~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Nálunk is esett a hó és most már az unokáim is szánkózhatnak és végre
építhetünk hóembert és hógolyózhatunk is. Aztán ha kiszánkóztunk
magunkat mesét olvasunk a meleg szobában, gyertek Ti is a meseházba.
Az Angyal, a Sárkány és a Szél
Éldegélt fenn a magasban (nevezzük Menyországnak) egy kis pufók angyalka. A neve Zínea. Nagyon jó kedélyű, csodálkozó szemű, rosszalkodásra hajlamos angyalka volt ő. Külsőleg is különbözött angyaltársaitól kik mind szőke fürtös, fehér szárnyú, jólnevelt kis lények voltak. Velük ellentétben Zínea hollófekete hajú, zöld szemű, s szárnya színét is mintha a Jóisten tréfás kedvében teremtette volna, jobbról fehéren, balról feketén ékesítették hátát. No meg a természete sem árulkodott nagy illemtudásról, vagy jólneveltségről. Például a minap amikor gyümölcsreggelijét eszegette egy alacsonyra merészkedő felhő szélén huncut rosszaságon törte a fejét. Minden meggymagot olyan távolra köpött, amilyen messzire csak lehetett, s bizony némelyik egy-egy ember kobakján ért célt. A megdöbbent emberek keresték a rakoncátlankodót, de hiába kémlelték az eget, ő addigra a puha felhőcske mögül kukucskált, két kezét szájára tapasztotta, nehogy lehallatszódjon gyöngyöző kacaja. Volt eset arra is, hogy egy jó sok esővízzel teli fekete felleget vonszolt a kéklő ég közepére, majd csücskét kilyukasztva óriási záport küldött a mit sem sejtő emberek nyakába. Egy szóval zűrös kis angyalka volt Zínea, de szíve mélyén ő is vágyott rá, hogy végre valami jót cselekedhessen. Angyaltársai akkor lettek a legmérgesebbek rá amikor egyszer arra vetemedett, hogy ellopta a mélyen alvó Cupidó nyilát, lesettenkedett a földre, s össze-vissza lövöldözött, óriási kalamajkát okozva ezzel.
-No most aztán elég!-kiabálta Gabriell arkangyal, s hatalmas mennydörgéssel becsapta a manyország kapuját Zínea előtt, s ő kívül rekedt. A pufók kis angyalka nem túl sokáig szomorkodott, hamar talált magának egy csodás erdőt, valahol fent északon, ahol kedvére mókázhatott a hóban, s, ha elfáradt, bármelyik mókus örömmel osztotta meg vele odúját. Egyik reggel épp a hópihéket kergette amikor szomorú szipákolás ütötte meg fülecskéjét. Körbenézett. Alig vette észre a hófehér sárkányt, ahogy ott gubbasztott két hóbucka között. Zínea haláltmegvető bátorsággal megköztelítette a síró sárkányfiút.
-Mi a baj? - kérdezte bátortalan hangon. A sárkány nem hitt a szemének. A hókupacon üldögélő felemás szárnyú kócos kis angyal láttán mosoly szaladt a szájára. Nem beszélt csak mellkasára mutogatott. Szívéhez közel egy Amazon nyílvesszője fúródott testébe.
-Nagyon fáj? - kérdezte Zínea és búvészi ügyességgel kihúzta a nyílvesszőt.
-Már nem annyira, ugye? - nézett boldogan a sárkány szemébe. olyan büszke volt magára, hogy legszívesebben meglapogatta volna saját hátát, de ez viccesen nézett volna ki, ezért aztán az északi sárkányt ölelte át, olyan lendülettel, hogy mindketten legurultak a hóbuckáról. Így kezdődött barátsága a sárkánnyal. Minden nap játszani hívták egymást, s, ha a sárkány morcosan ébredt Zínea mindent megtett, hogy felvidítsa. Egy szép tavaszi reggel az angyalka arra ébredt, hogy valaki puha kézzel fésülgeti hosszú fekete haját. Ami azt illeti rá is fért a fésülés. Álmosan nyitotta ki szemét, de hiába törölgette ki a maradék álomport is belőle, nem látott semmit. Valaki ekkor a fülébe fújt.
-Ne keress, ne láthatsz! Én a szél vagyok - fújta olyan bársonyos hanggal, hogy Zínea majdnem elolvadt. A szemtelen szél úrfi tovább szeleskedett angyalkánk körül s, ő hajlott a játékra. Kergetőztek, ölelkeztek egész álló nap, s, mikor eljött a lefekvés ideje szellő ifjú szájoncsókolta Zíneát. A kis angyalkának még a lélegzete is elállt a bársonyos, egyszerre meleg, s egyszerre hűvös csóktol.
Másnap korán reggel kelt, s az óriási fenyő legtetejére mászott és várt. Újra játszani, ölelkezni, csókolózni akart a széllel. Ahogy ott várakozott lábai lóbázva a legfelső ágon, a távolból a csodaszép, ezüstfehér sárkány alakja rajzolódott ki. Zínea megörült barátja láttán. Karocskáit magasra emelve integetett.
-Itt vagyok, itt vagyok! Gyere csúszkáljunk a hóban! - kiáltotta barátjának, de a sárkány mintha meg se hallotta volna, határozott, félelmetes léptekkel haladt, a hóval borított tisztások felé. Ekkor könnyű fuvallatot érzett, szárnyai meglibbentek.
-Hé, hé! Szél úrfi! - kiabálta Zínea, s ölelésre tárta karjait, de a fuvallat tova siklott, s egyre erősebbé vált. Mire a kis tisztsához ért, már úgy erőre kapott, hogy örvénylett alatta a szikrázó puha hó. Zínea kétségbeesetten látta, hogy két csodád barátja harcra készül. Az erőtlen kiáltozásra egyikük sem figyelt fel.
-Nee, ne barátaim! Most miért bántjátok egymást? Csak nem miattam? Miért kell bármelyikőtöket elveszítenem? - ám kiabálsa süket fülekre talált. A sárkány széttárta szárnyait, félelmetes harag izzott szemében, s a szél irányába támadt. Ebben a pillanatban szél úrfi sem tétovázott, erejét megsokszorozta, s tornádóként indult a sárkány felé.
-Jaj ne! Kérlek ne tegyétek! - sírt Zínea, s erősen kapaszkodnia kellett, hogy a szélviharban hajladozó fenyőröl le ne essen. A sárkány végső dühében tüzet okádott, s a szél néhány pernyét a fékevesztett nagy harcban a fák közé fújt. Az erdő lángolni kezdett, s a kis rémült angyal könnyei sem voltak elegendők, hogy a hatalmas tüzet eloltsák.
-Ó fehér sárkány, miért pusztítasz el mindent magad körül? - nyöszörgött Zínea. Észre sem vette, hogy szárnyai megperzselődtek. Haza akart repülni, megfogadta, többé nem lesz rossz, s búcsút vesz a földtől. Sebzett szárnyacskái azonban nem bírták tesét magasra emelni.
-Szélszerelmem, segíts! - ezt akarta kiabálni, de nem jött hang a torkán. Ekkor melegséget érzett, ölelő puha szárnyakat, egy fekete holló burkolta be Zíneát védőszárnyaivel, s felröppent vele a felhők közé.
Szép napot Kicsikéim!
