Helló mindenki ismét!
Pár hónapja elkezdtem a bibliát (újra) olvasgatni, és leírtam, akkor milyennek láttam, milyen élményt hagyott bennem. Igaz, az első részt félbehagytam, most leadom egyben, ahogy láttam, amit gondolok róla.
Nos hát lássuk akkor a bibliát, mint az igazság állítólagos forrását:
Kezdjük mindjárt a teremtéssel.
Mint azt az első fejezetek olvasása után észrevesszük, két teremtéstörténettel állunk szemben. Egyik a hatnapos, itt az emberpár a végén lett megteremtve, a „magunk képére és hasonlatosságára, hogy uralkodjék az ég madarain, a tenger halain”, stb… A maga képére teremtette őket tehát, férfiúvá és asszonnyá, mindent nekik adott, minden fát, maghozó füvet, eledelül.
Az állatoknak meg a zöld füvet…
Mindezek után pihenni vonult. Ez a sztori itt meg is áll.
A 2. fejezet 4. versének második sorától indul a második teremtéstörténet. Ebben van egy kissé érdekes verssor: „ember sem vala, ki a földet mívelje” – Hogy miért is érdekes: tudtommal az embernek nem az a funkciója, hogy „mívelje” a földet. Egyáltalán mi is az a „földmívelés”: az ember először eltávolítja a földről az eredetileg honos, - az odateremtett – növénytakarót, majd felszántja, beléveti a magját, amit a saját táplálására szán, majd kapálgatja, locsolgatja a területet, és megakadályozza, hogy az eredetileg ott honos, oda teremtett növényzet újfent birtokba vegye a területet. Ez a földművelés, tehát ez az ember rendeltetése… Kissé érdekes.
Folytassuk: megteremtetett az ember, azaz a férfi. Miután ez megtörtént, belehelyeztetett az éden kertjébe, hogy művelje (fentebb írtam, mit jelent) és őrizze. De hogy kitől, mitől őrizze, és főleg hogy miért… Nem értettem már akkor sem. Magyarázatot sem kaptam rá sosem, csak az elmeállapotomat kísérelték meg mindig kielemezni, mikor ezt szóvá tettem…
És most jön a vicc: a kert minden fájáról bátran egyél, egyet kivéve, nézzük csak:
Egyrészt: hogy is írta az előző fejezet: „néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.”
Itt meg: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz. – Értjük?
Elsőben minden fát, amin maghozó gyümölcs van, itt meg korlátozás.
Elsőben többes, másodikban csupán egyes szám.
Elsőben az egész FÖLD az övéké, az emberpáré és utódaié, másodikban csak az éden az emberé, azaz a férfié. Izé nem is az övé, neki csak művelnie és őriznie kell... Utódokról meg itt szó sincs...
De folytassuk: És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt. – értjük, ugye? Legyen az embernek, aki itt nyilván a homo sapiens hímnemű egyede, hozzá illő társa. És mi jön, nézzük csak: „És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert amely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve. …de az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala.”
Jó, mi: találjon az ember magához való társat a mezei vadak, meg az égi madarak között, miközben elnevezi azokat… Válassza esetleg a sasmadarat, vagy a tarajos gőtét… De ez is érdekes: az állatoknak SEM volt párjuk? Vagy azoknak igen? Akkor minek válasszon onnan az ember? És hogyan? Vegye el csak úgy? Na, mindegy lényeg, hogy az állatok között az ember „hozzá illő segítő társat nem talált vala.” Így aztán az úr kellett segítsen a dolgon: az emberből (azaz az ember, ill. a „homo sapiens” faj hímnemű egyedéből altatásos műtét módszerével kioperált egy oldalbordát, melynek helyét hússal töltötte be. És ebből az oldalbordából a fentebbi módon készült el a fentebb említett faj nőnemű egyede… Amit meg az ember erre rádumált… Hogy azért legyen asszony, mert az emberből vétetett… Nem azért asszony, mert a fentebb említett faj nőnemű egyede, (hímnemű a férfi, nőnemű a nő, melynek szinonimája az asszony, azaz nő, pontosabban férjezett nő, arra mondják, hogy asszony…), hanem azért asszony, mert az emberből, azaz a hímből vétetett… Meg hogy egy testté lesznek, meg ilyenek, mikor két különböző nézet, felfogás, stb., amik vagy közelítenek egymáshoz a házasság során, vagy válás lesz a vége… Ej, egyre zavarosabb ez így…
Na, lényeg a lényeg, itt is meglett az első sztorihoz hasonlóan az első emberpár. Csak itt jön egy csavar a sztoriban, hogy „Valának pedig mindketten mezítelenek”… „és nem szégyenlik vala”.
