Kertész Ákos: Az élet ennyi? Nem hitte volna

Melitta témája a 'Élni és élni hagyni!( zsidók, cigányok, melegek...' fórumban , 2014 Január 30.

  1. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Kanadába érkezve tudomásul kellett vegyem, hogy minden szavam meghamisítható, besározható, az ellenkezőjére kiforgatható, hát úgy döntöttem, amíg nem rendeződik az itteni státusom, nem szólalok meg. És most, majdnem két évi önként vállalt szilencium után, hogy már mondhatnám a magamét, nincs kedvem megszólalni. Azóta, hogy megjelent az a bizonyos nyílt levelem itt, az Amerikai Népszavában, a magyarok túlnyomó többsége lihegő lelkesedéssel bizonyította be, hogy igenis csak alattvalóként képes viszonyulni a Hatalomhoz, hogy igenis boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, és véletlenül sem eszmélne rá, hogy le fogják szúrni, hogy földolgozzák, fölfüstölik, fölzabálják, és még böfögnek is hozzá az ő ájultan imádott gazdái…

    Elégedetten hátradőlhetnék, hogy na ugye, megmondtam! Mocskoltak és gyaláztak (a jobboldaliakra fütyültem), de szinte az egész baloldali értelmiség kórusban lehülyézett, legazemberezett – hosszú a lista, de nem írok le neveket, nem akarom elhányni magam. Tollforgató, aki értelmiséginek tartja magát, ha nem tudja, mit jelent egy szó, hogy-hogy nem képes fölütni az értelmező szótárt vagy az idegen szavak szótárát, és megnézni, mi is az, hogy „genetikusan”?! Főleg olyan összefüggésben, hogy József Attila még talált mentséget, hisz ez a szerencsétlen nép „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít vagy parancsot követ”. Ezután csak a sívó butaság vagy aljas szándék téveszthette össze a „történelmileg, társadalmilag” jelentést a „gének által meghatározottan” jelentéssel.

    Azóta rengetegen leírták, hogy Kertész Ákosnak igaza volt, igaza van, nem vagyok boldog tőle, akkor lennék boldog, ha az események azóta rám cáfoltak volna, és kiderült volna, hogy nem volt igazam, ha a magyar bebizonyította volna, hogy mégsem alattvaló, szembe mer szállni a hatalommal, le bírja dobni magáról az igát, amit egy szerencsétlen mozdulattal önként a nyakába vett, hogy föl bír lázadni a diktatúra ellen, hogy szembe mer nézni a múltjával, hogy rendet bír rakni az elméjében és a szívében, így méltóvá válhat a jövőjére…

    Utálom, hogy igazam van.

    Nincs kedvem semmihez, nincs kedvem megszólalni…

    Irigykedve olvasom az Amerikai Népszavát, benne a hosszú, szenvedélyes, briliánsan okos elemző cikkeket, a vitriolosan szellemes glossza-publicisztikákat, pamfleteket, blogokat, a hozzászólók csapatának markáns véleményét, olykor késhegyig menő vitáit, azt az elszánt aktivitást, azt a szent haragot, amit az országot bitorló gazemberek újabb és újabb aljas manővere robbant ki, amit a megvezetett fanatikusok buzgó lihegése, a csörgősipkás ellenzék kétségbeejtő tehetetlensége, alkalmatlansága, sunyi, haszonleső kollaborációja generál, amit az agymosott nép fásult tespedése és belenyugvása vált ki a lap szerzőiből, szerkesztőiből, olvasóiból…

    Valamit elvettek tőlem, és ennek semmi köze nincs a távolsághoz, ami elválaszt a szülőföldemtől. Boszorkányüldözés folyt ellenem, szinte fölszólították az embereket, hogy lincseljen meg, aki ahol megtalál, ahol épp belém botlik, de nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy ezerszer lebüdöszsidóztak, azesz pónemnek neveztek, rasszistának mondtak engem, aki eszmélésem óta megmagyarázhatatlan módon vonzódtam a mássághoz, azokhoz, akik éppen elém kerültek: a romákhoz, a lenézett pajeszos, micisapkás „pólisiakhoz”, városi gyerek létemre a falusiakhoz, családi hagyomány volt a származásunkat titkolni (legalábbis nem kérkedni vele), hát a szívembe zártam a négereket (akkor még nem tudtam, hogy feketét illik mondani, a „néger” szó sértő), pedig csak fényképen és moziban láttam őket, egyetlen élő feketét sem ismertem, de gyerekszememben ők voltak azok, akik semmiképpen nem tudják letagadni a másságukat.

    De nem csak a jobboldali csürhe rasszistázott a miniszterelnökkel az élen, a baloldali művelt értelmiségiek is, mintha egyetlen soromat sem olvasták volna, pedig ők ismerhették az egész életművemet.

    Hogy magyarként, hogy magyarnak számkivetve keseregtem szülőhazám elfajzott lakosai miatt, az eszükbe sem jutott, csak az, hogy a magyargyűlölő mocskos, büdös zsidó szól belőlem, hát ki az, aki ilyenkor nem húzza ki magát, és nem vágja képükbe emelt fővel, hogy igenis zsidó vagyok, de még mennyire, hogy zsidó; és ha nektek nem vagyok magyar, hát nem vagyok magyar!

