A keresztény és a szirének
Heidl György: A keresztény és a szirének. Patrisztikus tanulmányok. Bp., 2005, Kairosz Kiadó
Heidl György, a kiváló Augustinus-kutató válogatott tanulmányait adta közre újabb kötetében. A szerző ezúttal kirándulást tesz a tudománynépszerűsítő irodalom terén. Eddig ugyanis szoros értelemben vett tudományos és szakembereknek szánt munkáit ismerhettük meg, melyek közül elsőként említendő a Szent Ágoston megtérésével foglalkozó monográfiája, amelynek angol nyelvű változatával nemzetközi szinten is igen jelentős elismerést vívott ki magának. A másik műfaj, amelyben folyamatosan és figyelemre méltó módon gyakorolja magát a szerző, a magyar patrisztikus fordítások. Heidl kiváló fordító, valóságos stílusművész, pontos és irodalmilag is kiérleltek magyarításai, s ezek száma — a lankadatlanul tevékeny évek során — imponálóra nőtt. Szent Ágoston, Órigenész vagy Erasmus tanulmányozása során ma már megkerülhetetlen Heidl fordítói tevékenysége. Az említett két műfaj sajátosságaiként is értelmezhető erények, a tudományos precizitás, az analitikus látásmód és a nyelvi megformáltság egyaránt lényegi jegyei az új tanulmánykötetnek is. A szerzőnek — e készségek birtokában — nem kell primitív leegyszerűsítések körében mozognia akkor sem, amikor nem szakmabeliekhez szól, hanem egyszerűen kiérlelt tudományos értekező prózáját könnyed, sallangmentes stílussal oldja.
Természetesen a kötetben szereplő dolgozatok jórészt tudományos alkotások, némelyikük magyar vagy idegen nyelven szakfolyóiratban jelent meg először. A szerző az előszóban jelzi, hogy az a tény, miszerint különböző, egymástól eltérő jellegű közönség volt a tanulmányok illetve előadások címzettje, esetleg nehézséget jelent az olvasónak. Ez az aggodalom véleményem szerint eltúlzott, hiszen éppen a példaszerű nyelvi megformálás, az egyszerű eszközökkel történő megértetés és az idegen szakszavak tudatos kerülése és mindig találó helyettesítése magyar kifejezésekkel megteremti az egész kötet egységét.
Heidl címadó tanulmányának képe az árbochoz kötözött Odüsszeusz alakját idézi fel. A szerző aktuális és programatikus mondandója az, hogy a keresztény embernek ma különösen vigyáznia kell arra, hogy ne más tradíciókban keresse gyökereit, ne más életformákat és értékeket csodáljon. Az előszó sarkított megfogalmazása szerint: „… nem csupán a korai keresztények ismerhették fel Odüsszeusz és a szirének történetében az állandó megkísértettség jelképét. A keskeny ösvény, azaz bárkánk útja ma is szirénhangok kíséretében vezet el az eretnekségek, a dölyfös tudományosság, a pogány filozófia, az érzékiség, az ösztönvilág, a démoni sugallatok, a hatalom, a gőg, a hiúság és egyéb veszedelmek között.” (6) E határozott kijelentés állásfoglalást jelent a modern keresztény világnézeti tartalmak illetve ezek önelégségessége mellett. Formailag természetesen van néhány olyan eleme e kijelentésnek, ami nem fog mindenki számára elfogadhatónak tűnni. Ez az interpretáció ugyanis a szirénhangok között nem tesz érdemi különbséget: a pogány filozófia, amelyen érthetünk akár szókratészi és platóni bölcseletet is, egy szintre kerül az erkölcsi hibákkal, mint a gőg és a hiúság, és egy nívón jelenik meg az ösztönvilággal. Így az autentikus keresztény magatartás egy kicsit szűkre szabott öltözetben jelenik meg. Magának a sziréntörténetnek keresztény átértelmezése kapcsán Heidl pontosan látja, hogyan is alakul át az eredeti tartalom, s hogyan jelenik meg az ellentét a fiktív mítosz és a keresztény megváltástörténet történeti valósága között. Teljesen igaza van abban, hogy ez az Odüsszeusz-történet lényeget érintő és teljes átformálása. Ez az interpretáció jelenik meg Maximusnak, Turin püspökének beszédében, amelyet Heidl „… a szirénmítosz keresztény értelmezéstörténete csúcspontjának” nevez (24), s tanulmánya végén le is fordít. Nyilván csúcspont ez annyiban, hogy ez a legrészletesebb taglalása Odüsszeusz szirén-kalandjának. Maximus beszédében e kaland fikció, s voltaképpen csak alkalom arra, hogy szembeállítsa vele a mózesi érckígyót mint hathatós jelet s Jézus Krisztus valós megváltástörténetét. Heidl a tény és fikció ellentétére épít, bár lehetne még egyéb szempontokat is fölvetni, melyek közül talán a legérdekesebb az, hogy amíg a görög filozófiai allegorizálás számára Odüsszeusz minket, az embereket jelenti, addig a keresztény értelmezésekben fokozatosan veszi át Odüsszeusz szerepét Krisztus, — és mi, emberek, legjobb esetben is inkább csak a bedugaszolt fülű evezősökhöz vagyunk hasonlatosak. Elvész tehát a keresztény értelmezések során az a momentum, hogy minden veszély ellenére jó dolog meghallgatni a szirének énekét, azaz, a születő keresztény önértelmezés számára nincs helye az esztétikai dimenziónak.
