Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez ‎

Másik idő, másik galaktika.
A mesebeli Régi Köztársaság hatalmasabb volt, mint az idő, mint a távolság. Fölösleges tehát arról beszélni, hogy hol volt vagy miből lett, elég annyit tudni, hogy – az volt a Köztársaság.
Valaha, a Szenátus bölcs uralma és a Jedi-lovagok oltalma alatt, a Köztársaság virágzott és gyarapodott. De amint máskor is gyakran megesik, ha a gazdagság és a hatalom túllép egy bizonyos küszöböt, s dicsőségesből félelmetesbe csap át, most is megjelentek a színen a sötét erők, amelyeknek a gonoszsága csak a mohóságukkal vetekszik.
Tündöklése tetőfokán a Köztársaságot is utolérte végzete. Akár a leghatalmasabb faóriás, mely képes szembeszegülni bármilyen külső támadással, a Köztársaság, is belülről kezdett rothadni, noha az emésztő kór kívülről láthatatlan maradt.
A kormány néhány örökké nyughatatlan és hatalomra éhes tagjának, valamint a tekintélyes kereskedelmi szervezeteknek a támogatásával a nagyravágyó Palpatine szenátor ragadta magához a hatalmat: sikerült magát megválasztatnia a Köztársaság elnökének. Megígérte, hogy újra egyesíti a széthúzó népet, s visszaállítja a Köztársaság régi dicsőségét.
Amint azután biztosan ült az elnöki székben, kikiáltatta magát császárnak, s nem érdekelték többé a nép bajai. Nem sok idő kellett hozzá, s éppen az általa magas pozícióba ültetett tanácsadók és talpnyalók nőttek a fejére, és az igazságtalanságok ellen háborgó nép hangja nem jutott el a fülébe.

[George Lucas: Csillagok háborúja]

A 2057-es esztendő egyik szép májusi reggelén izgatott fiatalember szólt bele a Közép-európai Időjárás-szabályozó Állomás televifonjába:
– Legyenek szívesek a vasárnap délelőtti időt…
– Melyik kerület, kérem?
– Kilences. Központi Egyetem.
– Huszonkét Celsius-fok meleg. Délelőtt tíz óra tájban langyos eső, öt-hat milliméter.
– De kérem, ez tűrhetetlen! Már megint nem vették figyelembe az egyetem kívánságát.
– Önök nem vették figyelembe, hogy a Központi Kertészet salátagyára naponta kétszer esőt rendelt.
– Fütyülök a salátára! Nekünk vasárnap lesz az évzáró ünnepélyünk. Díszszemle…
– Halasszák el az ünnepséget egy fél nappal.
– Panaszt teszek az időjárásügyi miniszternél.
– Azt megteheti.
Bumm. A televifonkagylót lecsapták. Az Időjárás-szabályozó Állomás inspekciós technikusa a televifon televíziós lapjára nézett. A mérges egyetemi műszaki titkár képe már nem látszott rajta, de azért a technikus kiöltötte a nyelvét, és „vigyen el az ördög”-öt morgott, mielőtt ő is letette a kagylót. A technikus fiatal ember volt, huszonkét éves, és a kerek égvilágon semmit sem szeretett úgy, mint az időjárás-szabályozást. Boldog volt, ha nehéz feladatot kapott. Ha például a búzatermő központ hótakarót rendelt, szolgálatkészen jegyezte: „Éjjel kettő és négy között tudnám adni, jó?” „Igen, nagyon jó” – felelték a búzatermesztők, és a technikus ragyogó szemmel figyelte, amint egy gombnyomásra megindultak az atomventillátorral hajtott hófelhők, és az irányítóterem térképén a radar zöldes fénnyel jelezte, mint növekszik, vastagodik a megrendelt hótakaró. Ilyenkor az ifjú technikus úgy érezte, földöntúli hatalma van, ő a napsütés és hófúvás, esők és viharok ura, és bőkezűen adományozta a havat a síugró sáncokra, a langyos esőt a szomjas virágoskertekre, a szélvihart a vitorlásversenyekhez. De az emberek nem becsülték meg kellően az Időjárás-szabályozó Állomás munkatársait. Későn és rendetlenül adták be az igényléseket, veszekedtek, panaszkönyvet kértek, az Időjárásügyi Minisztériummal fenyegettek, és elvetemült újságírók vicceket írtak az időjárás-technikusokról, összehasonlítgatván őket a száz évvel ezelőtti füttyös kalauzokkal.