Most ez egy újabb nagyon hosszú, terjedelmes eszmefuttatás lenne, hogy mit is kéne szégyellni a mezítelenségen… Aminek az a lényege, hogy a mezítelen egyed teljes testfelülete, köztük a párzószervei is láthatóak, amelyek a másik nem egészséges egyedeiből párzási ingert váltanak ki, és… Ugyanígy az állatok is látják egymás párzószerveit, csak épp ott a nemi izgalomhoz az ún. feromonok működése szükségeltetik, az indítja be a hímnemű egyedet párosodásra, nem elég a nőstény csupasz párzószerveinek látványa… És egy más faj hímneműegyede számára egy adott faj nősténye nemi jellegeinek látványa semmiféle nemi izgalommal, párosodási késztetéssel nem jár. Na, itt álljunk is le ezzel a résszel, tényleg túl messze vezetne.
Térjünk mostan a harmadik fejezetre, ahol egyszercsak, minden előzmény nélkül, megjelenik a kígyó, mely minden állatnál ravaszabb. És ha ravasz, akkor nyilván gonosz is, erre gondolhatott a szerző… És felteszi ugyebár a kérdést az embernősténynek: „Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” Amire egyszerűen meg lehetne felelni: „Közöd hozzá?” Esetleg „Hesscsipába”… Amúgy igen, ez így elég érdekes felütés, szinte érezni lehet, hogy itt valami provokáció készül a háttérben, a provokátorok szokták uis így kiforgatni a szavakat, szövegeket, és ilymódon hülyére venni a delikvenseket. Azok meg rendszerint bedőlnek és ostobán cselexxenek. Nézzük, itt hogyan zajlanak az események: A nőstény, mivel nem volt tapasztalata, meg tán megfelelő intelligenciája sem, (ezt nem a nőkre értem, az intelligencia egyáltalán nem az egyed nemétől függ, erről nem is óhajtok vitákba bonyolódni!!!), hogy mindezt felismerje, így aztán besétált a csapdába, azaz szóba elegyedett a kígyóval. És elmondta az ő verzióját. Viszont amit a kígyó erre felelt: hát, el kell ismerni, élesen szembenáll az előzőleg ismertetett kockázatokkal és mellékhatásokkal! Nézzük csak: első verzió: meghalnak. Második: „olyanok lésztek, mint az isten, jónak és gonosznak tudói”…
Most akkor hogy, mint, kinek higyjen az ember, akinek még tudása, tapasztalata sincs, csak rövid ideje eszmélt rá a világra, és máris két egymással szembenálló állítás ismeretében kell helyes döntést hoznia, melyik az igaz, és melyik a hamis… Mindezt úgy, hogy csak az egyik állítás tulajdonosa van jelen… Hogy hozzon így az ember fia, illetve jelen esetben lánya jó döntést??? Jelenlévő egyedünk a következőképp reagált: felnézett a fára, és látta, hogy a gyümölcsei jók, szépek, és persze a bölcsességre is vágyott, bár eléggé nem tiszta, honnan vette, mi is az, hogy bölcsesség, az ő tudatlanságában… Bár arról, mi az, hogy jó, mi az, hogy rossz, talán lehetett némi sejtelme: pl. ha süt a nap és meleg van, az jó, ha megcsíp a darázs, az rossz… De valamiért többre vágyott, vagy mi…
Lényeg a lényeg, leszedett egy gyümölcsöt, evett is belőle, sőt a férjének is adott, aki a mese szerint mindvégig vele volt, csak ezek szerint épp mint passzív szereplő, ahogy olvashattuk. És az is evett.
