Versek

Kárpáti Piroska: Üzenet Erdélyből

Üzent az Olt, Maros, Szamos,
Minden hullámuk vértől zavaros,
Halljátok, ott túl a Tiszán,
Mit zúg a szél a Hargitán?
Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,
Erdély hegyein sűrű fellegek?

Ez itt magyar föld és az is marad,
Tiporják bár most idegen hadak,
Csaba mondája új erőre kél,
Segít a vihar és segít a szél,
Segít a tűz, a víz, a csillagok,
S mi nem leszünk mások, csak magyarok!

Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk!
Halott vitézek lelke jár velünk.
Előttünk száll az ős Turul-madár,
Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!
Ember lakol, ki ellenünk szegül,
A székely állja, rendületlenül!

Üzenik a gyergyói havasok:
Megvannak még a régi fokosok!
Elő velük, jertek, segítsetek!
Székely anya küld egy üzenetet:
Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
Rablóhordák szívják a vérünket!

Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!
E végső harcban: egyedül leszünk!
És a honszerző hősök hantja vár,
Ha odavész az ősmagyar határ!
És ha rablóknak kedvez a világ,
Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!

Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,
Székelyföld nem terem több kenyeret,
Elhervad minden illatos virág,
Mérget terem minden gyümölcsfaág.
Vizek háta nem ringat csónakot,
Székely anya nem szül több magzatot!

Vadon, puszta lesz az egész vidék,
S végezetül, ha ez sem lesz elég,
A föld megindul, a mennybolt leszakad,
De Erdély földje csak magyar marad!

(1920; székely tanítónő, verséért a románok 1920-ban felakasztották)

Gavallér János: A Lélek Kehely

Gavallér János: A Lélek Kehely


Keresem sorsom a csordultig telt kehelybe,
Mibe őseink vére fojt!
Keresem a helyet, hol az ősi vér szívemben,
Miben, ha kell, kapaszkodhatok!
-Hol bujkál a hon?

Eleink kezéről a bilincs lehullt,
Ránk hagyták a bűnt és a bút,
Mi sírassuk el ezerszer az áruló háborút.
Tértdenállva hull ránk a ború,
Az ég szakadna le!

Sújt sérült álmomra a kényszer,
Tépjem ki szívem;
Hisz bemocskolták ezerszer,
De én csak egy vagyok
A halál utakon!

Telepszik mindenkire a köd,
Körbevesz vétek,
-Csak nem árultátok el
Örökre e népet?

Miért bánt bennünket a tegnap és a múlt?
Mi az, mi tetteink mögül kárörvend,
Mint az ördög, ki azt mondja: azért ő az úr?
Mi mind elvesztettük az ősi hitet,
Nimródot, s az ég hitét!

Süthet-e ránk úgy a nap, hogy nem ér el a fénye?
Tündököl majd még valaha: a szív és a lélek!
A világnak bizonyságot hirdetünk:
Egymásnak dobban a szív,
Ez a mi hitünk.

Kehelybe csordult őseink fájdalmas vére,
Kiisszuk, mert mi vagyunk a lelkek testvére.
Mi vagyunk a hordozók, a véres seb az égen,
Az ember, az álmodó, az elmúló ítélet!

“Senki sem különálló sziget; minden ember
a kontinens egy része, a szárazföld egy
darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger,
Európa lesz kevesebb, éppúgy mintha egy
hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát,
vagy a te birtokod; minden halállal én leszek
kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel;
ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang:
érted szól.”

John Donne

Gavallér János: Égjetek

Gavallér János: Égjetek!


Magyarok gyújtsatok tüzet!
Mindenhol! Gyújtsatok tüzet!
Égjenek a hegyen a jelek,
a világmindenségnek üzenjetek:
Itt élnek az emberek!

Magyarok gyújtsatok tüzet!
Mindenhol! Gyújtsatok tüzet!
Égjenek a hegyen a jelek,
a világmindenségnek üzenjetek:
Bajban Isten teremtménye!

Megrekedtek a lelkek,
s a láncok szétszakadtak:
Emberhez nem köt ember
erkölcsöt, érzést, halált.
Az érdek mindent bedarált!

A gyermek elhagyja a házat
s ráncok mögé bújt a szeretet,
az ember feledi a hazát,
nem tiszteli a múló életet,
csak küzd, csak küzd s nincs szeretet.

Magyarok gyújtsatok tüzet!
Mindenhol! Gyújtsatok tüzet!
Égjenek a hegyen a jelek,
a világmindenségnek üzenjetek:
Itt élnek az emberek!

