Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez ‎

SZeretem Sik Sandor verseit ezert gondoltam hatha ti is szivesen olvasnatok

Sik Sandor: A búcsúzó naphoz


Hegyen állok, nézem a búcsúzó nap
Piros gömbjét az aranyos hegyek
Felhőkoszorús homloka megett
S csókot hintek a kedves távozónak.

Isten veled! kiáltanám utána,
Vidd el magaddal szép üdvözletem
Túl a hegyeken, a tengereken
A mesebeli óperenciának.

Vidd, égi postás, a szívemet küldöm,
Köszöntök embert, fát és csillagot,
Akiket látnom meg nem adatott
Ezen a dús, de fösvénymarkú földön.

S ha összejutsz az égi körmenetben
Azokkal is, miket csak sejtenem,
Csak hinnem enged szűkös szellemem,
Mondd el nekik, hogy őket is szerettem.

S ha eljutnál a Központ közeléhez,
Ahol mindenben minden Aki Van,
Sóhajtsd elébe halk bizalmasan,
Hogy lelkem nála kisebbet nem éhez.

Hogy addig is, míg szívem elpihenne
Végtelenében, mindent köszönök,
Minden szépet, múlót és örököt
És azt is, ami vajha várna Benne!

Sik Sandor
A Fekete Rez

Az izzadt völgyön végigköpi kormát
A Kígyó feje: a vasúti mozdony:
Nincs menekülni más, csak fölfelé.
A Fekete Rez hívón hajtogatja
Borókapártás homlokát felénk,
A fenti szél bizalmasan köszönt,
Gyerünk - jobb odafönt!

Egyet iramodom, -
Már elmaradt a vonat és a völgy,
Kettéreccsent a görbe gond igája:
A hegy tövén úgy ráztuk el magunktól,
Mint a kalapot, a nehéz köpenyt.
Hadd verjen a nap, vesszőzzön a szél!
Meztelen arccal, meztelen karokkal,
S meztelen szívvel: ne vigyük magunkkal
Csak ami odaillik mindenestül,
Ahol a szeplőtelen illatok
S ahol az Isten földi melle dombja
Lélegzését tapinthatod.

Még egy kapaszkodás, -
Úgy nézem már a lenti kisvilágot,
Hogy minden ráncát elmosta a fény,
Betölti mind a gáncsos gödröket,
S a nyomorék púpokat elsimítja.
Oly frissen fekszik el a völgy alattunk,
Oly kimosdottan és lepletlenül,
Mint fürdetés után a kisgyerek,
Akire még nem húzták rá az inget.

Amint a szürcsölő tekintet
Lassan egyenkint végigsímogat
Dombokat, erdőt, irtást és mezőt,
Körülem halkan zsörtölődni kezd
A lelkemet csiklandó napsugár:
,,Böstörködő, látod-e már,
Milyen a világ? Mit tud az Úristen!
Kezded-e már gyanítani,
Te kurtalátó: mi az, ami van?
Érzed-e már, hogy vesszőt érdemelsz?''

Tovább, följebb! Érzem, amint emelsz,
Sarkaló szellő, szöktető magasság.
Olyan könnyűnek érzem most magam,
Mintha nem is én lennék, aki még
Egy kis órája odalent lihegtem
A jármos ökrök botlós útjain.
ÉN - ez az én, ez olyan fiatal,
Rugós és magabiztos és erős:
Éppen csak hogy még kezdi bontogatni
A fényre duzzadó érzékeit.

Én, én, én, - Istenem, csak most tudom,
Hogy nekem áll még az egész világ,
Úgy vár, oly türelmetlen-boldogan,
Mint kiskoromban én a végtelen
Éjszaka után azt a pici csíkot,
Amely a zsalugáter sárga résén
Füttyentett be és felcibált az ágyról,
Mert itt az új nap, lehet újra már
Játszani - tenni!

Fölértünk. Leülünk pihenni.
Célnál vagyunk. Nincsen tovább.
Hanyattvetem magam és elmerülök
A körülöttem eltengeredő
Csodavilágba. Kerek és szabályos
És beláthatatlan és izgató.

Körül a dombok, völgyek, újra dombok,
Hátrább magas hegyek vonulnak még tovább,
Még-még magasabbak, a legutolsók
Elsimulnak a párába vesző
Felhő-Alpesek láncai közé.

Mögöttük már csak sejteni tudom.
Felhőknél is átlátszóbb rétegek
Még tornyosabb lépcsőit, és azontúl
A láthatatlan légoltárokat.
És ami még az oltárok fölött:
A végtelenség!

A végtelenség, kék és mozdulatlan,
Szeplőtlen, problémátlan és egyetlen!

Itt jó nekünk nagyon, itt, itt maradjunk!

Itt építsünk magunknak hajlokot.

5

Innen elmenni is csak annyi lesz majd,
Mint mikor aki napvédőüveggel
Járt a világban, leesik szeméről
Az üvegfátyol és minden marad
Az, ami volt,
És mégis más, nagyon-nagyon-nagyon más, -
És mint az újszülött a vánkoson,
Csak felsikolt.

6

(1941. szeptember)

már 8

9