Versek, idézetek...

Georg Herwegh (1817-1875) - A tenger mélyén

A tenger mélyén egy hullám eképpen
szólt: húgaimnak mily jó fenn a dolga,
lebegnek arany sugárban ragyogva;
ó, egyszer bár én úszhatnék a fényben!

És úgy történt, ahogy kívánta éppen.
A sötét tenger-öl felszínre dobta,
ám mielőtt a fényt élvezte volna,
máris holtan feküdt a part-fövényen.

Ki életét halkan és sejtve járja,
ó, bárcsak mindig dicsérné a sorsát,
hogy nem ragadja nyílt tengernek árja!

Ne riassza meg az éji komorság,
hívó magasba ne röpítse vágya,
nehogy a szelek homokra sodorják!

Lothár László

"Ki elmegy, az is itt marad,
mint emlék, vagy mint hangulat.
Egy gyűrődés a takarón,
bemélyedt lábnyom a havon.

Ki elmegy, talán el se megy,
csak gondol egyet, s úgy lebeg,
hogy itt is van, meg máshol is,
lebeg álomtól álomig.

Ki elmegy, úgyis visszajön,
vagy legalábbis elköszön,
és köszönése itt köröz
fejed fölött, fejem fölött.

Ki elmegy, az is itt marad...."

Fábri Péter

Johann Wolfgang von Goethe:A Villikirály



Johann Wolfgang von Goethe::A Villikirály (Erlkönig)

Ki nyargal a szélben, az éjen át?
Egy apa az, ő viszi kisfiát.
Karjába szorítja gyermekét,
átadja teste melegét.

- Fiam, miért bújsz az ölembe, ki bánt?
- Apám, nem látod a villikirályt?
Koronája fehérlik, uszálya suhan.
-A köd gomolyog, csak a köd fiam!

"Jöjj hát velem, édes gyermekem!
Játszhatsz gyönyörűen énvelem,
mutatok majd tarka virágokat,
anyám arany ruhákat ad."

- Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,
mit igér suttogva a villikirály?
- Fiam, csak csitt, nem mozogj, ne beszélj:
a száraz avart zizzenti a szél.

"Most, szép fiu, jó fiu, jössz-e velem?
A lányaim ápolnak majd szeliden.
Már járják az éjben a táncaikat,
s álomba táncolnak, dúdolnak."

- Apám, jaj, apám, nézd, ők azok,
a villi-királykisasszonyok!
- Látom, fiam, ott fehérlenek
a sűrű sötétben a vén füzek.

"Szeretlek, a szépséged ingerel;
eljössz, vagy erővel viszlek el."
- Apám, most bántott, jaj, de fáj!
Megfog, nem ereszt el a villikirály!

Borzongva az apa üget tovább,
karolja nyöszörgő kisfiát,
a ház kapuján bajjal bedobog:
karjában a gyermek már halott.

Fordította: Vas István

Sárhelyi Erika - Félúton

Sárhelyi Erika - Félúton

Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.

Holt Költők Társasága:A költészet

"Verseket nem azért írunk és olvasunk, mert az menő.
Azért írunk és olvasunk verseket, mert mindannyian az emberi fajhoz tartozunk.
Az emberi faj pedig tele van szenvedéllyel.
Az orvostudomány, a jog, a közgazdaság... ezek mind nemes dolgok, kellenek a létfenntartáshoz.
De a költészet, a szépség, a romantika, a szerelem... ezek azok, amiért érdemes élni.
Hogy Withman-t idézzem:
,,Ó én, ó élet;
Kérdések nem szűnő árja.
Hitetlenek végtelen özöne, balgáktól nyüzsgő városok.
Mi jó ezek közt,
Ó én, ó élet?
Válasz:
Az hogy itt vagy, hogy van élet és egyéniség.
Hogy zajlik a nagy színjáték,
S te is hozzáírhatsz egy sort."

Alfred Mombert - Csónakokban heverve

Csónakokban heverve. S imbolyogtak
a csónakok és egymásnak verődtek.
Éj-vízben loccsantak az evezők.
Fejünk a csónakpárkányon nyugodott,
nagy volt, vad és magános,
s a bugyborgó viz felett szemek égtek.
S voltak, akik aludtak ily nagy út,
annyi fénycsillagozta éj után,
egy ismeretlen parthoz közel immár.
De mi, mi mélyek, mi álomtalanok,
mi egy várost fürkésztünk egyre csak:
nagyszerü pőreségben állt a parton
tornyokkal, palotákkal tündökölve,
s a téres márványtereken bolyongók.
Kik a gondolattengeren követtek
és álmodó démonuk, én:
izzó vágyban sóvárogva meredtünk
a már-már fogható embervilág felé.

Lator László

Emlék
A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.

Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után!

Ami emlék, szebb is,
Mint az, ami él,
Romok is ragyognak
Hűs hold fényinél!
Juhász Gyula

Nagy Bandó András

Pöttyös Katica

Hét a pöttye Katicának,
légy türelmes, ide szállhat,
ujjad hegyén megpihenhet,
szárnyat bontva röppen egyet.
Hét a pöttye, számolsz, nézed,
egyet, kettőt, hármat, négyet,
megtalálod mind a hetet,
s önmagadtól kérdezgeted:
hátát vajon ki festhette?
Ki volt, aki teremtette?
Ki tervezte, ki rajzolta?
Ki volt, aki kiszámolta?
És amire eljutsz hétig,
nézed ahogy száll az égig.

