Sziasztok!
Elkezdtem olvasni az elejétől a topicot, de még nagyon sokat kellene visszaolvasnom, hogy idáig eljussak, pedig lehet, hogy a választ megkapnám korábbi bejegyzésekből a kérdéseimre.
Gyerekkoromban bármikor meg tudtam azt tenni, hogy kilépek a testemből. Igaz, csak a fizikai testem közvetlen közelében voltam, legalábbis tudatosan. Pl. fociztam a bátyámmal, és gondoltam egyet, elindítottam a technikát (amire már nem igazán emlékszem), és pár másodpercen belül jó 1,5-2 fejjel magasabbról láttam a történteket. Ugyanúgy fociztam tovább, csak fizikálisan olyan érzésem volt, mintha rongybaba lennék, vagy vízben úsznék. Ez kb. 5-7 éves koromban volt. De ezt a tudásomat elhanyagoltam, kicsit féltem is, hogy mi van, ha nem tudok visszajönni, és én annyira élni akartam. Sokat gondolkoztam akkoriban a halálon, hogy nem akarok meghalni, és azt sem akarom, hogy a szeretteim meghaljanak, és talán ezen félelmemet kapcsoltam össze a kilépésekkel.
Egy konkrétumra emlékszem még, kb. 12-13 éves koromból, amikor is arra "eszméltem", hogy lebegek magam felett (a saját fizikális testem felett, ami az ágyban feküdt és aludt) a sötét szobában, kb. 1,5 méterre. Ekkor felvettem azt az alvó pózt (jobb oldalamon feküdtem, lábaim felhúzva, még erre is emlékszem), amiben a fizikai testem feküdt, és lassan "beleszálltam", leereszkedtem magamba, a fizikai testembe. Amikor "földet értem", tehát megérkeztem magamba, akkor hirtelen felriadtam, fáztam és nagyon féltem. Nagyon kalapált a szívem, és szinte pánikoltam, mint akinek halálfélelme van. 1-2 perc múlva ez elmúlt és aludtam tovább.
Innentől se tudatos kilépés, se visszatérés közbeni feleszmélés nem volt. Voltak viszont zuhanó álmaim, szintén félelem töltött el, amikor "földet értem", az volt az érzésem, hogy valahonnan esek le és meghalok, amikor leérek, és szintén felriadtam nagyon félve.
Illetve 3-4x minimum előfordult, hogy fázva, és nagyon erős riadalommal, mondhatni halálfélelemmel keltem fel, sőt, még a férjemet is felköltöttem, hogy azonnal öleljen át, mert nagyon félek.
Ezek közül a felébredések közül egyet sztem soha nem felejtek el: a kisebbik gyermekemmel voltam kórházban, a férjem itthon a nagyobb gyerkőccel, aki meg bárányhimlős volt, tehát szintén beteg. Nagyon szerettem volna mindkettőről gondoskodni, de hát az egy hónapos gyerkőcöt semmi szín alatt nem akartam egyedül hagyni a kórházban, és még szopcsizott is. Az egyik éjszaka közepén a fent említett módon keltem fel: hidegrázás, nagyon vacogtam, a szívem majd' kiugrott a helyéről, és nagyon féltem. Persze összekötöttem apám halálának az évfordulójával, biztosan azért félek, merthogy... De aztán a férjem mesélt egy nagyon ijesztő sztorit, amikor hazajöttem. Azon az estén későn feküdt le, így éjjel 11-12 óra magasságában még kint volt a konyhában, zárt ajtónál. A konyhaajtónk felső része üveges, közvetlen a bejárat mellett van, arra merőlegesen nyílik. A bejárattal szemben, a folyosó végén van a nagyszoba, ott aludt a nagylányom. Mondta, hogy nagyon megijedt, mert bejött a lakásba egy alak, elment a konyhaajtó előtt, aztán pár másodperccel később látta szintén az ajtó előtt, kisétált a lakásból. Azt mondta az volt az érzése, hogy valaki bejött szétnézni a nagyszobában, és kiment. Persze megint a szellemvilág jutott először eszembe, és apám... Később esett le, hogy kb. ugyanakkor történt, mint amikor nekem volt a fent említett kórházi "élményem", és az volt az érzésem, hogy én jöttem haza megnézni, hogy minden rendben van-e itthon. Szerintetek ez lehetséges?
Illetve azt szeretném még kérdezni, hogy miért félek olyan iszonyatosan a "visszatéréskor", már ha egyáltalán azok kilépések? Gyakorlatilag halálfélelmem van olyankor. És miért fázok annyira, hogy van, mikor negyed óra is kell, amíg felmelegszek?
Bocsi a hosszú levélért!
Boszi
