk borult fel, hanem másoké is.
Az emberek - a hirtelen változások után, amikor elvitték a vezető szakembereket, és katonákat hoztak helyettük, idegesek lettek, elvesztették a biztonság érzetüket, nemcsak a munkahelyen, hanem otthon is.
A munkahelyi fegyelem megszűnt, - szabad volt a lógás, és az italozás is. A katonák, velük ittak, haverkodtak. Lehet, hogy csak provokáció volt, - de nem tudták.
Összedobták a pénzt, és annyit ittak, amennyi beléjük fért.
Családok élete borult fel emiatt.
Már, csak kevesen maradtak a régi dolgozók közül, - az újakat pedig nem ismertük. Marikát azonban, aki régóta a tejcsarnokban dolgozott, mindenki ismerte, - én is. Vidám, dolgos, kedves teremtés volt. Tűzrőlpattant.
A férje, sajnos, régebben is ivott, nemcsak most, - de nem ennyire, és nem a munkahelyén. Ali, nem tűrte volna el.
Aztán a ,,Helyettes" mellett, Marika férje már nemcsak ivott, hanem vedelt.
Napról-napra részegen tért haza, ilyenkor, azonnal kötekedni kezdett, és szinte naponta megverte a feleségét.
Megunta ezt Marika. Változtatott a szokásaikon.
Kedves lett a férjéhez, otthon is megkínálta borral. ,,ráitatott", - a férje szüleitől hozott kemény, noha-borral, - és addig itatta, amíg a férje le nem esett székről.
Amikor leesett, - jól elverte a sodrófával. Aztán otthagyta ahol volt.
A férje reggel az asztal alatt ébredt, maga alá csinálva persze, - és fájt minden porcikája. Fájt a feje, kóválygott, hányingere volt, - minden bizonnyal, az eszméletlen mennyiségű noha bortól, - és alig bírt a lábán megállni.
Hosszú ideig ment ez a műsor, - a verés pedig egyre inkább eldurvult, mindkettőjüknél.
A férj, idővel azonban rájött, hogy az italozás után, másnap mindig megbetegszik. Mindig rosszul van, alig tud mozogni, és megőrül a fejfájástól. Ezért, - nem tehetett mást, - leszokott az italról, önként. ( A pavlovi reflex, ugye?...)
Ezt követően, - miután leszokott az italról, - azonnal jobban érezte magát. Minden rendbejött, az italra pedig, rá se bírt többé nézni.
Jól éltek ez után, - rendben, csendben, békességben.
A jóvilágnak azonban egyszer vége szakadt, mert az a szerencsétlen Marika, elfecsegte a férjének, hogy amikor részeg volt, mindig megverte. El lehet képzelni, hogy mi történt ez után.
A férj felhördült, majd éktelen haragra gerjedt, és annyira feldühödött, hogy nemcsak megverte, hanem össze-vissza rugdosta a feleségét, - aki súlyos sérülésekkel, kórházba került.
Nem békültek ki ez után, elváltak. Az asszony, nem jött vissza a pusztára. A férj pedig folytatta a régi életét. Inni kezdett újra.
Belegondolok, ...- ha Marika, tudta volna tartani a száját...nem jutnak idáig, - de, nem tudta.
Hát, - vannak szomorú dolgok.
Azonban olyan sok szomorúság, annyi tragédia lenne elkerülhető, ha a férfiak tudnák, hogy a poharat mikor kell letenni, és mikor kell az ivást végleg abbahagyni, - vagy legalább azt, hogy mikor kell megállni. De nem tudják.
S az is jó lenne, - sok cifra veszekedés lenne elkerülhető, - ha az asszonyok, tartani tudnák a szájukat. De, nem tudják.
Pedig, a békesség alapja az, hogy az egyik, - legalább az egyik, mindig fogja be.
Egyedül nem lehet veszekedni.
Valaha, - tudta ezt minden asszony, és minden lány. Ma, nem.
Ma azt tudja mindenki, hogy joga van kinyitni a száját, - aztán ha az éppen nem beszámítható állapotban lévő férj, szájon vágja, - akkor, amíg a sebet nyalogatja, van ideje elgondolkozni azon, hogy nem lett volna-e jobb, ha a jogai ellenére, - a békesség érdekében - mégis inkább tartja. Tartja a száját.