    Valamit elraboltak tőlem. Jó pár évvel a rendszerváltás előtt a főnököm – egyben barátom – panaszolta, hogy nem bír mit kezdeni az erdélyiségével, a székelységével, és én is ugyanezt éreztem, mondtam is, hogy én meg a zsidóságommal nem tudok mit kezdeni; más, fontosabb kérdések izgattak mindkettőnket: hogy a tudatformálásban a kultúra dominanciája megszűnőben volt, a szocializmus világának a válságát, a humanizmus fogyatkozását éreztük; a rend és a szabadság, a demokrácia és diktatúra kérdései foglalkoztattak, Gorbacsov már meghirdette a peresztrojkát és a glásznosztyot, a levegőben érződött egy közeli paradigmaváltás előszele; röhejesen időszerűtlennek látszottak az etno-nacionalista, urbánus-népies gondolatok.

    Éppen a Zakariás című regényem állványai közt tébláboltam ide-oda, mert nem akart haladni az építkezés. A Sikátorban is, következő regényemben a Makrában is ott vibrált a diaszpóra lét életérzése, a Sikátor falusi hőse a pesti aszfalton topog, mint lúd a jégen, Makra meg egyenesen olyan akart lenni, mint más, mint mindenki, szóval észrevétlen és boldog szürke pont, egy a tömegből, akit nem vesznek észre, aki nyugodtan alszik, békésen vegetál, kopaszodik és kerek pocakot ereszt, akit tisztel a házmester, akinek a közértes előre köszön, és ez mind én voltam, aki éreztem a saját idegenségemet, aki jobb akartam lenni mindenkinél, hogy befogadjanak és szeressenek, és el is értem, hisz volt nő az életemben, aki azt mondta: Ákos, te olyan rendes pasas vagy, hogy te már nem is vagy zsidó, és én ettől nem futottam világgá, sőt hálásan magamhoz szorítottam, és szerelmi vallomásnak fogtam föl ezt a gyalázatos szöveget, és közben tudtam, hogy elérkezett az ideje, hogy ne bújjak Bognár Vincék és Makra Ferencek sorsa mögé, végre egy az egyben a zsidó identitás kérdéseiről beszéljek a következő regényemben, de írás közben újra és újra elbizonytalanodtam.

    Húsz évig írtam a Zakariást, abbahagytam, újra kezdtem, állandóan úgy éreztem, a zsidókérdésen túllépett a történelem, csak én ragadtam bele.

    Amikor ’44-ben megbélyegeztek, fölvarrták rám a sárga csillagot, föllázadtam, azt mondtam, nem leszek engedelmes alattvalója ezeknek a hóhéroknak, az én ükapám, Klein Jakab negyvennyolcas honvéd volt, akinek negyvennyolcas piros sapkás honvéd az őse, nem rezelhet be a németektől és a magyar csicskásaiktól, én nem tartom be ezeknek a törvényeit; és letéptem a sárga csillagot, és dekkoltam, és iratokat hamisítottam (egyedül tizenkét évesen!), leventesapkában, zsinóros Bocskai-télikabátban, cserkészövvel a derekamon játszottam hitelesen az „őskeresztény” úri gyereket, kiváló színészt faragott belőlem az életösztön; közben vadásztak rám, meg akartak ölni, nem rajtuk múlott, hogy nem sikerült.

    Apám is föllázadt. Őt Borba vitték, onnan az első lépcsővel hajtották haza, azzal a menettel, amelyiknek nyolcvan százalékát kivégezte Cservenkánál a bánáti sváb SS, azzal az erőltetett menettel, amelyikkel Radnóti is jött, akit pár hónappal később Abdánál lőtt tarkón egy magyar keretlegény. Apám két nappal a nagy vérengzés előtt szökött meg Újvidéken, és beállt a partizánok közé.

    De amikor hazajött, mégis azt mondta, most már igazán megszenvedtünk azért, hogy végre magyarok lehessünk, hogy ne legyünk többé zsidók. Csakhogy a hátunk mögött összesúgtak az emberek: „Egy ment be, kettő jött ki.” Tudniillik a gázból. És még csak nem is suttogtak olyan nagyon.

    Nem értettem az apámat, miért kell megszenvednünk azért, hogy magyarok lehessünk? Hisz eddig mást se hallottam tőle, csak azt, hogy magyarok vagyunk! Vagy mégse? És miért ne legyünk többé zsidók? Én a sárga csillag, a bujkálás, a rám vadászó nyilasok, és Auschwitz után (ahol nem voltam, de mindent tudtam róla, és nem volt nehéz átérezni, ami a haláltáborokban történt egy zsidógyereknek, akinek a családja nyolcvan százalékát ott pusztították el) – nem akartam elfelejteni, hogy zsidó vagyok.

    De aztán másról szólt az élet. Jöttek a fényes szellők, és én elhittem, hogy holnapra megforgatjuk az egész világot, aztán kivégezték a Rajkot, és tudomásul kellett vennem, hogy nem forgatunk meg semmit, hogy a Rákosi diktatúrája alig különbözik a Szálasiétól, a sztálinizmus a hitlerájtól: hogy csöbörből vödörbe kerültem sok-sok társammal együtt, és nem volt kérdés többé, ki a zsidó, ki a magyar, egyformán voltunk benne a szarban. Jött ötvenhat, a megtorlás, a konszolidáció és én lassan rájöttem, nem könnyen jöttem rá, sok belső válság és vívódás után, de rájöttem, hogy aki a magyarságomat el akarja venni, rohadjon meg, és aki a zsidóságomtól akar megfosztani: szintén.

