Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez ‎

egy

2

0

A turáni népek -mely csoportba a magyar is beletartozik- már ősidők óta megtisztelték a mai ünnepet, mely a téli napforduló napja. Karacsun ünnepe lezárja a sötétséget, s ettől kezdve hosszabbodnak a nappalok, győz a fény a sötétség felett. (Sajnos nem a fejekben.) A „kara” sötétet, feketét, a „csun” (son) pedig átfordulást jelentett az ősi türk nyelvben, melyből a magyar is sokáig táplálkozott. Szerencsére a kereszténység térhódítása nem pusztította el az eredeti szót, így a mai „karácsony” alak megőrizte ősi ünnepünk aprócska morzsáját, amikor a magyar még egy erős, őszinte és összetartó családok együttese volt.

21 gramm

Alejandro González Iñárritu mexikói filmrendező a négy Oscar-díja mellé több mint száz díjat zsebelt be. 2003-ban készült a 21 gramm című filmdrámája. A filmben három szerencsétlen ember kacskaringós sorsát járhatjuk be, s megtudhatjuk, hogy létezik egy 19. századi legenda a lélek súlyáról, ami épp 21 gramm.

Egy könnyed kutakodás után ráleltem a mendemonda forrására, mely éppen 20. század elején született. Dr. Duncan MacDougall amerikai orvos hipotézise szerint az emberi léleknek súlya van. Ennek bizonyítására hat haldokló embert vizsgált meg oly módon, hogy haláluk előtt és haláluk után közvetlenül egy rendkívül pontos ipari mérleggel megmérte testsúlyukat. Igazából csak egy volt közülük olyan, aki a halál beállta után 21,3 grammot veszített a súlyából. De ez az egy eset elegendő volt a dokinak ahhoz, hogy az American Medicine magazinban publikálja a „kísérlet” eredményét. Az eset a „szelektív jelentés” kategóriában vált ismertté, amikor az empirikus kutatásban nem a valós, hanem a várt eredményt tekintik hitelesnek.
Szóval tény az, hogy a kevés számú mérésből csak egyetlen egy eset mutatott eredményt, és a kísérletet soha többé nem ismételték meg, mégis a köztudatban elterjedt a lélek súlyának 21 grammos elmélete.

Természetesen a tudományos társaságok elhatárolódtak ettől a fikciótól és az orvost szimplán bolondnak titulálták. De ahogy Einstein mondta: „A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.” A tények a butasággal szemben nem sokat értek. Apropó, Einstein. A szintén városi legenda szerint megbukott fizikából. Na ebből se igaz egy betű se. Az emberek hajlamosak minden marhaságot elhinni, ha sokszor találkoznak velük. Ugye?

Krúdy Gyula kisnemesi családba született Nyíregyházán 1878. október 21-én. Édesapja ügyvédnek szánta, de minden igyekezet ellenére író, újságíró lett. Benne egyesült az egész Krúdy család esszenciális jó és rossz tulajdonsága. A nagymamától a szellemi, spirituális érzékenység és a rendkívül színes fantázia; a nagypapától a bohém nőcsábász, a dzsentri hajlam ötvöződött benne.

Egész életének pályaíve jellemzően magyar, sorsszerűen tragikomikus és abszurd. Írói karrierje egészen fiatalon hihetetlen sikerekkel indul, s tör feljebb, egyre feljebb. Már fiatal íróként a bohém társaság közepe, a végtelen ivászatok, kártyapartik és „vöröslámpás” házak legendás alakja. Talán több anekdota él Róla, mint az összes magyar íróról együttvéve. Ezek jó részét maga alkotta meg, mert történeteiben mindig ügyesen keveredett a valóság a fikcióval.

Talán Krúdy volt az első magyar író, aki szinte patikamérlegen adagolt módon képes volt elegyíteni a romantikát a realitással, ugyanakkor ötvözni az impresszionista ábrázolást a társadalomkritika lehangoló valóságával. Mindezt könnyedén, időnként elegáns, máskor vaskosabb humorba pácolva, körítve a kulináris élvezetek sorával.

Bohém volt, minden porcikájában bohém, aki úgy érezte, hogy 1919-ben a forradalmárok mellé kell állnia. Hihetetlenül rossz döntést hozott, mert a tanácsköztársaság bukása után addig felépített írói karrierje, hírneve és viszonylag jó anyagi helyzete egycsapásra szertefoszlott. Barátai segítették, ahogy tudták, de szinte elbújt a budai kiskocsmák félhomályos sarokasztalainál, fröccsök és „ájnspenner”-ek társaságában. Magyar tehetség-sors, hogy kis senkik alázták meg folyamatosan, s az állandó szégyen elől csak örök szeretője -az alkohol ölében- lelt menedékre. Ugyan hol is vannak már azok a fényes lakomák, a nagy vigasságok, a napokig tartó ivászat, a kártya, a nők... Ott vannak mind a regényekben, a novellákban, s java részük soha nem is létezett másutt.