Ha, a vitathatatlan jogai ellenére, mégis inkább hallgat.


LUJZI MESÉL...

- Persze, ha visszaemlékszel Lisztes, a faluban is voltak goromba dolgok, goromba emberek, sőt még asszonyok is. Miket műveltek, Istenem, időnként, ezen, meg ezeken csámcsogott az egész falu, - nem is szeretek rágondolni.
Pokoli lehetett egy ilyen családban gyereknek lenni, - de nekik az volt a természetes, és talán nem is tudták, hogy másképpen is lehet élni, sosem panaszkodtak.
Nálatok, biztos nem volt családi cirkusz, nálunk se volt, szerencsére, - de volt ám, ahol volt. Igazi cirkusz volt, igen.
A falu, nem igen avatkozott bele ezekbe a dolgokba, - még ha megakadályozhatta volna a tragédiákat, akkor se. Inkább csak, kíváncsian várták a fejleményeket.
Utána meg, csámcsogtak rajta, hogy...lám, ..lám...-.
Nnna, ...ja, ilyenek az emberek. Emlékszel te a bolond asszonyra?
- Milyen bolond asszonyra?
- Hát a Stréner nénire...-
- A Stréner nénire emlékszem, igen, - de az, nem volt bolond.
- Dehogyisnem.
- Nem hiszem. Amikor elmentünk, egészséges, szép fiatalasszony volt, emlékszem rá, igen, persze, nem volt annak semmi baja.
- Ja, az lehet. Akkor,...akkor még, - de később, igen. Ütötte-verte a férje, mert nem szült neki gyereket. Az a szegény asszony, az meg csak sírt, meg rítt, meg tűrt, meg hallgatott, - és senkinek se panaszkodott soha. Aztán, végül, belebolondult.
Sokan, sajnálták az asszonyt a faluban, de senki se tett semmit. Bár, ha belegondolok, nem is tudom, hogy mit lehetett volna tenni. Vagy, kinek kellett volna tennie valamit, - amíg még lehetett.
A bírót, ilyesmi nem érdekelte, a jegyzőt sem. Csendőr, - vagy később rendőr, ugye, nem volt a faluban.
Amikor elment a református paphoz, aki ugye szintén részeges volt, és ugyanúgy verte, sőt, még csalta is a feleségét a tanító feleségével, - és semmivel se volt különb ember, mint a Stréner bácsi, - az azt mondta neki, hogy ,,hát lányom, ahogy kötözködtetek majd úgy ódozkodjatok"...-
Nahát, tanács ez? Vagy segítség? Szerinted? ...Ugye, hogy nem?
De, a helyzet, akkor se lett volna sokkal jobb, ha katolikus az a szegény asszony, - mivelhogy a katolikus pap se volt hiteles ember a faluban.
Az ugye, mindenkit megbotránkoztatva, a postáskisasszonynak udvarolt évekig, aztán pedig, váratlanul meglógott az iskolaigazgató feleségével, aki 2 gyereket hagyott ott miatta, meg még az anyját is. Tudtad?...Nem?...Hát, milyen ember az ilyen?
- Ja, jaj, ...- állj meg Lujzi, állj meg, innen már nem tudlak követni. Ezekről a dolgokról nekem fogalmam sem volt, sohasem hallottam róluk. Imádtam azt a falut, meg azokat az embereket...-
- Mert akkor, már elmentetek a faluból, mire ezek a dolgok történtek,...de így volt, hidd el. A háború után felborult a rend, és mintha mindenki megbolondult volna olyan dolgok történtek ott, ami addig, még soha ...-
- Istenem...-
- Na, ja, a háború előtt, - az egy másik világ volt, - mégis, azt gondolom, azért, akkor is lehettek gondok, csak nem ilyenek.
- Én, nem tudom...-
- Visszatérve a Stréner nénire, egyszercsak mégis megtörtént vele a csoda. Mindenki legnagyobb ámulatára egyszercsak úgy maradt, és gömbölyödni kezdett. Na, dagadt ám a férje kebele, verte a mellét, - de onnantól aztán nem bántotta az asszonyt. Egy újjal se nyúlt többé hozzá.
Mivel azonban beteges volt az asszony, elkerült a faluból, hazament a szüleihez, és a városban szült.