Magyarok gyújtsatok tüzet!
Mindenhol! Gyújtsatok tüzet!
Égjenek a hegyen a jelek,
a világmindenségnek üzenjetek:
Bajban Isten teremtménye!

Száradnak a fák, hervadnak virágok,
veszettek a falkák, járatlan a rét,
üvöltnek barmok, korcsok a sóhajok...
Elveszett, elveszett a boldog lét,
küszködés, kényszer ma a teremtés.

Nem lélegzik a város, buja éj kél,
Ninivé-k' vesztének bűzgőze zsong.
Süketek a fülek, vakok a szemek!
- Hé, emberek! Senki nem háborog?-
Mormolják a lélek-katakombákból.

Magyarok gyújtsatok tüzet!
Mindenhol! Gyújtsatok tüzet!
Égjenek a hegyen a jelek,
a világmindenségnek üzenjetek:
Itt élnek az emberek!

Magyarok gyújtsatok tüzet!
Mindenhol! Gyújtsatok tüzet!
Égjenek a hegyen a jelek,
a világmindenségnek üzenjetek:
Bajban Isten teremtménye!

A gyarlóság sóbálványai lettek
a kövek, az égbe növő akaratok,
mindent akar az ember önző léte,
s gázol minden életen át, sárba tapos,
sárba tapos minden, minden otthont.

Kihal a lélek! Kihal a lüktetés!
Táncoljon a láng! Égjenek a tüzek!
Szét, szét kell osztanunk a szeretetet!
A mindenség ölelő lélegzetét
fel kell, hogy fogja a gyarló ember!

Magyarok gyújtsatok tüzet!
Mindenhol! Gyújtsatok tüzet!
Égjenek a hegyen a jelek,
a világmindenségnek üzenjetek:
Itt élnek az emberek!

Magyarok gyújtsatok tüzet!
Mindenhol! Gyújtsatok tüzet!
Égjenek a hegyen a jelek,
a világmindenségnek üzenjetek:
Bajban Isten teremtménye!

Magyarok gyújtsatok tüzet!
A szívekben égjen a szeretet!
Magyarok gyújtsatok tüzet!
Ne ártson ember az embernek!
Magyarok! Csillagok! Égjetek!

2008.05.04.

Szabó Lőrinc fordítása

Reményik Sándor: Álmodsz-e róla?


Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserű ráncot,
Miket az elfojtott betegség,
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív -?

Álmodsz-e róla, mondd?
Álmodnod kellene.
Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
Szeretted százszor erősebben nálam.
Mert bírtad, s merted életedhez kötni
Életét, ahogy férfimódra kell.
S boldog voltál, és boldog volt veled - - ...
Vagy - én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szőnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?

Álmodj róla!
Álmodnod kellene!
Éltél hiszen annyit a közelében!
Lényének ezer apró részletét
Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
Tudtál ezer nem-sejtett édességet
S lelke rejtett, pókhálós zugait,
Hol mégis őszi napfény bujdosott
S a pókfonálon csillogott a harmat
S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
Te tudhattad talán csak - egymagad.
Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
Vajjon e pár vonal volt lényege?
Nekem freskó volt - neked mozaik.
Álmaidban még összerakhatod.
Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
Gazdagok lehetnek az álmaid!
Az álmaidban még gazdag lehetsz!
Láttad annyi drága hétköznapon,
S jóban-rosszban oly bensőségesen
Osztozkodtál vele...
Osztoztam én is, ó igaz,
De csak kivételes nagy ünnepen.
Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
A két karomba zárni.
Féltettem összhangját a szíveinknek,
Féltettem őt az élet vad kezétől,
S féltettem kényes, önző magamat.
Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
Mint pók a fonalat -:
Helyette - róla szőtt álmaimat!

Álmodsz-e róla, mondd?
Én, amíg bús fölénnyel
És képzelt diadallal
Csak hagytam peregni az életet -
Álmodtam róla szakadatlanul
Tündéri szépeket.
S kiálmodtam magam.
És most nincsenek többé álmaim.
Se nappal nincsenek, se éjjelente.

Mit nem adnék pedig,
Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
Érezném édességét közelének!
Barna haját, vadgesztenye-szemét,
Mellyel most játsznak őszi angyalok -
Lélek-kitágította pupilláját,
Egy-egy barázdát arca drága földjén,
Egy mosolyát, ha láthatnám! - Egy könnyét
Ha érezném forrón kezemre hullni!
Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
S fájna szívünk nevetés közben is!

Álmodtam róla egész életemben,
Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha!

Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!