1933. május 12-én hajnalban, betegen, adósságokban úszva, kisemmizve, megalázva ment el. Az asztalon a legolcsóbb bor maradéka. Mikor kilépett, a hajnali budai párából elé gördült a fiáker, a bakon Rézorr kapitány.

-Hova megyünk, Gyula úr?- Kérdezte rekedten.

-Haza, de kis kitérővel.- Hangzott a válasz.

Minikrimi - Gyilkosság a Fekete Pelikán szállodában

Egy ködös hajnalon, úgy valamikor éjfél után három óra körül, a blackwoodi Fekete Pelikán szálló portásának gyanús lett a hall egyik kanapéján ülő vendég. Hátradőlve ült, nyitott szemmel, és meg sem mozdult.
Ő volt az utolsó, aki odalent maradt. A többi szállóvendég már rég aludni tért, s a portás nem bánta volna, ha pultja mellett maga is elszundíthat kicsit. De hát annak az úrnak látszólag nem volt kedve távozni. Ahogy közelebb tépett hozzá, nyomban sejteni kezdte miért. Halott volt, s fehér ingmellén egy véres csík tanúskodott róla, hogy nem is természetes úton távozott az árnyékvilágból.
- A fenébe! Már megint mozgalmas éjszakám lesz! - sóhajtott a portás, és felhívta a rendőrséget.
A kiérkezett nyomozók és a velük érkezett orvos pár perc múlva megállapították, hogy szegény embert valami hegyes tárggyal szabályosan szíven szúrták. A jelekből ítélve úgy egy és fél kettő között. Szóltak hát a portásnak, hogy ébressze fel a nyugovóra tért szállóvendégeket, és hívja le valamennyiüket a hallba.
Hamarosan összegyűlt a társaság. Ki köntösben, pongyolában jött, ki pizsamában, egy fiatal táncosnő egyenesen bébidollban, még teljesen álomittasan. És innen is, onnan is méltatlankodás hallatszott. A vendégek legtöbbje mérges volt, s ezt nem is titkolta.
- Ki hallott még ilyet? - zsörtölődött egy angol úr. - Minden gyanún felül álló békés embereket felverni az éjszaka közepén ilyen marhaság miatt!
- Magának marhaság, ha meggyilkolnak valakit? - támadt rá egy honfitársa. - Kíváncsi volnék, akkor is így beszélne-e, ha egy hozzátartozója lenne az áldozat.
- Mindenesetre szép kis szálloda! -
zsörtölődött egy francia. Több mint másfél órája hever a hall kanapéján egy hulla, mire kegyeskednek észrevenni.
- Benne leszünk az újságban is? - érdeklődött a lenge nadrágocskában kuporgó táncosnő, aki kezdett felébredni.
- És a rendőrség emberei miért nem hallgatnak ki végre, ha már felébresztettek? - fordult egy idősebb asszonyság a népes tábor közepén álló nyomozóhoz, aki eddig meg sem nyikkant. - Jó negyed-
órája ácsorgunk itt, de egy rendőr sem méltatott minket szóra, sőt még a portás sem árulta el, miről van szó voltaképp.
- Ez bizony így igaz! - nevette el magát a nyomozó. - De hát olyan bőbeszédűek így félálomban, hogy faggatózni sem kell, egyikük máris alapos gyanúba keverte önmagát.

Természetesen igaza volt. De vajon melyik szállóvendég szólt vagy tett olyat, amivel gyanút ébresztett önmaga iránt?

Mese a vonalkódról
A vonalkódnak két apja is volt, az amerikai Norman Joseph Woodland gépészmérnök és munkatársa, Bernard Silver. A szabadalmat aztán 15000 dolcsiért eladták egy kereskedelmi vállalkozásnak.
Az első vonalkódot, -vagy ahogyan itthon hívták egy darabig- BAR-kódot egy rágógumira nyomtatták és Ohio állam Troy nevű városának egyik szupermarketében olvasták le. Nálunk először 1984-ben, a Skála Áruházban jelent meg.

A vonalkódoknál -egyébként- nem a fekete vonalak számítanak (muhahahaha), hanem a fehérek, mert az azokról visszaverődő fény tartalmazza magát a kódot. Na jó, fekete vonalak nélkül nem lennének fehér vonalak se... Mi itten Európában 13 karakteres vonalkódot használunk, amiből az első három számjegy mindig az országot jelöli. A miénk mindig az 599. A többi szám változó, hol a gyártót, forgalmazót, vagy mittudoménmit jelöl. A legutolsó számot pedig az összes többiből generálják, így aztán néha előfordul, hogy ha Kovács Béláné az emeleti kínaiban vesz egy bugyit, ami magyar terméknek van kikiáltva, ám a felirat szerint: „madeinkína", és lent, a németek élelmiszerhulladéklerakatában (alias:SPAR) ugyanaz a kód szerepel egy májkonzerven. Be is jelez a riasztó rendesen.

