Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez ‎

Edgar Allan Poe: A holló
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!
 
Résumé
Razors pain you;
Rivers are damp;
Acids stain you;
And drugs cause cramp.
Guns aren't lawful;
Nooses give;
Gas smell awful;
You might as well live.

(D. Parker)
 
Kő az úton
..
Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
Hidd el, ahol van, ott kell lennie.
.
De nem azért, hogy visszatartson téged,
S lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.
.
Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélgetni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.
.
S ha lelked Istennel találkozott,
Utadban minden kő áldást hozott.
.
/Prohászka Ottokár/
 
saját=)

Az ítélet

Ti sárga-arcú, kegyetlen fantomok,
Haragos Bírák, kik felettem ítéltek,
Beszéljetek! Gyerünk! Halljuk hát
Undort keltő, jeges szavaitok!
Halljuk a vádbeszédet!

Mondjátok el nekem: mi vagyok?
Sors bolondja? Vagy önző féreg?
Netán a Sátán őrült cinkosa?
Vagy lusta? gyáva? szívtelen? hazug?
Halljuk a vádbeszédet!

Ne féljetek, magamért fel nem szólalok.
Sőt! Megölöm a barátot, ki védett.
Mit számít már, ha gyilkos is leszek!
Egy bűnnel több… No rajta hát!
Halljuk a vádbeszédet!

Beszéljetek! Én alázattal hallgatok.
Bűneim sora soha véget nem érhet.
Tudjátok, miért? Mert az én nevem: Ember.
S így élek köztetek. No de mégis:
Halljuk a vádbeszédet!

(És a Bírák felsorolták bűneim.
Hosszú volt a lista, ám egyszer
mégis a végére értek.
Magamban mosolyogva szóltam:
- Következzék végre, amit úgy vártam:
a büntetésem.
Hisz jutalom lesz a halál, ti bolondok!
És a Bírák mind ahányan voltak felálltak.
S így szólt az ítélet:
- Mert Ember vagy, bűnösnek találtattál,
s mert Ember vagy, a Bírák Tanácsa ezennel
ÉLETRE ÍTÉL TÉGED!)
 
Paul Geraldy TE MEG ÉNFINÁLÉNo, szervusz. Nem feledtél semmit itt? Nem?Nincs több szavunk. Mehetsz, bús ideál.Indulj... De várnod kell most mégis itten.Esik az eső... Várd meg, míg eláll.Végy valamit! Mert hűvös az időkünn. A kabátod tán... Amit találtam,mind visszaadtam? Nincsen semmi nálam?Levél? vagy egy arcképed? semminő?Hát hogyha válunk, nézz reám előbb...Vigyázz! Ne sírjunk! Buta lenne szörnyen.Ugye nehéz meglelni árva főnkbenma azt a két jó, rég-volt szeretőt?Egymásnak adtuk a két életünkörökre... S visszavesszük most iszonnyal!Elindulunk nevünkkel, élhetünk,s máshol bolyongunk... Ó, minden bizonnyalmajd szenvedünk... egy darabig. De végüljön a felejtés, amely megbocsát.Külön leszel te és én, nincs tovább,két ember a magánnyal összebékül.Múltamba lépsz, máris. Véletlenültalálkozunk majd valahol az utcán.Távolról nézlek, és eszembe jutsz tán,amint a szélben új ruhád repül.Aztán elmúlnak hosszú hónapok,és rólad, akiért a porba rogytam,barátaim beszélnek, hallgatoks azt kérdezem tőlük tűnődve: "Hogy van?"Milyen kicsinykék is a "nagy" szívek!Pedig hogy őrjöngtünk egykor, be szép volt!Tudod-e még a lángolást, a tébolyt?A mi híres szerelmünk, jaj, mi lett!Hiába mondtuk hát mi is: "szeretlek",annyik vagyunk csak itt, mint mindegyik?Mily megalázó. Ezek a szerelmek?S mi, mint a többiek? Mi!... Hogy esik!De ily időbe mégse menj... Maradj!Igen, maradj! Lehet tán élni még itt.Nem tudni. A szívünkön ott a fagy,de már nagyon megszokta azt a régit.Lesz valahogy. A régi nem olyan rossz.Sem a szokás. Nem frázisok ezek...Hát ülj le mellém, csöndesen unatkozz,S melletted én is egyedül leszek.(Fordította: Kosztolányi Dezső)
 
At a dinner party one should eat wisely but not too well, and talk well but not too wisely.
W. Somerset Maugham
 
“Amikor a változás szelei fújnak, a kétkedők falakat húznak föl, az optimisták pedig vitorlákat.” (ismeretlen)
 
Egyetlen reményem, hogy semmit se várok, s így kaphatok valamit. Ami, ha kevés is, messze felülmúl engem.

- Pilinszky
 
A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?
Ancsel Éva
 
“Tavasz volt, de én a nyarat vártam;
a meleget, a patakok hűs vizét.
Nyár volt, de én az őszt vártam;
a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt.
Ősz volt, de én a telet vártam;
a ropogós havat, és a karácsony örömét.
Eljött a tél, de én a tavaszt vártam,
a rügyfakadást, a nap melegét.
Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni;
szabad és önálló.
Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni,
érett és sokat ismerő.
Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni;
ifjú és szabadlelkű.
Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni;
tevékeny élettel.
Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.”
- idézve Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül c. könyvében
 
“Mindig legyél tisztességes! Ez majd sok embernek örömet okoz, a többi pedig megdöbben.” (Mark Twain)
 
Sír a fésű, szegény fésű, nagy a baj:
Kócos Panni fésülködni nem akar.
Óvodában kacagják a gyerekek,
Na most aztán kócos Panni pityereg.
 
Zöld levelek között mosolyog a szilva,
Nagy kosárba szedi Mariska és Pista.
Anyuska befőzi, lekvár lesz belőle
Maszatos lesz, tudom, az arcuk is tőle.
 
Zöld levelek között mosolyog a szilva,
Nagy kosárba szedi Mariska és Pista.
Anyuska befőzi, lekvár lesz belőle
Maszatos lesz, tudom, az arcuk is tőle.
 
Oldal tetejére