Versek

Mohatma Gandhi: Nélküled

,,Talán régen volt s megtörtént ,egy pillanat volt ,de Te elengedtél
feledni soha nem foglak .A költök többségét elhagyja az ihlet ,mint ahogy Te Engem .Fájó szívvel emlékszem vissza ,de azt a Boldogságot Senki se adhatja vissza újra Nekem .Elhagytál ,de én mégis Szeretlek .Te leszel a mindenem ,az Egyetlen Szerelmesem .Az életben nincs részem Nélküled .Ígyhát meghalok Érted :
Egyetlen Szerelmem"!!!



Remélem tetszik majd Nektek ??!!!

Kedves hableány,nagyon is tetszett, mint ahogy a többi költemény is.
Öröm ide betérni. Megszépítitek az életem, mint ahogy a topikot is.

Én most egy Arany János verssel szeretném viszonozni a kedvességetek.Tegnap olyan gyönyörű felhőket festett valaki az égi képeskönyvre , hogy eszembe jutott Kósza Bandi.

Mindig is nagyon szerettem Arany Jánost, de "A falu bolondja" az egyik kedvencem mind közül. A szabadságot, a végtelen, kék éggel csókolódzó rónát, a kis libabásztor meséit hozza el nekem.


ARANY JÁNOS:A FALU BOLONDJA



Kósza Bandit ösmeri a helység
Oly nagy benne az élhetetlenség.
Sosem esett talpra semmi dolga,
Nem hiszik, hogy kártyája kivolna.
Háza-tája tővel-heggyel össze,
Pókhálóért nem kell menni messze,
Kertjét túrja száz vakandok kertész,
Ott legel a falubeli sertés.
Maga pedig erre-arra lézeng,
Sült galambot vár fogára készen:
De aligha még annak is épen
Felnyitná a száját idejében.

Hivatala sok volt egyszer-másszor:
Kis korában volt ő libapásztor.
Zöld libákkal zöld mezőre menni -
Oly nagy öröm nem volt neki semmi.
Ott ledőlve, a temető sarkán,
Néha vesszőt metszegete tarkán,
Néha pedig fűz tilinkót vágott,
Vagy nézte a szőke délibábot.
Óra-hosszan nézte a felhőket,
Toldva-foldva képzeletben őket:
Majd bikának, majd toronynak látván,
Majd betyárnak szilaj lova hátán.
Majd nagy fának képzele egy foltot:
Ez alakult, amaz elmosódott,
És mikor így elmosák a szellők,
Megsohajtá az eloszló felhőt.

Vagy megállott szeme a nagy égen,
Mely felette gömbölyödött kéken,
Nézte, hogyan tűnik el a gólya -
Gólya lenni úgy szeretett volna!
Néha danolt, néha fütyörészett,
Néha csak úgy a semmibe nézett,
Néha úgy tett, mint ki messze hallgat;
Hallgatá a láthatatlan darvat.
Olykor az ér sás-szegélyü mentén
Ábrándoza, lúdjait követvén:
Gyönyörködött benne, amint úsztak
S magok után fénybarázdát húztak.
Nézte őket, nézte, de hiába!
Mégse tudá, megvan-e libája:
Nem ügyelt rá, esze sem járt rajta,
Hogy ez övé-, az a másé fajta.

Félnapig is odahagyta nyáját,
Fölkeresé más fiúk tanyáját,
Hol juhőrző, malacőrző gyermek
Domb tövében ástak vala vermet.
Ottan avart, aszu kórót szedtek,
Kicsiholván tüzet élesztettek:
Minek a tűz? hát azért, hogy égjen,
Hogy a tanya barátságosb légyen.
Némelyik a pipázást tanúlja,
Ritkán szívja, többnyire csak fúja;
Agyagból van a pipa göngyölve,
S nem dohánnyal, csak lapuval tömve.
Tartja őket Bandi mese-szóval,
Egy kuk sincsen, mikor ő megszólal,
Annyi mesét, oly különös szépet
Elmondani egy fiú sem képes:

Honnan szedi? tán maga gondolja?
Elhiszem? ha oly szépen nem folyna.
Ki hallotta? senki se azt másszor:
Nem tudja más, csak a libapásztor.
- - - - - - - - - - - - - - - - -

(1850)

szép versek

Reményik Sándor:

Félnek a poroszlók

Páncél övezi testük
És kard az oldaluk,
S a szívük mégis reszket
És vacog a foguk.
Levél ha zörren: az ő bűnük zörren,
Kakas ha szól: az ő vétkük kiált,
A piros hajnalt és a naplementét
Úgy nézik ők, mint véres borzadályt,
Ábel vérét, a mi kiontott vérünk…
Félnek a poroszlók.