Szóval a vonalkódok nem száz százalékosan megbízhatóak. Ezt igyekeztek továbbfejleszteni, s megalkották a 69-es és a 128-as kódolási rendszereket, de ezek leolvasása túl bonyolult, így megmaradtak a raktározás területén. Ázsia fejlettebb részéről indulva kezdett elterjedni a QR-kód, mely a vonalkód kiszorítására született. Ezek a különleges mintázottságú kis négyzetecskék már sokkal több információt képesek tárolni, de Európából mégsem űzték el a vonalkódokat.

A HÉT KURUC

A történészek azóta is vitatkoznak rajta, hogy mennyire volt hasznára illetve kárára Magyarországnak az 1867-es kiegyezés, melynek koronájaként magyar királlyá tették I. Ferenc Józsefet. Kossuth Lajos szerint ez volt a nemzeti véghez vezető első lépés. Mások szerint egy kifejezetten nehéz időszak utáni enyhülést, mondhatni aranykort nyitott meg. Szerintem valahol a kettő között van az igazság.

A forradalom és szabadságharc leverése után kemény időszak következett. Megtorlások, szigorú ellenőrzések. Ám a magyar közigazgatásban dolgozók passzív ellenállással ügyesen megakadályozták az osztrákok teljes uralmát. Közben a poroszok nyugaton elnadrágolták a labancokat, így egyre inkább szükségük lett ránk, hogy úgy tűnjön: ők még mindig jelentős hatalommal bírnak Európában. Eddigre a magyar passzív ellenállás is kifulladt, ráadásul a hivatalokba Bach „huszárokat" küldtek rendet csinálni. Így alakult, hogy a két Feri, vagyis Deák Ferenc és Ferenc József „közeledni” kezdtek egymáshoz, no nem LMBTQ értelemben. Mindkét fél kénytelen volt engedményeket adni követeléseiből, így megköttetett a kiegyezés. Majd ötven évig tartó viszonylagos fejlődés következett, de végül a történelem viharai elsöpörték a dualizmust is.

Mint már említettem, a kiegyezés habostortájának díszeként 1867. június 8-án magyar királlyá koronázták I. Ferenc Józsefet, magyar királynévá pedig Wittelsbach Erzsébet Amália Eugéniát, vagyis Sisit. Mindenki ott volt a Mátyás-templomban, aki számított, csak heten maradtak tüntetőleg távol. Hét független párti parlamenti képviselő, a hét „kuruc”, akik nem hajtottak fejet, mert nem tudták feledni azt a véres pusztítást, amit az osztrákok műveltek Velünk. Patay István, László Imre, Csanády Sándor, Madarász József, Kállay Ödön, Vállyi János, Vidats János inkább Cinkotára mentek, hogy erős boritalokkal bódítsák el magukat és szívük sajgását. Egyikükről (Kállay Ödön) Mikszáth Kálmán így nyilatkozott: „Jelleme, mint az acél, nemesség, amelyen nincsen rozsda". Akkor még voltak ilyen politikusok a parlamentben.

Barkochba (ejtsd „barkóba”)

A játék neve a 2. századi Róma elleni zsidólázadás vezetőjére Simon Bar Kochbara utal. A legenda szerint, amikor eléje került egy ember, akinek a rablók kivágták a nyelvét, hogy ne tudjon ellenük vallani, bólogatással és fejrázással megválaszolható kérdések sorozatával talált rá a tettesekre…
Ma is így játsszák: gondolsz valamire, amit a játszótársadnak olyan kérdésekkel kell kitalálnia, amire csak igen, vagy nem választ adsz neki. Mit gondolsz? Hány ilyen kérdéssel találnád ki azt, hogy: „Bárczi Benő anyai öregapjának a háziorvosa”. Állítólag, Karinthy Frigyesnek 27 kérdés kellett csak hozzá.

A barkochba vagy ahogyan ejtik: barkóba, egy igen régi pesti találmány. Bár van neki angol verziója is, azt Twenty Questions-nak híják, s ott -mint neve is mutatja- csak 20 kérdésből lehet „gazdálkodni”. A magyar verzió nem ilyen szigorú. A játékot általában ketten játsszák, lényege, hogy az egyik játékos gondol valamire, a másik pedig kérdéseket tesz fel a kitalálandó dologgal kapcsolatban. A válaszok készlete igen szűkös. Igen, nem, is, nem jellemző, talán, nem tudom. A magyar barkóba játék a huszadik század elején terjedt el Magyarországon, s népszerűségére jellemző, hogy még jeles íróink is előszeretettel játszották. Karinthy Frigyes és József Attila kifejezetten jeleskedtek a megfejtők között.

