Roger Waters beszelhetett február 8-án az ENSZ Biztonsagi Tanacsaban Ukrajna kapcsan.
Ezt mondta:
Elnök asszony,
Excellenciás Hölgyek és Urak,
a Tanács nagyra becsült tagjai,
Tisztelt egybegyűltek!
Mélységesen megtisztelő a számomra, hogy megadatott nekem ez az egyedülálló alkalom, hogy nem visszaélve a türelmükkel megoszthatom Önökkel a gondolataimat. Arról szeretnék beszélni, amit a meggyőződésem szerint számtalan fivérünk és nővérünk gondol ma, úgy itt New Yorkban, mint szerte a világon. Megidézem őket ezekbe a megszentelt termekbe, hogy hallják a hangjukat: azért vagyunk itt, hogy elgondolkodjunk a béke lehetőségéről a háború sújtotta Ukrajnában, különösen annak fényében, hogy minden reggel, amikor leülök a laptopomhoz, egyre több fegyver érkezik abba a boldogtalan országba.
Azokra a fivéreinkre és nővéreinkre gondolok, aki Ukrajnában vagy bárhol másutt önhibájukon kívül szörnyű és gyakran halálos körülmények között találták magukat. Vannak köztük katonák, akik minden reggel egy újabb halálos napra ébrednek a frontokon; anyák és apák, akiknek napról napra meg kell felelniük arra az iszonyatos kérdésre, hogyan etessem ma a gyerekemet vagy civilek, akik nem tudják, mikor hunynak ki végleg a fények, hiszen a háborús övezetekben ez előbb-utóbb bekövetkezik; akiknek azzal kell együtt élniük, hogy nincs friss víz, nincs tüzelőanyag a tűzhelyhez, nincs takaró, csak szögesdrót és őrtornyok, falak és ellenségeskedés.
De élnek közülük itt is, egy ilyen nagy és gazdag városban, mint New York, ahol a testvéreink bármikor a Dire Straitsben (utalás a legendás zenekar nevére, a. m. szörnyű helyzetek – a ford.) találhatják magukat, noha keményen dolgoztak egész életükben, de elvesztették a lábukat a neoliberális kapitalista hajó csúszós,billenő fedélzetén, amit Életnek hívunk, és belezuhantak a vízbe, hogy megfulladjanak – pedig talán csak megbetegedtek, esetleg diákhitelt vettek fel, esetleg lekéstek egy fizetést, kicsik a marzsok, és ki tudja miért, de most az utcán élnek egy kartonkupacban, talán látótávolságon belül az ENSZ épületéhez. De bárhol is vannak, a háborús övezetekben vagy nem, együtt többséget alkotnak.
Egy hangtalan többség, és ma igyekszem helyettük beszélni Mi, az emberek (utalás az USA alkotmányának első, legtöbbször idézett szavaira – a ford.) élni akarunk, békében akarunk élni, egyenlőségben, amely valódi lehetőséget ad arra, hogy gondoskodjunk magunkról és szeretteinkről, keményen dolgozunk, és készen állunk keményen dolgozni. Minden, amire szükségünk van, csak egy komoly ostorcsapás, ami talán nem a legjobb szófordulat, tekintettel az ötszáz éves imperializmusra, a gyarmatosításra, a rabszolgaságra…
Szóval arra kérem Önöket, hogy segítsenek nekünk, talán megérdemeljük, hogy figyelembe vegyék a helyzetünket, de ehhez egy pillanatra le kell venniük a szemüket a labdáról, és félretenni saját céljaikat egy közös cél érdekében (szójáték, angolul a gól – goal – és a cél ugyanaz a szó – a ford.).
Egyébként és itt talán inkább a tanácsnak az öt állandó tagjához szegezem a kérdéseimet: mit akartok elérni? Mit gondoltok, mit fogtok találni a szivárvány tövében elrejtett aranyfazékban: nagyobb hasznot a hadiiparnak? Nagyobb globális befolyást? Nagyobb részesedést a globális tortából, mert a Földanya egy sütemény, amit fel kell zabálni?