[Fehér Klára: A földrengések szigete]

Anyám neve napja volt minden baj okozója. A festői Oranban vesztegeltem éppen, állás nélkül, durva kapitányom miatt, ugyanis a Pokróc nevű háromárbocoson teljesítettem szolgálatot mint másodalkoholcsempész. Istentelen, erőszakos fráter volt a kapitány, nagy testi erejével sűrűn visszaélt, lelketlenül ütött, és nem nézte hová. Valami csekélység miatt megrohant az a barom, beverte az orromat, és fejbe ütött egy léccel. Mert szívtelensége, ha kínt okozhatott, nem ismert határt. Csak nehezen sikerült elkerülnöm a további brutalizálást. Közben a fél szemére világtalan lett. De a bordáihoz nem nyúltam. Azok akkor törtek be, amikor a csigalépcsőn legurult a fenékbe. Erről én nem tehettem. Rendes hajón a lépcsőnyílásokat csapóajtóval fedik.
A civódás után nem maradhattam tovább szolgálatában, és ott álltam a kies Oran festői éhségében, fillér nélkül. Egy matróz. Írásaim sem voltak. Régi ellenségem, a bürokrácia megfosztott ettől a fontos matrózkelléktől.
Szerencsére néhány üzlettársam és barátom éppen szabadlábon időzött a városban, és mint nagy tisztelői az antik műveltségnek, egy karthágói eredetű ciszternában laktak a kültelkek mögött. Tuskó Hopkinstól tudtam meg ezt, miután találkoztunk egy ismerős orgazdánál.


[Rejtő Jenő: Az elátkozott part]

– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
– Ki volt az? – kérdezte a német őr.
– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
– Kik ezek? – kérdezte az őr.
– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?
– De ismerem – mondta a német őr.
– És Rilkét?
– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G-t.

[Örkény István: In memoriam dr. K. H. G.]

E könyv elsődleges, mondhatni egyetlen célja, hogy szerzői jól megszedjék magukat, ezért aztán róluk és elvetemült lelkükről sok minden kiderül majd az elkövetkező oldalakon. A herótokról ezzel szemben nem derül ki szinte semmi, mivel mindazok, akik magukat értelmes embereknek mondják, készek beismerni: e lények csupán olyan személyek képzeletében léteznek, akik egész gyermekkorukat szorongások közepette töltötték, felnővén pedig útonállóvá, kutyatolvajjá vagy biztosítási ügynökké lettek. Ám ahogyan azt T. professzor könyveinek átütő sikere bizonyítja, sok ilyen pali akad, akiknek zsebében ráadásul már-már öngyulladással fenyeget a temérdek dohány. Az ő kedvükért következzék hát egy rövidke fajleírás, melyet a jó T. professzor könyveinek halmán elkárálva álmodtunk meg. Az ő kedvükért jegyezzük meg azt is, hogy amennyiben ez a példátlan marhaság elég jó1 fogy, várható még Zsákos Dildó korábbi kalandjainak reprintje is, a kötet, melynek szerzője az Utazások Gollammal Alsó-Középföldén címet adta, s melyet a kiadó – igen bölcsen – a Trollok völgye címen szándékszik piacra dobni.
Szóval hát, a herótok népe minden kellem nélkül való, ám bosszantó társaság – számuk a tündérmesepiac telítődése óta szerencsére örvendetes mértékben megcsappant már. Lassú felfogásúak, mondhatni ostobák, ráadásul unalmasak – olyan az életük, mint holmi pásztoridill. A fojtóhuroknál, a gumibotnál és a hatlövetű Lugernél bonyolultabb szerszámokat nemigen kedvelik, tőlünk, a „Nagyoktól” pedig világéletükben húzódoztak, s ha tehetik, el is kerülnek minket – kivéve azokat az eseteket, mikor vagy százan összeállnak, hogy hidegre tegyenek egy-egy magános parasztot vagy erdőkerülőt. Kis termetűek, kisebbek még a törpöknél is, akik a maguk részéről kiszámíthatatlannak, megvetendőnek tartják őket, s gyakorta hangoztatják, hogy ősidőktől fogva herótjuk van tőlük. Magasságuk ritkán haladja meg az egy métert, mindazonáltal igenis képesek arra, hogy náluknál jóval kisebb, gyengébb lényeket elintézzenek – már amennyiben alkalmuk nyílik hátulról, netán felülről rájuk rontani. Ami a Megye herótjait, történetünk voltaképpeni főszereplőit illeti: ők rendszerint műszálas, derékban slankított szürke gúnyát, tiroli kalapot és csokornyakkendőt viselnek. Cipőt nem hordanak, szőrös, lapos valamiken járnak, amelyeket, tekintettel a lábak végén elfoglalt helyükre, bizony talpaknak kell neveznünk. Képükről gyermeteg rosszindulat sugárzik – lerí róluk, hogy örömüket lelnék a telefonbetyárkodásban, mikor pedig vigyorognak, rőfnyi hosszú nyelvük látványa szemernyi kétséget sem hagy a szemlélődőben: ostoba vicc, esetleg kozmikus félreértés szülte lényeket lát.
A herótok hosszú ujjú kezükkel sok mindenre képesek. Olyan ujjak ezek, melyek rendszerint apró, szőrös állatkák nyaka körül szorulnak meg, s gyakorta kalandoznak gyanútlan emberek zsebeiben is. Hasznos és érdekes dolgok készíthetők velük, mint például a cinkelt kocka és a kelepce. Ha épp nem dolgoznak, a herótok szeretnek nagyokat enni és inni, elcsépelt törp-vicceket pufogtatni; társaságuk általában véve éppoly szórakoztató, mint egy falkányi veszett rozsomáké.