Ez a kissé szigorú keresztény világnézeti álláspont megjelenik az eretnekség kérdésének tárgyalásakor is. Heidl egyértelműen pozitíve hivatkozik Szent Ágoston eretnekség-koncepciójára, mint olyanra, amely „… a jelenségek gyökerét kutatva és lényegét megragadva” vizsgálja a kérdést (128). Az az ágostoni megoldás, amit idéz, miszerint hiúságból és kíváncsiságból eredő kutatás, illetve ármánykodás szándékával történő kérdezgetés az eretnekség forrása, amit Ágoston a manicheusok példáján mutat ki, nem tűnik többnek, mint személyes érvnek. Arra ugyanis még Ágoston sem képes, hogy belelásson a manicheusok fejébe, és föltárja a szándékos ármánykodás tényét. Jellemző módon önmaga manicheus voltát ugyan ostorozza a Vallomásokban, de saját istenkeresését soha nem tekinti ármánykodás szándékával történő kutatásnak. Mint minden eretnekkeresés, az ágostoni felfogás is bizonyos mértékig lapos. Nyilvánvalóan nem igaz ugyanis az, hogy nem létezik olyan köztes felfogás bizonyos kérdések kapcsán, amit nem sorozhatunk sem az ortodoxiához, sem pedig az ármánykodás szándékával definiált eretnekséghez. Erre jó példa Órigenész, aki ugyan ténylegesen vallott heterodox nézeteket, például a lélek preegzisztenciájának tana ilyen, ennek elfogadására azonban láthatóan — többek között — olyan, a kereszténység szempontjából is fontos elv vezette, mint az isteni igazságosság teóriája. Személyes elkárhozásának gondolatát éleselméjűen igyekezett cáfolni mind Giovanni Pico della Mirandola, mind Henri Crouzel, az Órigenész-kutatás közelmúltban elhunyt doyenje.
Egy harmadik — ám mindezzel összefüggő — kérdést vet fel „A világlélek kilakoltatása” című tanulmány, amelynek tézise az, hogy Ágoston már a kezdet kezdetétől elvetette a neoplatonikus világlélek koncepcióját, és nem azt alakította át keresztény tanná, hanem már a De immortalitate animae szövegéhez is hozzá kell gondolnunk a Fiút, mint testetlen erőt, aki megalkotta a testi világot és igazgatja azt. Nem biztos azonban, hogy a szóbanforgó mű tényleg csak egy váz, amelyet Ágoston később szentírási helyekkel kívánt kiegészíteni. Lehet, hogy jegyzetszerű, de teljesen nyilvánvalóan neoplatonikus ihletettségű munka, amelyben talán nem csak a világlelket és az individuális lelket lelhetjük fel, hanem az általános értelemben vett Lelket, mint hiposztázist is. Ugyanakkor ebben a munkában nem látszik az a Heidl számára fontos megkülönböztetés, ami a létrehozó és fenntartó erő között van. Utóbbit az angyali teremtményekkel azonosítja, illetve a bennük működő testetlen isteni erővel. Heidl fölvetése érdekes és új megvilágításba helyezi a kérdést, ám nyilván fönnmaradnak olyan kételyek, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy az újplatonista emanációs és megmaradás koncepció az általános Lélek szintjén épp eléggé megalapozza a világlélek létezését is Ágostonnál. Nem kell ennek az univerzális Léleknek feltétlenül immanens léleknek lennie, mint azt Heidl várja, hiszen a neoplatonikus emanációs elv és a visszafordulás (episztrophé) igenis tartalmazza a létszintek különbségét is, és nemcsak egymásba ágyazottságukat.