De honnan a név?
A 2. században, a római uralom ellen Ciprus szigetén fellázadtak a zsidók. A lázadásból végül három évig tartó szabadságharc lett, amit a rómaiak csak komoly véráldozattal tudtak leverni. A zsidók vezetője Simon ben Kosziba szabadságharcos volt, akit mindenki csak Bar Kohba-ként ismert. A legenda szerint egyszer eléje vittek egy neki kémkedő embert, akinek a rómaiak brutálisan kivágták a nyelvét, hogy semmit se mondhasson el. Bar Kochba oly ügyességgel tette fel kérdéseit, hogy a nyomorultnak csak igen és nem fejrázással kelljen válaszolnia. Különös történet. Ugye? Egy árva szó sem igaz belőle, csak annyi, hogy a huszadik század elején íródott és színpadra állított műben szerepel. Hogy kinek a fejéből pattant ki? Már nem tudható, de szerintem Karinthy biztosan tudná...
Az viszont bizonyos, hogy a valóban élt, de jelentéktelen zsidó lázadó, Bar Kochba neve még egy darabig fennmarad.

Te például, kedves kis olvasóm, hány kérdéssel találnád ki azt, hogy: „Bárczi Benő anyai öregapjának a háziorvosa”? Karinthy Frigyesnek mindössze 27 kérdést kellett feltennie a megfejtéshez.

Káromkodni szabad!

Ha kölcsönvehetnénk H.G. Wells időgépét és visszautaznánk Nagy Lajos, vagy Zsigmond királyok idejébe, akkor elcsodálkoznánk azon, hogy milyen könnyedén megértenénk az akkor beszélt magyar nyelvet, s milyen hamar tudnánk magunkat is megértetni. A zavar elkerülése érdekében arra kellene ügyelnünk, hogy ne használjunk névelőket, hiszen nyelvünk azon elemei csak majdnem másfél századdal később jelentek meg a napi szóhasználatban. No meg a káromkodásokkal és finomabb szitokszavakkal is óvatosabban kellene bánni, mert azok többsége már akkor is jelen volt, de némelyik sokkal durvábbat jelentett. Például, ha akkoriban egy férfiembernek odakurjantották, hogy a teremburádat, akkor az az illető olyan szervének durva bántalmazását jelentette, melyben nincsen csont. A válasza minden valószínűség szerint egy pontos állon ütéssel kezdődött, s a folytatásról jobb szót nem is ejteni.

Közbevetve: A tudományos nyelvészet különbséget tesz a káromkodás és a szitkozódás között. A káromkodást régen kifejezetten egy adott személy ellen használták. Annak tulajdonságait, vallását, nemi hovatartozását igyekeztek negatívan kiemelni, s a káromkodás legfelsőbb foka az átkozódás volt, melynek jogtalan használatáért akár halállal is fizethetett elkövetője. A szitkozódás -úgy tartják a nyelvtudorok- a pillanat szülte harag verbális, illetve non-verbális kifejezése. Irányulhat egy adott helyzet, történés, tárgy, de akár személy ellen is, aki valamilyen kárt, kellemetlen szituációt okoz. Mára azonban a két kifejezés egybemosódott, s magam sem fogom kihangsúlyozni, hogy most káromkodásról, káromlásról vagy csak szitkozódásról számolok be.

Szóval a középkori Magyarország szitoknyelve semmivel sem volt szegényebb a mainál. Sőt, igen díszesen tudták cikornyázni. Erre utal az 1476 körül keletkezett Dubnici krónika egyik bejegyzése, melyben egy történetíró megörökíti a magyar lovagok csatakiáltását, amint a németekre támadtak: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwtattok werenkewth, ma yzzywk thy werthekheth.” Az egyszerűség kedvéért leírom ide mostani magyarul is: „Veszteg kurvanőfia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket!”
Rögvest kiütközik két érdekes szó, a „kwrwanewfya” (kurvanőfia) és a „zaros” (szaros), mivel csak a káromkodásokat írták magyarul, a többit latinul. Az utóbbi szó a "zaros”, már a 12. században szerepel egy leírásban, tehát minden valószínűség szerint sokkal régebbi szavunk lehet. Másik említése egy a „fejlett” nyugatról érkezett utazó tollából származik, ahol útleírását kiegészíti egy addig számára ismeretlen ám vicces dologról szóló jegyzettel. Beszámol egy bizonyos „Georgius Polczonzaro dictus” (vagyis: Polconszaró György) gúnynévvel illetett nemes úr házában található pottyantós wc-ről, melynek higiéniai fontosságát akkor még nem volt képes felismerni. Talán éppen az ő leírása alapján terjedt el nyugaton is az efféle módon működő illemhelyiség.

Az első, összetett szó, mint tudjuk, átvészelte az évszázadokat, s bár formája kissé átalakult, de ma is gyakran kicsúszik a magyar ember száján, ha igazán szeretné megsérteni a másikat. A k*anyád régi, mondhatni bétaverziója volt a „kwrwanewfya” (kurvanőfia) alak, melynek eredetét szintén a korábbi évszázadokban kell keresnünk. Az alapszó valószínűleg lengyel „találmány”, vagyis Lengyelországból importáltuk. Köszi, tesók! Eleinte sima jelzőként lehetett használni, s talán a ma már kevésbé használt kurafi szóra hasonlít legjobban. Minden olyan dolog vagy esemény elé odabiggyesztették, ami valamilyen bosszúságot okozott. Ahogyan ma is megy ez.