Ki van jelőlve a helyed

Bódás János (1905,Tác - 1987,Székesfehérvár)

Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kinek fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.

Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, s szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt?
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?

Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. - Másként rideg,
céltalan lesz az életed.
Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit soh'se kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan,
cserép, amiben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.

József Attila - Óh szív! Nyugodj!

József Attila - Óh szív! Nyugodj!


Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! Nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.

Nagy László - Ki viszi át a szerelmet?

Nagy László - Ki viszi át a szerelmet?


Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?

József Attila - Ősz

Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.

Oscar Loerke - Pán muzsikája

Egy tutaj úszik az égbolt legalján,
s halk dal szól szüntelen,
egy régi, andalító szaraband tán.
Könnyes lesz a szemem.

Mint a lélek, amely bejárja néha
a tágas szemhatárt,
prófétaképp úgy figyeli az ég ma
a napfényes lapályt,

s a dicsőségesebb egek fülébe
szerény dalocska szól:
hullámzik a játék, s el nem enyészve,
fényen át fény hatol.

Tutajon jár istene a világnak,
trónja egy kéve nád,
s muzsikája az esteli, a bágyadt,
határtalan világ.

Nagy fényt muzsikál, s homályt alkonyattal,
kebléből folyamot
a síkon át, méla gyalogutakkal,
s öröklét-illatot.

Lágy ajka rónát s városokat alkot,
hangja által való
minden lét, mint itt ez az elpazarlott,
késői s hamvadó:

de mindez csak a szem s fül vigaszára
szolgáló élvezet.
Száll boldogan, világot muzsikálva,
a nagy folyó felett.

Fénye ott jár, hol a Hattyú, a Medve
s az Orion ragyog:
világvándorokkal sivár vizekre
tartó fénytutajok.

Majd elhal az ősharmonika hangja,
s lelkem is haldokol,
magasából a szél lehull zuhanva,
s mélység nem lesz sehol.

Kálnoky László

Amíg őriz a szemed, amíg lehunyt szemmel látsz,
Lehet elmegyek, de itt leszek, a lábnyomomban jársz,
amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz,
Egy mozdulatban egyszer majd újra rám találsz.

Kezdjük azzal, hogy " Szeretlek" !
Nem számít, milyen kitartóan játszuk a szerepünket, a szerelem tenyerén hordozzuk egymást.

Szeretni, szeretve lenni, egymást szeretni...
Újra és újra, itt kezdődik a szerelem,

Kezdjük azzal, hogy " Szeretlek" !
Nem számít, mennyire bántjuk meg egymást, mi a szerelem tenyerén vagyunk, még mindig szerethetjük egymást!

Azon tűnődöm, mi a szerelem? Mi a szerelem?
Talán az, amíg nem kell gondolkoznunk.

Én én vagyok, ahogyan te is te magad, úgy a szerelem is szerelem.

szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Innen fogjuk kezdeni.

Szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Igen, holnap is el fogom mondani.

El fogom mondani...

/ Miyavi/

Te vagy, aki vagy, Én meg vagyok, aki vagyok.
Te vagy a fény, Én az árnyék, ha hagyod.
Te vagy, aki voltál, Én leszek, aki leszek,
de Te mindig tudod, h mit teszek.
Mert Te vagy, aki él, Én leszek, aki hal
...Te vagy, aki lát, Én leszek, aki hall.
Ha Te vagy a hőség, Én leszek a fagy,
ha Te vagy, aki vagyok, Én leszek, aki vagy..

Ez a szó áttör minden gáton,
Keresztül robban a világon,
Évezredes sziklákat renget,
Öl-fogyaszt-éltet és melenget.
Ez a szó áldás-átok s hatalom.
Szeretlek tud meg, értsd meg, akarom!
Ráírom egy rózsa levélre,
Egy ártatlan gyermek szemére.
Ráégetem a mindenségre: Szeretlek!
Fergeteg zúghat vihar ülhet,
Észak és Dél egymásra dőlhet.
De vízzé nem válik vér,
S amíg a földön lesz egy ember
Szívében izzó szerelemmel,
E vallomás mindörökké él.
Szeretlek!!!

csiripelö ágak...

[FONT=verdana,geneva]csiripelő tavaszi ágak
apró gyémántok ragyognak
levél nincs még a fákon
de a virágok már fakadnak

sietős dolguk van tudom
hirdetni az élet örömét
megmutatni magát a világnak
elhagyja mind fába zárt börtönét

és felragyognak a kertek
szinte lángra gyúl a határ
mindenütt új élet serken
szirmokon táncol a napsugár

mintha szívemből bomlanának
mintha lelkem borulna virágba
úgy élvezem ezt a tavaszt
túl régen vártam a csodára

táncolni lenne kedvem
forogni csiripelő ágak alatt
had mondják csak akik látnak:
Nézd, micsoda őrült alak!

szirom-eső hullana fejemre
és illatával ölelne minden virág
akkor érezném igazán:
milyen csodás ez a tavaszi világ![/FONT]
/koma