    Én a magyar nyelv, a magyar irodalom, a csodálatos magyar versek bűvöletében éltem, a kislányomat magyar népdalokkal altattam el minden este, én vittem őt az Aprók Táncházába, én töviről hegyére ismertem a magyar történelmet, nem úgy, mint a mellüket verő mélymagyarok, akik arra voltak büszkék, amiért a kisujjukat sem mozdították, hogy beleszülettek a magyarságukba, mint a cigány a nyomorba, a gazdag ember kölyke a vagyonba, de a zsidóságomat sem tagadtam meg, ha már így is úgy is büdös zsidó vagyok, akkor inkább büszke leszek rá, mint hogy szégyelljem.

    Az én népem adta az emberiségnek az egyistenhitet, ami annak a fölismerését jelenti, hogy a világ egynemű, az én népem adta a munkaszüneti napot, a hetet, a tízparancsolatot, aminél jobbat azóta sem talált ki az emberiség, az én népemből származik Jézus, az én népem fedezte föl a felebaráti szeretetet, nem beszélve Spinozáról, Marxról, Freudról, Jehudi Menuhinról, Einsteinről, Neuman Jánosról, Teller Edéről és még száz másról, majd bolond leszek szégyellni a zsidóságomat!

    Akkor hogy is van ez? Magyar vagyok? Zsidó vagyok? Igen, magyar is, zsidó is; az én kettős identitásom, és sok millió hozzám hasonló ember kettős, sőt hármas identitása a legvilágosabb bizonyítéka annak, hogy a rasszizmus nem csak aljasság, nem csak veszélyes, mint az ebola vírus, de úgy, ahogy van, baromság! Nemhogy tisztességes ember, de épeszű ember sem lehet rasszista, nem lehet antiszemita!

    Ezt próbáltam megírni a regényemben.

    Amikor minden ember valamilyen szerepet játszik, hogy a társadalom elvárásainak megfeleljen, Zakariás, a színész, a szerepjátszás bajnoka. És egyszercsak dermedten érzi, hogy az arcára már ráégtek a szerepei. Sokszor maga sem tudja, éli vagy csak játssza az életét. Mikor magyar és mikor zsidó? Vagy magyarsága is, zsidósága is csak szerep?

    Hiszen az anyanyelve magyar, az egész kultúrája magyar, színészként a magyar nyelv zsonglőrje, virtuóza, kiváló versmondóként a magyar líra szerelmese, sokezer gyönyörű magyar verssor búg, bong, zsong, csilingel és dübörög a fejében, de minden egyes fölmenője zsidó volt, ő etnikailag színtiszta zsidó. A Holocaustban családja nyolcvan százaléka odaveszett.

    Hogy én voltam-e a modell? Persze, hogy én voltam a modell.

    Zakariás a történet során eljut addig a pillanatig, mikor úgy érzi elég, véget kell vetni a komédiának. És akkor megtorpan. – Rád is fölvarrták a sárga csillagot. Terád is kimondták az ítéletet. Téged is meg akartak ölni, nem a hóhéraidon múlott, hogy megúsztad… És igenis. Zsidó ne legyen öngyilkos. Ennyivel tartozik annak a hatmilliónak, akit lemészároltak.

    Eddig a konklúzióig jutottam Zakariás Géza bőrébe bújva, de közben szorongtam, attól féltem, hogy föltaláltam a melegvizet. Ezt ma már mindenki tudja, ez nem fölfedezés.

    Csakhogy mire elkészültem a regénnyel, 1990-re, kiderült, hogy a probléma újra fájdalmasan aktuális, a magyar antiszemitizmus szédületes tempóban éledt újjá, és az addig lapuló nácik elővették az ágyneműtartóból a nyilas zászlót, és meglobogtatták a rendszerváltás szabad szellőjének első fuvallatában.

    Az életveszélyes, múltba néző szimbolika, a Horthy-kultusz már közvetlenül a rendszerváltás után újra éledt. Antall József miniszterelnöksége alatt hazahozatták az ország-veszejtő Horthy Miklós őfőméltósága hamvait, és a családi birtokon a magyar állam és a kormányzat könnyes asszisztenciája mellett ünnepélyesen magyar földbe helyezték, ezzel rehabilitálva a véres-szennyes és végül a Szálasi tömeggyilkos hordáinak haláltáncos orgiájában végződő Horthy-korszakot.

    Miért? Mert Horthy a nép körében még mindig, fél századdal szégyenletes országlása után is népszerű volt. Mert Horthy nevével még mindig szavazatokat remélt szerezni az uralkodó jobboldali koalíció.

    A magyar demokratáknak és a liberálisoknak szent haraggal kellett volna miszlikre verni a hazahozott koporsót, fölrobbantani Kenderesen a tömeggyilkos ravatalát. Ezzel szemben a doktriner, schöngeist liberálisok, a kisjánosok és fodorgáborok a szólásszabadság nevében pátyolgatták, ringatták az újjászületett nácizmus bölcsőjét azon az alapon, hogy egy egészséges társadalom úgyis kiveti magából a vicsorító ordas eszméket. Egészséges társadalom? Itt, ahol sem a zsigeri antiszemitizmussal, sem a klerikális feudalizmussal, sem a nyílt nácizmussal, sem a lelkesen halálba küldött zsidó-magyarok hulláinak barna füstfelhőivel, sem a szocialista humanizmust a véres, bolsevista despotizmussal összemosó karrierista álkommunisták sunyi vétkeivel nem bírtak a népek szembenézni soha!

