Szanté meseháza

Noti6 · 2010 Július 13

Ezópusz mesék

De jó volt olvasni ezeket a rég elfeledett meséket! Szép kis gyűjtemény, Szanté! Ha nem haragszol hoztam én is pár tanulságos kis mesét Ezópusztól.

A szél és a nap

Egyszer a nap és a szél összevitatkoztak, nem tudták eldönteni melyikük az erősebb. Arra járt egy vándor. A nap így szólt:
- Már tudom, hogyan zárhatjuk le a vitánkat. Aki előbb képes rábírni a vándort, hogy vegye le a köpönyegét, az az erősebb.
- Én kezdem! - mondta a szél a napnak.
A nap elbújt egy felhő mögé, a szél pedig teljes erejéből fújni kezdett. De minél erősebben fújt, a vándor annál szorosabban csavarta magára a köpönyegét. A szél végül kétségbeesésében feladta. Ekkor előbújt a nap, ráragyogott a vándorra, akinek nemsokára olyan melege lett, hogy levette a köpönyegét.

Tanulság: Kedves szóval többet érsz el, mint szigorral.

Noti6 · 2010 Július 13

Ezópusz mesék I.

Az egér és az oroszlán

Egy nap az oroszlán éppen a barlangja mélyén szunyókált, amikor egy kisegér szaladgálni kezdett a sörényén. Ezzel felébresztette az oroszlánt, aki elkapta a kis betolakodót.
- Bocsáss meg nekem, királyom! - kiáltotta az egér. - Bocsáss meg nekem most az egyszer, és soha nem feledem a jóságodat!
Az oroszlán olyan jót mulatott azon, hogy az egér azt hiszi, segíthet rajta, hogy végül futni hagyta. Aztán egy verőfényes reggelen az oroszlán az erdőben sétált, és beleesett egy csapdába, amit egy vadász állított. Mivel a vadász élve akarta elfogni az oroszlánt, a csapdát egy fához kötötte, és elment, hogy egy szekeret kerítsen, amivel elszállíthatja. Az oroszlán már feladta a reményt, amikor felbukkant az egér. Nem szólt, csak elrágta az oroszlánt fogva tartó köteleket. Amikor az oroszlán kiszabadult, az egér így szólt:
- Látod, oroszlán, hogy igazam volt?

Tanulság: Egy kis barát is lehet igaz barát.

Noti6 · 2010 Július 13

Ezópusz mesék !!.

A macska csengettyűje

Egyszer régen az egerek összegyűltek, hogy kitalálják, hogyan lehet túljárni közös ellenségük, a macska eszén. Minden egérnek más volt a véleménye, de végül egy kisegér szólalt fel, mondván, neki van egy javaslata, hogyan segítsenek magukon.
- Mindannyian tudjátok - kezdte -, hogy a legfőbb veszedelmet az jelenti, ha az ellenség alattomosan közelít. Ha valami jelezné a jöttét, könnyen elmenekülhetnénk előle. Ezért azt javaslom, hogy kössünk a macska nyakára egy kis csengettyűt egy szalag segítségével. Így mindig hallanánk, mikor jár a közelben.
Az egerek megtapsolták a javaslatot, de az egyik öreg egér így szólt:
- Ez mind nagyon szép, de ki teszi a macska nyakára a csengettyűt?
Az egerek azon nyomban elnémultak.
- Lehetetlen ötletekkel könnyű előállni - mondta az öreg egér, és otthagyta a gyűlést.

Tanulság: Könnyű javaslatokkal előállni, de megvalósítani őket már nehezebb.

Noti6 · 2010 Július 13

Ezópusz mesék III.

A nyúl és a patkányok

Egy nap egy sovány nyúl jutott be a földműves csűrébe a patkányok járatán keresztül. A nyúl örömmel fedezte fel, hogy a csűr tele van kukoricával. A közelben vert tanyát, hiszen így mindig könnyen élelemhez juthatott. Nemsokára jócskán meghízott.
Egy nap a nyúl meghallotta, hogy a földműves el akarja adni a kukoricát. Nagyon megijedt. Elhatározta, hogy elraktároz magának egy kis kukoricát. Odaszaladt a patkánylyukhoz, és megpróbált bebújni. De úgy meghízott, hogy képtelen volt bejutni.
A patkányok, akik látták, hogy a nyúl próbál bejutni a járatukba, kinevették. Az egyikük így szólt:
- Látod, te nyúl, a más kukoricájából lakmároztál! Most pedig olyan kövér vagy, hogy nem tudsz többé élelmet szerezni. Menj, és dolgozz meg az ételért! Akkor majd újból lesoványodsz, és bejutsz a csűrbe, hogy ingyen kukoricát ehess!

Tanulság: Aki halmozza az élvezeteket, pórul járhat.

szanté · 2010 Július 14

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma Mátyás királyról és egy öreg emberről mesélek Nektek

Mátyás király és a faültető öreg (népmese)

Mátyás király, ahogy jött-ment az országban, egyszer meglátott egy öregembert, ahogy a kertjében fát ültetett.
- Kinek ülteti azt a fát? - szól oda neki. - Hiszen maga már annak a terméséből sohasem eszik.
- De remélem - válaszolta a szegény ember -, ha megsegít az Isten, még én is ehetek belőle. Aztán meg jó lesz az unokáimnak.
- No, szeretném én azt látni! - mondta Mátyás király. - Ha megéri az első termést, hozzon kóstolót nekem is Budára, a palotámba.
Akkor ismert rá az öregember, hogy ez maga Mátyás király volt. Hát lekapta hamar a süvegét, de akkora a király már messze járt.
Telt-múlt az idő, szép fává fejlődött, meghozta az első termést. Az öreg kiválasztott három szép körtét, és felvitte a királynak. Ahogy odaér, az őr nem akarta beengedni. Mondta neki, hogy a királynak ígérte a három szép körtét, azt akarja bevinni. A strázsa erre azt felelte, hogy jól van. Ezért biztosan kap majd valami nagy borravalót. Hát beengedi, ha megfelezi vele. Mit volt mit tenni, a szegény ember beleegyezett. Mátyás király pedig meghallotta belülről, hogy mit beszélnek odakint. Megköszönte szépen az ajándékot, aztán adott érte három kis pofont azzal, hogy ezt jó erősen felezze meg az őrrel. Az öreg lement, aztán két akkora pofont kevert le a strázsának, hogy még a kalap is leröpült a fejéről.
Mátyás király jót nevetett az ablakban, visszahívta az öreget, és dupla borravalót adott neki.

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2010 Július 15

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
ma egy kurta farkú nyúlról mesélek Nektek

A kutya meg a nyúl (Benedek Elek)

A világ teremtésekor az állatok nagy barátságban voltak egymással, nem üldözte egyik a mást, mint most. Különösen nagy barátságban volt a kutya a nyúllal.
Történt egyszer, hogy több állat összegyűlt egy erdőben, ott nagy tüzet raktak, a tűz körül játszadoztak, mulatoztak. Egyik-másik pirítgatta a talpát a tűz melegénél.
A tűz mellé ült a kutya is, pirította a talpát, de egyszerre csak háta mögé lopódzott a nyúl, s a kutyát játsziságból a tűzbe lökte.
Megmérgelődik a kutya, hirtelen kiugrik a tűzből, látja, hogy a talpáról leperzselődött a szőr. Hiszen neki sem kellett egyéb, mérgében megkapta a nyúl farkát, s kettéharapta. Azóta oly kurta a nyúl farka, s azóta üldözi a kutya a nyulat, mindenütt, ahol látja - még ott is, ahol nem látja, csak a nyomát szagolja.

