Csodás!Nos, e kijelentés nyilván kissé szubjektív, hisz általában minden rajongó saját kutyafajtájáról állítja ugyanezt, de tény, hogy a boxerek markáns megjelenésükkel, karakánságukkal, ugyanakkor szeretetteljes lelkükkel valóban egyedi karaktert képviselnek a kutyafajták sokszínű világában.
Még Konrad Lorenz professzor is elismerően szól róluk Ember és kutya című könyvében, noha a természettudós igencsak sajátos módon kategorizálta a különböző fajtákat. Szerinte a kutyák egy része a sakáltól (aureus vérű kutyák), másik része a farkastól (lupus vérű kutyák) származik. Az általa aureus vérűnek bélyegzett kutyákat helyenként meglehetős lenézéssel, olykor-olykor igencsak cinikusan kezelte. Ezek a fajták - véleménye szerint - sosem nőnek föl, ragaszkodásuk gyökerét egy életen át tartó, infantilis szülő-gyermek kapcsolattal jellemezte, amely minőségében fel sem érhet az általa oly nagyra becsült lupus vérű fajták - ő az északi fajtákat és a chow-chow-t értette ezalatt - lovagias barátságához. E sarkított és vitatható felfogás dacára is méltatta a boxereket: „Eszemben sincs, hogy lebecsüljem a derék, kevésbé komplikált idegrendszerű kutyákat, sőt ellenkezőleg, nagyon kedvelem a boxereket, meg a nagyobb testű terriereket, hisz olyan derűsen karakánok, olyan önzetlenül ragaszkodók, hogy még a nem túlzottan tehetséges nevelők sem igen tudják megrontani őket." Lorenz nézeteit ismerve, ez nem kis dicséretnek számít.
(Megjegyzem, hogy a későbbi tudományos kutatások egyértelműen bizonyították, hogy a kutya csak és kizárólag a farkastól származik, ezért Lorenz nyilvánosan visszavonta a sakál-farkas eredet elméletét.)
Egy másik - általam nagyon kedvelt író - James Herriot állatorvos, Kutyák a rendelőmben című művének egyik fejezetében bűbájos humorral és nagyon érzékletesen formál képet a boxerről. A történet főszereplője Cederic (Szedrik) élénk, energikus és barátságos boxer kan, aki különösen nehéz helyzetekbe hozza arisztokrata grófnő gazdáját. Többek között sikerül meghiúsítania egy elegáns partyt, ahová véletlenül beszabadulva, játékos gomb-letépésekkel, tekintélyes mennyiségű nyál szétfröcskölésével, barátkozó slicc-szagolgatásokkal és megsemmisítő erejű szellentésekkel világgá kergeti a kifinomult kékvérű vendégsereget. A fejezet végül happy enddel zárul, Cederic a jólelkű, ám kevésbe pallérozott elméjű kertész tulajdonába kerül, aki mellesleg egy gyermekkori betegségből kifolyólag elvesztette szaglását...
Mindez persze nem azt jelenti, hogy aki boxert választ, számoljon megrendítő „gáztámadásokkal", sokkal inkább a fajta sajátos és derűs karakterét érzékelteti.
A mai boxer barátságos egyéniségét, egyedi báját és jókedvű lényét ismerve, nehéz elképzelni, hogy eredeti szakmáját tekintve a boxer határőrkutya.