    A szocialisták is finoman kerülték a konfrontációt a nyilas lelkű tömegekkel, mert a parlamenti pluralizmus nekik is a szavazatmaximálásról szólt, és nem a demokratikus jogállamról, amely meg is képes védeni a demokrácia szabadságeszméit. Hányszor leírtuk, hogy weimarizálódunk, nem csak én – hiába.

    Az elbutított, jobboldali, magyarkodó lumpen tömeg mellett a cinikus és nihilista, liberális demokrata elitnek se volt sem emberi, sem erkölcsi ereje ahhoz, hogy a szimbolista tébolynak – ami a rendszerváltás után ott kezdődött, amikor a harmadik köztársaság címeréül megszavazták a koronás címert a Kossuth címer helyett –, az útjába álljon. Nem számolta föl a két világháború közötti feudál-fasiszta Horthy diktatúra elfogadhatatlan ideológiáját, az idiótán anakronisztikus Szent Korona-tant, és az öntelt, pöffeszkedő magyarkodást, a történelmi hazugságokat és illúziókat. Nem tagadta meg mindazt, ami alkalmassá tette a közéletet arra, hogy egy nevetséges, populista pojácának bedőljön, aki ugyanazokkal az ordas eszmékkel vette palira az egész nemzetet, mint szellemi elődje, vitéz nagybányai Horthy Miklós. És a sok kiváló magyar esztéta, ifjúságunk elméjét pallérozó egyetemi tanár között egy sem akadt, aki idejében elkiáltotta volna magát, hogy a szimbólumoknak félelmetes tömeghatása van ám! Egy jól eltalált szimbólum sok ezer oldal logikus érveléssel fölér!

    Így jutottunk oda, hogy engem, a zsidót, majd megvéd Orbán Viktor.

    De én nem kértem belőle!

    Én zsidó létemre is magyar voltam, és csak annyi védelemre tartottam igényt, amennyi a magyar földön minden magyar embert megillet. De az ország teljhatalmú ura a zsidókat nem nézi magyarnak. A Mazsihisznek írt levelében úgy fogalmazott, hogy: “remélem, hogy hazánk német megszállásának 70. évfordulója jó alkalom arra, hogy az Önök közösségének veszteségeit elismerő, fájdalmukban osztozó, jóakaratú emberek fontos és közös lépést tegyenek a tisztelet kultúrájának irányába”.

    Én nem tartoztam soha a Mazsihisz közösségéhez! Engem nem képviselt a Mazsihisz. A Mazsihisz ugyanolyan, mint a Hit Gyülekezete, mert ugyanolyan viszonyban áll a klerikál-fasiszta etno-nacionalista kormányzattal. Vagyis meg van véve! Én félmillió magyarról beszélek, akik zsidó vallásúak, vagy zsidó eredetűen voltak. Ők az én veszteségem. És ők lennének az ország vesztesége is, ha az Orbán banda a Mazsihisszel karöltve nem hamisítaná meg a történelmet.

    Ennek a bandának a meggyilkolt Radnóti Miklós, Szerb Antal, Sárközi György, Rejtő Jenő, Petschauer Attila, Gelléri Andor Endre, Richter Gedeon, Mauthner Nándor és még sorolhatnám, nem volt magyar? Az ő haláluk nem a magyar nemzet, csak a Mazsihisz közösségének a vesztesége?!

    A zsidó diaszpóra (kevés kivétellel) a világon mindenütt kettős identitású. A német vagy a francia, az amerikai vagy a kanadai zsidó is. Ahogy az Egyesült Államokban élő fekete nem más, mint afroamerikai, vagyis afrikai eredetű amerikai, úgy az ott élő zsidó amerikai zsidó, vagyis zsidó eredetű amerikai. Egyetlen amerikai zsidó sem tűrné, hogy valaki az amerikai mivoltát megkérdőjelezze. A többi diaszpórában élő zsidó helyzete ezzel analóg, csak az antiszemita, holokauszttagadó magyarok merészelik azt állítani, hogy a magyarországi zsidó nem magyar zsidó (vagy zsidó magyar), hanem “valami idegen”.

    És ezzel a rendszerváltás pillanatában kellett újra szembenéznem. Elrabolták tőlem a magyarságomat, amit én nem ingyen kaptam, hanem vállaltam, de nem csak tőlem, minden magyar zsidótól. Amikor megnyílt volna az út a szabad világ felé, itt elkezdett visszafelé folyni a Duna, a természet törvényeit meghazudtolva visszafordult az irreverzibilis idő. Ehhez elvtelenül, lapítva asszisztált a magát demokratának hazudó politikai baloldal, a szocialisták éppúgy, mint a liberálisok, hogy véletlenül se kelljen szembekerülniük a rasszizmustól fertőzött magyar választópolgárok tömegeivel. Így jutottunk oda, hogy ma a Mazsihisz, vagyis Orbán Viktor dísz-zsidói képviselik a magyar zsidóságot.