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2010 Július 16

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma két ravasz legénnyel ismerkedünk meg

A két hazug legény (magyar népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény. Elindult, hogy hazugsággal keresse meg a kenyerét. Ment, ment, de biz nem sokáig ment, összetalálkozott egy másik legénnyel.
- Jó napot! - mondta neki.
- Jó napot! Hova mész?
- Hát én elindultam valamerre, hogy valami ingyen ennivalót keressek.
- Én is éppen oda indultam - mondta a másik. - Tudsz-e nagyot hazudni?
- Tudok. Te tudsz-e reá még nagyobbat?
- Én is tudok.
- Akkor menjünk együtt!
- Menjünk!
Elindultak vándorolni.
Hát ahogy mennek, mennek, egyezkednek, szembe jön velük egy alispán hintón.
- Jó napot, legények!
- Jó napot!
- Hol voltatok?
- Mi Pesten.
- Dehogy voltatok Pesten, most mentek arrafelé.
- Mi pedig Pesten voltunk:
- Ha ott voltatok, akkor mondjátok meg, hogy Pesten mi újság.
- Arra ne menjen, mert ott nagy az újság - mondja az egyik legény.
- Hát mi az újság?
- Ott akkora madarat mutogatnak, hogy egyik szárnya Pesten s a másik Budán van.
- Menj el, te nagy hazug, hát hogy mondhatsz ilyet? Ekkora madár a világon nincs - mondta az alispán, s mert hazudott a legény, kiadta a parancsot a hajdúnak: - Hajdú, huszonötöt a fenekére!
Le is húzzák a hazug legényt, s huszonötöt rávernek a fenekére. Azt mondja a legény nagy mérgesen:
- Megálljon, mert megmondom Mátyás királynak! Hogy mert engem megveretni, amikor tudom, hogy ez igaz?
Megijedt az alispán, s megkérdezi a másik legénytől.
- Igaz-e, amit mond a barátod?
- Hát azt én nem tudom, hazudnék, ha mondanám, de azt láttam, hogy akkora nagy tojást mutogatnak, hogy két vasrúddal emelgetik.
Gondolkozik az alispán. Hát azt a nagy tojást csak az a nagy madár tojhatta.
- Adok száz forintot, csak ne mondd meg senkinek, hogy megvertelek.
Oda is adta a száz forintot, s a legények mentek tovább. Nem sokáig mentek, megint találkoztak egy hajdúval, s egy hintóval, amiben ismét egy alispán ült.
- Jó napot!
- Jó napot, legények, hol voltatok?
- Mi Pesten.
- Hogy lettetek volna Pesten, mikor most mentek arrafelé?
- Mi pedig ott voltunk.
- Ha ott voltatok, akkor mondjátok meg, hogy mi újság.
- Mi újság? - mondja az egyik. - Nem is merem mondani. Meggyulladt a Duna.
- Ó, menj el, te! - hitetlenkedett az alispán. - Hát a Duna hogy gyulladt volna meg?
- Pedig meggyulladt, s szalmát hordanak bele, hogy eloltsák - bizonygatta a legény.
Azt mondja erre az alispán:
- Hajdú, huszonötöt a fenekére! - Hát abba a szent helybe rávertek huszonötöt a fenekére.
- Megálljon, mert megmondom Mátyás királynak, amiért ártatlanul megvert! - kiabálta a legény.
Gondolkodik az alispán, s kérdezi a másik legényt:
- Te igaz, amit a barátod mond?
- Hát azt én nem láttam, hazudnék, ha én mondanám, hogy igaz. De azt tudom, hogy annyi a sült hal, hogy nem lehet lépni tőle.
Gondolja magában az alispán: hát akkor csakugyan meggyulladhatott a Duna, hogyha annyi sült hal van ott.
- Ne mondd meg, az istenért, senkinek, hogy megvertelek! - kérte, s adott a legénynek száz forintot.
- Dehogy mondjuk! - ígérték azok.
Mentek tovább. Hát ahogy mentek tovább, megint jött egy alispán.
- Jó napot, legények!
- Jó napot!
- Hát ti hol voltatok?
- Mi Pesten.
- Ne mondjátok, most mentek arrafelé.
- Mi pedig ott voltunk.
- Hát mi újság Pesten? Ha ott voltatok, mondjatok valamit!
- Jaj - mondta a hazug legény -, az égből egy darabocska leszakadt.
- Ó, menj el te, hát ha leszakadt volna, akkor itt is le volna szakadva. Hogy mondhatsz ilyet?
- Pedig ez az igazság - mondta a legény.
- Hajdú, huszonötöt a fenekére! - kiáltott erre az alispán.
Amikor rávertek huszonötöt, megfenyegette a legény az alispánt:
- Megálljon, mert megmondom Mátyás királynak, hogy engem ártatlanul itt megveretett.
Kérdezte az alispán a másik legényt:
- Hallod-e, igaz, amit a barátod mond?
- Hát azt én nem tudom, nem akarok hazudni, én ezt nem láttam. De azt láttam, hogy egy hatalmas lajtorja van a földtől az égig odatámasztva, s azon az angyalok sírva járkálnak le s fel.
- Hát akkor igaz lehet - mondja az alispán. Adok száz forintot, csak ne mondjátok meg senkinek a verést!
Oda is adta a száz forintot a legényeknek, s azzal az alispán ment egyfelé, a két legény a háromszáz forinttal másfelé. S örvendtek, hogy három megveréssel kerestek háromszáz forintot. S még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2010 Július 17

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma Móra Ferenc szegedi író versét hoztam el Nektek

Csókai Csóka

Csókai csókának
Mi jutott eszébe?
Föl szeretett volna
Öltözni fehérbe.
Unta szegény jámbor,
Hogy ő télen-nyáron
Örökkön-örökké
Feketébe járjon.

Ahogy így tűnődik
Ághegyen a csóka,
Arra ballag éppen
Csalavér, a róka.
Attól kér tanácsot,
Mit kellene tenni,
Hófehér galambbá
Hogy kellene lenni.

"Nincsen annál könnyebb -
Neveti a róka -
Fürödj meg a hóban,
Te fekete csóka!
Olyan fehér galamb
Lesz rögtön belőled,
Hogy magam sem tudom,
Mit higgyek felőled."

Nagyeszű rókának
Szót fogad a csóka,
Nagy vígan leugrik
Az ágról a hóba.
Az orra hegye se
Látszik ki belőle,
Kérdi is a rókát,
Mit hisz most felőle?

"Azt hiszem, galamb vagy" -
Csípte meg a róka,
S csapott nagy ozsonnát
Belőle a hóba.
Róka csípte csóka,
Csóka csípte róka -
Így lett fehér galamb
A csókai csóka.

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2010 Július 18

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma Móra Ferenc egy csatáról mesél Nektek

A csókai csata

Odaát Torontálban, a Tisza mentén gubbaszt ez a jámbor kis falu, aminek úgy tudom, a nagy változásokban sem változott meg a neve. Csöndes, békességes magyarok lakták negyvennyolcban. Jó macskaugrás hozzá egy másik kis falu: Szanád. Azt meg csöndes, békességes szerbek lakták.

Csókai magyaroknak, szanádi szerbeknek soha világéletükben semmi bajuk nem volt egymással. A szanádi asszonyok a csókai Tiszára jártak le vízért, a csókai gyerekek pedig a szanádi füzesbe jártak át szedrezni. S mikor a fiatal magyar szabadságnak ellensége támadt, a járásbeli emberek mind a két faluból elmentek az egy hazát szolgálni. Akik meg otthon maradtak, azok szántogattak-vetegettek szép békességben, s amikor pihenőre tértek, igaz szívvel könyörögtek az Istenhez, hogy minél előbb vezéreljen haza mindenkit a maga tűzhelyéhez.

Mire azonban kalászok aranyát lengette a szél a búzamezőkön, nem volt, aki learassa őket. Az embereknek eszükbe se jutott a földanya, aki kenyérrel fizeti meg a sebeket, amiket gyermekei ekével hasítanak rajta. Piacon, utcasarkon karéjba verődtek az emberek, s lángolt a szemük, égett az arcuk a haragtól.