Szintén ősi szavunk a „közösül” kifejezés gyakoribb verziója, melyet türk „féltesóinktól” vettünk át. A „bas” igénk nyomást jelentett Árpád korában, de ugyanez képezi szótövét a szintén türköktől örökölt „basirqan” szónak is, melyet mi a „boszorkány” szavunkban őriztünk meg, melynek eredeti jelentése lidércnyomás volt.

Ám ha már így belementünk, akkor megemlíthetjük azt a szót is, ami annak a szervnek a neve, melyet a férfiak hordanak a lábuk között. Első írásos említése 1371-ből való, amikor is valakire az alábbi gúnynevet ragasztotta a deák: „Ladislaus dictus lagfazou”, vagyis az illetőt egyszerűen Lágyf*szú Lászlónak nevezi.

Apropó, deák! Ha már az időgépünkkel visszautaztunk a magyar középkorba, akkor látogassunk el Buda városába. Így tett Rotenburgi János német deák is, aki néhány évet eltöltött nálunk. S ha már itt volt, elkészítette az első német-magyar turistaszótárat. Ebben a hétköznapi mondatok, párbeszédek leírása mellett nem feledkezett meg a „mocskos” és disznó szavakról, általánosan használt mondatokról sem. Utóbbiak megismerése érdekében lelkesen látogatta a kocsmákat és bordélyokat, hiszen az autentikus kifejezésekre hol másutt lelhetett volna. No a szótárának ezen fejezetében aztán olyan szavak és mondatok állanak, melyek még ma is pirulásra adhatnak okot. A legfinomabbak közül talán megemlíthetem a „Phecum hugodat” (Fékom a húgodat) rövid mondatot. A fék ige a német ficken igéből „jött át”, mely a dörzsöl, koptat, súrol mellett a közösülést is jelentette. Így aztán ugye nem kell magyaráznom a „Fékom a húgodat!) mondat jelentését. Huh, de akkor mit jelenthetett a népmesékben szereplő „fékomadta” kifejezés? Belegondolni se merek... Vagy mégis?
De János deák lejegyzett egy „üzleti” párbeszédet is, mely ma is előfordul, hébe-hóba. „Schaffarinna ette hebe pyczat!” Nem érthető? Pedig a 15. század elején világos beszéd volt. Na jó, lefordítom mai magyarra: „Szerafína, add a forró p*csád!”

Tehát látható, olvasható, hogy a mi gyönyörűséges nyelvünkben már a kezdet kezdetén is jelen voltak azon kifejezések, melyek lehetővé tették a szép vagy épp csúnya (?) dolgok cikornyás leírását. Ám ha a magyar embernek épp szitkozódni volt kedve, hát azt is cifrán megtehette, mert nyelvi tarsolyában bőséggel akadt rá szó. Ahogyan tette ezt Horváth Mihály 1663-ban keltezett levelében, amikor melegebb égtájra küldte haragosát, Tatai Szabó Györgyöt:

„Szolgálatomnak töled való meg tagadása után, Istennek semminémű áldása ne száljon reád, Istentöl el szakatkozott, menny-országhoz háttal fordúlt, parázna, disznó életü, tisztátalan, vissza aggott, ebre ütött, k(urva) feleségű, hunczfut, beste lélek kurafi. Soha nem hittem vóna, hitetlen, vissza aggott, vén, agg eb, kurafi, hogy vénségedre nemzetedet, a Magyar szakállt, régi, jámbor kegyelmes uradat, Zitsi István urat, ő nagyságát; annak felette kegyelmes urunkat, királyunkat, így meg gyaláztad.
Két száz lépésre ki érzik a bor s égett bor szaga az eb szájadbúl: hiszen, te sem Istennek sem embernek nem kellesz immár, dzsidázott, dárdázott, bénna, lélek kurafi: hiszen jól tudom, hogy tsak Isten nevében tartott ekkoráig is az urad; mert a te bolondságodért, k(urva) az anyád, ha adnék immár egy sült répát. Ezek után Isten meg ne mentsen, hanem akasztófán száradj meg!
Adassék az néhai vitézlö Tatai Szabó Lyukáts fiának, az nem nemes, nem vitézlő, sánta, bénna Szabó Gyurkának, vénségére meg bolondúlt, kerítö, vissza aggott, beste lélek kurafinak.”

Savonarola

A domonkos rend szerzetesei örök szegénységet fogadtak. Feladatuk a hasznos fizikai munka nagy ívben történő elkerülése mellett a koldulás, prédikálás, kutatás, hittérítés, melyet olykor-olykor erőszakosan végeztek. Közülük kerültek ki a legvéresebb inkvizítorok, akik ezerszámra küldtek felvilágosult embereket a halálba. A leghíresebb magyar domonkos Julianus barát, a női ágból pedig Szent Margit volt. A külföldiek közül Giordano Bruno nevét érdemes megjegyezni, aki megelőzve korát kijelentette, hogy a csillagok távoli napok, s körülöttük keringenek a saját bolygóik, ahogy a mi napunk körül a Föld. Na ezzel kivívta az egyház haragját és máglyán égették el. Épp így fordultak egy másik domonkos-rendi szerzetes, Girolamo Savonarola ellen is. Pontosan 522 évvel ezelőtt két társával együtt felakasztották, alattuk pedig nagy-nagy tüzet raktak. Hogy mi volt Savonarolaa bűne? Amellett, hogy egy kicsit túltolta a vallásos meggyőződését, prédikációiban kérdéseket mert feltenni. De induljunk el a kályhától.