    Az antiszemitizmus nem önmagáért való, a zsidógyűlölet a zsidóság képében mindent támad, ami haladó, ami nem hamis mítosz, hanem egzakt tudomány, ami túl akar lépni a feudalizmuson, ami csatlakozni akar a civilizált világhoz, a main stream-hez, ami ki akarja emelni a sárból, a porból, a tekintélyuralom erkölcsi fertőjéből, a szentté avatott maffiózók kezétől gerjesztett és tartósított nyomorúságból az országot, ezért az orbáni despotizmusnak legszervesebb lényege.

    Hányszor leírtam, hogy nincs két ellenkező előjelű, de egyenlő értékű, párhuzamos élményközösség! Hogy a gyilkosok utódait nem lehet összemosni az áldoztok utódaival. Hogy a krematóriumok tüzénél nem lehet cigarettára gyújtani, hogy nem holokausztok voltak, hanem csak egyetlen holokauszt volt, hogy a bolsevisták nem népet irtottak, hanem a rendszerük ellenségeit (sokszor csak ellenségnek kikiáltott ártatlanokat, de akkor sem népet), a Gulágon nem működött mérnökök által, tudományosan megtervezett ipari jellegű emberirtás, a Gulágra nem hurcoltak csecsemőket és megrokkant aggastyánokat, az egy másik téboly, másik égbekiáltó aljasság volt, de nem a mérleg másik serpenyője.

    Azt a magasszárú cipőt az unoka fűzte ki
    a nagyanyja elé guggolva,
    ő maga csak aztán lépett ki a gyerekcipőből
    harisnyás lábbal a jeges hóba –,
    mögöttük az Almássy-téri Nagy Jani géppisztollyal
    – a tárat életében először lőtte ki –,
    majd mikor a bukó testeket a zajló Duna már elvitte,
    Jani ott állt, hogy ő tette?
    Az élet ennyi? Nem hitte volna.


    (Mezei András)

    A problémát annak a kínos, de ugyanakkor nagy ígéretet rejtő pillanatnak a lehetősége okozza, amikor a Dunába lőtt nagymama véletlenül életben maradt másik unokája találkozik a nyilas gyilkos (akit az égvilágon senki nem kényszerített!), az Almássy-téri Nagy Jani unokájával, és megpróbálnak egymás szemébe nézni.

    Ennek a pillanatnak a lehetőségétől akarják a mai történelemhamísítók megfosztani a zsidó és a nem-zsidó magyarokat. Pedig ez a pillanat, a szembenézés pillanata az egyetlen, ami elhozhatja erre a véres földre a megváltást és – talán a harmóniát.

    [​IMG]


    http://nepszava.com/
     
  2. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    BIMA Barankovics Izraelita Műhely
    KOVES SLOMO ES A PUDER

    KERTÉSZ ÁKOS, HA LEGKÖZELEBB PESTEN JÁR

    -JÖJJÖN ÉS SZEMLÉLJE MEG
    A "VIRÁGZÓ ZSIDÓ ÉLETET"

    Győr Ágnes (Magyar Nemzet)interjuja Köves Slomó rabbival


    – Külső szemlélőként úgy tűnik, hogy a Zsidó Közösségi Kerekasztal óta mintha leszűkült volna a kabinet és a zsidó közösségek közti párbeszéd a Mazsihisz és a kormány közti levelezésre. Így van, s ha így van, miért?



    – Valóban a dolog eléggé egyoldalúvá vált.. Elindult egy folyamat, aminek sok pozitív eleme volt, a kormány és a résztvevő szervezetek nagy hangsúlyt fektettek az emlékévre, és adódott egy lehetőség a széleskörű társadalmi párbeszédre. Amikor bejelentették a német megszállási emlékművet és nyilvánosságra került annak megvalósítási terve, akkor sokan úgy gondoltuk, hogy egy összetett, sok rétű történelmi esemény ilyen leegyszerűsítő figuratív ábrázolása, amely összemos és angyalként ábrázolja a magyar kollaboránsokat, ellenállókat és áldozatokat, káros, és ráadásul a az említett kibeszélésnek is sok tekintetben gátat szab.

    – Abban azonban már nem egyeztek az álláspontok, mennyire kell az emlékmű körül kialakult vitákban a zsidó közösségnek a frontvonalba állni, mennyire kell ezt az ügyet a zsidó közösség fő fókuszává tenni. Én azon a véleményen voltam, hogy egy hitközségnek nem lehet más a központi feladata, mint a zsidó közösségi élet-, a hitéletet támogatása és pótolni a többségi társadalom zsidósággal kapcsolatos súlyos ismereti hiányosságait. Az a kérdés, hogy a magyar társadalom hogyan értékeli bizonyos történelmi eseményekben saját szerepét, nagyon fontos, de éppen ezért kerülni kéne, hogy ennek bizonyos elemei „zsidó üggyé” egyszerűsödjenek.

    – Akkor nem értenek egyet a Mazsihisz kommunikációjával?

    – Szerintem nem a hangerőt, hanem az érveket kellene felerősíteni. Ugyanis itt nem egyszerűen a zsidó hitközségek és a kormány közötti vitáról van szó egy köztéri szobor kérdésében, hanem egy sokkal átfogóbb, az egész társadalom jövője szempontjából fontos dologról. Arról, hogy ismerjük meg a történelmet, vonjuk le a tanulságokat, kezdődjön párbeszéd. Az a fajta egyezkedés, amivé ez az ügy fajult, lassan arra emlékeztet, mint amikor a szakszervezetek tárgyalnak a kormánnyal arról, legyen-e béremelés, vagy sem. Ezzel a imázzsal, a társadalom számára a téma leegyszerűsödik a Mazsihisz és a kabinet közti konfliktusra. Így esély sem marad arra, hogy a többségi társadalom elgondolkozzon azon, egy ilyen emlékművel és a történelem ezen időszakával miért érdemes foglalkozni. Ugyanakkor a zsidó közösség felé is van egy visszás üzenete annak, ha rabbik és hitközségi vezetők egy ilyen témát, és nem a hittel, a vallási értékekkel, és ezeknek az értékeknek a megélésével járó pozitív közösségi élményt helyezik mondandójuk fő homlokterébe.