Heidl György egyik legnagyobb érdeme az, hogy képes volt a — részben platonizáló — keresztény teológiai hagyományban is olyan összefüggésekre és forrásokra lelni, amelyek azt igazolják, nem kellett Augustinusnak kizárólag a nem-keresztény neoplatonizmus felé orientálódnia. Az órigenészi hagyomány elemeinek fölmutatásával új nézőpontot teremtett az Ágoston-kutatásban. Nagyon értékesek az ilyen irányú megfigyelései Szent Antal levelei és a szerzetesi mozgalom viszonylatában is. Nem biztos azonban, hogy a De immortalitate animae szövegének értelmezésekor is ez az egyetlen járható út.
Heidl tanulmányainak értékes hozadéka az is, hogy az olvasó számára megelevenedik egy észak-kelet mediterráneumi geográfiai s egyben szellemi térkép. Aquileia, Rufinus városa és Chromatius püspöki székhelye, annak katedrálisa, Poetovioi Victorinus, a Dráva-parti exegéta, a pécsi ókeresztény sírkamrák falfestményei és ezek motívumrendszere Heidl számára nem egymástól elszigetelt jelenségek, hanem egy egységes keresztény kultúra elemei. Nyilván nagyon kevesen képesek itt meglátni azokat az összefüggéseket, amelyek közös szellemi hátteret képeznek Jeromos, Chromatius, Rufinus, Victorinus és a sírkamrák festői számára, s a mai túlméretezett specializálódás nem is kedvez ennek. Heidl azonban alapos és széleskörű szövegismerete és a tárgyi emlékek beható vizsgálata során képes volt könyvében erre a szintre fölemelkedni.
A szerző időnként kilép a szaktudomány közegéből, és aktuális keresztény világnézeti igényeket is megfogalmaz. Ezt azonban mindig szolid tudás és finom érvelés révén teszi, s így nem csupán szaktudósi tevékenységét értékelhetjük nagyra, de azt is, hogy ezt a keresztény, sőt katolikus világnézetet magas szellemi színvonalon szólaltatja meg.
Végezetül meg kell említeni, hogy könyvészeti szempontból is egy értékes publikációval gazdagodtunk. A Kairosz Kiadó egyéb kiadványai között időnként fölbukkannak kivitelüket és nyomdai szerkesztői teljesítményüket illetően sikerületlen darabok. Az összes ilyen hibától mentes A keresztény és a szirének.
Somos Róbert
Heidl György: A keresztény és a szirének. Patrisztikus tanulmányok. Bp., 2005, Kairosz Kiadó
Heidl György, a kiváló Augustinus-kutató válogatott tanulmányait adta közre újabb kötetében. A szerző ezúttal kirándulást tesz a tudománynépszerűsítő irodalom terén. Eddig ugyanis szoros értelemben vett tudományos és szakembereknek szánt munkáit ismerhettük meg, melyek közül elsőként említendő a Szent Ágoston megtérésével foglalkozó monográfiája, amelynek angol nyelvű változatával nemzetközi szinten is igen jelentős elismerést vívott ki magának. A másik műfaj, amelyben folyamatosan és figyelemre méltó módon gyakorolja magát a szerző, a magyar patrisztikus fordítások. Heidl kiváló fordító, valóságos stílusművész, pontos és irodalmilag is kiérleltek magyarításai, s ezek száma — a lankadatlanul tevékeny évek során — imponálóra nőtt. Szent Ágoston, Órigenész vagy Erasmus tanulmányozása során ma már megkerülhetetlen Heidl fordítói tevékenysége. Az említett két műfaj sajátosságaiként is értelmezhető erények, a tudományos precizitás, az analitikus látásmód és a nyelvi megformáltság egyaránt lényegi jegyei az új tanulmánykötetnek is. A szerzőnek — e készségek birtokában — nem kell primitív leegyszerűsítések körében mozognia akkor sem, amikor nem szakmabeliekhez szól, hanem egyszerűen kiérlelt tudományos értekező prózáját könnyed, sallangmentes stílussal oldja.
Természetesen a kötetben szereplő dolgozatok jórészt tudományos alkotások, némelyikük magyar vagy idegen nyelven szakfolyóiratban jelent meg először. A szerző az előszóban jelzi, hogy az a tény, miszerint különböző, egymástól eltérő jellegű közönség volt a tanulmányok illetve előadások címzettje, esetleg nehézséget jelent az olvasónak. Ez az aggodalom véleményem szerint eltúlzott, hiszen éppen a példaszerű nyelvi megformálás, az egyszerű eszközökkel történő megértetés és az idegen szakszavak tudatos kerülése és mindig találó helyettesítése magyar kifejezésekkel megteremti az egész kötet egységét.