Francesco (Girolamo Maria Francesco Matteo Savonarola) 1452. szeptemberében született Ferrarában. Apja gazdag bankár volt, de a fiatalember inkább a szigorú katolikus atyai nagyapját, az orvosként tevékenykedő megbecsült férfit tartotta nevelőjének. Először orvosnak tanult, de erős vallásossága miatt otthagyta az egyetemet és Bolognában belépett a dominikánus rendbe. Tanulmányai után Firenzében lett hitszónok és hevesen bírálta a társadalmat, mely szép lassan a morális és szellemi mélységbe csúszott. Kifejezetten gyűlölte a gazdagok kicsapongó életét, az uralkodóosztály gyarló életmódját. Eddig talán nemesnek is tűnhet igyekezete, de aztán az egyház, a pápa romlottságát elemezte, majd belekezdett a vallás köntösébe bújtatott mocskos ügyletek kiteregetésébe. Hm... Milyen ismerős témák... Minderre a pápa és zsírosra hízott egyházi főemberei is kiakadtak. VI. Sándor pápa eleinte igyekezett lekenyerezni a prédikáló szerzetest, de Őt sem vagyon, sem hatalom nem érdekelte. Még a bíborosi rangot is visszautasította, s csak tovább „ostorozott”. Ráadásul kitalálta, hogy látványos tűzhalállal pusztítja el a világ romlottságának emblematikus kellékeit. Firenze főterén egy hétemeletes máglyát rakatott, melybe összegyűjtötték a kor híres és felvilágosult könyveit, csodás festményeit, szobrait, bútorait, ékszereit, ruháit és egyéb tárgyait. Ez volt a hiúságok máglyája, mely két napon keresztül lángolt.
A pápánál akkor szakadt el a cérna, amikor Savonarola a pápa jogos megválasztását vonta kétségbe. Azt állította, hogy VI. Sándor pénzért vette a pápaságát. No ezután már nem volt pardon. Elfogták és az inkvizíció kegyetlenül megkínozta. De nem vont vissza semmit. 11 napig tartottak megpróbáltatásai, majd börtönbe zárták. Bírái kissé tanácstalanok ültek, mert valójában nem tudták komolyan megvádolni semmivel. Nem tanított eretnek tanokat, sőt. Nem élt olyan életet, mely hitével ellentétes lett volna, sőt. Viszont belepiszkolt a papok kényelmes életébe, az egyház rendkívül erkölcstelen, mocskos ügyleteibe. Így aztán nem lehetett más a végkifejlet. Girolamo Savonarolát halálraítélték eretnekségért, ami azt jelentette, hogy felakasztották, s miközben a kötél végén agonizált, alatta máglyát gyújtottak. A szeretet egyháza saját hirdetőivel sem bánt kesztyűs kézzel, ha érdeke azt kívánta...

Ma már kettős érzelmekkel viseltetnek a szerzetes iránt. Szentté avatását is ezért szabotálják bizonyos egyházi körök. A domonkos szerzetesek működésének első és legfontosabb jellemzője az engedelmesség. Savonarola ezt szegte meg, amikor a pápa szigorú utasítását semmibe véve tovább folytatta a gazdagok és az egyház bűneinek felhánytorgatását. Csodálatos lelki erejét soha nem törték meg. A kínzások után, börtöncellájában az épen maradt kezével Istenhez írt könyörgéseiben is erről nyilatkozik. Hitéhez, a Jézusi tanításhoz utolsó pillanatáig hű maradt. A hiúságok máglyája -mai megítélésben- egy kissé túlzásnak számít, de ennek akkor -spirituális értelemben- helye, jelentősége volt, hiszen a prédikáció gyakorlati megvalósulását hirdette, amit még a két bit agyú földtúró is megértett.
Ha Girolamo Savonarola ma feléledne máglyán elégett poraiból, munkáját ott folytathatná, ahol halálakor abbahagyta. A világ nem indult el jobb irányba, sőt, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a morális és szellemi mocsokban.

Rodolfo

Rodolfo

„Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!”

Rodolfo, vagyis ekkor még csak Gross (később: Gács) Rezsőke 1911. május 16-án született Budapesten. A papája nyomdász volt, majd később egy kicsi kocsmát üzemeltetett. Rezsőke csendes, visszahúzódó gyermek volt. Anyagi okokból csak az alapiskoláit végezhette el, aztán inasnak adták.