1937

Jeszenyin: A KÉK TŰZESŐ

A kék tűzeső hamu lett.
Lemondtam a kóborlásról.
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.

Kívántam a bort, a leányt
s mi voltam? Elgazosult kert.
De most az ivást-mulatást megutáltam:
rontja az embert.

Csak téged lássalak én,
az örvényt barna szemedben.
Ne bolyongj a múlt sürüjén,
ne lakjék más a szivedben.

Te finom-suhanásu leány,
makacs szíved érti-e végre:
a csibész szeretni tud ám!
És engedelmes a vére!

Parancs János: Mégis

mintha csak átutazóban
időlegesen
megszállva egy-két napra
egy olcsó vidéki szállodában
úgy élek itt
mintha csak idevetődtem volna
s valami csatlakozásra várnék
ami egyre késik
ténfergek a hajnali ködben
kiismerhetetlen torlaszok
csapdák és indulatok között
meg-megújuló reménykedéssel mégis
az emberi mértékkel mérhető élet
valahol itt lapulhat
karnyújtásnyira tőlem

Tóth Árpád: VASÁRNAP

Ó, lesz-e nékem valaha
Egy csendes, barátságos kertem,
Hol fényes lombú fák között
Hosszan, békén lehet pihennem?
Hol bölcsen elemezhetem
Megélt, elmúlt tragédiáim,
S csendesen mosolyogni látnak
Az orgonáim?
És lesz-e tisztes, ősz hajam
S agyamban csöndes, öreg eszmék?
Miket szép, széles gesztusokkal
Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
Kinyitnók a klub ablakát,
Ragyogna ránk a holdkorong,
S múltról zenélő szívvel ülnénk:
Öreg szobrok, vén Memnonok...
De biztos-é, hogy mindenik
Öreg szívre leszáll a béke?
S hogy ami most fáj, akkor édes?
Vagy jobb, ha most szakadna vége?
- Ki a körútra szaporán,
Ki! a vasárnapi zsivajba!
Itt benn valami fojtogat,
Félek magamba...

Mózes Amy: Legjobb barátomnak

Nevet a szemed.
És az enyém is vele nevet.

Kacagva baktatunk a szürke városi őszben, egymás mellett, két együttvidám lélek.

Füstös levelek füttye száll valahonnan,
zsebkendőbe csomagolva
magunkkal visszük télire.
Fejünk fölött vándorfelhők
csúszkálnak az égen,
és elvesztett álmaikat keresik a szélben
a tépázott drótvezetékek.

Nyüzsög körülöttünk
a féligköd-féligtitok világ:
Széles málnaszörpfolyók,
huppanó sajtospogácsák,
lábujjhegyen járó nyúlsárkányok,
teniszező felessapkák;

De kicsit hűvösödik.
Vékony ujjaimat zsebembe takarva melegítem,
arcunkat pirosítja az ősz.
Te szárnycsapkodással kergeted a hideget,
és nézd csak:
hiszen egészen messze szaladt!
Hogy lehet?

Talán látta,
hogy nevet a szemed,
s hogy az enyém is velenevet.

Károlyi Amy: SZÓLONGATÁS

Harmatcseppé válik szájadon a szó.
Azt mondod: fa -
és erdőstül állnak elibém a fák.

Azt mondod: kő -
nem aszfalt s nem beton,
de szikla szúr a víz alatt.

Azt mondod: rét -
és sötét papuccsal lépked az éj
a fűszálak hegyén.

Azt mondod: tó -
és lassú buborékkal
gyöngyök és gyűrűk szállnak fel a mélyből.

Azt mondod: szép -
és tulipánt hajt a hajnal
s kötényünk megtelik kankalinnal.

Azt mondod: én -
és sápadt tűzben égsz,
mint nyári délben gyújtott gyertyaszál.

Azt mondod: nyár -
és gyíkok lihegnek forró köveken,
kisül a földből a virág-gyökér.
És illattal púpozva a Tejúton ballag
egy júliusi szénásszekér.

Azt mondod: ősz -
és áfonyával telik meg
harminc szőlőskosár.

S mikor már majdnem minden elfogyott:
piros pecsét van a szájad helyén,
mikor a nevemet lassan olvasztgatod.

Domokos Sándor:EGY KÉZFOGÁSBAN . . .

Domokos Sándor

EGY KÉZFOGÁSBAN . . .