    – A Mazsihisz vezetősége a miniszterelnöknek írt levelében azt javasolta, hogy a Sorsok Háza helyett inkább a létező Páva utcai Holokauszt emlékközpontot kéne fejleszteni, illetve ki kéne alakítani az úgynevezett Együttélés Házát, amely a magyar-zsidó együttélést mutatná be. Ez utóbbi ötletet mintha öntől „vették volna kölcsön”.

    – Valóban én vetettem fel, már az emlékbizottság ülésein is. Kifejezetten örülök, hogy az ötletet a Mazsihisz is magáévá tette. Amikor először merült fel a Sorsok Háza ötlete, én jeleztem, hogy a nem látom a szerepünket benne már csak azért sem, mert kevés időt szabtak az emlékhely létrehozására. Ősszel jelentették be, hogy április 4-én nyílik meg egy ötmilliárd forintból készülő múzeum, s szerintem ez irreális. Heisler Andrásnak is azt tanácsoltam, hogy ha valamihez nem tudunk érdemben hozzáadni, abba kár részt venni. Ő nem így látta. Jeleztem azt is, hogy egy második holokauszt emlékközpont helyett, vagy azzal párhuzamosan, ki kéne alakítani a magyar zsidó közösség történelmét, vallását, értékeit, közösségét, múltját és jelenét bemutató központot, amely arra is kitérne, hogyan integrálódott a zsidóság a magyar nemzetbe az elmúlt 150 évben, és ennek a folyamatnak milyen fényesebb és kevésbé fényes lapjai voltak. Ha valaki nem érti, hogy mi az a zsidóság, mi a zsidó közösség, milyen értékeket adott Magyarországnak és Magyarország a zsidó közösségnek az integrációs folyamatban, nem tud arról sem beszélni érdemben, hogy miért volt a holokauszt hatalmas veszteség. Örülök, hogy a Mazsihisz fölkarolta ezt a kezdeményezést, azzal azonban nem értek egyet, hogy a Rumbach utcai zsinagógában hoznák létre. Ez ugyanis hasonló belterjességhez vezethet mint ami már a Páva utcai emlékközpontnak is az egyik hibája volt. Én lennék a legboldogabb, ha a Rumbach utcai zsinagógát megnyitnák, ezért többször is felajánlottam az elmúlt 10 év során, hogy szívesen segítünk a felújításhoz szükséges pénz előteremtésében. De úgy gondolom, hogy zsinagógát múzeummá alakítani, ott ahol van élő zsidó közösség egy nagyon kártékony üzenetet hordoz. Ha ezt egy olyan vidéki településen tesszük meg, ahol már nincsen zsidó közösség, más a helyzet. De Budapesten, a zsidó élet központjában egy zsinagógából múzeumot csinálni bűn, mert azt a téves üzenetet hordozza a látogatók számára, hogy a zsidó élet megszűnt, hogy az valami múzeumi tárggyá kopott.

    – Heisler András a minap a Népszabadságnak adott interjúban arról beszélt, hogy abnormálisnak tartaná, ha a hetvenedik évfordulón zsidók nélkül emlékezne a kormány a holokauszt áldozataira. De a megfogalmazással csak az a gond, hogy bár a Mazsihisz bojkottálja az emlékévet, nem képviseli a teljes zsidóságot.

    – Ebben Önnek igaza van, de ettől még valóban abszurd lenne, ha a jövőt építő közös emlékezés valóban nem nyugodna legalább egy minimális konszenzuson. Azok a jelenségek, amelyekre a Mazsihisz bojkottal akarta felhívni a figyelmet, valóban elkeserítőek. Ugyanakkor a választott kommunikációs séma – jól megjósolható módon – kudarcot vallott, már ha az volt a hitközösség célja a bojkottal, hogy érje el, ne legyen megszállási emlékmű, a Sorsok Háza és távolítsák el Szakály Sándort a Veritas intézet éléről. Ha pedig az volt a cél, hogy Heisler Andrást idézzem, hogy „a zsidó közösségtől eltávolodott zsidó embereket, ezzel mobilizáljuk”, akkor pedig szerintem eleve maga a célkitűzés volt hibás. Nem célszerű az antiszemitizmus ellenei küzdelemmel, és pláne nem a történelem szemlélettel kapcsolatos vitákkal mobilizálni, mert ez csak azt a negatív identitásképet erősíti, amitől éppen távolodnunk kellene. Megítélésem szerint, a zsidó közösséget, csakis a zsidó vallás és hagyomány értékeivel, pozitív zsidó identitáskép felmutatásával szabad mozgósítani. Arról nem is beszélve, hogy- zsidó szemszögből nézve-, a Holokauszt áldozatainak azzal tudunk a leginkább méltó emléket állítani, ha megmutatjuk: minden fájdalom és szenvedés dacára, a gyűlölet nem tudott győzni, a halottnak hitt zsidó közösség ébredezik, új zsinagógák, iskolák nyílnak, helyi közösségek alakulnak.