Heidl címadó tanulmányának képe az árbochoz kötözött Odüsszeusz alakját idézi fel. A szerző aktuális és programatikus mondandója az, hogy a keresztény embernek ma különösen vigyáznia kell arra, hogy ne más tradíciókban keresse gyökereit, ne más életformákat és értékeket csodáljon. Az előszó sarkított megfogalmazása szerint: „… nem csupán a korai keresztények ismerhették fel Odüsszeusz és a szirének történetében az állandó megkísértettség jelképét. A keskeny ösvény, azaz bárkánk útja ma is szirénhangok kíséretében vezet el az eretnekségek, a dölyfös tudományosság, a pogány filozófia, az érzékiség, az ösztönvilág, a démoni sugallatok, a hatalom, a gőg, a hiúság és egyéb veszedelmek között.” (6) E határozott kijelentés állásfoglalást jelent a modern keresztény világnézeti tartalmak illetve ezek önelégségessége mellett. Formailag természetesen van néhány olyan eleme e kijelentésnek, ami nem fog mindenki számára elfogadhatónak tűnni. Ez az interpretáció ugyanis a szirénhangok között nem tesz érdemi különbséget: a pogány filozófia, amelyen érthetünk akár szókratészi és platóni bölcseletet is, egy szintre kerül az erkölcsi hibákkal, mint a gőg és a hiúság, és egy nívón jelenik meg az ösztönvilággal. Így az autentikus keresztény magatartás egy kicsit szűkre szabott öltözetben jelenik meg. Magának a sziréntörténetnek keresztény átértelmezése kapcsán Heidl pontosan látja, hogyan is alakul át az eredeti tartalom, s hogyan jelenik meg az ellentét a fiktív mítosz és a keresztény megváltástörténet történeti valósága között. Teljesen igaza van abban, hogy ez az Odüsszeusz-történet lényeget érintő és teljes átformálása. Ez az interpretáció jelenik meg Maximusnak, Turin püspökének beszédében, amelyet Heidl „… a szirénmítosz keresztény értelmezéstörténete csúcspontjának” nevez (24), s tanulmánya végén le is fordít. Nyilván csúcspont ez annyiban, hogy ez a legrészletesebb taglalása Odüsszeusz szirén-kalandjának. Maximus beszédében e kaland fikció, s voltaképpen csak alkalom arra, hogy szembeállítsa vele a mózesi érckígyót mint hathatós jelet s Jézus Krisztus valós megváltástörténetét. Heidl a tény és fikció ellentétére épít, bár lehetne még egyéb szempontokat is fölvetni, melyek közül talán a legérdekesebb az, hogy amíg a görög filozófiai allegorizálás számára Odüsszeusz minket, az embereket jelenti, addig a keresztény értelmezésekben fokozatosan veszi át Odüsszeusz szerepét Krisztus, — és mi, emberek, legjobb esetben is inkább csak a bedugaszolt fülű evezősökhöz vagyunk hasonlatosak. Elvész tehát a keresztény értelmezések során az a momentum, hogy minden veszély ellenére jó dolog meghallgatni a szirének énekét, azaz, a születő keresztény önértelmezés számára nincs helye az esztétikai dimenziónak.
Ez a kissé szigorú keresztény világnézeti álláspont megjelenik az eretnekség kérdésének tárgyalásakor is. Heidl egyértelműen pozitíve hivatkozik Szent Ágoston eretnekség-koncepciójára, mint olyanra, amely „… a jelenségek gyökerét kutatva és lényegét megragadva” vizsgálja a kérdést (128). Az az ágostoni megoldás, amit idéz, miszerint hiúságból és kíváncsiságból eredő kutatás, illetve ármánykodás szándékával történő kérdezgetés az eretnekség forrása, amit Ágoston a manicheusok példáján mutat ki, nem tűnik többnek, mint személyes érvnek. Arra ugyanis még Ágoston sem képes, hogy belelásson a manicheusok fejébe, és föltárja a szándékos ármánykodás tényét. Jellemző módon önmaga manicheus voltát ugyan ostorozza a Vallomásokban, de saját istenkeresését soha nem tekinti ármánykodás szándékával történő kutatásnak. Mint minden eretnekkeresés, az ágostoni felfogás is bizonyos mértékig lapos. Nyilvánvalóan nem igaz ugyanis az, hogy nem létezik olyan köztes felfogás bizonyos kérdések kapcsán, amit nem sorozhatunk sem az ortodoxiához, sem pedig az ármánykodás szándékával definiált eretnekséghez. Erre jó példa Órigenész, aki ugyan ténylegesen vallott heterodox nézeteket, például a lélek preegzisztenciájának tana ilyen, ennek elfogadására azonban láthatóan — többek között — olyan, a kereszténység szempontjából is fontos elv vezette, mint az isteni igazságosság teóriája. Személyes elkárhozásának gondolatát éleselméjűen igyekezett cáfolni mind Giovanni Pico della Mirandola, mind Henri Crouzel, az Órigenész-kutatás közelmúltban elhunyt doyenje.