Rezsőke egyszer kimentett a Dunából egy „kínai” kereskedőt, aki hálából megtanította néhány alaptrükkre. Másnap a Mátyás téren üldögélve gyakorolgatott, amikor meglátta Ódry Zuárd színész, aki mellesleg a Magyar Amatőr Mágusok Egyesületének tagja volt, és felkarolta. Ő lett a „keresztapja” is, mert megajándékozta a Rodolfo Grosso művésznévvel. Első önálló fellépése 1929 tavasza, utolsó műsora 1986 januárja.

Élete során bebűvészkedte egész Európát, s repertoárjában legalább 5000 trükk szerepelt. Orfeumok, színházak teltek meg nézőkkel, ha a plakát Őt hirdette. Szórakoztató, kacagtató és elgondolkodtató műsora sokak emlékezetében megmaradt. Rangja lett, mert 1967-től minden évben meghívott tagja lett a bűvészek világkongresszusának.
Itthon az Állami Artistaképző Intézet tanáraként okította a következő bűvésznemzedéket, de mellette önálló műsoraival szerepelt Európában és itthon is. Kicsi fiúcskaként egy ilyen vidéki fellépésén találkozhattam Vele személyesen, s az a szerencse ért, hogy -ha csak egy pár perc erejéig is, de- a színpadon partnere lehettem. Az a nagy helyzet, hogy tetszett ott.

Rodolfo öreg korában sem hagyott fel a gyakorlással. Számára a bűvészet nem csak a hivatása, hanem az életformája volt. Írt két könyvet is, s a kezdő bűvészeknek összeállított egy bűvészdobozt is. Csodálatos művész volt, akit soha nem fogok elfelejteni.

„Gyakorolni! Gyakorolni és gyakorolni! Ha nem gyakorolok egy napig, nem történik semmi. Ha nem gyakorolok két napig, én észreveszem. Ha három napot hagyok ki, azt már a közönség is észreveszi. Az a művész, aki meg van magával elégedve, az nem művész többé. Az meghalt.”

Limerick

A napokban ráfüleltem a tévére. Épp a Columbo sorozat egyik kedvelt epizódja ment, melyben egy ír forradalmár, költő, író volt a lefülelendő bűnöző. A film egyik jelenetében egy ír kocsmában sörözve és általam is kedvelt, remek ír viszkit szopogatva vidám verspárbajt vívott a ballonkabátos nyomozó a gyilkossal. Talán kevesen kapták fel a fejüket ezekre a furcsa ritmusú versikékre, így aztán elárulom, ez a stílus, a forma a limerick. A hamisítatlan limerickek mindig telis-tele vannak szexuális utalásokkal, gyakorta egészen szókimondó formában. Játékosak, kacagtatók, pajzának, ám vers szempontjából pocsékak. Klasszikus formájukban szigorúan öt sorosak, AABBA rímkiosztással és csupa anapesztusból állnak, aminek a ritmusa:

ti ti tá ti ti tá ti ti tá
ti ti tá ti ti tá ti ti tá
ti ti tá ti ti tá
ti ti tá ti ti tá
ti ti tá ti ti tá ti ti tá

A magyar nyelvre átültetni nagyon nehéz, de a dallam és a forma bemutatása kedvéért itt egy magyarított, mégis igazi klasszikus Edward Lear tollából:

Volt egy úr, lakhelye Dzsakarta.
A mézsört vég nélkül nyakalta.
Rászóltak: „Dagadt!
Kiütöd magad!”
Úgy lett, de ő maga akarta.

A limerick annyira ír, amennyire francia, s annyira francia, amennyire angol. Mert eredetileg a középkori Angliából került át a franciákhoz, s Franciaországból vitték haza az ír vendégmunkások a 18. században. S hogy miért limerick az elnevezése? Limerick városából terjedt el újra, lett kedvelt az egész világon. A már említett Edward Lear emelte a kocsmaasztalok mellől irodalmi magasságokba úgy, hogy az általa kreált limerickeknek speciális angol-ír humort adott kötőanyagul.

Egy agg hölgy, ki folyton kólikás
így szólt: „Fatetőn leszek krónikás.”
Ahogy ott ült büszkén,
fönnakadt egy tüskén.
Azóta melankólikás.

Az íreknél volt egy szokás, hogy amikor összegyűlt egy nagyobb társaság, akkor mindenkinek rögtönöznie kellett egy limericket, melynek sikerére koccintottak egyet. A vége felé persze már a legmalacabb verziók aratták a legnagyobb sikert.

Volt egy nő, úgy hívták, Emese.
Nem tudni, pór volt vagy nemes-e.
Egyszerre két úr jól...
elölről-hátulról...
Mit mondjak? Nem rebbent szeme se.

Volt egy nő, úgy hívták, Dalma,
sosem volt addig nyugalma
légyottra érkezve,
míg meg nem kérdezte:
„Tisztelt úr, dug ön vagy nyal ma?”
(Várady Szabolcs tollából)

A limerick a 20. századra -úgymond- megnemesült, vagyis elegáns versformaként kivívta saját előkelő helyét az irodalomban. Neves költők faragtak limerickeket, melyek általában nem kerültek be összegyűjtött írásaik közé.

