Minden ami a szívednek kedves

<CENTER>Charles Baudelaire

Kezében így tart?

Magam, de honnan e magány?
Hogyan jutott egymáson át
míg dolmányt, tollat váltva
magát egyszer csak itt találta

velem?… És én vagyok, ki ő?…
Kezében így tart az idő,
mely páncélt, verset, várat,
mint a kovács átkalapálgat?

S mert nem látom, azért hiszem!
Tudom, most is itt ül velem.
Szavára válaszolgatok
s körénk ülnek a kis padok Takáts Gyula

Kötelék

Felcsavarom a lámpát,

várom,
hogy nézz rám, bontsd ki

és
teregesd szét azt a sovány

vigaszt,
amit ma este engedni

hagysz.
A lámpafénynél, mint

minden este most is
rezzenéstelen tekintettel

olvasom le
a tükörből, a tükrünkből,

hogy az idő
hogyan tör le egy darabot

az életünkből.

NAGY MAGDOLNA

Fekete tollú

Emlékeimben csillagok,
rügy feszül az ágon,
kezed, szemed, mozdulatod
lesz örök lakásom.

Tíz ujjaddal ha
tollászkodol az arcomon,
két kezed kedvéért
madárrá változom.

Mindent lent hagyok!
Kertben az alkonyat,
dérütött fákat,
katonasírt a parkban,
hol másokra vártam.

Mindent lent hagyok!

Arcom egy levert harcban,
sarkom egy nagy futásban,
elbotló lépteim
egy szénaboglya-nyárban.

Emlékeimben fúj a szél,
hordja az árnyad...
Fekete tollú,
fehér madár vagy.
Dienes Eszter

Nagy István Attila

Védtelenül

Először váza nő a csöndnek
és kifordul az idő arca,
szótlan percre nappalok jönnek:
kölcsönmosoly erőtlen harca.

Azután lesz csak határtalan,
ha már elvesztettük a csodát.
Minden dolgunknak határa van
csalhatjuk magunkat is tovább.

Csak sejtem még, ami visszatart:
lassan mozduló új türelem.
Becsapott magányom kitakart,
így állok előtted védtelen

Jaroslav Seifert
Dal

Fehér kendővel integet,
ki messze megy -
valakit biztos nem talál már itt az éj,
valami gyönyörű mindennap véget ér.

Kitárt szárnyakon lebeg a galamb,
a légen át, míg hazatér -
mi is megleljük mindig otthonunk,
mindegy, hogy csüggedés, remény kísér.

Töröld le könnyedet,
kisírt szemedben mosoly legyen és derű
mindennap kezdődik valami,
valami nagyszerű, valami gyönyörű.

fordította: Nagy László

Baranyi Ferenc:

Az ébrenlét a bátorság

Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!

Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.

Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.

Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!

Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.

Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.

Akaszd ide a magányodat
az el&otilde;szoba fogasunkra
s lépj a szobánkba melegedni
és felejtsd el magadra venni
ha elmégy.
(Bálint Lea)

Gyermekkor


Hóharmaton mezítláb jártam,
ólmos esőben bőrig áztam;
éjjel az erdőn, félelmemben,
hol sírtam, hol meg énekeltem.

S mindez úgy tűnik - most, hogy emlék -,
mintha egy tisztás szélén mennék
fütyörészve, hol alkonyatkor
őzek ittak ezüst patakból.
Kányádi Sándor

Fésűs ÉvaCsak ennyi

Amit ma megtehetsz, kevés,
mégse halaszd el holnapig;
részekből teljesül az egész,
nagy szívvel tedd meg a kicsit.

Amit ma eltehetsz se sok,
- nincsenek garasos csodák, -
de valaki örülni fog
még ennek is, hát add tovább.

Ezer szóból csak egy igaz,
és sok beszéd elrejtheti,
ha rábukkannál, melyik az,
ne tétovázz kiejteni.

Naponta egy lépést tehetsz,
hogy messzi célodat elérd,
de ne csüggedj, Akit szeretsz
ugyanígy elindul feléd.

Csatolás megtekintése 130706<O</O

NEMES NAGY ÁGNES: LÉLEGZET

Ne hagyj el engem, levegő,
<wbr> engedj nagyot lélegzenem,
<wbr> angyalruhák lobogjanak
<wbr> mellkasomban ezüstösen,
<wbr> akár a röntgenképeken.

<wbr> Egy ezüstnyárfát adj nekem,
<wbr> arcom a rezgő lombba nyújtva
<wbr> hadd fújjam rá lélegzetem,
<wbr> s ő fújja vissza szüntelen
<wbr> új, szennyezetlen életem,
<wbr> mig kettőnk arca közt lebeg
<wbr> a lélegzetnyi végtelen....