A nagyobb szelet a tortából azt jelenti, hogy kevesebb jut másnak. Mi lenne, ha ma ezen a helyen, ami a biztonságot reprezentálja, nem a saját orrunk után mennénk, hanem megpróbálnánk önvizsgálatot tartani, és beleképzelni magunkat abba, hogy mások cipőjében járunk. Például annak a fickónak a cipőjében, ott a terem másik oldalán vagy akár a hangtalan többség cipőjében – aminek nem is biztos, hogy van cipője.
Szóval a hangtalan többség aggódik azért, mert a háborúitok, igen, a ti vég nélküli háborúitok elpusztítják az otthonainkat, az egész bolygót, és minden más élőlénnyel együtt feláldoztok minket a háború oltárán mindössze két ok miatt. Az egyik a háborúból származó profit, amivel nagyon-nagyon kevesek megtömik a zsebüket. A másik néhány birodalom hegemóniára való törekvése, melynek célja egy unipoláris világ feletti dominancia elnyerése. Kérlek, mondjátok, hogy nem ez a célotok!
Ha ezen az úton haladunk, nem lesz jó végkifejlet. Ez az út csak katasztrófához vezethet, mert mindenkinek van egy piros gombja meg egy táskája, és minél tovább megyünk ezen az úton, annál valószínűbbé válik, hogy egy viszkető ujj végül csak megnyomja azt a gombot. És minél közelebb kerülünk az Armageddonhoz, nézzetek szét a teremben, a végeredményt illetően mind egy cipőben járunk.
Elnézést, térjünk vissza Ukrajnához! Az Orosz Föderáció ukrajnai inváziója illegális volt, a lehető leghatározottabban elítélem, de az nem igaz, hogy az oroszok Ukrajna elleni invázióját nem provokálta ki senki, ezért a provokátorokat is a lehető leghatározottabban elítélem, mert erre, az előbb említett útra léptek. Amikor tegnap ezt a beszédet írtam, egy megjegyzést tettem hozzá, hogy a tanácsban a vétó csak az állandó tagokat illeti meg, és ez aggaszt, mert ez nem demokratikus, és emiatt kissé foghíjasnak tartom a tanácsot. Ma reggel azonban ráébredtem, hogy a fogatlanság bizonyos szempontból talán még jó is, mert ha ez egy fogatlan kamara, én kinyithatom a nagy pofámat a hangtalanok nevében anélkül, hogy tartanom kéne attól, hogy leharapják a fejemet. Ez milyen királyság már!
Na de ma reggel azt olvastam az egyik újságban, hogy egy névtelen diplomata felháborodva úgy nyilatkozott, ha Roger Waterst meghallgatják a Biztonsági Tanácsban, akkor ki lesz a következő, Mr. Bean? Már bocsánat, ha valaki nem tudná, Mr. Bean egy semmirekellő figura egy angol televíziós vígjátékban, szóval az az összehasonlítás: egy penny egy fonttal szemben. A névtelen diplomata egyébként angol. Innen is köszönöm, uram!
Eljött az ideje, hogy bemutassam, ki volt az édesanyám, Mary Duncan Waters. Nagy hatással volt rám. Tanárnő volt. Azért a „volt”, mert 15 éve elhunyt. Az édesapám, Eric Fletcher Waters szintén nagy hatással volt rám. Ő ugyancsak halott, 1944. február 18-án, amikor öt hónapos voltam, esett el Olaszországban, ezért tudok valamit a háborúról és a veszteségről.
De visszatérve az édesanyámhoz, 13 éves koromban, a kamaszkor nehézségeivel és döntésképtelenséggel küzdöttem. Már nem emlékszem a konkrét dologra, de az anyám maga mellé ültetett, és azt mondta: „Sok nehéz helyzettel kell majd szembenézni az életedben, Roger. És én azt tanácsolom neked, hogy olvass, olvass, olvass, tárj fel mindent, amit csak tudsz, mindent mindkét oldalról, minden irányból, hallgass meg minden véleményt, különösen azokét, akikkel nem értesz egyet, mindent kutass ki alaposan, és ha ezt a nehéz lépést megtetted, a következő már könnyű lesz.” „Rendben van anya, oké, az a legkönnyebb, a helyesen cselekedsz.”