- A rácok az ellenséghez álltak! - rázták az öklüket a csókai magyarok. - Mink vagyunk itthon, s ők akarnak kiirtani bennünket!

- Az ám, ha hagynánk magunkat!

- Cudar világ lesz - súgták-búgták a szanádi szerbek. - A magyarok földönfutókká akarnak tenni bennünket.

- Az ám, ha hagynánk magunkat!

A szanádi asszonyok nem jártak többé vízért a csókai Tiszára, pedig nagyon forró volt a nyár. S a csókai gyerekek nem mentek többé szedrezni a szanádi füzesbe, pedig a szeder sohase volt olyan nagyszemű, mint azon a nyáron.

Mire a pitypalattyok legszebben szóltak a ringó vetésben, Csókán is, Szanádon is leszedték az emberek a padlásablakból a kaszát, ki is fenték élesre, de nem búzát aratni, hanem embert kaszálni.

Verőfényes áldott nyári délután volt, mikor a két falu megindult egymás ellen.

- Hát a kis bicebócától el se búcsúzik kelmed? - törülgette könnyét a csókai bíróné, mikor az ura az oldalára kötözgette az isten tudja, hol szerzett rozsdás kardot.

A kis bicebóca Mariska volt, virágszemű kislányuk a csókai bíróéknak, s búcsúzott volna is tőle az apja, de Mariskának egyszerre nyoma veszett.

Százan százegy felé szaladtak keresni, elszéledt az egész falu, de nem lelték se hírét, se hamvát. Öreg este lett, mire megint összeverődtek a népek, s akkorra beesteledett a csatának is.

- Bizonyosan a rácok kezére került! - hörögte kétségbeesetten a bíró.

- Hanem most már az Isten legyen neki irgalmas!

De hát a szanádiaknak sem volt álmuk azon az éjszakán. Mert az ő bírójuk Milicája is elveszett éppen a hadba indulás előtt. Ég nyelte-e, föld nyelte-e, nem találták sehol, pedig mindent tűvé tettek érte.

- Biztos, hogy a csókai magyarok csalták el, forduljon el tőlük a csillagos ég! - törülgette verejtékes homlokát az apa. S egész éjszaka talpon állva leste, lehet-e már indulni kegyetlen hadba.

Harmathullajtó hajnalhasadásra már mind a két falu odakint volt a mezőkön. Még a kutyák se maradtak otthon. Ott sündörögtek a gazdáik körül, s meg sem tudták érteni, miért kapnak annyi rúgást.

A piros hajnalsugarak vidáman táncoltak az éles kaszákon, a nádasokban kelepelő gólyák barátságosan kívánták egymásnak kedves egészségére az éjszakai nyugodalmat, s hajnali pirosság, gólyakelepelés, pitypalattyszó mind ezt mondta:

- Emberek, szeressétek egymást, mint ahogy a Teremtő mindnyájatokat szeret.

Az embereken azonban nem fogott a hajnal szava. Kemény léptekkel marsoltak előre, s összehúzott szemöldökkel lesték, feketéllik-e már előttük az ellenség.

Éppen a határdomb tövében értek össze. Nem is ők, hanem a csókai meg a szanádi kutyák. S mikor az emberek már lekapták vállukról a kaszát, a szanádi bíró szűrébe is belekapott a Bodri kutya, a csókai bíró nadrágját is megrántotta a Tisza kutya.

- Hamm, hamm, hammar, hamm, hamm, hammar! - biztatták előre a gazdáikat.

A két haragos ember odalépkedett az árokpartra, s hirtelen visszahökkent mind a kettő. Az árok fenekén, a lapulevelek alatt ott aludt édesen Marika meg Milica. A nagy hadi készülődésben elbódorogtak hazulról, aztán összetalálkoztak, és eltévedtek a vetések közt.

Ahol az este rájuk borult, el is aludtak, egymásra borulva, mint az oltáron az írott angyalok. Marika szanádi búzavirágokat szorongatott a csöpp tenyerében, Milica fekete hajában csókai pipacsok piroslottak. S mind a kettőnek maszatos arcocskáján harmatgyöngyök ragyogtak, amiket a tiszta kék ég hullajtott rájuk.

A két apa szét akarta rángatni az alvó gyerekeket. Mind a kettő felnyitotta a szemét, s még összébb bújtak álmosan hunyorgó pillákkal.

Marika szólalt meg előbb. Elfintorította a bimbószáját, és rámutatott az apja kardjára:

- Ejnye, de csúnya nagy bicskája van édesapámnak, ugyan tessék elhajítani!

És a csókai bíró elhajította a rozsdás kardot.

- Ejnye, édesapám - utánozta Milica is a pajtását -, minek hordozza a vállán azt a nagy botot?

Erre a szanádi bíró is elhajította az öreg mordályt, és helyette Marikát kapta az ölébe. A csókai bíró meg Milicát ölelte magához, s egymás kezét fogva állt a két vezér a két sereg közé.

De lett is erre olyan örömriadal, hogy a szanádi varjak mind a csókai határba repültek tőle, a csókai csókák meg a szanádiba.

Ilyen szép csata volt a csókai csata.

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2010 Július 19

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma sokféle "lovakkal" ismerkedünk meg

Nagyapó lovai

Hogy a lovakról folyt a beszéd az asztalnál, nagy¬apó egyszer csak
odafordul a gyerekekhez és így szól:
- Melyik ló tud repülni?
- Egyik se, - felelik a gyerekek.
- Hát a holló.
Erre persze minden gyerek azt mondta, hogy az csak¬ugyan tud repülni.
De nagyapó tovább kérdezett:
- Melyik ló az, amelyik nem istállóban él, hanem a konyhán?
- Szolgáló - kiáltják a gyerekek.
- Melyik ló jár iskolába?
- Tanuló.
- Melyik ló tűri a gyomrában a parazsat?
- Vasaló.
- Melyik ló amivel vágni lehet?
- Olló
- Melyik ló az, amelyik nem bánja, ha kilógatják a toronyablakon?
- Zászló.
- Melyik ló tud fütyülni?
Erre nem tudtak felelni a gyerekek, míg végre Lacika (László) megszólal
az asztal végén: - Én.

Szép napot Kicsikéim!

Piroska49 · 2010 Július 19

Rudyard Kipling A magányosan sétáló macska

Szeretném ha a nagyobb gyerekek e mesét szívesen olvasnák.

szanté · 2010 Július 20

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma egy póruljárt egérről mesélek Nektek

A macska és az egér

Itt is volt, ott is volt, édesapámnak is volt, édesanyámnak is volt, nekem is volt, neked is volt, volt a világon egy macska. Ez a macska egyszer tejet evett egy tálból; odamegy egy kis egér, csak nyalogatja, csak nyalogatja a tál szélét. Mondja neki a macska:
- Ne bolondozz ám, egér pajtás, ne nyalakodjál, mert majd bekapom a farkincádat!
A kis egér nem hitte, csak nyalakodott, a macska bekapta a farkincáját. Rítt-sírt a kis egér, kérte a macskát, adja vissza neki a farkincáját, de az nem adta.
- Hozz nekem tejet a tehéntõl, akkor visszaadom a farkincádat.
Elment az egér a tehénhez.
- Tehén, adj nekem tejet, tejet adom cicának, cica visszaadja farkincámat.
- Nem adok addig - mondja a tehén -, míg nekem a kaszástól szénát nem hozol.
Elment a kis egér a kaszáshoz.
- Kaszás, adj nekem szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat.
- Nem adok addig, míg nekem a sütõtõl kenyeret nem hozol.
Elment a kis egér a sütõhöz.
- Sütõ, adj nekem kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat.
- Nem adok addig - mondja a sütõ -, míg nekem a disznótól szalonnát nem hozol.
Elment a kis egér a disznóhoz.
- Disznó, adj nekem szalonnát, szalonnát viszem sütõnek, sütõ ad nekem kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat.
- Nem adok addig - mondja a disznó -, míg nekem fától makkot nem hozol.
Elment a kis egér a fához. Amint ott nézeget fel keservesen, hogy mi módon kellene onnan makkot hozni le, hirtelen egy szem makk leesett, a kis egérnek a fejére esett, úgy megütötte, hogy mindjárt megdöglött bele.
Ha a kis egér meg nem döglött volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2010 Július 21

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma is egy egérről és egy macskáról mesélek Nektek

A macska keresztfia (széki népmese)

Egyszer egy macska játszadozott egy egérrel. Meg akarta enni. Hát aztán már az egeret megsajnálta, olyan ügyes egér volt. Meggondolkozott a macska, s nem ette meg.

