Virágok imája

A MUSKÁTLl IMÁJA

A tél hidegétől megbénultam,
de az első tavaszi napsugárral
gémberedett gyökerembe,
hajszálcsöveimbe,
szeretet, erő szivárgott, tódult
és megindult az élet
egész törzsemben.
Aztán ághegytől gyökérig
megöntözött az ég életosztó vízzel,
majd egy csodálatos reggelen,
míg bontogattál, Istenem,
rügyem hegyére
szerető csókot nyomtál.
Színt a Te szívedből adtál.
Vérpiros szirmomra
olykor észrevétlen
szivárványos harmatcseppet
helyezel.
Én pedig teli hálával
kora tavasztól késő őszig
szórom a szépséget,
mert örömödre akarok lenni,
s körülöttem az életet szebbé tenni,
hogy erkélyeden, Istenem,
Te is gyönyörködj majd bennem.

Amen

A LEÁNDER IMÁJA

Hajló, ríngó a természetem,
fodros pártám selymesen puha,
mint a menyasszonyi ruha.
Gondosan válogattad a színeket,
amikor szirmaimat festetted.
Tele vagyok illattal, bájjal,
s olykor már-már eltellek
saját szépségem csodálatával.
De Te belém világítasz mélyen,
míg reszkedve nézem
a villámok cikázásait az égen.
Olykor viruló fürtömbe
kormot hány a gyárak kéménye,
szárazság idején férgek lepik el
hosszú, vékony levelem,
s ekkor tisztára mosó záporod
sóvárogva lesem.
Aztán újból ragyogok,
a meleg napsugárban
szinte táncolok,
míg ajándékod,
mely biztos nem késik,
csipkés pártámon,
mint drágakő fénylik.

Amen

A FOLYONDÁR IMÁJA

Tudom, hogy vagy,
tudom, hogy lenned kell,
de hol, merre keresselek?
Hány méterre vagy felettem,
hogyan érjelek el?
Tölcséremmel hiába kiáltok feléd,
hiába világítok, senki sem felel.
Fölkúszok a kerti sövény cövekeire,
kinyújtom karjaimat jobbra-balra,
de nem találok Uramra.
Nincs, aki mellém állna,
s utamnak irányt adna.
S amikor elfogy a türelmem,
rávetem magam elveszetten
rózsára, virágra, búzakalászra,
s szorongatom, fojtogatom,
míg életét ki nem oltom.
Ekkor vesznek csak észre az emberek,
és kapára ítélnek.
Istenem, ó adj választ!
Ugye, Te megbocsátasz?

Amen

AZ ÁRVÁCSKA IMÁJA

Istenem, gyönge,
erőtlen száramon
Előtted meghajtom fejem,
s elsuttogom belső bánatom.
Látod, itt élek szerényen,
a nyomorúság földjén.
Sokszor ellep a sötétség,
felhők tornyosulnak fölöttem,
vigasztalanság van köröttem
és minden olyan reménytelen.
Vágyam sem virulhat ki másban,
mint ebben az illattalan,
egyszem, bársonyos kis virágban.
De lám, harmatcseppet látok,
s hirtelen felragyog benne a szemed,
Teremtőm, nagy Isten!
Fényes, ragyogó tekinteted
belőlem minden homályt eltüntet.
Megújuló érzéssel hódolok,
sok ajándékodra, kegyelmedre,
irgalmadra gondolok.
Vigyázz rám, maradj velem,
hogy Neked éljek
szűnős szüntelen.

Amen

A MARGITVIRÁG IMÁJA

Itt nyílok Előtted
a napsütötte réten,
körülöttem duzzad, burjánzik,
illatozik az élet.
Együtt lendülök a búzakalásszal,
s nevetek minden mezei virággal.
Boldogan nyitom meg szirmaim,
miközben a Tőled jövő
üdítő balzsamot
magamba szívom.
Engedem, hogy játszadozzon
rajtam a napsugár,
és megpihenjen az erőtlen bogár.
Kicsit kuszáltan,
de emelt fejjel,
végtelenbe szegezett tekintettel
hálát rebegek, hogy élek,
hogy szirmaim feslenek,
és a napsugarak
nekem fénylenek.
Hála, hogy itt verhettem gyökeret,
s olykor megöntözöl engemet.
Szirmaimat sugaraid felé tárom,
s ha lehullanak, sebaj,
ott túl majd ismét kivirágzom.