KEREKES LÁSZLÓ : SZERETNI ÚGY....


SZERETNI ÚGY, HOGYAN IS?

GYÖNGÉD LÉLEK SIMÍTÁSSAL,

<wbr> HA KELL...ARCTALANUL

HELYEM MINDIG MEGTALÁLVA

<wbr> HA KELL, LÁTHATATLANUL......

Bella István

Zsoltár

Mikor a világba vágnak
a rozsdás pengék, a fények,
s mint a galambok, elülnek,
a gyűrűző remegések,
a hűvös hátú vizeken
csak álmos hullám botorkál,
szívemben akkor versz te fel,
mint szúnyogdal, vízi zsoltár.

És lassan fellüktet a föld,
érzem: az érverésed,
a fákról menekül a zöld,
hűvös szemedre téved,
elbólongnak az árnyak,
alkonnyá szenesednek,
reszket vállamon vállad,
mint vízen az égitestek

Bella István

Esős, esteli szavak

Óráját fölhúzom este - társnak.
Szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,

ki szuszogását másnak adta,
fényei, ébredései
- mintha nem is kelne a nap ma -
nem nekem kezdenek fényleni.

Verítékzik vaséjt a reggel,
vasporizzadtság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.

Estéll, esőz bennem a nemrég,
mesél, de szuszog, mostoha.
Úgy alszom el, mintha nem lennék.
S nem ébresztene csak - soha.

Heinrich Heine

A TITOK

Nem sóhajtunk, könnyünk se csordul,
mosolygunk, mi több, nevetünk!
Nem árulkodik a titokról
keserű ráncunk, tört szemünk.

Némán vergődve ott hever lenn
a lelkünk véres mélyein.
S ha vadul tombol is szívünkben,
szánkat görcsbe rántja a kín.

Kérdezd bölcsőn a csecsemőket,
kérdezd sírban a tetemet,
talán ők felfedik előtted,
mit sosem mondtam el neked.

Az a pillanat

Neked csak egy este volt,
De nekem maga az álom,
Megérintett kezed,
Megint arra vágyom!

Lágyan simogattad hátam,
Mint finom nyári szellő a fákat.
Édes csókokat hintettél arcomra,
Olyan volt, mint maga a csoda.

Édesen magadhoz öleltél,
Mint kisgyermek a mackóját,
Olyan jó volt érezni,
Szíved dobbanását.

Majd azt mondtam,
Ez sok nekem,
Tudom hiba volt,
De sajnos megtettem.

Azóta nem éreztelek ily közel magamhoz,
El se tudod képzelni mennyire mardos.

Százszor meg százszor gondoltam arra,
Mi lett volna ha...?
És azóta is bánom, hogy nem melletted ébredtem,
Azon a szép nyári reggelen

Bogár Lilla

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%" colSpan=3></TD></TR><TR><TD width="1%"></TD><TD width="98%">

Vajda János
(1827 - 1897)

Őszi tájék


Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.
Suhogva hajlong a sikár.
Csóválja fejét a hegyélen a makkfa:
Hogy oda megint az örömteli nyár!
Gyülemlik a holló, varjú károgva.
A cinege fázik a tüskeborokba'.
A kerti haraszton zokogja a szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Ezért születünk hát, ez az életi cél?
Csak eddig a pálya, semmit se tovább,
Vagy itten az embert csak öltözik át?
Mi itten örök: a halál-e vagy a lét?
Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?
Mi itt a csalódás, hol itten az álom,
Vajh innen-e, avvagy túl a határon?

Az égen a felhő egymást üzi-hajtja.
Bujdosni a tarlón indul a katang.
Elnémul az erdő, elszállt a galambja.
Siránkozik a falubéli harang.
Mezőkön az árnyék, tengereken hab
Múlik, születik, mint mára a holnap.
A szemfödelet rángatja hideg szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél.
Hiába hisz ember, hiába remél?
Hát semmi, de semmi, ami vigasztal
Ott túl amaz árkon újra tavasszal?
Ereszkedik a ravatal a gödörbe.
Dörögnek a hantok: örökre, örökre.
A sírra borul le hű szerető:
Semmit soha vissza a temető?!

Az égen a felhő egymást üzi-hajtja.
Lemegy a nap. A nyáj hazatér.
Távolba vesz el halk, méla kolompja.
Kiált a kuvik, száll a denevér.
Sírhalmot ölelve az anya zokog.
- Majd kigyul a csillag, kisüt a hold.
S ott fenn a keresztfán suttogja a szél:
Kinyílik a rózsa, kihajt a levél!


</TD></TR></TBODY></TABLE></I>