Emlékezet játékai
Itt, mélyen a homlokom mögött egy élő ideg folyton csak reád figyel.
Kikapcsolva az élet ritmusából: nem lát, nem hall, nem érez - csak reád figyel!
S körüle nyüzsög, mint hangyaboly, életem száz apró nyűge.
Idegen szavak törnek be agyamba, idegen akaratok, gondok motoznak,
ezer unott tennivaló energiája rágódik zaklatott szívemen.
De az- az egy ideg folyton csak reád figyel. Magasan kifeszítve,
hitvány gondolatok árja fölött, mint óriás póznán zengő távíródrót
közönyös búzatáblák fölött: úgy figyel, figyel.
Arcodat lesi, távoli kedves arcod, s ráveti képed lelkem tükrös lemezeire:
szemed színét, kezed mozdulását, gyöngyös mosolyod édes izét -
halk hangod zengését, rebbenő pilláid játékát, hajló vállad vonalát hajló lombok alatt.
Képet, új képet ezeret vetít egyre, - míg úgy megteltem veled,
míg úgy elömlöttél bennem fájdalmas édesség, feszítve halvány ereimet:
hogy áradó lelkem kicsordított magából! Elszórt, szerteszórt
fűbe, virágba, szálló felhőbe, elszórt, szerteszórt színekbe, szavakba,
míg hang, szín, íz és zamat, fény és levegő mind te voltál,
s betöltötted az egész világot! Szerteszórtalak, elprédáltalak,
fűnek, virágnak, csillagnak adtalak, s most nem lelek reád sehol.
Hányom, dobálom emlékezetem salakját, pattanó ideggel idézem
kedves arcodat: óh, szertefoszolsz, köddé omolsz, mint drága halottam
sokszor idézett arca. Eltűntél, elvesztél, ezer szilánkra törtél,
s rémülten eszmélek: már nem emlékezem reád, milyen vagy.
S döbbenek: ki vagy te, ki annyira húsomba égtél, s megváltoztattad
fény és levegő izét? S nem emlékszem egyetlen szavadra,
hangod, alakod eltűnt előlem, kínlódva s izgatottan kereslek,
keresem szilánkká tört arcod egész mosolyát. S felvillansz olykor,
mint távoli villám, érezlek olykor, mint álombeli csók múló melegét.
És néha tündöklő Egészbe szökkensz röpke mozaik, s ragyogva állsz
bűvölt szemem előtt. Óh, kedvesem! A nagy végtelenből varázslod Eggyé
ezer arcodat, hogy engem, kicsiny halandót elkápráztass vele.
/Török Sophie /