[Henry N. Beard & Douglas C. Kenney: Gyűrűkúra]

Végül aztán az öcsém baseballkesztyűjénél kötöttem ki. Ez aztán jó leíró téma. Tényleg. Allienek, az öcsémnek volt egy bal kézre való kesztyűje, tudniillik balkezes volt. Ez azért volt jó téma, mert Allie folyton verseket írt az ujjaira meg a tenyerébe meg mindenhova. Zöld tintával. Azért írta, hogy legyen olvasnivalója, ha unalmas a meccs. Allie már nem él, fehérvérűségben halt meg, amikor Maine-ban voltunk, 1946. július 18-án. Biztos neked is tetszett volna. Két évvel volt fiatalabb nálam, de százszor intelligensebb. Rém intelligens volt. A tanárok mindig azt írták az anyámnak, hogy öröm az ilyen fiú az osztályban. És nemcsak nyaliztak, tényleg így is gondolták. És nemcsak a legintelligensebb volt a családban, hanem a legkedvesebb is egy csomó szempontból. Soha nem gorombult be senkire. A vörös hajú emberekről általában azt tartják, hogy hamar begorombulnak, de ő nem, pedig nagyon is vörös volt. Tudod, milyen vörös? Még csak tízéves voltam, amikor golfozni kezdtem. Emlékszem, egyszer, tizenkét éves voltam azon a nyáron, éppen huzakodok neki az ütésnek, amikor hirtelen, mintha vonzott volna valami, úgy éreztem, ha megfordulok, ott látom majd Allie-t valahol. Megfordultam, és ahogy gondoltam, ott ült a kerékpárján a kerítésen túl, a pálya tudniillik be volt kerítve. Szóval ott ült, legalább százötven méterre tőlem, és figyelt. Hát ilyen vörös volt. Istenem, milyen szép kis kölyök volt! Néha úgy nevetett ebédnél, ha valami eszébe jutott, hogy majdnem lefordult a székről. Én még csak tizenhárom éves voltam, és el akartak vinni analízisbe, mert betörtem a garázsban az összes ablakot. Nem csodálom. Tényleg nem csodálom őket. A garázsban aludtam azon az éjszakán, mikor Allie meghalt, és ököllel bevertem az összes rohadt ablakot, csak úgy. A vonaton is megpróbáltam, mikor a nyáron utaztunk, de addigra már a kezem el volt törve, meg minden, szóval ott már nem tudtam. Marhaság volt, elismerem, de én akkor szinte nem is tudtam, mit csinálok, meg aztán te nem ismerted Allie-t. A kezem néha még most is fáj, mikor esik az eső, meg minden, és nem tudom rendesen ökölbe szorítani, de máskülönben már nem zavar. Nem leszek sebész vagy hegedűművész, na bumm!

[Salinger: Zabhegyező]

David már félig alszik.
– Pinje Rubin volt ilyen – mondja Malka, aki most csendesen varr egy nadrágot a leszedett asztal mellett, szemben Avrahammal. – Az alvó Pinje. Így hívtuk a gimnáziumban.
No nem Davidról jut Malka eszébe az orosz kisváros gimnáziuma. Mindenképpen szóba került volna. Ma este mindenképpen. Nagyon meleg lesz holnap, forró, fülledt, párás a levegő. A szélcsend feszültsége ilyenkor bozontos fejeket villant a szobába… Bajuszos, század eleji szocialistákat, szakállas világmegváltókat, fülek mögé csavart zsidó tincseket, ukrán, orosz, lengyel és zsidó neveket. Pinje Rubin… Ivan Habarov… Waclav Kaminski… Büdös, piszkos diákkocsmák, rozoga tánciskola, hol a rosszul hangolt zongorán hajnalig peng a krakovianka. De legalább ezek az esték lennének zavartalanok. Ám Malka az emlékek hatására ilyenkor kezdi sorolni – hangulata szerint – Avraham összegyűjtött vagy válogatott vétkeit. Hála Istennek, ma szelíd a lelke, meleg van nagyon, ajaj, de milyen meleg. Avraham az ágya mellett álló könyvespolchoz csoszog, kiemel egy hatalmas könyvet, amelynek lapjait rézcsat zárja össze, s amelynek kopott, vörös bőrkötése is tele van rézdíszekkel. Az asztalon felnyitja a századvégi, cirádás orosz albumot. David már mélyen alszik a széken, jobb is így. Megrémítené ismét a rekedt, torokhangú pátosz, melyet a gazda formátlan, tömpe ujjú kezével, színpadiasan kísér:

Jevgenyij egyet lát: Tatjánát,
Nem azt a kis bátortalant,
Vidékük egyszerű leányát,
Szegény, szerelmes szótalant,
A hűvös hercegnőt csodálja,
Az istennőt, kinek hazája
Felséges Néva városa…

Malka sóhajtozik. Aj, szegény Onyégin. Szegény Tatjána. Arme kinderlach.
A tehenek is kínlódnak a hőségben. Szünet nélkül bőgnek, mintha megvesztek volna.


[Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja]

19.

És a várva várt utolsó!!!

köszi

Köszönöm

Köszönöm a segítséget

Első

:55:

Második

Harmadik

Negyedik

Ötödik

6.

7...

8.....