A szakzsargon proxyháborunak hivja
Igen!
De ha legtöbbször, mert többször átlép klasszikus háborúba ember pedig tragédiának érzi
És emez már takarja:
s most ugorjunk át hat esztendőt. Hat szörnyű esztendőt. A halottak millióit. A négyéves háború őrjöngését, a gyásznak és szenvedésnek el-maradhatatlan kínjait, a rokkantak százezreit, az ország széthullását és csonka bénultságát, és nézzünk a Baross-kaszárnya nehezen lélegző vergődésébe, ahol pár száz rongyos katona s köztük mi is Mózsival, képviseljük a magyar nemzeti hadsereget... Be kell vallanom, hogy nehezen, rosszul és felelőtlenül képviseltük. Nappal a bakákat oktattuk a „tagozott menet" és a géppuska rejtelmeire, este pedig kávéházban, cigány mellett és nőkkel, honfibánatba merülve sirattuk az integer Magyarországot a Kárpátoktól az Adriáig.
És veszekedtünk. Veszekedtünk, mert Mózsi már annyira elengedte a gyeplőt, hogy én a lecsúszásnak abba a mélységébe nem tudtam, nem mertem és nem is akartam követni.
Egy szobában laktunk a harmadik század földszintjén, s ez a szoba állandóan a földrengés és a zsibvásár képét mutatta. A fiatal tisztek állandó vendégei voltak ennek a híres, sőt hírhedt, italokban bővelkedő szobának, míg az idősebbek szemet hunytak a fiatalság - néha túlzásba vitt - kilengései előtt.
És az alkohol állandó „élvezete" alatt néha úgy elengedtük magunkat, hogy ezred-, sőt dandárkihallgatás lett a vége, terjedelmes laktanya- és egyéb fogságokkal, hogy kezdtem észhez térni, amihez véglegesen hozzájárult egy otthoni látogatásom, amikor édesanyám a szennyes lucsokban a konyhát súrolta, mert nem tellett már bejárónőre, ami annyiba került volna, mint amennyit kiváló gyermeke egy este elvert a Turulhoz címzett kávéházban, sőt egyéb meg nem nevezhető helyeken...
Elég! - mondta bennem valaki, és én - beszédelegve régi kis szobámba - riadtan néztem körül, mintha a szék, amelyen ültem, valami feneketlen, sötét szakadék mellett himbálódzott volna; felálltam, és magamban azt mondtam: - Igen, elég! - És a széket a helyére rúgtam, s ezzel a mozdulattal szinte magamat is.
Ráadásul este Mózsival még össze is vesztünk, mert nem akartam kimenni vele a városba.
- Nincs pénzem - mondtam. - Rajtad pedig nem élősködöm!
- Van nekem! - mondta. - Eddig se nagyon törődtél vele... Mintha arcul csaptak volna... alig tudtam válaszolni.
- Írd össze, mivel tartozom - mondtam. - Megfizetem! És szolgálaton kívül nem ismerlek többé!
Bevágtam az ajtót, és szegény veszni induló barátommal akkor beszéltem utoljára.
Halálosan szomorú napok jöttek akkor. Mózsit nem láttam már, csak egyszer, de hallottam róla, és akkor éreztem, hogy micsoda szörnyű szakadék peremén imbolyogtam egy darabig, de ma sem tudom, mi volt az a kegyetlen választófal, amely most már végzetesen és véglegesen elválasztott bennünket.
És azután még egyszer láttuk egymást, és ez a dermesztő jelenet feledhetetlenül összeszorította a szívemet. Nyár végi, kedvetlen reggel volt - úgy hat óra tájban -, amikor a géppuskásszázaddal éleslövészetre vonultunk ki Cserbe, ahol egy nagy agyaggödörben tanítottuk az újoncokat a géppuska kezelésére, de most már nem vaktölténnyel...
Az első szakaszt egy kis hadnagy vezette - nem él már ő sem -, a másodikat én. Az állomás környéke majdnem üres volt. A poros vadgesztenyefák kedvetlenül álltak a színház kerítése mellett, s a kis lovak patkóinak halk kopogása szinte lélektelenül vitt előre bennünket, amikor az érkezési oldal bejárójából kitámolygott Mózsi, utána pár cigány, és a részeg muzsikaszó szinte megfojtotta a szívemet.
Mózsi kardját - a szíjjal együtt - a hóna alatt tartotta, fején sapka he¬lyett egy nagy káposztalevél, arcán a felismerésnek valami sírni valóan torz vigyorgása...
- Hova mentek, marhák?- És a káposztalevéllel szalutált... de ekkor akkora lett a csend, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem hallottam.
Csak a lépések és a kis lovak patái kopogtak a kövezeten, ami az én fülemben olyan volt, mint a nagypénteki kereplő száraz zörgése, mintha embercsontokkal verekednének lehetetlen kísértetek.
És sem azelőtt, sem azóta nem éreztem a közösségnek, a magyar katonának azt a megrendült szomorúságát, amit akkor éreztem, s akkor már tudtam, hogy miért hagytam el a barátomat, mert mindent megtettem ugyan, a végsőkig kitartottam, de ezen az úton... a halálba... már nem követhettem.
Csak mentünk, mentünk; a kis lovak patkócsattogása, a mi lépteink elmorzsolódtak a Szarvas vendéglő felé, és úgy érkeztünk az óriás agyaggödörbe, mintha fuldokoltunk volna.
- Kiefer! - mondtam a nagyon kedves szakaszvezetőnknek. - A lóvezetők a helyükön maradnak, a többit sorakoztassa.
- Mit akarsz? - kérdezte a hadnagy.
- Beszélni velük, de erről te ne tudj. Menj el a lőtérkantinba, és igyál meg egy csésze teát.
- Jó! Csak okosan!
Kiefer már jött is jelenteni, hogy a „társaság" együtt van.
De ahogy végignéztem rajtuk, éreztem, hogy szinte kár a szóért, ezek az emberek úgy gondolkoznak, mint mi.
- Gyerekek, csak annyit akarok mondani, hogy mi az úton, ahogy jöttünk... ugye, nem láttunk semmit?... Ami történt és történik, azon mi nem segíthetünk... és azt eddig már úgyis mindenki tudja a kaszárnyában... de mi, mi nem láttunk semmit!
Ekkor előrelépett Kiefer.
- Hadapród úr, alázatosan jelentem... ezt már meg is beszéltük.
Majdnem megöleltem Kiefert, ezt a kedves és remek sváb szakaszvezetőt.
- Jól van, Kiefer! Oszolj! Tíz perc pihenő, aztán ahogy szoktuk...
1649432656046.png