Tehát, ha a helyes cselekedetről beszélünk, akkor eljutunk az emberi jogokhoz. Mi, az emberek, azt akarjuk, hogy minden fivérünk és nővérünk egyetemes emberi jogai biztosítottak legyenek a világ minden táján, függetlenül az etnikai vagy vallási hovatartozásuktól. Egyetlen nemzetiség jogai sem korlátozhatók, mindenkinek joga van a törvényileg szavatolt élethez és tulajdonhoz, teljesen mindegy, hogy ukránok vagy palesztinok! Ezt nem hagyhatjuk elveszni. Nyilvánvalóvá kell tenni mindannyiónk számára, hogy az egyik legnagyobb probléma a háborúkkal és azzal, ha emberek katonai megszállás alatt élnek, hogy megszűnnek az emberi jogok; nincs lehetőség a törvényhez fordulni.
Ma a béke lehetőségéről kell röviden beszélnünk, különös tekintettel a kijevi rezsim harmadik felek általi felfegyverzésére. Lassan kifutok az időből, szóval mi az, amit a hangtalan milliók nevében el kell mondanom? És még egyszer köszönöm, hogy meghallgatnak ma minket! Sokan vagyunk, akik nem hisznek a hadiipar prófétáinak. Nem akarjuk, hogy a fiainkból és lányainkból ágyútölteléket csináljanak. Szerintünk ma az egyetlen észszerű lépés az, hogy azonnali tűzszünetet követelünk Ukrajnában! Nincs olyan, hogy „ha” meg „de”. Egyetlen további ukrán vagy orosz élet feláldozása is elfogadhatatlan, mert valamennyi különleges a szemünkben.
Eljött az ideje annak, hogy kimondjuk az igazságot. Hogy egy kicsit buzdítsalak benneteket, hadd emlékeztessek mindenkit a császár új ruháinak történetére. De hát, persze, hogy emlékeztek rá.
Nos, a birodalmaitok vezetői többé-kevésbé meztelenül állnak előttünk. És van számukra egy üzenetünk. Egy üzenet minden menekülttábor lakójától; egy üzenet a nyomornegyedek és favellák lakóitól; egy üzenet a hideg utcákon sínylődő hajléktalanoktól; egy üzenet azoktól, akik a földrengések és áradások miatt szenvednek, szóval egy üzenet azoktól, akiket még nem ítéltek éhhalálra, de folyamatosan azon töprengenek, hogyan tegyenek szert a betevőre; hogyan keressék meg a rávalót, hogy fedél legyen a fejük fölött, hogy etetni tudják a családjukat.
A szülőföldem, Anglia, hála Istennek többé már nem egy birodalom. Ugyanakkor terjedőben van manapság egy új szólásmondás: „Eszel vagy fűtesz?” Mindkettőt nem tudod megtenni, és ez a segélykiáltás visszhangzik egész Európában.
Nyilvánvaló, hogy az egyetlen dolog, amiről a nagyhatalmak úgy gondolják, hogy megengedhetünk magunknak, az a vég nélküli háború. És ezzel szemben ott áll hangtalanul a csendes többség, körülbelül négymilliárd testvérünk és a háborúellenes mozgalmak támogatóinak milliói. Ami sok, az sok! Békét követelünk Biden elnök úr, Putyin elnök úr, Zelenszkij elnök úr, USA, NATO, EU, Oroszország – valamennyiőtöktől!
Könyörgöm, kössetek tűzszünetet még ma! Persze hogy ez csak a kiindulópont, de ebből a kiindulási pontból annyi jó születhet. Képzeljük el, ahogy a világ megkönnyebbül, és az öröm szerteárad; ahogy együtt énekeljük a Béke himnuszát, és John Lennon öklével veri a szemfedőt, mondván: „Végre meghallgattak minket a hatalmasok, és nem játsszák tovább ezt a nukleáris macska-egér játékot, mint valami gyerekek az iskolaudvaron.” Így nem égünk el egy nukleáris holokausztban. Legalábbis nem ma.
Amennyiben a nagyhatalmakat sikerülne meggyőzni, hogy adják fel a fegyverkezési versenyt és az örök háború koncepcióját, azzal megszűnhetne az értékes erőforrásaink hadianyagokra pazarlása, etethetnénk a gyermekeinket, meleg otthont nyújthatnánk nekik, és közben megtanulhatnánk együttműködni minden fivérünkkel és nővérünkkel, és megmenthetnénk a bolygónkat a végső pusztulástól.
Hát, nem lenne szép?
Köszönöm a figyelmet!
Roger Waters