    Múlt csütörtökön a Hét Olajfa Egyesület estjén Kertész Ákos Kanadából Skype-on keresztül azzal vádolta meg Önt, hogy hazudott, amikor arról beszélt, hogy Magyarországon virágzó zsidó élet van. Ezzel szemben, ő azt állítja, hogy mindenhonnan sugárzik az antiszemitizmus.

    Sajnos az antiszemitizmus verbális megnyilvánulásait jómagam is tapasztalom. Ugyanakkor ez nem mond ellent annak a ténynek, hogy virágzó zsidó vallási, közösségi és kulturális élet van Budapesten. Megértem Kertész Ákos elkeseredettségét, de arra kérem, ha legközelebb Budapesten jár látogasson meg bennünket! Jöjjön el és nézze meg hány fiatal vesz részt minden este szabadegyetemi kurzusainkon, hányan járnak imádkozni, mennyien hozzák el gyermekeiket ünnepi programjainkra, hányan járnak zsidó iskolába, hányan választják egyre gyakrabban a zsidó hittant az iskolákban, milyen nagy érdeklődés övezi a zsidó fesztivált nyáron és folytathatnám!

    (Forrás: Magyar Nemzet)

    [​IMG]
    [​IMG]
     
  3. Varsényi Tamás Viktor

    Varsényi Tamás Viktor Állandó Tag

    Éljen soká Kertész Ákos!
     
    Melitta kedveli ezt.
  4. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    2011 augusztus - 2012 február - Magyarország.

    A jobboldali média minden felületén fölszólították a híveket, hogy aki a „magyargyűlölő büdös zsidót” (ez voltam én) meglátja, verje be a pofáját, vagyis simán a meglincselésemre buzdították az igaz magyarokat. Az új törvény szerint mindenkit addig lehetett előzetesben tartani, amíg az ügye tárgyalásra nem kerül, vagyis a végtelenségig. Nyolcvan éves voltam, és egészségileg már meglehetősen rozoga. Vagyis az életemért futottam, feleségemmel együtt.

    Montrealban történetesen nem volt egyetlen ember sem, aki fogadni bírt volna, régebbi ismerőseink elhúztak a vadlibákkal Miamibe telelni. És akkor eszembe jutott Abbey és Irene. Amikor 2009-ben turistákként itt jártunk, futólag találkoztunk velük, akkori vendéglátónk ismerőseivel. Rokonszenves házaspár volt, és mint dokumentumfilmeseknek, megőriztem a névjegyüket, de 2009 óta nem kerestem velük a kapcsolatot.

    Kérésünkre fölhívta őket a barátunk, F. Tibor, de az ő nézőpontjukból egy ismeretlen férfi Torontóból, hogy van itt egy házaspár, Magyarországról menekülő zsidók, akikkel ők - vagyis Irene és Abbey - három éve találkoztak; a pasas író, összekülönbözött a hatalommal, ezért menekülnie kellett, és most segítségre lenne szükségük.

    Nem nagyon emlékeztek ránk. Jöjjenek, mondták magától értetődően.

    Február 29-én érkeztünk, őrületes hóesés, minimum tíz fok hideg, jeges szél, szóval ennek tükrében értékelendő, hogy Irene-ék befogadtak két jóformán ismeretlen alakot, födelet adtak a fejünk fölé, nem kellett, mondjuk, a parkban, vagy egy metróállomáson éjszakáznunk.

    Amikor a taxi letett minket a kapuban, Irene azt mondta: – Hát ti vagytok azok? – akkor ismert meg. A második mondata ez volt: – Éhesek vagytok, mi?! Mit ennétek?

    Irene másnap mindjárt el is vitt kocsival a Refugees Office-ba, gőzünk se volt, hol van, egyedül a szomszéd utcáig sem jutottunk volna el.

    Két hét múlva szerzett egy teljesen fölszerelt, elegáns lakást három hétre. Irene barátja, Anne, barátja Christophnak, aki nyelvész és három hétre Európába utazik, addig a lakása szabad, és átadta az otthonát mindenestül, hűtőszekrényestül a benne levő kajákkal együtt, két tök idegen menekültnek, mert ha a barátjának a barátja azt mondja, rászorulnak és megbízhatók, akkor ő is megbízik bennük.

    Pészahkor Irene nem feledkezett meg rólunk, védenceiről, és mintha a családjukhoz tartoznánk, meghívott mindkét Széder estére, egy ideig újból náluk laktunk.

    [​IMG]








    FOTÓ:VAJDA JÓZSEF

    Ennyire még sohasem éreztem, hogy mi, zsidók, csakugyan a szabadság népe vagyunk, hogy teljesen idegen tőlünk minden szolgaság. A Pészah az Egyiptomból való szabadulás ünnepe, „meséld el gyermekednek”, mondja az Írás, hogy mi történt, ne merüljön feledésbe soha, hogy az Úr és Mózes kivezették a zsidókat a rabszolgaságból. Ilyenkor a szabadságunkat ünnepeljük: nem véletlen, hogy ezt még soha nem éreztem ilyen intenzíven, mint akkor, hiszen mi is alig pár hete menekültünk ki a mi rabszolgaságunk földjéről.