- Tudod, mit gondoltam? - mondja a macska. - Legyünk kenyeres pajtások. Minden kicsi lyukba béférsz, minden kamarába bé tudsz jutni, aztán te majd megmondod, hogy melyik kamarában mi van, s akkor én aztán bémászok az ablakon, ahol tudok, s kihozom. S lesz jól mit együnk.

Hej, az egér is örvendett, hogy az életit is meghagyta, meg aztán lesz mit egyék is.

Jól van hát! Összecsaptak, legyünk hát kenyeres pajtások.

El is helyezték magokat szépen egy nagy egérlyukban a macskával együtt. Na, az egér idefirtatott, odafirtatott, egyszer csak béjutott egy kamarába. Ott megtanált egy nagy fazék zsírt. Mindjárt aztán mondta a macskának:

- Na, reáakadtam egy nagy fazék zsírra, azt valahogy ki kéne lopjad. Ha azt kilopod, aztán akkor lesz egész télen mit főzni.

Az egér örökké mind az ennivalót készítette, főzött a macskának, még rendet is csinált, a macska pedig örökké ide-oda kódorgott.

Azt mondja a macska:

- Jó lesz, akkor bévánszorgok valahogy, mikor nyitva lesz az ablak, s kilopom a fazék zsírt.

Úgy is csinált a macska. Megleste, mikor nyitva volt a kamra ablaka, aztán bément, belédugta a fejit a zsírosfazékba, s zsírostul együtt kihozta, mer belé volt fagyva a zsír a fazékba.

Na, kihozta, s bévitte oda az ők lyukjukba, az egérlyukba.

Azt mondja a macska egyszer az egérnek:

- Te, itt nem lesz jó ez a fazék. Mégis, itt más egér vagy valami ráakad, itt nem lesz jó. Tudod, mit gondoltam? Hová helyezzük el a sok zsírt? Ez sokáig tart!

Vigyük el a templomba a katedra alá, odahelyezzük. Ott egér se jár, semmi se.

- Na jó - azt mondja az egér. Megfogta a macska beledugta a fejit, s elvitték a templomba, elhelyezték a szószék alá. Azzal hazamentek.

Aztán egy darabig eszibe se jutott az egérnek a zsír, de már egyszer szüksége lett volna reája. Hát aztán már még akkor se kérte, még elérkezik - gondolta.

Azt mondja egyszer a macska az egérnek:

- Na, te, el kell menjek itthonrul, mert keresztelőre hívtak. Született egy bátyámnak kicsi macskája.

- Hát menjél akkor, tartsd keresztvíz alá.

Elmenyen a macska, elment a templomba a szószék alá, s kinyalta a zsírnak a tetejit. Hazamenyen. Azt mondja az egér:

- Na, megkeresztelték a kicsikét?

- Meg - azt mondja.

- Há minek keresztelték?

- Tetejitnyaltnak.

- Nahát ilyen keresztfiút, még sose hallottam ilyen nevet.

- Na, már hiába, ezt így keresztelték.

- Na, tőtt, múlt az idő. Két-három nap múlva megint eszibe jutott a macskának a zsír. Azt mondja az egérnek:

- Na, már megint meghíttak keresztelőre. Megint született egy rokonomnak egy fia.

- Na, az ördög, hogy mind tégedet hínak, amennyi rokonság van. Há menj el!

Elmenyen a macska egyenesen a szószék alá, a zsírosfazékhoz. Na, már kinyalta egészen félig. Aztán felment egy pajtahijára, ott heveredett el; mikor megehezett, hazament.

- Azt mondja az egér:

- Na, minek híják a kicsiét? Jól tőtt a keresztelőn?

- Hát aztat Félignyaltának híják.

- Nahát aztán ilyen nevet sose hallottam! Félignyalta!

- Há má hiába, mer annak híják.

Na, hét-három nap múlva megint eszibe jutott a macskának, menjen el, egyék zsírt. Menyen is hamar, de elébb megmondja az egérnek, hogy megint el kell menjen keresztelőre. Megint elhítták.

- Híj - azt mondja -, há mindenki téged hív keresztelőre? Már csak menjél azér. Jó mulatást kívánok! - azt mondja az egér.

Elmenyen a macska a szószék alá, kinyalta egészen a zsírt a fazékbul. S akkor aztán hazament. Mikor hazamenyen, azt mondja a kicsi egér:

- Na, megkeresztelték a kicsikét? Jól tőtt neked a keresztelőn?

- Jól tőtt, megkeresztelték.

- Há minek keresztelték?

- Fenékignyaltának.

- Nahát, ilyen neveket sose hallottam

- Márpedig ez így van, annak keresztelték.

Aztán később, egypár hét múlva, vagy ki tudja, mennyi idő múlva, eszibe jutott az egérnek, hogy a zsír megvan, s el kellene hozni, mer má nincs mit enni.

Azt mondja a macskának:

- El kéne menni a zsír után.

- Hadd el!

- Nem úgy van, hozzuk már el haza azt a zsírt!

- Hát - azt mondja a másik -, hadd el ott, van még mit enni.

De az egér csak mind mondta, hogy hozzák el. Azt mondja a macska:

- Hozzad, ha akarod, én nem menyek sehová se!

Na, az egér elmenyen a templomba a szószék alá, há látja, hogy a fazék fel van borulva, abba aztán egy csepp zsír se volt, mind ki volt nyalva. Hazamenyen nagy mérgesen:

- Hát aztán te ilyen csalfaságot csináltál velem? Mind megetted a zsírt! Hát ide jártál te? Azér mondtad, hogy Tetejitnyalta? Aztán Félignyalta? Aztán Fenékignyalta? Hát így csináltál te?

S a kicsi egér elkezdett ugrándozni a macskával szembe, s mind veszekedett vele. Mondta a macska kétszer is:

- Hallgass el, mer nem lesz jó vége!

Dehogy hallgatott az egér, úgy bosszantotta a szír, hogy csak mind kiabált.

Megint mondta a macska:

- Hallgass el, mer nem lesz jó vége!

Az egér nem tudott elhallgatni, mer erősen mérges volt. A macska aztán: hamm, békapta, megette az egeret.