Egy harmadik — ám mindezzel összefüggő — kérdést vet fel „A világlélek kilakoltatása” című tanulmány, amelynek tézise az, hogy Ágoston már a kezdet kezdetétől elvetette a neoplatonikus világlélek koncepcióját, és nem azt alakította át keresztény tanná, hanem már a De immortalitate animae szövegéhez is hozzá kell gondolnunk a Fiút, mint testetlen erőt, aki megalkotta a testi világot és igazgatja azt. Nem biztos azonban, hogy a szóbanforgó mű tényleg csak egy váz, amelyet Ágoston később szentírási helyekkel kívánt kiegészíteni. Lehet, hogy jegyzetszerű, de teljesen nyilvánvalóan neoplatonikus ihletettségű munka, amelyben talán nem csak a világlelket és az individuális lelket lelhetjük fel, hanem az általános értelemben vett Lelket, mint hiposztázist is. Ugyanakkor ebben a munkában nem látszik az a Heidl számára fontos megkülönböztetés, ami a létrehozó és fenntartó erő között van. Utóbbit az angyali teremtményekkel azonosítja, illetve a bennük működő testetlen isteni erővel. Heidl fölvetése érdekes és új megvilágításba helyezi a kérdést, ám nyilván fönnmaradnak olyan kételyek, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy az újplatonista emanációs és megmaradás koncepció az általános Lélek szintjén épp eléggé megalapozza a világlélek létezését is Ágostonnál. Nem kell ennek az univerzális Léleknek feltétlenül immanens léleknek lennie, mint azt Heidl várja, hiszen a neoplatonikus emanációs elv és a visszafordulás (episztrophé) igenis tartalmazza a létszintek különbségét is, és nemcsak egymásba ágyazottságukat.
Heidl György egyik legnagyobb érdeme az, hogy képes volt a — részben platonizáló — keresztény teológiai hagyományban is olyan összefüggésekre és forrásokra lelni, amelyek azt igazolják, nem kellett Augustinusnak kizárólag a nem-keresztény neoplatonizmus felé orientálódnia. Az órigenészi hagyomány elemeinek fölmutatásával új nézőpontot teremtett az Ágoston-kutatásban. Nagyon értékesek az ilyen irányú megfigyelései Szent Antal levelei és a szerzetesi mozgalom viszonylatában is. Nem biztos azonban, hogy a De immortalitate animae szövegének értelmezésekor is ez az egyetlen járható út.
Heidl tanulmányainak értékes hozadéka az is, hogy az olvasó számára megelevenedik egy észak-kelet mediterráneumi geográfiai s egyben szellemi térkép. Aquileia, Rufinus városa és Chromatius püspöki székhelye, annak katedrálisa, Poetovioi Victorinus, a Dráva-parti exegéta, a pécsi ókeresztény sírkamrák falfestményei és ezek motívumrendszere Heidl számára nem egymástól elszigetelt jelenségek, hanem egy egységes keresztény kultúra elemei. Nyilván nagyon kevesen képesek itt meglátni azokat az összefüggéseket, amelyek közös szellemi hátteret képeznek Jeromos, Chromatius, Rufinus, Victorinus és a sírkamrák festői számára, s a mai túlméretezett specializálódás nem is kedvez ennek. Heidl azonban alapos és széleskörű szövegismerete és a tárgyi emlékek beható vizsgálata során képes volt könyvében erre a szintre fölemelkedni.
A szerző időnként kilép a szaktudomány közegéből, és aktuális keresztény világnézeti igényeket is megfogalmaz. Ezt azonban mindig szolid tudás és finom érvelés révén teszi, s így nem csupán szaktudósi tevékenységét értékelhetjük nagyra, de azt is, hogy ezt a keresztény, sőt katolikus világnézetet magas szellemi színvonalon szólaltatja meg.
Végezetül meg kell említeni, hogy könyvészeti szempontból is egy értékes publikációval gazdagodtunk. A Kairosz Kiadó egyéb kiadványai között időnként fölbukkannak kivitelüket és nyomdai szerkesztői teljesítményüket illetően sikerületlen darabok. Az összes ilyen hibától mentes A keresztény és a szirének.
Somos Róbert