    Amint igazi montreali lakosok lettünk, új élményt jelentett a közlekedés. Jellemző egy társadalomra, hogy hány ember alkot sort spontán, minden külső kényszer nélkül. Magyarországon háromszáz se. Ha befut a busz (villamos) minden várakozó utas egyszerre rohanja meg, aztán aki bírja, marja. Itt három ember már egy sor. Érdemtelenül előnyt szerezni, az itt elképzelhetetlen. Udvarias gesztusra nincsen szükség, mert senki sem siet, és ettől mindenki célba ér.

    Ülök egy ház lépcsőjén, napozok Slomóval, a labrador kutyámmal, egy kocsi beáll szemben a garázsba, kiszáll egy szőke nő – negyvenes –, átkiabál, persze nem értem, de nagyon barátságos vigyorral visszaintegetek, és egyszerre a nő kijön a házból, át az úttesten, egy nagy pohár jégkockás vízzel és egy műanyag tálban a Slomónak szánt vízzel… - Hát hogy meleg van, ilyen melegben inni kell, idősebb embernek meg különösen… - atyaisten, esik le a tantusz, ez azt kérdezte, nem vagyunk-e szomjasak; és nem bírok napirendre térni fölötte, mitől ilyen hihetetlenül rendesek itt az emberek. A nő vadidegen, hangsúlyozom, vadidegen, talán látott már itt napozni a kutyával, de különben semmi kapcsolat, sose beszéltünk… Isten áldja meg Kanadát és a kanadaiakat!!!

    2013. április 9-én volt a Meghallgatás. A Boardman ott helyben – ami hallatlanul ritka – közölte a döntést: Kanada az 1951-es genfi konvenció alapján politikai menedékjogot ad. A bíró (a Board, a Testület képviselője) hihetetlenül föl volt készülve Magyarországból is, belőlem is, azaz tőről-hegyre ismerte a beadott anyagomat, több mint három órát tartott a „vallatás”, semmi nem kerülte el a figyelmét, mindenre kíváncsi volt, nem volt más dolgom, mint őszintén, az igazságnak megfelelően válaszolni minden kérdésére. Aztán a bíró hosszú összefoglalójára került sor, ma már tudom, miért; nagyon meg kellett indokolnia a pozitív döntését. Rendkívül ritka – mondta mindenki – hogy valaki a meghallgatásakor mindjárt megkapja a státust.

    A bíró utána Kanada nevében gratulált Évának és nekem, és még azt is hozzátette, hogy reméli, most majd jó regényeket fogok írni az itteni békességben és nyugalomban. Kár, hogy a magyarországi fajgyűlölők nem látták amint a kanadai fekete bőrű bíró kezet fog velünk – de hát itt az ilyet már csak én veszem észre, aki egy rasszista világból jöttem.

    A párom Irene-t hívta föl elsőnek, ahogy kijöttünk a meghallgatásról. Kihallatszottak a telefonból örömsikolyai. Anne és Christoph és a szűk kanadai baráti kör (összesen kilencen voltunk), egy kis vacsorát szerveztek nekünk, hogy a nehéz nap után ne kelljen otthon főzőcskézni, csak arról volt szó, hogy a Meghallgatással járó izgalom és sokk után nyilván elfáradva, kicsit lazíthassunk baráti körben. Senki nem gondolta, hogy ez a vacsora egyúttal ünnepi vacsora lesz, hát ehhez képest szárnyalt is a kis csapat hangulata, mert a győzelem boldogsága ezerszeres, ha szerető szurkolók, jó barátok körében ünnepelhet az ember.

    Amikor késő este búcsúzkodtunk, és sorra megöleltem a lányokat, hölgyeket, azt éreztem, mintha Irene-nek nedves volna az arca. Megérintettem: csakugyan. Először nem is hittem el. Pedig tényleg könnyes volt a szeme, és akkor még szorosabban öleltem át, s csak azt bírtam kinyögni, boldog vagyok, hogy ilyen barátom van, mint te…, de akkor sem tudtam volna folytatni, ha jobban beszélek angolul, mert a torkom összeszorult, mert hajszál híján magam is…

    Hát ki vagyok én ennek a lánynak? Jó, fiatalasszonynak…, a lányom lehetne… Miféle rokonságnál is mélyebb kapcsolat ez? A pártfogoltja vagyok, az az idevetődött öreg fickó, akin ő segített…, de ez, esküszöm, nincs benne az ő tudatában…, csak az, hogy az Éváéknak, Ákoséknak sikerült. Most már itt fognak élni velünk, és mi gazdagodunk velük, és ők gazdagodnak velünk… Talán csak egyszerűen megszeretett az idők során, úgy, ahogy csak egy ilyen igazán tiszta lélek tud szeretni…

    Ezek, Irene örömkönnyei, minden menekültstátusznál, Kanada minden befogadó nyilatkozatánál többet érnek. Nekem.

    Akkor is, ha végül nem is nekem szóltak. Hanem mind a kettőnknek és annak a belső örömnek, hogy érdemes tenni valamit másokért, hiszen eredménye van! És bár a könnyek Irene kedves arcán folytak végig, bár Irene volt a médium, az egész baráti kör érzéseit fejezték ki.

    Egy nagy, békés ország juharleveleinek hívogató suttogását fejezték ki.

    Ez volt az én igazi befogadó passzusom.

    Kertész Ákos

    kertesz akos.jpeg
     

Megosztás