Nos, most akkor az kellene következzen, hogy felismerik, hogy bűnt követtek el, vagy mi, és hogy várják a halált, ami még aznap esedékes. Ha az úr mondott igazat. Ehelyett azonban (hú, vajon miért?) az jött, hogy: „megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek. Ugye hogy ugye, nyilván a leglényegesebb dolog, amit egy „jónak és rossznak tudója” felismer. Az első emberpár, akik ezt valamiért nagyon is szégyellték, még egymás előtt is, gyorsan megoldotta, egyéb híján fügefalevelekkel… Tehát nem azt ismerték fel, hogy rosszat tettek, hogy immáron bűnösök, mégpedig az engedetlenség vétségében. Márpedig állandóan ezt róják fel nekik a kései utódok. Nem biza, első felismerésük, hogy jájmos’lássákanemiszervemet, jihihííí… Így aztán fügefalevelekből hoztak össze valami takarófélét.
És hogy-hogysem, miután mindezek megtörténtek, az úr is épp arrafelé kezdett el kolbászolni (hogy addig hol volt…), ezek pedig, hogy jííí, nehogy meglásson minket ezekben a méltatlan fügefaleveles szerkókban, jáháháj, bújjunk el… Ahelyett hogy, leveleket le, majd mintha mi sem történt volna szépen elébe mentek volna, stb… De nem, ezek bujkálnak az alkotójuk elől, nehogy meglássa őket úgy… Hát igen, a „jó és rossz tudása” mikre képes… Logikus gondolkodásra speciel nem…
Az úr közben szólította Ádámot, az meg egyből felelt neki, hogy mivel csupasz, ezért inkább elbújt. Tehát nem a bűntudat, meg a mittoménmik. Az úr pedig: „Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?” (Csak én érzek itt valami féltékenységgel vegyes rosszindulatot az úr részéről?)
És ugye szépen ki is bontakozott a naaaaagy bűntény minden részlete, amire az úr, a mindenható, ki előtt nincs lehetetlen, nem azt mondta, hogy hopp, tabula rasa, elölről mindent, és a kígyót többet nem engedem a közelükbe, meglátjuk, hátha másodjára nem csúszik be egy ekkora blamázs; ahogy egy teljesen normális sztoriban ez elvárható lenne, neeeem! Az úr büntiket osztogat, méghozzá elég kisszerű, ostoba és nevetséges büntiket: a kígyót elátkozza, a hasán járjon és a föld porát egye… (Eddig hogy járt, eddig mit evett?) De ha jól tudjuk, az nem a hasán jár, hanem az izmai segítségével csúszik, siklik, néha ugyancsak gyorsan… És nem a föld porát eszi, hanem rágcsálókat, rovarokat, az óriáskígyóról nem is beszélve. És az ellenségeskedés közte és az asszony ivadékai között, azaz a többi emberek között, mert minden ember asszony ivadéka… Hát, nem mindig van a fejretaposós, sarokmardosós izémizé, uis a kígyó nem igazán lakik az ember közelében, és jobb dolga is van annál, hogy vele incselkedjen, pláne hogy széttapostassa vele a fejét.
Szóval ez a bünti így egy nagy nulla…
Másik meg: minden barom és mezei vad között: hát a kígyó nem a sátipajti ilyen-olyan jelképe? Nem, mint látjuk, elvégre itt kígyóként, tehát közönséges állatként van említve, kezelve, minden. A sátipajti csak jóval, de jóval később kerül majd bele a képbe!