Láttátok már őket szembe nézni?
Én nem láttam őket.
Láttatok már köztük büszke főket?
Én csak dölyföst láttam.
Földig hajtja őket
Rablott arany terhe, mint az ágat,
Sűrű festék alatt arcuk sápad.
Félnek a poroszlók.

Aki biztos, bátor;
És nem dühöng az, akié a föld,
A tulajdon és a szövetségsátor.
Az ordítás, a toporzékolás,
Az ütlegelés nékik mind kevés,
Új gyötrelmeken törik a fejük,
Mert fáj nekik a néma megvetés
S a hideg gúny, mely arcunkra fagyott.
S tudjátok, a sok cécó mire jó,
ha a sok heje-huja, vigalom?
Eltitkolni, hogy inog a hajó,
S dűl be a víz a lyukas oldalon.
Félnek a poroszlók!

Caesar és Antonius katonái,
A légiók utódai ….. ezek?
Ezekre szállott az imperium,
Az aranysasok s az acélkezek?!
Jöttek, mint az éjféli tolvajok
És besurrantak a nyitott kapun
És mint a posvány terpeszkedtek el,
Mint mocsár gőze városon, falun,
S azért, mert útjuk szegi pusztaság,
S jelöli pusztulás és könny és vér,
Amihez fáradt testünket kötötték:
Rongy saroglya, nem diadalszekér!
Hol vannak hát a hősök, férfiak,
Babéros költők, számlálatlan sok?
Hol vannak a Catók s a Senecák
S a szenátus s a filozófusok?
Ezekre - egy ványadtabb ég alatt
Csak a magukat kendőzés erénye
S a régi Róma romlása maradt!!
S mert lelkük üres, mint a felfújt hólyag
Úsznak színén a megáradt folyónak,
De félnek, félnek, félnek a poroszlók!

1919. augusztus 27.

Áprily Lajos:

TAVASZ A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN

„Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének”

A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

kinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

Nemes Nagy Ágnes

NYÁRI RAJZ





Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De jobb lesz, ha lerajzolom.

Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs, ez itt madár,
ez itt az ég,
ez itt a nyár.

Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.

Nézegetem, ha hull a hó:
ez volt a ház, ez volt a tó.



*****************************************

Szilágyi Domokos (1961)
Nap

Kisütött a nap.
Pompás.
Költők írhatnak róla.
És egyéb haszna is van.

Szilágyi Domokos (1961)
KÁVÉHÁZBAN

Három nő.
Az egyiknek a haja kontyban.
A másikon szürke kabát.
A harmadik szép.

Szilágyi Domokos (1961)
GAGARIN

Akkor az űr
lehunyta szemét,
mint csók közben a lányok

Tamás István : Tiéd ez az ország

Tiéd ez az ország


Még gyermek voltam,
s apám megfogta kezem.
Megmutatta nekem,
hol él a nemzetem.

Mutatta az erdõt,
a zöldellõ réteket,
ahol szebbjövõ vár rám,
és boldogan élhetek.

Mutatta az alföldet
a Duna - Tisza közét,
a jászságot a bakonyt
a hatvannégy vármegyét!

Mutatta az utat,
a nádasok között,
ahová hõs õseink
lelke költözött.

Nézd fiam a folyókat,
nézd a völgyeket,
a nyíló virágokat
réten a fényeket.

Ez mind a tiéd fiam,
óvd és vigyázz rá,
ne hagyd az idegent,
hogy hazád elrabolják!

Érintsd meg a követ,
mert az is a tiéd.
Tiéd a folyó a part,
el ne add semmiért!

Tiéd ez az ország,
múltja és jelene.
Neked teremtette,
a magyarok istene!