Amen

A FUTÓRÓZSA IMÁJA

A lehullott vakolatot,
berozsdásodott vaskaput,
a kerti házat és a barlangot
mind eltakarom,
és új szépséget kölcsönzök nekik.
E szépséget a mélyből vettem,
és szirmomat Krisztus vérébe
merítettem.
Bizton és bátran
indulok a magasba,
bízva, remélve tekintek
pirosló sugaradba,
és bele nem unok a fakadásba.
Olykor eltekintek a messzi tájra,
a világban széjjelfutó országutakra,
és akkor nem díszíteni,
hanem kételyt oszlatni,
virulást hirdetni,
reményt ébreszteni szeretnék,
meleg, megértő szeretetet lehelni
és a szépségért lelkesíteni.
Add, hogy ne tűnjön el
arcomról a szépség,
maradjon meg bennem az áldozatkészség.
Hiszem, hogy elkészítetted a helyet,
ahol örökkön-örökké
díszíthetem kertedet.

Amen

A GYERMEKLÁNCFŰ IMÁJA

Kora tavasszal,
amikor a természetnek alig van virága,
olyan vagyok, mint hatalmas napod
sok-sok parányi mása.
Olykor egyszerű kis lények
csodálkozva ismernek föl
bennem Téged.
Zsenge vagyok és védtelen,
a játszadozó gyermekeket
végtelenül szeretem.
Letéphetnek tövemről,
de el nem választhatnak
szeretetedtől.
Fonjanak csak belőlem koszorút,
járják a víg táncot,
képezzek kezükben szeretet-láncot.
Amikor apró aranyos szirmom lehull,
Magvaimmal, mint piciny fehér lámpa,
állok a kicsinyek szolgálatára,
hogy kedvükben elfújjanak,
hisz értékem akkor is megmarad,
mert gyökerem, levelem
tele van gyógyító balzsammal,
erősítő vitaminnal.
Istenem, ezekért az apró
szolgálat-füzérekért élek,
és jóságodtól örök életet remélek.

Amen

A GÓLYAHÍR IMÁJA

Mocsaras helyeken,
nedves réteken,
patak mentén hirdetem
a tavasz ébredését
és a vándormadarak érkezését.
Köntösömet, mintha
aranyos ecsettel
éppen most festetted volna,
s rajtam a meg nem száradt
aranyod ragyogna,
napsugárral itatva.
Igaz, e ragyogó,
sziporkázó szirmokban
nemcsak lágyság, szépség,
hanem erőtlenség is rejlik.
Nincs más vágyam,
s reményem,
mint megőrizni
aranyos fényem
és melegségem.
Istenem, kérlek,
mielőtt lekopna rólam
utolsó ecsetvonásod,
vedd éltető tenyeredre
parányi alkotásod.

Amen

A PÁSZTORTÁSKA IMÁJA

Keresztes virágú vagyok,
és apró fehéren
vigaszul állok útszélen, sírszélen,
a leomló viskók falát
takargatom egész nyáron át.
Némán viselem,
hogy a másik szebb,
hogy talaja puhább,
rendezettebb.
Nem panaszolom föl,
hogy illattalan vagyok,
hogy előttem a tér kopár,
hogy körülöttem
egyhangú az élet és sivár.
Örülök a kicsiny táskáknak,
melyekben nagy értéket hordozok:
belső, vérző sebeket gyógyítok.
Igen, én a megsebzettekért élek,
akiket az élet göröngyös,
kietlen pusztasága tikkaszt,
a viharos orkánok,
a rideg éjek sorsukba tépnek.
Tedd, hogy táskáim sohase álljanak
üresen, hogy adni s vigasztalni
tudjak szünös-szüntelen.

Amen

A SÁFRÁNY IMÁJA

Úgy sarjadok ki biztatásodra
a fagyos földből,
mint egy felkiáltójel,
figyelmeztetésül:
Itt van az Isten
köztünk!
Az éjszakai ködöktől, hidegtől
sokat tűrök,
világosságodért, fényedért
egyes-egymagam küzdök.
Bátorságomért rám mosolyogsz,
ettől új alakot kapok,
s napról napra szebb,
finomabb öltözetben pompázok.
Ha elém áll egy-egy
fáradt vándor,
rálehelem a szépséget,
a szeretetet,
mellyel elhalmoztál engemet.
Aztán már csak a sűrű levelek jelzik,
hogy csupán gumóim pihennek
a föld alatt,
szirmaim pedig kertedben
élvezik jóságodat.