Aztán, amikor megszületett a kis Stréner, a gyönyörű fiúcska, akkor, visszament a férjéhez, a gyerekkel együtt, - pedig, talán, nem kellett volna, de ezt ugye nem tudhatta.
Az biztos, hogy egy darabig, nem volt semmi baj. Nem ivott a Stréner bácsi. Imádta a fiúcskát, és semmi más nem érdekelte, még a kocsma se, - csak a fiúcska.
Igen, egy darabig, biztos, hogy nem lehetett semmi baj. Stréner bácsi büszkén mutogatta, meg sétáltatta a fiát, aztán büszkén vitte óvodába, majd ugyanolyan büszkén, az iskolába is.
A gyerek, nemcsak kedves, barátságos, hanem nagyon szép kisfiú volt.
Való igaz.
Már akkor találgatták az emberek, hogy egy olyan ronda potrohos, durva kinézetű, részeges embernek, hogyan lehet ilyen gyönyörű, jól sikerült gyereke? Hogyan?
Végül, azt mondták, - az anyja szép, az biztos. Nyilván őrá, vagy az ő családjára ütött.
A falu aztán elcsendesedett, és nem foglalkoztak velük tovább. Volt
más. Mások. Minden csoda, csak 3 napig tart.
Már középiskolás volt a fiú, amikor történt vele valami. Nagyon
súlyos baleset érte, kórházba vitték, és azonnali vérátömlesztésre volt szüksége. A különleges, ritka vércsoportja miatt kézenfekvő volt, hogy az éppen ott lévő szülőktől kértek vért.
Sajnos azonban, az orvosok meglepetésére, - egyikük vére sem volt
alkalmas a fiú számára, - és ezt meg is mondták nekik.
A gyereknek, így, végül Bp.- ről hoztak vérplazmát, - állítólag
rohamkocsival. Azonban, az sem segített, - a gyereket nem lehetett
megmenteni. Meghalt.
Innentől vált pokollá Strénerék élete.
Stréner bácsi előbb-utóbb felfogta, hogy ha az ő vére nem jó, meg a
feleségéé sem, - akkor, nyilvánvalóan nem ők a szülei a gyereknek, hanem más. Valaki más. Tibike, nem az ő gyerekük.
De akkor, honnan szerezte az asszony?... Elcserélték a kórházban, vagy mi? Lelencből vette? Vagy mi? De hogyan mesterkedte ezt össze?
Nem jött rá.
Pedig, talán megbocsátotta volna neki még azt is, hogy lelenc, vagy
állami, vagy akármi, - hiszen, annyira szerette Tibikét.
Aztán, valaki felvilágosította, - hogy nem arról van itt szó. Nem, - hanem, kutya van a kertben.
- Méghogy?. .Méghogy?...-
Na, - ezt, nem tudta megbocsátani Stréner bácsi.
Nem kérdezett semmit, csak fogta a nyeles lapátot, és megkereste az asszonyt. Agyon akarta ütni, azon nyomban, - és majdnem sikerült is neki.
A bánattól amúgyis teljesen összetört asszony, néhány csapás, meg rúgás után, eszméletlenül terült el a földön, - de a férje még akkor is, ott is, tovább ütötte és rúgta. Végül a szomszédok kiszedték a keze
közül, amikor már nem bírták nézni. Orvost hívtak, aki azonnal kórházba vitette.
Amikor nagy sokára hazakerült, - mert ide jött haza, ( - hová is
mehetett volna?... - akkor, már nem olyan volt, mint régen. Hogyan is lehetett volna olyan, ugye? Hogyan?
Hazajött, mert nem volt más választása. A szülei akkor már nem éltek.
Hazajött, és továbbra is rendben tartotta a házat. Mindennap főzött, mosott az urára, - de nem szólt hozzá, nem ült le vele egy asztalhoz, és nem hált vele többé.
Estefelé, amikor minden dolgát elvégezte, fogta a kis kosárkáját, - ami be volt takarva egy kockás konyharuhával, - és elindult hazafelé, a saját kis birtoka felé.
Csak egy pince-présház volt, előtte egy kerekes-kúttal, ami nagy
kincs volt abban a magasságban, - meg egy kis szőlő-gyümölcsös.