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2010 Július 22

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma egy bolond legénnyel ismerkedünk meg, aki nem is olyan bolond

Bolond Istók

Volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. Ennek a szegény embernek az egész gazdagsága egy bika volt, s mikor meghalt, egyebet sem hagyott három fiára.
De inkább semmit sem hagyott volna rájuk, mert a három fiút majd fölvetette a gond, hogy mármost hogy osztoznak meg a bikán. A legkisebbik, akit bolondos esze miatt Bolond Istóknak hívtak, azt ajánlotta, hogy üssék meg a bikát, s a húsát adják el, az árát majd felosztják egymás közt. Hanem az idősebbek már azért sem állottak rá, mert a féleszű mondta ezt. Nem tudták már, mitévők legyenek, enni se adtak a bikának, mert mindegyik a másikra vetett: adj te, én nem, a tiéd éppen úgy, mint az enyém - s szegény bika úgy lesoványodott, hogy a bordáit meg lehetett számlálni.
Egyszer aztán abban egyeztek meg, hogy mind a hárman építnek egy-egy pajtát, s amelyikébe befut a bika, azé lesz egészen. Nosza, hozzáláttak az építéshez. A két idősebb legény az okos fejével olyan kőpajtát épített, hogy még egy herceg is ellakhatott volna benne, Istók pedig az ő bolond fejével épített egy kis kalibát leveles ágakból. Nevettek a bátyjai, csúfolták:
- Ó, te bolond, te! Hát azt hiszed, hogy majd olyan bolond lesz a bika is, mint te, s bemegy a te pajtádba!
Jól van. Mikor mind a hárman készen voltak, kieresztették az udvarra a bikát. Éppen jó meleg, legyes idő volt. A bika fölcsapta a farkát, körülnyargalta az udvart, s egyszer - mit gondolt, mit nem - befutott az Istók pajtájába.
Úgy bizony! A bolondos legényé lett a bika. Mérgelődtek a bátyjai, de ő nem szólt semmit, csak tarisznyát vetett a nyakába, s a bikát elindította a városba, hogy ott adja el. Amint ment, mendegélt, egy nyírfához ért. Éppen nagy szél volt, s a nyírfa nyikorgott keményen. Megáll Istók, s gondolkozik magában, hogy vajon mit beszélhet ez a nyírfa. Kieszelte a bolondos fejével, hogy bizonyosan azt kérdi:
- Nyiff-nyaff, hogy adod?
- Neked adom száz pengő forintért - felelt Istók.
- Nyiff-nyaff, megadom - szólt a nyírfa.
Istók megkötötte a bikát a nyírfához, s várta, hogy mikor adja a pénzt. De a nyírfa bizony nem adott pénzt.
- Lássuk a pénzt, komám! - biztatta a nyírfát.
A nyírfa pedig csak nyikorgott, csikorgott tovább, s azt mondta:
- Nyiff-nyaff, megadom holnap!
Jól van, gondolá a féleszű, hát megadja holnap, s azzal hazatért. Kérdik otthon a bátyjai:
- No, te bolond, hogy adtad el a bikát?
- Száz pengőért.
- Ugyan ki vette meg?
- Hát egy nyírfa.
Haj! kacagtak a legények, hogy csak úgy dűltek jobbra-balra, de a bolondos legény nem szólt semmit. Ment másnap a nyírfához, de hát a bikának csak a csontjait meg a kötelét találta, azon éjen megették a farkasok. Kéri a pénzt a nyírfától, de az ezt felelte:
- Nyiff-nyaff, megadom holnap!
Hát jól van, holnap. S elment haza. Másnap megint elment, de a nyírfa megint csak azt mondta:
- Nyiff-nyaff, holnap!
Így tartott ez három hétig. Már ekkor a bolondos legény se vette a dolgot tréfára, fejszét vitt magával, s azt kérdezte a nyírfától:
- Adod-e meg a pénzemet, mert mindjárt leváglak!
- Nyiff-nyaff, megadom holnap!
- Úgy-e?! No, megállj!
Fogta a fejszét, s belevágott a nyírfa oldalába, hogy csak úgy megjajdult belé. Hát amint húzza vissza a fejszét, ömlik utána az arany, mint a záporeső. Annyi arany ömlött ki, hogy telides-tele töltötte a tarisznyáját.
- No, mégis jó volt várnom, legalább kamatot is kaptam.
Azzal elment haza, s otthon a drága sok aranyat kiöntötte egy cseberbe, befödte egy rostával, s kitette az ereszbe. A bátyjait ölte a csudálkozás, hogy honnét szerezhetett ennyi sok aranyat, s még inkább, mikor látták, hogy ez a bolondos legény világért el nem költene egy aranyat, s ciberén, puliszkán él, mint addig.
- Hiszen ez a bolond azt sem tudja, mit kell a pénzzel csinálni! - mondá a legidősebb legény a másiknak.
Összetanakodtak, hogy ellopják; ők majd tudják, mire jó a pénz.

Szépen kiürítették a csebret, s arany helyett telerakták búzaírrel. Egyszer nézi a bolondos legény, s hát arany nincs. Egyet sem konfundálta magát, a cseber fejét bekötötte egy abrosszal, s elindult, hogy eladja a búzaírt. Amint beért a faluba, elkezdett kiabálni:
- Búzaírt vegyenek! Búzaírt!
Kérdezték a falusiak:
- Mi az a búzaír, te legény?
- Az olyan orvosság - felelte Istók -, hogy még a félholt is meggyógyul tőle, ha megízleli.
Hej, összeszaladtak a népek, mindenki akart venni abból a csudaorvosságból, de mikor megszagolták, szemibe kacagtak a bolondos legénynek, s ahányan voltak, annyifelé szaladtak.
- Piha! Piha! - kiabáltak az emberek.
- Az hát, piha! - kiáltotta a legény is utánok.
Estére beért egy városba, s ott szállást kért egy nagyuraságtól. Kapott is szállást, s a búzaírt betette a csűrbe. Hanem a disznók megérezték a szagát, berontottak a csűrbe, s mind egy falásig megették a búzaírt.
Hej de csapott-e lármát a legény, mikor reggel észrevette, hogy nincs búzaír! Azt mondta, hogy ő a király pénzváltója, most egyenest megy a királyhoz, s elpanaszolja neki, hogy ellopták a drága sok aranyat. Megijedt erre az uraság, s csak hogy panaszt ne tegyen, annyi pénzt adott a bolondos legénynek, hogy alig bírta el.
Hazament a sok pénzzel, s a bátyjai nem győzték eleget csudálni, hogy az a féleszű megint annyi sok pénzt tudott szerezni. Kérdezték:
- Hát azt hol kaptad?
- Búzaírért adták - felelt Istók.
Hiszen a bátyjainak sem kellett több, ők is megraktak egy csebret búzaírrel, s azzal elmentek a szomszéd faluba. Kiabálták torkuk szakadtából:
- Búzaírt vegyenek! Búzaírt vegyenek!
Össze is szaladt az egész falu népe, de úgy kiverték a faluból a legényeket, hogy alig győzték futással. Szerencsét próbáltak egy más faluban is, de itt is csak úgy jártak.
Eddig is haragudtak bolondos testvérükre, de most még inkább, s összetanakodtak, hogy vagy így, vagy úgy, kioltják az élete gyertyáját. Elmentek a bíróhoz, s beárulták a testvérüket, hogy az ördögökkel cimborázik, hogy mindegyre tenger pénzzel állít haza, s most meg a falut akarja elveszeszteni. A bíró el is hitte, de még a falubéliek is, mert az már csakugyan ördöngösség lehet, amit ez a bolondos legény cselekszik. Azt határozta a falu gyűlése, hogy Bolond Istókot befenekeltetik egy hordóba, s bedobják a gát alá. Úgy is történt, befenekeltették egy hordóba, s mert éppen vasárnap volt, kitették a templom elé, hogy majd a templomból kijövet elviszik a vízre, s a gát alá dobják.
Azalatt, míg a nép a templomban volt, Istók elkezdett kiabálni:
- Hiába erőltettek! Hiába! Nem leszek főispán! Nem leszek főispán!
Éppen abban a pillanatban hajtott el arra négylovas hintón egy idegen uraság, s hallja, hogy mit kiabál valaki a hordóból. Megállíttatja a lovakat, leszáll, s odamegy a hordóhoz. Kérdi:
- Mit is kiabál vala kend?
- Azt, hogy nem leszek főispán, inkább akasszanak föl!
- Azért ugyan egyet se kiabáljon - mondá az uraság -, szálljon ki hamar, cseréljünk gúnyát, majd beülök én a hordóba. Lovam, hintóm legyen a kendé.
Úgy lett, mint az idegen úr mondá. Istók kimászott a hordóból, az idegen úr bemászott; Istók elhajtott a négy lóval s hintóval, az idegen úr pedig, mikor jöttek ki a templomból, torkaszakadtából kiabált:
- Leszek én főispán, emberek! Leszek én főispán!
„Az a, majd a halak közt” - gondolták az emberek, de nem szóltak semmit, hanem szépen fölvették a hordót, vitték a vízre, s a gát alá vetették.
Minden jó lélek azt hitte, hogy most már vége annak az ördöngös Istóknak, s hát amint hazafelé indulnak, nagy lelki nyugalommal jött a gát felől négylovas hintón Bolond Istók, s nagyokat csördített a bakkos ostorral.
Bezzeg volt nagy álmélkodás, szörnyülködés.
- Hát ezt te hol kaptad? - kérdezték az emberek.
- Ott, a gát alatt! - felelte hetykén Istók. - Van ott még annyi, hogy hat falunak is elég lenne! Ha nem hiszik, jöjjenek, s nézzék a maguk látójával.
Csak úgy omlott, tódult a népség utána, Istók pedig mind a víz partján jártatta a lovait, hogy az emberek lássák a vízben hintónak, lónak az árnyékát.
- A’ biz’ a, né! Igaza van a bolondnak! - kiáltották az emberek, s uccu neki, vesd el magad! egymás feje tetején át ugráltak a vízbe. Az egész falu népe ott gomolygott a vízben papostul, harangozóstul, csak a vén papné, aki istápon jött, nem ugrott bele. A papnak nagy, széles kalapja volt, s az nem ment le a víz fenekére, hanem mind ott úszkált a víz színén. Látja ezt a papné, belenyúlt az istápjával, s egyre döfölte a kalapot, biztatta az urát:
- Menjen beljebb, édes uram, válogasson a javából! Menjen beljebb!
Hiszen beljebb is ment az egész falu, úgy, hogy egy sem jött vissza többet.
Bolond Istók pedig elfoglalta az egész falut, s akkora úr lett belőle, hogy az egész vidék csudájára járt. Aki nem hiszi, járjon utána.