Amen

A SZÁZSZORSZÉP IMÁJA

Halvány pírban. korán nyílok
s üde, keskeny szirmommal
sugaraidhoz hasonlítok.
Boldog vagyok,
hogy a füves réten, gyepen,
mint pirinyó napodban,
gyönyörködnek sokan bennem.
Mindez nem tesz kevéllyé,
hisz Te alkottál ilyen széppé!
Ám örülök, hogy remekműved
csöppnyi csodái közül való vagyok,
és hogy kincsedet
ilyen parányi életbe is
belepréseled.
Boldogan élek,
napsugaras arccal nevetek,
de érted, ha kell, életem,
mint egy krajcárt elvetem.
Kis sugárszirmomat
összehangolod fénykévéiddel,
s biztosan ott leszek tieiddel,
mert bizonyára rám is gondoltál,
amikor azt mondtad:
„Ilyeneké a mennyek országa".

Amen

A GYÖNGYIKE IMÁJA

Az ég azúrkékjét tükrözni
Ázsiából jöttem.
Kora tavasszal
kezdek bontakozni,
s üde lehelet leng köröttem,
hisz istendicséret
csendül meg bennem.
Ahogy kidugom fejem a világba,
bámulok, mindent megcsodálok,
majd ünnepi díszemben
hirtelen vigyázzba állok.
Káprázatos a világod, Istenem!
Azért adtál sötét szemeket,
hogy olykor fényedbe is tekinthessek.
Köszönöm a fürtös gyöngysort,
a szalagos levelet,
az ezüstös hímport,
a kitartást és igaz jellemet.
Hagymám szétmállhat
a föld alatt,
hisz mélykék zafir értékem
egedben örökké megmarad.

Amen

A REZGŐ IMÁJA

Oly parányi vagyok,
hogy virágnak szinte
nem is számíthatok.
Csak nagy,
előkelő társaim mellett
keltek leheletszerű,
festői szépséget.
Különben elhagyottan élek
nagy és nemes rokonaim
árnyékában, tövük mellett,
csak csupaszságukat takargatni
tépnek le a száramról engemet.
Pedig bennem is virágzik
az istenszeretet
sok-sok apró szikrája,
és rajtam olykor
még a csillagok
rezgő fénye is meglátszik.
Nem dicsekszem,
de nem is kesergek,
hisz nem üres az életem,
mert ezer apró szememmel
az örökkévalóság ajtaját lesem.

Amen

A LEÁNYKÖKÖRCSÍN IMÁJA

Nem azért teremtettél,
hogy a koratavaszi éjszakákon
megfagyjon virágom,
hanem, hogy föltekintsek
a magas égre,
mint teremtményed
kicsiny remeklése,
és beharangozzam a tavaszt,
meg hogy a halványlila
gyapjas ruhámban
hirdessem gondos jóságodat.
Gyökerem a kavicsos helyeken,
sziklakertekben,
mélyre eresztem,
s arcommal feléd fordulok.
Amint a fakadó élet megindul bennem,
a méheket is munkára
serkentem,
és nekik kelyhemben
a virágport garmadával termelem.
Köszönöm, hogy mikor elgondoltál,
reám oly sokat pazaroltál.
Örülök, hogy ily gyöngén,
mint a lehelet,
örök szépséged
tükörképe lehetek.

Amen

A JÁZMIN IMÁJA

Amint bokorágamból kifeslek,
szeretet-illatot lehelek,
hisz a végtelen sok ajándék,
mellyel jóságod elárasztott,
bennem hálát, fehérséget fakasztott.
Nem kívánsz tőlem semmi mást,
mint hogy engedjem
belém ragyogni napod éltető sugarát.
Meghúzódva ülök
az anyaág lágy ölén, és világítok
apró fehér mécsesként.
Olykor ágaim között
halkan jár a szél,
és szebb életről mesél.
Máskor az élet orkánja
lombomat ide-oda cibálja.
De mikor megérint a tiszta
tavaszi levegő,
megértem, hogy az élet Tőled jő.
Te melengetsz minden fénysugárban,
Te őrzöd álmom a sötét éjszakában,
Te fürösztesz a hajnal harmatában.
Az idő teltével szirmom,
mint hópehely, hull a földre,
ám tudom,
hogy nem hervadok el örökre.