Történelmet teremténk tegnap este,
Mikor kezem a kezedet keresve
Összeforrott egy kemény kézfogásban,
Múltat bocsajtó meleg szorításban.
Évszázadok szakadékát temettük,
Kölcsönösen mért csapásokat feledtünk.
Turán átka szertefoszlott halomba,
Az egymásban lelt közös bizalomba’.
Hiába lesz a kicsik üvöltése,
Bosszút lihegő lázas nyüszítése,
Bizalmatlanok mérges suttogása
Mind szétfoszlott az erős kézfogásba.
Az uszításnak már fölötte állunk,
Kéz a kézben így egymásra találtunk.
Közös szenvedés barázdázza arcunk,
Egymást segítni – ez a jövő harcunk.
S bár sorsunk útja szembe kényszerített,
E kézfogásban nincs többé ítélet!
Én hiszek Benned és Te hiszel bennem,
Eggyé forrtunk a nemzet-szeretetben.
Csak bábok voltunk egy nagy zivatarban
S a jót kerestük folyton, szakadatlan.
Nagy ára volt. Jól megfizettünk érte,
S most érezzük, hogy mégis csak megérte.
E kézfogásunk jobb jövő pecsétje,
Új Vérszerződés. Új élet reménye
Született most e száműzött világban
Egy tiszta, erős, magyar kézfogásban.

Toronto, 1982 október

Szabó Lőrinc

Titkos párbeszéd

S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
- Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
- Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
- Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
- Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
- Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tőle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!

Szabó Lőrinc: Szakítás


Tudod mit ? Nem védekezem .
Nincs rád időm .
Hazudj , ravaszkodj , örjöngj .
Mit tegyek ?
Átnézek rajtad , mint a levegőn.

Elég volt ennyi éven át remélni
és várni kíméletesen :
már nem kíméllek : nem is figyelek rád.
Vállallak és léted megszűntetem .

Ha barát akarsz lenni , elfogadlak ,
de kibírlak , mint bárki mást :
Úgy néztelek , mint elmúlt örömöt ,
nézlek majd , mint egy sorscsapást.

Téged csak a magad fájdalma izgat ,
ma is csak a dühödnek élsz ;
nincs rád időm . Majd beszélgetünk újra ,
egyszer , talán , ha észretérsz.

<TABLE id=INCREDIMAINTABLE cellSpacing=0 cellPadding=2 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD id=INCREDITEXTREGION style="FONT-SIZE: 12pt; DIRECTION: ltr" vAlign=top width="100%">Hiszek benned

Lelkem csak te láthatod, mély kuszasága egyedül tiéd,
S mit várok cserébe? Oly egyszerű... őszinteség.
Mert félig barát nem lehetsz, úgy félemberré válsz,
A rettegés a bizalomtól nem más mint lélekhalál.

Megosztom összes titkom veled, barátságom esszenciája ez.
S ha nem viszonzod? Kapcsolatunk barázda nélküli lemez.
MINDEN mi fáj, mi öröm, mi bánat, mi gyönyör, lelkedbe önthetem,
De üres marad az enyém, ha a tiéd titkok gátja zárja el.

Nem lehet kicsit szeretni, s közben méricskélni lelkünk titkait,
Mert egyedüllétre van kárhoztatva ki így nézi élete dolgait.
Percembertömegek, sekélyes senkik hada majd körbevesz,
De ha sírsz elfordulnak, nem lesz ki letörli könnyedet.

Megvonhatod vállad, s titokpáncélod tovább viselheted,
De egyszer majd teherré válik s megroskadsz, sorsod ez.
Én már levettem előtted, kérlek ne fordíts hátat s dobd sutba mi volt.
Érzelmeink vihara szellővé szelídül,
S csupasz lelkünkre ránevet a Hold.

/Dorkó László/
</TD></TR><TR><TD id=INCREDIFOOTER width="100%"><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%"><TBODY><TR><TD vAlign=bottom><TABLE><TBODY><TR><TD width="100%"></TD><TD id=INCREDISOUND vAlign=bottom align=middle></TD><TD id=INCREDIANIM vAlign=bottom align=middle></TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR><TR><TD vAlign=bottom width="100%"></TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR></TBODY></TABLE>