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2010 Július 23

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma egy különleges madárról mesélek Nektek

A TŰZMADÁR

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s a szegény embernek három fia. Ennek a szegény embernek csak egy kicsi kertje volt, de ebben a kicsi kertben olyan gyönyörű szép rózsák termettek, hogy aki látta, megcsudálta. Volt abban a kertben egyéb virág is, olyan, amelyiknek az illatja hét mérföldre terjedt, olyan is, hogy ha valaki hozzányúlt, megcsendült s csengett, mint az aranycsengő. De nem sok öröme volt a szegény embernek ebben a sok szép, csodálatos virágban, mert éjnek idején berepült egy tűzmadár, akinek a tolla s a szárnya olyan volt, mintha lánggal égett volna, s mire észrevette magát a szegény ember, mire észrevették a fiai, egytől egyig lecsipkedte a virágokat, s vitte, a jó isten tudja, merre. Megpróbáltak mindent, hogy valami módon megőrizzék a virágokat. Próbálta a szegény ember, de vagy elaludott, vagy ha el nem aludott, a tűzmadár lánggal égő tolla egy percre, kettőre elvette a szeme világát. Sem meg nem lőhette, sem meg nem foghatta a madarat. Ugyanígy járt a szegény embernek a két idősebb fia is. Akkor aztán Laci próbált szerencsét, a legkisebb fiú. Egy hétig a szemét le sem hunyta, de a tűzmadár nem jött el. Hanem a hetedik éjen egyszerre csak beröppent, s éppen arra a rózsabokorra szállott le, amelyik mellé Laci húzódott volt. Egyik kezével befogta a szemét, a másikkal a madár után kapott, de éppen csak egy toll maradott a kezében: a tűzmadár elrepült.
Hát hiába, nem tudják megőrizni a rózsákat. Azt határozzák a legények, hogy elmennek hetedhét ország ellen, s addig meg sem nyugszanak, amíg valahol a tűzmadarat meg nem találják. Mennek, mendegélnek, s hetedik nap rengeteg erdőbe érnek, rengeteg erdőben egy virágos kertre találnak, ahol éppen olyan szép rózsák voltak, mint az ő kertjükben. A két idősebb legény nem állhatta meg, hogy be ne menjen a kertbe. Hiába beszélt Laci, bementek, s egyik bokorról rózsát szakasztottak. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban megnyílik a föld, s kiugrik egy hétrőfös szakállú ember, megragadja a két legényt, szót sem szól, s viszi le magával az alsó világba. Laci egyedül maradott. Nem tudta, mit csináljon, merre menjen a bátyjai után. Gondolta, majd csak valahogy elékerülnek, vagy így, vagy úgy. Ment tovább nagy búsan, s amint megy, mendegél, meglát egy rettentő magas sziklát, s annak a sziklának a hasadékában egy kardot. Odamegy, kihúzza a kardot, s íme, abban a pillanatban a kard után kiugrik egy hétfejű sárkány. No, Lacinak sem kellett több. Neki a sárkánynak, s addig vagdalkozik jobbra-balra, előre-hátra, míg a sárkánynak mind a hét fejét le nem vágta. A sárkánynak úgy ömlött a vére, mint a patak. Laci fogta magát, megmosakodott a sárkány vérében, s olyan erős lett, mint egy óriás. Akkor elindult be a szikla hasadékán, de még kettőt sem lépett, jön szörnyű morgással szembe az ezüstmedve. Megnézik egymást, összekapnak; ropogott a csontja mind a kettőnek, de Laci erősebb volt, s úgy vágta földhöz a medvét, hogy megnyekkent belé. Azt mondta a medve:
- Látom, hogy erősebb vagy, te legény, hagyd meg az életemet, bizony nem bánod meg. Kívánj akármit, minden kívánságodat teljesítem.
- Nem kívánok én egyebet - mondotta Laci -, csak vígy el a tűzmadárhoz.
- Ülj fel a hátamra, viszlek.
Felül Laci a medve hátára, azzal megiramodik az a rettentő nagy állat, vágtatott a szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, egyszerre csak megállott egy kacsalábon forgó gyémántpalota előtt, s mondotta Lacinak:
- Eredj, menj fel ebbe a várba, ott van a tűzmadár üvegkalickában. Most alszik a várban mindenki, a király is, a katonái is, de úgy nyúlj bele a kalickába, hogy a kezed hozzá ne érjen, mert ha megcsendül, fölébrednek az emberek, s nagy bajba kerülhetsz.
Fölmegy Laci a palotába, meg is találja az üvegkalickát. Nyitva volt az ajtaja. Bedugja a kezét, de egy kicsit mégis hozzáért, s akkorát csendült a kalicka, hogy egyszeriben talpon termett az udvarban minden ember. Összeszaladnak az emberek, megfogják Lacit, viszik a király elé, s jelentik, hogy mit akart ez a legény.
- No - mondja a király -, most karóba húzathatnám a fejedet, de nem teszem, hanem még a tűzmadarat is neked adom, ha elhozod a vaskirály aranysörényű paripáját.
Kimegy Laci, felül az ezüstmedvére, s mondja neki, hogy mit akar a tűzmadár gazdája.
- Jól van - mondja a medve -, könnyen elhozhatod, ha megfogadod az én szavamat. Annak a paripának mindig hátán az aranynyereg. Azt mondom hát, hogy a nyereghez hozzá ne nyúlj, mert ha úgy alusznak, mint a fekete föld, akkor is fölébrednek, olyan nagyot csendül az a nyereg.
Még el sem mondta jóformán ezt az ezüstmedve, már ott is voltak a vaskirály ajtaja előtt. A legények aludtak mind. Bemegy Laci az istállóba, eloldja a paripát a jászoltól, de amint vezette ki, hogy, hogy nem, hozzáért a nyereghez, s attól akkorát csendült, hogy egyszeriben fölébredtek a kocsisok, tolvajt kiáltottak, megfogták Lacit, vitték a király elé. Azt mondta a király:
- No, te betyár, karóba húzathatnám a fejedet, de nem teszem, hanem azt parancsolom, hogy indulj mindjárt Tündérországba, hozd el onnét a tündérkirály leányát, aki a palotának éppen az ötvenedik szobájában lakik.
Felül Laci az ezüstmedve hátára, elvágtatnak Tündérországba, ottan felmegy a tündérkirály palotájába. Keresztülmegy negyvenkilenc szobán, egy lelket sem talált. Bemegy az ötvenedik szobába, s hát ottan ül aranylócán a tündér-királykisasszony, s amint meglátta Lacit, mindjárt felszökött az aranylócáról, s azt mondotta - úgy hallottam, mint ma:
- Te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Hiszen örült is, búsult is ennek Laci. Egy szóval sem merte mondani, hogy nem magának viszi a tündér-királykisasszonyt. Látta a medve Laci nagy szomorúságát, s mikor a vaskirály palotájához értek, azt mondta neki:
- Csak hagyjuk kint a királykisasszonyt, a többit bízd rám.
Abban a pillanatban az ezüstmedve megrázkódott, s szakasztott olyan tündérleány lett belőle, mint a tündér-királykisasszony. Fölment a palotába, Laci meg az aranysörényű paripán elvitte a tündér-királykisasszonyt. De még oda sem ért ahhoz a várhoz, ahol a tűzmadár volt, már ott volt az ezüstmedve. Ott a vaskirály szeme láttára visszaváltozott medvének, s elnyargalt, mint a sebes szél.
Örült Laci, hogy visszakerült az ezüstmedve, de most meg az aranysörényű paripát sajnálta a királytól. Szerette volna, ha a paripa is megmarad, s a tűzmadarat is megkapja. Az ezüstmedve eltalálta a gondolatját. Megrázkódott, s éppen olyan aranysörényű paripa lett, mint a másik. Az igazi paripa kint maradt a királykisasszonnyal, Laci meg fölvezette az ezüstmedvéből lett paripát a királyhoz.

