Anne Philipe:Egy sóhajtásnyi idő
Egy régi éjszakára emlékezem itt a kertben,ahol ma egyedül járok,és amelyet néha összetévesztek más helyekkel,amelyeket a halálod után elkerültem.
Éjfél volt.Utolsónak jöttünk ki a színházból.Esett a hó.Kéz a kézben sétáltunk.Nem volt sem kedvünk,sem szükségünk rá,hogy beszéljünk.Céltalanul bolyongtunk,de habozás nélkül.Úgy emlékszem,üresek voltak az utcák,bár lehet,hogy a szerelmünk zárta ki a külvilágot azon az estén.Közel voltunk az éjszakához és az égbolthoz,messzi Párizstól.
Átmásztunk egy kerítésen,és egyszerre csodálatos tájra értünk.Lábunk alatt porzott a frissen hullott hó.Boldogok voltunk,és tudtuk is.Tiszta,nyugodt öröm volt amit éreztünk és meg voltunk győződve róla,hogy velünk csak jó történhet.Levetted a kabátodat és ráültünk.Néztük egymást az éjszakában.Láttam tiszta szemedet és a hótól nedves szempilláidat.
Miért gondoltam akkor hirtelen a boldogtalanságra?Nem a magunkéra,amely abban a percben elképzelhetetlen volt,hanem a másokéra.
Valahol a világon ebben a pillanatban is emberek halnak meg,mások ölnek,párok szakadnak el egymástól,magányos gyermekek sírnak... Amióta áll a világ,soha egy pillanatra sem szakad meg az öröm és a bánat,a születés és a halál játéka,és nem is lesz vége,amíg áll a világ.
Egyikünk azt mondta:-Akkor is próbáljunk meg elegánsak lenni,ha egyszer bánat ér.-És a másikunk azt válaszolta:-Megígérem.
Szerettem ezt az átvirrasztott éjszakát,amely olyan tiszta volt,mint a hó,és olyan szép,hogy egyetlen pillanatot sem akartam elveszíteni belőle.
Gerard Philipe "Mon Dieu"