találtam, osztom
Meddig..?
Ültem a pályaudvaron, és hallgattam a kopogó esőcseppeket. Kipp- kopp… Mellettem egy aktatáskás férfi idegesen kapkodva kutatott az iratai között. Érdeklődéssel figyeltem, de úgy látszott, nem találta meg, amit keresett, mert hirtelen abbahagyta, és elrohant… kipp- kopp… Egy anyuka gyors mozdulatokkal tekert egy nagy sálat a mellette álló kislány nyakába, utána felkapta a kicsit, és eltűnt a tömegben… kipp- kopp… iskolás fiúk és lányok viccelődve váltották egymást. Az emberek siettek, még arra sem szakítva időt, hogy levegőhöz kapjanak. Fázósan összehúztam magamon a kabátot. A lábamat felhúztam, és a kezemet átkulcsolva köréfontam. Végül az államat a térdemre támasztottam. Magam sem tudtam, mit keresek, de fürkésző tekintettel figyeltem tovább az elhaladókat.
Egyszer csak észrevettem őt. Ott állt, a hátát egy oszlopnak támasztva, az egyik kezében egy csonka cigarettacsikk füstölgött. Zöld munkaruhát viselt. A tekintete üres volt és reménytelenség sugárzott belőle. A cigaretta már majdnem tövig leégett, csak akkor dobta el, lassan, mintha nehezére esett volna megválni tőle. Szinte óráknak tűnt, mire leért a földre. Rátette a lábát, és először jobbra, majd balra fordította. Párszor még ismételgette a mozdulatot; mint aki meg akarja őrizni a pillanatot, amely jelentéktelen, de mégsem annyira, mint a következő. Egyszer csak megszólalt, rekedtes hangon.
-Valamiből nekem is élni kő!- senki sem hallotta. Körülnézett. Nem, tényleg nem hallotta senki. Lassan, fáradt mozdulatokkal elindult, és ekkor tűnt fel, hogy egy kis, zöld tartályt húz maga után. Sorra kezdte kiüríteni a kukákat, hajlottan, görbén.
Az esőcseppek szelíden hullottak az esernyőkre… kipp… kopp… cigarettacsikk még mindig ott volt. Átléptek rajta, nem vették észre. Kipp… kopp… Miért? Nem tudtam. Még mindig ott ültem a hideg, kék padon, ami most hirtelen sokkal barátságtalanabbnak tűnt. Csurom víz volt a ruhája. Már majdnem végzett, amikor megállt, felegyenesedett, és a távolba révedt. Halványan elmosolyodott. Nem hittem a szememnek. De a mosolya egyre kivehetőbbé, egyre gyengédebbé vált. Állt az esőben, és mosolygott. Nem értettem, miért. Mosolygott az emberekre, a szürke városra, az esőre, a sorsra, a keserűségre, ami talán nem is keserűség, már nem az, mert megváltoztatta. Neki sikerült. Azután megértettem. Nem erre a világra mosolyog, hanem valami sokkal távolibbra, megfoghatlanabbra, amit csak ő ismer. Pár percig még így állt, azután folytatta útját, és lassan eltűnt a szürkeségben.
Néhány pillanatig még kutattam, hátha meglátom, vagy csak egy zöld foltot kivillanni a ködben, de soha többé nem láttam. Felszálltam a buszra, és leültem az ablak mellé. A kezemmel kicsit megtöröltem a párás ablaküveget, és kinéztem az esőbe. Kipp… kopp… Megpróbáltam én is átérezni, ami a mosolya mögött volt, és végre az is világossá vált előttem, miért tett mindent olyan lassan. Neki minden pillanat örök; nem siet, mert nincs miért. Az eső szelid csepergése lassan vad zuhogássá változott. Az üvegen kicsi patakok indultak. Megpróbáltam visszanézni oda, ahol eltaposta a cigarettacsikket, de már csak a rohanó, fázós és ideges embereket láttam, akik mind sietnek, mert nem érnek rá. Az pedig mellékes, hogy közben elszáll mellettük az élet…
Azóta hiszek az örökké tartó pillanatokban.