Tersánszky Józsi Jenõ: Ákombák tanár úr
Igaz, hogy fura figura volt. Csupa gubanc az egész feje, bozontos haja, bozontos szakálla, vastag, göbös orra, cvikkerrel nyergelve, s egy pepita nadrágja, melyet apám is látott rajta gimnazista korában. És igaz az is, hogy a matematikának volt tanára, s ilyenformán kész ellenség. Valamint az se hazugság, hogy aki egyszer nála elégséges tanuló hírébe keveredett, az fújhatta a leckét, mint a miatyánkot, s bebiflázhatta a példát az utolsó tizedestörtig, mégse kapott jobbat, mint elégségest, míg akit kedvelt... Mindegy! mégse kellett volna annyi csúfot ûznünk belõle.
Képzeljék csak el. Az volt a szokása, hogy mindenkinek, aki köszönt neki, a legutolsó fényesorrú diáknak is, leemelte a kalapját:
- Áászógáá! - mondta furcsán, és sohase nézett rá, akinek köszönt, hanem valahogy ájtatosan elõre a földre.
Hát mi úgy tettünk, hogy a legcsikorgóbb reggel nyolcórai hidegekben megvártuk õt az utca elején, s úgy álltunk sorba kis közökben egymástól, s folyvást köszöntünk, hogy szegény öreg vissza nem tudta tenni kalapját fejére a gimnáziumig. Akik már köszöntünk, elõre szaladtunk és újra köszöntünk.
- Áászogáá, áászogáá, áászogáá! - mondta szegény fáradhatatlan.
Bennünket négyünket: engem, meg a szomszédomat, Méder Károlyt s hátunk megett az utolsó padban Filipánt, egy nagy lomha oláh fiút, meg Kelemen Pistit, úgy is hívott Ákombák elég találóan: "a rothadt almák családja". Mivelhogy általunk romlandó a többi.
Ha egyébbel nem macerálhattuk szegényt, hát mozdulatlan, figyelõ képpel ültünk a padban, szemtõl szembe nézve Ákombákkal, s anélkül, hogy szájunkat mozgatnánk, valahogy mint a macska, torkunkból doromboltunk. Tûrte mindig sokáig. Ha megállt magyarázat közben s felfülelt: elhallgattunk. Ha felpattant egyszerre türelmét vesztve, s veszettül villogó szemmel tátogott s ordította: - Ki dirimbál folyton!? - és csapkodott, dühösködött, lármázott, akkor mi is hatványozottabban dajnáltunk. Ha hirtelen elhallgatott: mi is. Ha megint csendesebben beszélt: mi is úgy. - Fújjad! - lökött oldalba szomszédom: - Hej, Bözsi, Bözsi, Bözsi, hej Bözsi a kapuba-umá-umá-umá-umá-umá...! Így folyt egész órán.
Sok volna elsorolni leleményes gazságainkat. Hogy ágyúztunk ki füstöt a kályhából. Hogy pockoltuk fel a katedra dobogóját, hogy ledobbanjon, s porfelleg kavarogjon. Szörnyû kényszer volt rajtam kezdettõl fogva az iskola, de szavamra! Ákombák óráira úgy mentem mindig, mint a színházba. Kivált pénteken délután 3-4-ig, télen, amikor már setétül ilyenkor, s mi még hozzá mindenféle ürüggyel: hogy huzat van, meg mittudomén, az ablakokat felraktuk nagykabátokkal, amennyire csak lehetett, s a homályban egész hangversenyeket rendeztünk, hajigálóztunk, verekedtünk s pukkadoztunk. Szinte sajnáltuk, mikor csengettek.......
folyt. a csatolásban