Annak ellenére, hogy bulldogos külseje angol származást sejtet, a boxer - bár tenyésztésébe angol bulldog is keveredett - német fajta. Eredetileg molosszusok leszármazottja. Őse az ókori hódítók oldalán, harci kutyaként keveredett Európába, ahol a középkorban szarvasra, vaddisznóra és medvére vadásztak vele, később pedig véres viadalokon jeleskedett, ahol medvék és bikák ellen harcolt, mint „bullbeiser"(bikaharapó). Ez volt az a kutya, amelynek felhasználásával, valamint egyéb fajták, leginkább angol bulldog keresztezésével megszületett a fajta, melyet Münchenben megrendezett kiállításon 1895-ben próbakategóriában indították. Természetesen ezek az állatokon volt még mit csiszolni, méretük kisebb, színük főként rőtes foltokkal díszített fehér volt. Megjelenésükben még közelebb álltak a bulldoghoz, mint a ma ismeretes boxerhez. Tenyésztői valamivel később, 1920-ban véglegesítették a standardot, majd 1924-ben hivatalosan is elismertették a boxert, mint szolgálati kutyát. Ha az angolok terrier-, akkor a németek szolgálati kutya-fetisiszták. Gyorsan találtak is feladatot újdonsült szolgálati fajtájuk számára, mégpedig a határvédelmet, annak mind orrot, mind harci készséget igénylő feladataival együtt. Egyesek szerint a teljesen fehér egyedeket is azért tiltották ki a tenyésztésből 1925-ben, mert feltűnő színük használhatatlanná tette őket a munkára. Ez a szabály máig érvényben van, azaz a fehér egyedek nem tenyészthetők, a fehér szín pedig nem fedhet a testfelület egyharmadánál nagyobb területet.
Amikor egy izmos, szúrós tekintetű boxerre pillantunk, akár elfogadható is lehet az eredeti célkitűzés, ám ha néhány kutyát személyesen is megismertünk a fajtából, mindez már kevésbé magától értetődő. Volt szerencsém több boxerrel ismeretséget kötni, és soha nem fordult meg a fejemben, hogy ő is az őrző-védő fajták csoportjába tartozik. Nem mintha a boxer nem lenne bátor, sőt rettenthetetlen állat, de végtelen kedvessége, nyíltszívű és barátságos jelleme miatt, számomra mindig is kilógott az őrző-védő fajták sorából.
Nem feltétlenül baj ez, hisz valószínűleg ennek köszönheti a második világháborút követően felívelő karrierjét. Ekkor ugyanis népszerűsége robbanásszerűen megnövekedett, amelyben komoly szerepet játszhatott különleges, magával ragadó egyénisége.
A boxer ugyanis - mintha meg akarna felelni a Lorenz-féle kinyilatkoztatásnak - örök gyermekként viselkedik és még élete hajnalán is önfeledten bohóckodik gazdájának, amelyet hivatalos formában „szertelenségnek" szokták titulálni. Emellett természetesen, mint minden gyermekben, a boxerben is folyamatosan buzog a kíváncsiság, tettrekészség és játékosság, és ezt szinte kiapadhatatlan energia táplálja. Az a fajta vidám lelkesedés, ahogy a boxer mindenbe beleüti tömpe orrát, szintén jellegzetessége. Egy boxer teljes szívvel és lélekkel, valamint erőbedobással csinál mindent, azaz majdnem mindent, leginkább azt, ami valóban érdekli.
A bulldog őstől örökölt konokság és kitartás a mai napig kiütközik viselkedésén. Ha időnként megmakacsolja magát, nehéz jobb belátásra bírni. Ilyenkor az akkurátus következetesség jelenthet megoldást, mert csak így sikerülhet eltérítenünk eredeti szándékától.
Mivel rendkívül játékos, emellett pedig mérhetetlenül ragaszkodó, kiváló eredményeket érhetünk el a játékos motiválás módszerével, hiszen a játékosság áll legközelebb alaptermészetéhez.
Tekintettel arra, hogy önfejűségre hajlamos és meglehetősen energikus fajta, nevelésénél kellő hangsúlyt kell fektetnünk a fegyelmezésre is. A poroszos dresszúrát nehezen viseli és igencsak kilátástalan, sőt veszélyes próbálkozás erőszakkal megtörni makacsságát. Még ha sikerül is, pont eredetiségét veszíti el, lelkileg tönkre mehet.
Ha