Hej, örült a király! Egyszeriben odaadta a tűzmadarat kalickástul, mindenestül. De az ezüstmedvéből lett paripa csak azt várta, hogy Laci jó messzire nyargaljon a tűzmadárral. Visszaváltozott medvének, s ott hagyta a királyt. Éppen abban az erdőben érte utol Lacit, ahol a bátyjait a hétrőfös szakállú ember levitte az alsó világba.
- Van-e még a szívednek valami kívánsága? - kérdezte a medve.
- Nincs egyéb, édes medvém, csak az az egy: szabadítsd meg a bátyáimat.
Ahogy ezt mondta, az ezüstmedve nagyot dobbantott a lábával, megnyílt a föld, s hopp, eltűnt. De még egy óra sem telt belé, kiugrott a föld alól: ott ült a hátán a két legény.
Most már szépen hazamehettek. Velük ment az ezüstmedve is. Többet el sem eresztették, mint az édestestvérüket, úgy tartották. A tűzmadár többet nem pusztíthatta el a rózsákat, s a drága szép virágokkal tenger kincset szereztek. Olyan gyémántpalotát épített Laci, hogy abban jó szívvel ellakhatott a tündérkirály leánya.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2010 Július 24

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Biztos hallottátok már azt mondást, most elmesélem hogy honnan is ered

A SZAMÁR FÜLE

Az Isten, mikor az állatokat megteremtette, sorban megmondta valamennyinek, hogy melyiknek mi a neve.

- Megértettétek? - kérdezte az Úr.

Az állatok bólintottak a fejükkel.

Megértettük.

- Jól van - mondta az Úr -, elmehettek, de holnap ismét jöjjetek vissza. Majd sorban kikérdezlek, hadd lám, nem feledte-e el valamelyik a nevét.

Az állatok másnap visszamentek, s az Úr sorba kérdezte valamennyit.

- Mi a neved?

- Ló.

- Mi a neved?

- Ökör.

S így kérdezte tovább. Mindenik megfelelt helyesen.

Legvégül maradt a szamár.

- Mi a neved?

A szamár nagyot bődült: iá! iá! De a nevét nem tudta megmondani.

Ekkor az Úr szólt Gábor arkangyalnak:

- Gábor, rázd meg jól a fülét, s közbe mondjad mindég a nevét, hogy ne feledje el!

Gábor arkangyal megfogta a szamár fülét amúgy magyarosan, s úgy meghúzta, csavargatta, hogy egyszeriben háromszor akkorára nyúlt, mint azelőtt volt, közben meg folyton kiabálta:

- Szamár! Szamár! Szamár!

Azóta olyan hosszú a szamár füle.

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2010 Július 25

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma egy olyan emberről mesélek Nektek, aki nem tudott írni, de mégis írt valamit

A lövétei ember a királynál (népmese)

A lövétei ember a királynál (népmese)Egy lövétei embernek tizenkét fia volt; hat katona, hat pedig csak növendék. Szegény ember volt, s mindenfelé folyamodott, hogy kisebb fiait is felnevelhesse. Tudós emberek azt a tanácsot adták, forduljon egyenesen a királyhoz, az bizonyosan megsegíti. Elment erre egy prókátorhoz, s kérte: csináljon neki egy folyamodást a királyhoz. A prókátor azt kérdezte, van-e pénze. Mert az írásnak öt pengő forint az ára. A szegény ember azt felelte, nincs, s eközben látta, hogy az ügyvéd pennával mint rója egyik sort a másik után a papirosra. Hazaballagott, írószert kért valahonnan, s ő is sorokat húzogatott egy papírra, éppen mint az ügyvédtől látta. Azután felment a királyhoz, s átnyújtotta neki az írást. A király jó darabig nézegette, de nem tudott eligazodni rajta. Előkiáltotta a szekretáriusát, s odaadta annak, hogy olvassa el az. A király is, a szekretárius is sokféle nyelven tudott beszélni, és írni, de a lövétei ember írásán nem tudtak eligazodni ketten sem. Kérdezték az embert, ki írta, s mi van benne. A szegény ember azután elmondotta, hogy ezt bizony ő maga írta, mert a prókátor öt forintot kért az írásért, s neki nem volt, és segélyért esedezik a király felséges személyéhez, mert neki tizenkét fia van, hat már katona, hat pedig még csak növendék, s nem tudja őket felnevelni. A király ismét elvette az írást, és a szegény embert kiküldte a másik szobába, hogy várakozzék egy kicsit. A szekretáriussal pedig összehívatta az országból a nagy urakat. Amint az urak megérkeztek, a király mindegyikkel háromszáz pengő forintot tétetett az asztalra, s mikor a pénz mind együtt volt, elővette a lövétei embernek az írását, s odaadta nekik, hogy olvassák el. Azt mondotta, hogy az asztalon lévő pénz azé lesz, aki az írást el tudja olvasni. Az urak közül azonban nem tudta egyik sem. Ekkor behívta a király a lövétei embert, s kezébe adta az írást, hogy olvassa el ő. Az ember elolvasta, s azzal a pénz az övé lett.

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2010 Július 26

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma a városomról, Szegedről hoztam egy régi történet Nektek

Az utolsó szegedi bég

Azt beszéli az írás, hogy a régi világban Szegeden is török volt az úr másfél száz esztendeig. No, ha azt beszéli, ebben nem is hazudik. Még most is megvan valamekkora szöglete a szegedi várnak, amit kontyos atyánkfiai rakattak annak idején a Tisza-parton. Aki nekem nem hiszi el, megnézheti saját szemével. El is olvashatja, ami rá van írva a kőküszöbére: öt török öt görögöt dögönyöz döbörögve.

Hanem az írás azt is mondja, hogy a német kergette ki ebből a várból a törököt. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem így volt. Én bizony meg nem mondom, mert akkoriban nem jártam arrafelé. Annyit azonban mondhatok, hogy Seregbíró Csősz István másképp tudja az igazságot. Az pedig már csak okos ember, nemhiába hogy a nagyapja is kukoricacsősz volt. Olyan ember az, hogy ha a kezébe veszi a paprikás szalonnát meg a karaj kenyeret, éppen egyszerre fogy el mind a kettő. Nehéz tudomány pedig ez, akárki megpróbálhatja.

