"...Igen jó példa szolgál ennek a felismerésnek a megvilágítására; olyan példa, amelyet mindnyájan ismerünk. Tudjuk, hogy álmaink alakjait is mi magunk vetítjük ki álmodás közben magunk köré, mégis úgy tapasztaljuk álmunkban, hogy valamennyien élnek, cselekszenek és beszélnek körülöttünk, érintkeznek egymással és velünk... Aztán, ha felébredünk, mind-mind eltűnnek, egyetlen pillanatban. Egyik sem folytathatja létét, életét és cselekvéseit, mert megszűnt az álombeli kivetítés, mert felébredtünk.
Ha a kivetítés abbamarad, természetszerűleg megszűnik a kivetített világ is, a maga összes jelenségeivel, tárgyaival és élőlényeivel.
A beavatott tanítvány már tudja, mert ráeszmél, hogy hasonlóképpen szűnik meg az egész természetbeli külvilágunk, ha meghalunk.
Az egyén halálakor a vetítő-sugár az énségi-szikrába húzódik vissza. Az énségi-szikra ilyenkor a "vizek" hátán, vagyis a meg-nem-nyilvánuló Természetalaktalan "vizein" úszik. A meg-nem-nyilvánuló világ - a víz - elárasztja, elönti és magába nyeli az egyén egész külvilágát. Befödi azt, és minden elpusztul, semmivé válik alatta, ami volt, ami benépesítette a földet. Nincs többé föld, és nincs többé külső világ.
A vetítő-sugár visszahúzódása azonban nem szünteti meg a szimbólumokat, csak magának a kivetítésnek a káprázatát. Az énségi-szikra ösztönvilágában továbbra is benne marad a megszűnt külvilág valamennyi élőlényének és tárgyának a jellegzetes szimbóluma - hajlandósága, - ezek a hajlandóságok pedig a következő újraszületéskor, amikor a fénysugár ismét áthatja, átvilágítja az ösztönvilágot, természetszerűleg újra benépesítik, a "vizek" elvonultával, az újonnan kialakuló földet, a külső világot: a következő élet új külvilágát.
Egész új világ alakul ki az ember minden újraszületésekor - minden életében - a régi világ helyén. Mégis ugyanazt tartalmazza, mint az előbbi világ, hiszen a halál állapotának özönvizén átmentett hajlandóságok csak ugyanazokat az élőlényi fajokat, stb. alakíthatják ki az új külvilágban, mint amelyek már megnyilvánultak, illetőleg benne lappangtak a régiben, abban a világban, amelyik elmúlt.
A szimbólumok - a hajlandóságok - a régiek maradtak. Az újabb kivetítés sem tartalmazhat tehát másfajta jelenségeket, formákat és élőlényi-fajokat, mint maga az ösztönvilág.
Csak az észlelt, érzékelt külvilág szűnik meg, merül el a halállal. Maga az egyén: visszahúzódik az énségi-szikrába, - a bárkába, - amelyet az egész megnyilvánult világot elborító ős-vizek sodornak magukkal, az újabb élet, az újabb külvilág-kialakulás felé.
A "vizek" kifejezés, a keleti bölcsesség szent könyveiben, általában a meg-nem-nyilvánuló Természetre vonatkozik. Kifejezi egyúttal az egyik életből a másik, a rákövetkező életbe való "átfolyását" is az öntudatnak: a halál állapotát. A Bardo Thödol, a tibetiek halottaskönyve szerint arról ismerhető fel a halál állapota, hogy "a föld a vízben süllyed el". A Bibliában pedig Noé bárkájának a története szinte szemléltetően tárja elénk a külső világ pusztulását, megszűnését, a külső világot benépesítő lények fajainak - szimbólumainak - és a szimbólumok poláris viszonyának - páros összefüggésének - a fennmaradását az énségi-szikrában, végül pedig e szimbólumokból és összefüggésekből fakadó új élet-világát annak a földnek, amelyen a vizek apadtával a bárka "kihajózza", kirakodja, illetőleg kivetíti a maga tartalmát. Mindez pedig valójában a halál és az újraszületés története.
A tanítvány megtanulja, hogy különbséget tegyen egyrészt önmaga, másrészt mindama "más" között, ami a külvilágához tartozik, ami a külvilágát alkotja körülötte. Ráeszmél, hogy mások azok a törvények, amelyek őrá magára, és mások , amelyek a külvilágára vonatkoznak. A halálban ő maga nem semmisül meg, nem pusztul el , hanem csak átlebeg, átúszik egy újabb életbe, egy újabb születésbe. Külvilága azonban - és mindaz, ami a külvilágához tartozik - teljes egészében megszűnik mint kivetítés , és helyén, az újabb életben, egy új külső-világ keletkezik , amely csak hasonló az előbbihez, de még mint káprázat sem ugyanaz többé.
Nagy a különbség: saját magunk és a külvilágunk között!
Holttestet, temetést, a halottat túlélő visszamaradottakat csupán a külvilágunkban tapasztalhatunk! Ez természetes is. Általunk szemlélt élőlények csakis a külvilágunkban halhatnak meg. Élettelen testük még akkor is sokáig megmarad a külvilágban, minthogy a testet alkotó szimbólum-kapcsolatok csak lassan bomlanak fel a kivetítésben. Amikor azonban mi magunk halunk meg, megszűnik az egész kivetítés, és testek sem maradnak fenn, saját testünk sem, minthogy nincs külvilág, amelyben fennmaradhatnának. Tévedés tehát arra gondolnunk, hogy milyen lesz a saját temetésünk, mert halálunk után nem marad fenn semmi az anyagvilágban, illetőleg maga az anyagvilág is megszűnik!
A többi élőlény halála a saját halálunk utánzata, mása, tükörképe csupán, amelyet mint alakulást, mint folyamatot szemlélhetünk a külvilágban, a kivetítésben. Önmagunk halála viszont csak elvi értelemben halál, mert mi magunk nem szűnünk meg általa és benne, hanem mindennemű kivetítés, az egész külvilág szűnik meg körülöttünk, amikor meghalunk!
Ugyanaz a törvényszerűség tehát, amely a külvilágunk összes élőlényeire vonatkozik, - vagyis hogy azoknak egyenként el kell halálozniok és meg kell szűnnie a létezésüknek, - miránk önmagunkra nem vonatkozik, bennünket nem illet; csupán abban az értelemben, hogy a külvilágunk szűnik meg, teljes egészében, a halálunk idején.
Így például, ha megfigyelünk magunk körül egy emberi lényt és annak halálát, azt látjuk, hogy mint egyed kimaradt a külvilág összefüggéseiből, forgatagából, és abba nem térhet vissza többé. A külvilág viszont továbbra is fennáll - nélküle. Ha viszont mi magunk halunk meg, akkor nem mi magunk hagyjuk el a külvilágot; voltaképpen nem maradunk ki a forgatagából, hanem maga az egész forgatag szűnik meg, az egész külvilág tűnik el a semmibe körülöttünk, minden jelenségével, tárgyával és valamennyi élőlényével egyetemben. Ez pedig nagy különbség. Olyan nagy differencia, aminek a felismerése meg kell, hogy változtassa egész felfogásunkat az életről, a létről és önmagunkról. ..."
Kaczvinszky József - Hét beavatás (A második beavatás)