Ez volt az összes vagyona. Nem volt nagy, - de az övé volt. Az ő saját birtoka, - amit a szüleitől örökölt.
Az övé volt. Ott, nem bánthatta, nem verhette, nem rúghatta, és nem
zavarhatta őt senki.
Nem is hagyta volna. Már, nem. Felkészült a védekezésre. A keze ügyében, akárhol volt, akárhová ment, a kis kosárkában a kockás szalvéta alatt, mindig ott lapult a kezéhez álló, jó kis balta. Egész évben azzal vágott fát. Megtanulta használni.
Nem félt. Ura volt a baltának
Így teltek az évek, - telek, nyarak, - és így múlt az életük.
Az asszony, idővel, annyira magába zuhant, hogy már a falut is
kikerülte, - hogy soha ne találkozzon senkivel. Ne kelljen köszönni,
ne kelljen beszélni, - és neki se köszönjön senki.
Bolond volt, tisztára bolond, - ami nem csoda, - azt mondták.
És, akkor történt, - akkor.
Egy reggel, amikor a közös házhoz ment, érintetlenül találta a férje vacsoráját az asztalon.
Mintha pofonvágták volna, úgy érte ez a látvány. Hát, már a főztjét se
eszi meg? Annyira utálja? Még főztjét is, azt is,... azt is utálja?
Elhatározta, hogy most aztán beszél vele. Most aztán megmondja neki.
Mert, - most aztán elég volt. Most aztán elég.
Keresni kezdte a férjét, - aztán meg is találta. A mérge pedig közben, nem párolgott el.
A férje, ágyban volt még. Ezen, annyira feldühödött, hogy azonnal ordítani kezdett, amint meglátta.
- Maga itt döglik? Magának nincs dóga? És maga nem eszi meg az én főztömet, a vacsoráját? Nem? Maga annyira utál engem, hogy
az se kell? Hát hallja meg, én is utálom magát, mindig is utáltam,
soha nem kellett maga nekem? Mást szerettem én, nem magát. Na, mit
szól erre? Semmit?!...Semmit?!!!...Hát, mostmár nem is fog, én mondom magának, mert én magát megölöm...-
Aztán, hirtelen, kikapta a kis baltát a kosárkából, és teljes erejéből
fél kézzel, belevágta a férje fejébe.
Aztán, - benne is hagyta.
Egy pillanatig csak állt és nézte, hogy mit csinált, - Istenem! Mit csinált!!!...- majd, elejtette a kosárkáját, elfogta az irtózat, és menekülni kezdett. Megiramodott a házból kifelé, fel, fel, fel a hegyre, az ő birtokára.
Futott, futott, - ahogyan csak bírt, lélekszakadva.
Amikor felért, nem sokat spekulált, nem teketóriázott, tudta mit tett, és tudta, hogy az, amit tett, az, - megbocsáthatatlan.
Már ott állt a hegy tetején a háza előtt, a mély kútnál, - és egy pillanatig se habozott. Ugrott.
Nem sikoltott, - de ha sikoltott volna, akkor se hallotta volna senki.
Másnap aztán megtalálták a férjét, és megállapították, hogy halott volt, amikor belevágták a fejébe a baltát.
Megállt a szíve, - azt mondták. Vagy, megrepedt, - azt is mondták.
A bánattól, méghozzá, ...ugye? A Tibikéért...-
Később, keresni kezdték az asszonyt, hogy értesítsék a férje haláláról, - de nem találták. .
Aztán, amikor megtalálták, - akkor már késő volt.
A falut, - megdöbbentette a tragédia. Talán tehettek volna értük valamit, - de nem tettek.
Oda se figyeltek rájuk.
 

gábor62

Állandó Tag
Állandó Tag
A mindenkivel előforduló hétköznapi megérzéseimen kívül eddig kétszer fordult elő, hogy ijesztő megérzésem volt, ugyanis mindkét esetben valakinek a halálát éreztem meg, az első esetben egy konkrét személyét, a másodikban csak magát a tényt, hogy meghalt valaki.
Elég sokkoló volt utólag, amikor megtudtam, hogy megtörténtek a dolgok. Azóta sem történt ilyen, az ilyen horrorisztikus megérzésekről szívesen le is mondok, de a jó dolgokat szívesen fogadnám.
 
Oldal tetejére