- Úgy volt az - beszéli Seregbíró Csősz István -, hogy Bali bégnek hívták a kapitányt. De csak Pali bégnek mondták azt a magyarok, mert így szebben esik a szó.

Egyéb szép úgyse volt a jámboron, csak a neve. Karcsú dereka mellett akármelyik káposztáskád elszégyellhette volna magát. Feje akkora, hogy sütni való tököt nem látni nagyobbat a kukoricaföldön. Volt is akkora süvege, mint valami gólyafészek, a gyémántboglár se kisebb rajta, mint az öklöm.

Többet is lehetett látni a süveget, mint a bég urat. Nemigen esett neki kedvére a séta, egész nap bent hűsölt a bíborhálós szobában, csak a szerecsen inasától küldözgette ki még a parancsot is. S hogy nagyobb legyen a parancsa foganatja, olyankor mindig a fejébe nyomta a gyémántos süveget a szerecsen inasnak.

- Mintha csak engem látnátok, ha a süvegem látjátok.

Bizony hasra is vágódtak a vitéz török katonák a süveg előtt eszük nélkül. Mert kegyetlen jó ember volt a Bali bég, egy cseppet se fösvénykedett a mogyorófahájjal, még ha nem viszketett is a katonák talpa.

- Jaj, nagyságos bég - bukik be hozzája egyszer az inasa -, gyere, láss csudát!

Bali bég rákoppantott a csibukja nyelivel a szerecsen borotvált fejére.

- Mi csudát, te inas?

- Jaj, nagyságos bég, azt csak szem láthatja, nyelv ki nem mondhatja.

- No, majd kiküldöm a süvegemet - ásított Bali bég.

- Életem-halálom kezedbe ajánlom, nagyságos bég uram: méltóztassék azt a saját tündöklő szemeddel megtekinteni, mert olyat nem mindennap látni, amilyent most a Tisza hídján.

Mit volt mit tenni, fejébe nyomta Bali bég a gólyafészket, belebújt az aranyos papucsába, kicsoszogott a Tisza hídjára. Mit lát ott, uram teremtőm: ül a híd szélén egy szegény ember, s eszi a szőlőt a szegedi halbicskával! Egy szem, egy kapás, egy szem, egy kapás, de olyan sebesen hányja befelé a szőlőt, hogy káprázik bele a szeme az embernek.

Bali bég leült a híd másik szélére, szemben a szegény emberrel; úgy eltátotta a száját, hogy majd kiesett rajta a feje, ami pedig nagy szó. Nézte, nézte a szegény embert, hogy majd felét leette már a gerezdről a szőlőnek, s hirtelen felé bökött az ujjával.

- Kukk, szegény ember!

A szegény ember letette a bicskát, s rávette a szemét a törökre.

- Miért ijesztegeted a szegény embert, nagyságos Pali bég?

- Azt néztem, szegény ember, ugyan megszúrod-e magad ijedtedben azzal a halbicskával.

Jól van, nem szól a szegény ember semmit, csak bicskahegyezi tovább is a szőlőt, Bali bég kitátja megint a száját akkorára, mint egy kapu. Egyszer csak hirtelen felé kap a szegény ember a halbicskával:

- Kukk, nagyságos Pali bég!

Nem is kellett egyéb a nagyságos Bali bégnek, ijedtében úgy lefordult a hídról, hogy meg se állt, míg a Tisza fenekére nem ért.

- Megállj, bolond török, hiszen csak azt néztem, becsukod-e ijedtedben a szádat! - kapkodott utána a szegény ember, de már csak a gyémántos süveget bírta elkapni belőle.

- Sebaj, leszek én gazdája ennek is - mondta a szegény ember, a fejébe csapva a süveget, felballagott a várba, ahol mind hasra vágódtak előtte a jámbor török katonák.

A szegény ember kevélyen megsodorta a bajuszát.

- Azt üzente a nagyságos Pali bég, hogy nyomban hazatakarodjatok a hazátokba. Még házpásztort se találjon itt közületek. Ő maga is majd utánatok mén, csak még egy kicsit hűtőzik a Tiszában.

Úgy elfüstöltek onnan a törökök, mint nap elől a köd. Ki mert volna ellenkezni a nagyságos Bali bég süvegével?

Így volt ez, nem másképp - mondja Seregbíró Csősz István. - Azért szereti a szegedi ember ma is annyira a halbicskát.

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2010 Július 27

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Lehet hogy hallottátok azt a nótát, hogy"kecskebéka felmászott a fűzfára"
nos ma egy másik esetet mesélek Nektek a kecskebékáról

A KECSKEBÉKÁK KIRÁLYA

Elmondom nektek egy-két szóval, mért van a kecskebékák királyának
púp az oldalán. Réges-régen, még az ántivilágban lehetett, a
kecskebékáknak is volt királya, hanem ezt csak úgy hallották az
emberek, hírből, de nem tudták, hogy melyik a király közülök, mert mind
egyformák voltak. Egyszer aztán egy király (egy igazi király) kihirdette,
hogy száz pengő forintot ad annak, aki megmutatja neki a
kecskebékakirályt. Az egész országban csak egy táltos fiú akadt, aki
miről, miről nem, elég az, hogy megismerte a kecskebékák királyát,
odavezette a királyt ahhoz a tóhoz, s megmutatta:

- Ihol, felséges királyom, ez a kecskebékák királya.

Erre megszólalt a kecskebékák királya:

- Brekeke, igaza van ennek a fiúnak, én vagyok a kecskebékák királya.

Na, a király egyszeriben ki is fizette a fiúnak a száz pengő forintot, de a
fiún egy szál ing volt, egyéb semmi ruházat, nem tudta, hogy hová tegye
a száz forintot. Látta a kecskebékák királya, hogy a fiú nem tudja,
mitévő legyen a pénzével, mondta neki:

- Add ide, én majd jól elrejtem, ha szükséged lesz rá, visszaadom.

A fiú oda is adta a pénzt, a béka lenyelte, de úgy megakadt a
gyomrában, hogy sem vissza nem tudta adni, sem el nem bírta
emészteni, s egy jó nagy púp kerekedett az oldalán a száz pengőtől.

Azóta könnyű megismerni a kecskebékák királyát, mert púp van az oldalán.

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2010 Július 28

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Egy lusta legényről mesélek ma Nektek

KUTYA SZERETNE LENNI

Egyszer volt egy gazdaember, s annak egy nagy kamasz fia. Kimegy ez
a gazdaember a mezőre, ment vele a fia is, mentek a cselédjei, a
napszámosok, gyűjtötték erősen a szénát, hogy csak úgy csurgott le
róluk a verejték. Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Az ott
heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban. Látja ezt a gazda fia,
megirigyli a kutya dolgát, s fölsóhajt keservesen:

- Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni!

- Szeretnél-e, fiam? - mondja az ember. - No, ha szeretnél, feküdj a
kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom.

Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá,
nagyot aludott, míg a többi emberek dolgoztak, s esze ágában sem volt,
hogy megfogja a villa nyelét.

No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédjeivel meg a
napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest,* de a legényt
közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak
neki, éppen mint a kutyának.

Hiszen a legény nem bánta erősen, mert még nem volt éhes. Ebéd után
megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig.

Előjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg fölkelt
a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit.

- Várj csak a sorodra, fiam - mondotta a gazda -, majd te is megkapod
becsületesen a magadét, amikor a kutya - s megint csak kenyérhajat
dobtak neki. De már estefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta
az apjának:

- Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert
mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga.

- Látod, fiam, látod - mondotta a gazda -, az ember legyen ember, a
kutya legyen kutya, éljen mindenki abban a sorban, ahová a jó Isten rendelte.

Bezzeg azután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet
a kutya sorsát

Szép napot Kicsikéim!

Szanté meseháza

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Hasonló témák