Következő növényünk a babér lesz. (laurel)
Régen ismert fűszer, a mediterráneumban vadon is termő, Kis-Ázsiában honos, a Földközi-tenger környékén széles körben termesztett örökzöld fa vagy cserje.
Cserepes, dézsás növényként tartható (már az ókori egyiptomiak, görögök, rómaiak is tartottak babért nagy cserépedényekben). Régen a dicsőség, a hírnév, a győzelem jelképe volt.
A felül fényes, alul matt, bőrszerű, lándzsa alakú levelek jellemző fűszeres szagúak és kesernyés ízűek. Illóolajat, csersavat és keserűanyagot tartalmaz. Fűszernek a növény levelét használjuk.
Babérba nem üt a mennykő
Apolló bosszúja Daphnét örökzöld babérrá változtatta, ám a szép nimfa a növényekben is tovább kísértett. Ettől kezdve Apolló és a babér elválaszthatatlanok lettek. A fa minden tulajdonságát az istentől kölcsönözte és Apolló papjainak szertartásaiban mindig szerepelt a babér. Fejükön babérkoszorút hordtak, és éjszakára párnájuk alá is bedugták, mert segitségével álmaikban megjelent a jövő. Amikor jóslataikat előadták, kezükben babérágat tartottak és bogyóját rágcsálták. Ha Apollónak kedves áldozatot akartak bemutatni, akkor babérfát égettek. Az égő babér elmondta nekik eljövendő sorsukat. A csendes tűz rossz előjel volt, de erős pattogó lángjai boldog időket sejtettek.
A babért akkor ismerhetjük igazán, ha Apollót ismerjük. Apolló volt a lant és költészet istene; ezért került babérkoszorú a költők fejére. Apolló volt a bűnbocsánat istene, így lett a babér a bűnbocsánat jelképe. A győztes hadvezér fején a babérkoszorú esengést jelentett az istenek engesztelő kegyéért. A római katona babérággal törölte le véres kardját, hogy istenei megbékéljenek.
A rómaiak azt tartották, hogy babérba nem üt a mennykő. Tiberius császár fején babérkoszorúval vészelte át a viharokat, úgy látszik, sikerrel, mert az ég megkímélte a villámcsapástól. Apolló nyila űzte el a ragályt, ezért a babér is képes volt erős illatával a rothadási és betegségeket megakadályozni és távol tartani a gonosz szellemeket.
A látnoki erejű babér és a művészek kapcsolata nemcsak Apolló érdeme. A görögök az írókat és költőket különleges, ritka jóserejű embereknek tartották, ezért lett jelképük a babérkoszorú. Nem csoda, hogy a tehetséget növelő — sőt néha pótló — koszorú a művészek kedvelt tartozéka maradt századokon át. A babér evése fokozta az emberek jóslóképességét. A híres Pithia, Delph jósnője ezért nemcsak fején viselt babérkoszorút, hanem szájában is, jóslás idején. Ennyi babér láttán könnyű volt a szellemeket vallatóra fogni, hiszen mindezeken kívül háromlábú székét is babérok díszítették, széke mellett pedig a szent babérfa zöldellt. Apolló és a nimfa története sokáig elevenen élt a görög népben. Ha valahol nagyon szépen és buján fejlődött a babérfa, azt suttogták, hogy az isten ott változtatta Daphnét babérrá. A görögök mintájára egy ideig a rómaiak is tisztelték csodatevő képességeiért. Aztán fokozatosan háttérbe szorult és sok-sok idő után a középkorban ismét színre lépett.
A dominikánus Albertus Magnus, a XIII. században felvirágzó előkelő kertek fontos alkotórészeként említi a babérokat a gránátalma mellett. Nyelvünkben a babér szó a XVI. században jelent meg. A XV. században — amint azt a korabeli szójegyzék megörökíti — a laurus neve a babérfa helyett a borostyánfa volt. A régi magyar szóhasználatban fellelhető a jutalommal járó borostyán fogalma, ami a babérkoszorút jelentette. Később babirnak és babilnak is hívták. Az eleinte csak patikában, levelenként vásárolt babér a virágtartó edények megjelenésével Közép-Európában is terjedni kezdett. Ez a XVIII. században volt. „Most már az ünnepélyeken vödörben nevelt babérfákat állítanak az ajtók mellé, emelvényekre stb., és természetesen babérkoszorút készítenek az érdem jutalmazására a magyar klíma alatt is."
A szép magyar kerteknek ettől kezdve örökös vendége lett. A pozsonyi prímási kertben és később az Esterházyak kismartoni parkjában és télikertjeiben jól fejlett babérfák díszlettek.
Az ünnepélyes hangulat elmaradhatatlan kellékei napjainkban is. (terebess.hu)