A dzsungelben lófrált egy nigger,
hol rátámadt Sir Khán, a tigger,
s azóta e fekete
csak dadog, hogy: „Te ... te ... te”
– mondja, és eközben tikkel.

Na persze az eredeti malackodós verziók még mindig keresettek. Az elkövetők költők, akik a magyar irodalomkönyvekben és antológiákban gyakran szerepeltek:

Mondtam egy lánynak Bonyhádon:
„Javíthatnál a konyhádon,
viszont igaz:
több, mint vigasz,
amit csinálsz a dunyhádon.”


Ha gatyámon Irma gombol,
tököm vígan arra gondol,
hogy ma este
ez a beste
mit sem hagy az írmagomból.


Szégyenlős kislány volt Gitta,
ám magát csak néha szidta,
s nem gondolt rája,
csak nyílt a szája,
s a legény nedvét megitta.


Volt egyszer egy gaz nőgyógyász. Gaztette?
Hogy ujja helyébe a faszt tette.
„Betudható-e az asztmámnak,
Ha úgy érzem, mintha basznának?” –
Kérdezte a nő az orvostól, aki épp azt tette.

(Bocsi, de nyomtatásban is így jelentek meg.)

Placid atya

Elárulok egy titkot. Egyszer összehozott a sors azzal az emberrel, aki találkozott Istennel. Magam nem vagyok éppen hívő ember, a papokat sem tartom sokra. De egyszer, mondom egyszer találkoztam egy olyan emberrel, aki bizonyíték lehet Isten létezésére. Jó néhány évvel ezelőtt a városban vendégeskedett Placid atya. Placid atyát hivatalosan Dr Olafsson Károlynak hívták és pannonhalmi bencés tanárként ismert. A Teremtő akarata szerint 1946-ban a kommunisták letartóztatták és 10 év kényszermunkára ítélték a Gulágra. Iszonyatos borzalmakat élt át.

Úgy esett, hogy a hivatalos „műsor” előtt néhány órát kettesben, beszélgetve tölthettem Vele. Ültem a széken, néztem ezt az aprócska, törékeny bácsit, aki az átélt borzalmairól úgy mesélt, mintha csak a nyaralásáról számolt volna be. Olyan részletekbe is beavatott, amit nem kívánok megosztani, mert kérte, ez maradjon a kettőnk titka. Így lesz. Viszont talán most, e vészterhes időkben megfontolandó az a néhány tanács, amit Ő is kiválóan használt a túlélés érdekében. Ő tudta, mert megtapasztalta, hogy a Jóistennek konkrét céljai vannak, hiszen Őt is kiválasztotta és kijelölte feladatát. Elküldte a Gulágra a halálraítéltek közé, hogy tartsa bennük a lelket, vagy hogy az utolsó pillanatban megadhassa nekik a békét. Amikor a szovjet börtön folyosóját sikálta, miközben a „Nincs cserepes tanyám” kezdetű magyar nóta dallamára énekelte latinul az utolsó kenet szövegét, akkor értette meg, hogy mi is az Ő valódi „dolga” itt a földön.

A hosszú raboskodás alatt fejlesztette ki azt a néhány megfontolandó tanácsot, aminek gyakorlati hasznát is vette. A túlélés négy szabályának hívta ezeket, melyeket igazán könnyű megjegyezni. Ami már nehezebb, hogy meg kell tanulni alkalmazni, s átvenni rejtett üzenetét.

Az első szabály: A szenvedést nem szabad dramatizálni. A panaszkodás, a problémák felduzzasztása hasznos energiákat vesz el. Ha valaki panaszkodni kezd a környezetünkben, inkább meséltessük arról, amit szeret.

Második szabály: Keresni kell az élet apró örömeit. Igazán pozitív magatartás az, ha a nap végén sorra vesszük, milyen jó dolgok történtek velünk vagy környezetünkkel aznap. Lendületet adhat a többi naphoz. Ez tényleg lehet a legapróbb dolog is, a lényeg az, hogy pozitív legyen.

Harmadik szabály: Különb és sokkal értékesebb vagyok annál, mint aki vagy ami el akar pusztítani. No, ez azért nem megy egykönnyen. Kell hozzá némi egoizmus, ami erőt ad ahhoz, hogy efféle gondolatok keletkezzenek. Az önbecsülés megőrzése a lényeg, s ha ezért áldozatot kell hozni, akkor ne habozzunk.

Negyedik és egyben utolsó szabály: Akinek van mibe kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Nyilván, aki vallásos, annak sokkal egyszerűbb ezt a szabályt megértenie és alkalmaznia. Az ateistáknak a tudomány marad, a logika. Megérteni, hogy véletlenek nincsenek, hogy minden ok és okozat összefüggése. Ha ezt alaposan végiggondoljuk, akkor helyére billen a világ.

21 es

sikeres

évet

B

o