Egyszer álmodtam valamit.
A tengerparton sétáltam az Úr társaságában. Lépéseink nyomot hagytak a homokban, kettős nyomot, az Úrét és az enyémet. Az az ötletem támadt, – álom volt – hogy mindegyik lépés az életem egy napját jelenti.
Akkor megálltam és megfordultam, hogy lássam a távolba vesző nyomokat. Észrevettem, hogy időnként két nyomvonal helyett csak egyet látok.
Lepergett előttem az életem.
De micsoda meglepetés!
Az egyedüli nyomok életem legszomorúbb napjainak feleltek meg. Zavarodottság és türelmetlenség uralkodott el rajtam ebben az időben, az önzés és a rosszkedv a próbálkozások és a kétségek napjai voltak ezek, érthetetlen, szenvedéssel teli napok.
Akkor szemrehányó hangon az Úr felé fordultam:
- Te azt ígérted, hogy minden nap velem leszel. Miért nem tartottad meg az ígéretedet?
Mikor hagytál egyedül életem legrosszabb pillanataiban, azokon a napokon, amikor a leginkább szükségem lett volna a jelenlétedre?
Az Úr elmosolyodott:
- Gyermekem, egy pillanatra sem szűntem meg szeretni téged. Az egyedülálló lábnyomok, amelyek életed legkeményebb napjait jelzik, az én nyomaim… Azokban a napokban a karjaimban vittelek.