Sajó Sándor
VAGYUNK MÉG MAGYAROK
Vagyunk még magyarok,
Szomorún, titkon álmodók,
Kik, olykor-olykor összebújva,
Levetjük lelkünk álruháját,
Megoldjuk nyelvünk bús bilincsét,
S halk szárnyalású szóra nyitva,
Beszélni kezdünk minmagunkról,
Sokszázados sok szenvedésrõl,
S elmondunk mindent, ami fáj…
Megülünk erdõk néma árnyán,
És bánatunktól ittasultan
Oly hangos jajra csordulunk,
Hogy megvonaglik rá az erdõ,
És visszhangozva zeng belõle
A régi magyar siralom,
És minden gyász és minden átok,
Mely Mohács óta ránk szakadt.
Vagyunk még magyarok,
Kik vidám, hangos mulatók közt
Zordak vagyunk és szótlanok,
Mint völgy felett a bércorom,
Mely kéksötéten áll magában,
Felhõfátyollal homlokán;
Kik testvérek vagyunk a búban,
S megleljük egymást mindenütt,
Mert rajt' felhõdzik homlokunkon,

PLANCUTS

In matris memoriam


Mióta folytatom veled
ezt a reménytelen párbeszédet
folyton csak én beszélek
nem válaszolsz soha
hangom talán el sem ér

ne félj ne félj ne félj

negyven esztendeje kérlek
negyven esztendeje kiáltozom érted
szólítalak és te nem érted
még jobban elrejtõzõl ha idézlek
miért játszol velem nem értlek
úgy teszel mintha nem lennél ha nézlek
elfordulsz ha letérdelek elébed
szívtelen vagy kegyetlen kevély

ne félj ne félj ne félj


miért húzódsz el a közelembõl
zárt pilláid mért nem emeled föl
mért nem akarsz megitatni tenyeredbõl
mért hagysz szomjaznom a szeretettõl
mért ûzöl el édes közeledbõl
mi ez mi ez miféle szeszély

ne félj ne félj ne félj

éjszakámban fényt a szemedbõl
negyven éve nem adsz melegedbõl
inkább melegítesz követ ércet
inkább világítasz a semmiségnek
magadnak szereztél víhatatlan menedéket
engem meg harapdálhat a veszély

ne félj ne félj ne félj

negyven éve kívánlak eszelõsen
akkor is ha megvonod magad tõlem
akkor is ha elbújsz elõlem
bujdosol ércben bujdosol kõben
porban sárban földben levegõben
befogadottan kivetetten
csontfehér dicsõségedben szégyenedben
egy szál foszló fekete selyemben
ó te gonosz ó te szent ó te szép ó te ledér

ne félj ne félj ne félj

látlak ahogy utoljára láttalak
fulladásig rózsák alatt
szigorúan összezárod ajakadat
nincs hozzám többé egy árva szavad
örökre kulcsra zártad magad
hiába kérdezem benned magamat
örökül hagytad hallgatásodat
mély mély mély meredély

ne félj ne félj

két gyöngyház késed is rám maradt
még aznap elvesztettem mind a kettõt
eltûntek elsüllyedtek a homokban
hiába kerestem õket hiába zokogtam
kétségbeesve hiába bolyongtam
akácok alatt
ó fehér fürtök fehér lombok fehér felhõk
emlék-feketében emlék-fehér

ne félj

a kertbõl sûrû rengeteg nõtt
szorongva járom magamban az erdõt
rám esteledett
hozzád haza milyen út vezet
van-e út ahhoz aki elveszett
magvakat szórtam el a hátam megett
fölcsipegette egy raj seregély

ne félj ne félj

úgy akarlak látni ahogy utoljára
fulladásig rózsák alatt
nem kivetve a sárba
esõvíz ülepedett koponyádba
esõvíz csorog a szádba
egy szál foszló fekete selyemben
engem nem ringattál az öledben
most ringhatsz magad a szelekben
kebled kosara varjaknak lesz tanyája
szemed kútjából iszik a kánya
jaj drága drága drága drága
mért mentél esztelen utadra
ha nem tudtál vigyázni magadra
egy szál foszló fekete selyemben
ebeknek koncul esetten
mint akit kikergettek a világba
magára hagytak véglegesen magára
se otthona se asztala se ágya
jaj melyikünk árvább árva
felelj már végre beszélj

ne félj ne félj ne félj

negyven éve kérlek
negyven éve folyton csak én beszélek
negyven éve sóvárgok érted
mondj végre mást is mint hogy ne féljek
mondj végre valamit magadból
mondj ki valamit a titokból
amit én nem birok magamból
vallj nekem magadban magamról
mondd ki helyettem
egy szál foszló fekete selyemben
amit kimondani lehetetlen
negyven év után pihentess meg öledben
nézd nehéz a szívem széttöri bordám
légy irgalmas végre hozzám
van még hajad töröld meg vele orcám
száraz karodat fond rám
támassz meg mielõtt lerogynám
s torkomba tolul a fekete vér

ne félj ne félj ne félj!