Az asszony büntije: „Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szűlsz magzatokat” – úgy tudom, a szülés a legtöbb faj nősténye számára igen komoly erőpróba, még a tyúk is megszenved olykor a tojásrakással… Tehát ez a bünti így nem releváns, csak ijesztgetésre jó. „És epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad. – igen, ez is előfordul, ha a nő rossz partnert választ magának. Egy igazán szerető férj nem így viselkedik. Tehát ez a bünti sem ér egy lópikulát sem így.
Végül az ember büntije: „Átkozott legyen a föld te miattad” – gonosz, undorító és utálatos szöveg, amire annyit lehet válaszolni: ki mint él, úgy ítél. „fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban” – azaz szó sincs arról, hogy még aznap meg kell halnia, ahogy az előbb fenyegetőzött…
„Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét” – Hát egyrészt nem csak azt terem a föld, másrészt az ember nem eszik füvet… „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet”- most akkor füvet egyen, vagy kenyeret? „míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.” – erről nem akarok elmélkedni. Pedig bele lehetene menni abba, hogy akkor ez csak Ádámra vonatkozik, a feleségére nem? Ő uis nem közvetlen a föld porából készült, hanem Ádám egyik csontjából. Tehát akkor ő az ő halála után ismét visszatér Ádámba csont formájában? De inkább ne fejtegessük ezt az egészet, nem érdemes…
Ádám pedig nem feleselt vissza, hogy „de hát uram, szerinted úgy volt, hogy még aznap meghalunk… Ő meg, hogy nem, sőt okosak leszünk, jó és rossz tudói… Te ezek szerint hazudtál nekünk… Amúgy is miért baj, ha tudjuk, mi a jó és mi a rossz? Attól hogy tudom, hogy valami rossz, még nem biztos, hogy alkalmazni, hogy használni is fogom… De te valamiért veszélyt látsz immáron bennünk, igaz?”
Igen, azt látott bennük, mert egyből kivágta őket a kertből, nehogy egyenek a halhatatlanság fájáról is, mert akkor jelentenek tényleges veszélyt rá nézvést, legalábbis, ahogy az ábra mutatja… Fenyegető, félelmetes, és rosszindulatú ez az egész így…
Másik érdekes felvetés: és ha előzőleg ettek volna a halhatatlanság, fájáról? Merthogy az nem volt ám megtiltva, csak a Tudás fája!
De inkább olvassuk tovább:
„Nevezte vala pedig Ádám az ő feleségét Évának, mivelhogy ő lett anyja minden élőnek.” – Hát nem csak az emberi fajnak? MINDEN élőnek???
„És csinála az Úr Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket.” (Gondolom, nagyokat durcizva bedobta nekik a bokrok mögé, vagy hova, ahol ők bujkáltak, mert arról nem szól a fáma, hogy szépen elősündörögtek volna közben). – Valamely elemzés szerint az úrnak ahhoz, hogy bőrcuccal állhasson elő, állatokat kellett legyilkolnia, hacsak nem ismerte már akkor a műbőrt, mint olyat…
„Ímé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy” – „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”- érezzük a kontrasztot, ugye? Első fejezetben direkt erre ment ki a játék már az elején; itt, ebben a verzióban meg, mint látjuk, még ugyan nehezményezi a dolgot. És hogy miért beszél mindkettőben többes számban?
„Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, amelyből vétetett vala” – megintcsak a földmívelés itt, ebben a verzióban. Az elsőben, mint visszaemléxxünk, az uralkodás a feladat, itt a földmívelés… És nyilván az édenkertet már nem is kell mívelni és őrizni, csak az élet fájának az útját…
És ami számomra a legdurvább ebben a fejezetben: a kígyó indítékaira, hogy miért is kontárkodott úgy bele az egészbe, miért is bukott le épp őmiatta, az úr az embernek tett hazugságával, azóta sem derült fény. Csak nehogy valami nagyokos szerint azért legyen mindez, mert a kígyó megsértődött az emberre, amiért az a névadás során még őt sem találta hozzá illő társnak…
Hm… Érdemes ezt a kellemetlen, ostoba és alapvetően rossz szájízű marhaságot még tovább olvasni?