Amen

AZ ALMAVIRÁG IMÁJA

A tél idején anyám feléd emelte
meggémberedett karját,
és elsuttogta legbensőbb vágyát:
Tégy termékennyé,
tégy gazdagon rügyezővé!
Aztán egy tavaszi napon
fénybe borítottad,
a jóság és szeretet sugarát
reá árasztottad.
Ekkor halvány pírral az arcomon
rügyezni kezdtem az ágakon,
és segítségeddel, Istenem,
áttetsző szépséggé lettem.
Egyben a Te törzsednek ágán
vagyok egy parányi hajtás.
Reménnyel telve kísér
a várakozók tekintete,
akiknek én vagyok a jövő ígérete.
Óvd meg szépségem,
és add, hogy gyümölcsöm
másokat kísértésbe ne ejtsen.
Tartsd távol tőlem a hervadás ködét,
valósítsd meg szívem álmát,
hogy egyszer majdan ott teremjenek
kertedben, az örök élet fáján.

Amen

A DÁLIA IMÁJA

Mexikóból származom,
és az egész világon
végtelenül sok a rokonom.
Engem is sárból
az alacsonyságból
vonzottál a magasba.
Boldogan szívom gumómba
az élet talajának
tápláló nedűjét,
és élvezem jóságod
simogató melegét.
Istenem, virulni akarok
olyan színgazdagon, szépen,
mint ahogy elgondoltál
réges-régen.
Add, hogy a közelgő hideg
ne oltsa ki bennem
a lelkesülést,
és a fagy ne emelje rám
csontos kezét.
Tartsd távol tőlem a férgeket
és a szürke penészt.
Kitartó életem a Tiéd,
Neked nyílok,
és utolsó szirmaimmal is
Rólad énekelek, Istenem.

Amen

A BÚZAKALÁSZ IMÁJA

Bölcsőm a jó, tiszta föld,
amelyben pihentem,
s melyből a vetőmag elhaltával
frissen, üdén kikeltem.
Zöldellő zsenge koromban
fejem hetykén, egyenesen hordtam,
s aztán, ahogy érlelődtem,
Előtted mind mélyebbre hajoltam.
A szél lágy lengésében
álmodozva ringok,
míg a búzavirágok közöttem kéklenek,
és a pipacsok pirosló mécsei fénylenek.
Gazdag életet ígérek!
Megrendülve hallgatom,
hogy egy napon az asztalon
kenyér leszek, betévő falat,
mi több, az oltáron
Te élsz majd fehérségem alatt.
Istenem, köszönöm végtelen jóságodat,
meg azt, hogy a Tiédhez hasonlóvá
tetted sorsomat.
Veled viselem a nap hevét
és az élet minden keresztjét.
Majd engem is ide-oda hordanak,
csépelnek, halálra ítélnek,
de létem legnagyobb öröme,
hogy ott leszek majd csűrödben
[örökre].

Amen

A KAKTUSZ IMÁJA

Amerika az őshazám,
bár más vidéken is megtalálsz.
Pozsgás törzsem csupa tüske, serte,
s ezek, mint tőrök, kardok
őrzik a rengeteg sugarat,
melyet elraktároztam benne.
Mind Te küldted,
és féltve őrzöm azokat.
Nem támadok, csak akkor szúrok,
ha engem bántanak.
Nem várok különösebb gondozást,
bár szeretem
az élet napsütötte oldalát.
Mikor nyílok, olyan vagyok,
mint a kigyúlt fáklya,
mintha az esthajnal bíborszíne
költözne ruhámba.
Védeni e szépséget
igenis tüskék kellenek.
Nemde, Uram, majd országodban
a tüskék helyett is virágok díszlenek,
hisz Nálad már szuronyra
mi szükségem lenne?
De ezen a világon,
míg el nem halok,
a Te tüskés kis virágod vagyok.

Amen

A KÁLA IMÁJA

Szép virágvasárnapi
palástot terítettél rám,
mely fehér és puha,
mint a keresztelő ruha.
Egyetlenegy lepel
az egész öltözékem.
Ebbe burkolom
fénylő csövű aranyom,
melyet bensőmben hordozok.
Dél-Afrikából származom,
itt, Európában
cserépben lakozom.
Uram, Te tudod,
hogy szívem előtted nyitva áll,
és nem rémít a halál,
mert országodban
majd tisztán adom át
a megőrzött hófehér ruhát.

Amen

A GESZTENYEVIRÁG IMÁJA

Az egész fa, amelyen kinyílok,
mint sokkarú gyertyatartó,
terjeszti ki minden ágát,
mely télen elhagyottan érzi
zörgő, megfagyott csupaszságát.
De mikor meleget küldesz,
a légből és földből,
mohón szívja a kincset,
s minden hiányt pótolni siet.
A levelek még ki sem bontakoztak,
s mint apró pásztortüzek
és a hitnek fényei,
gyúlok ki az ágak végein.
Viaszos színben, rózsaszín szegéllyel,
fölfelé álló fürttel,
mint sok-sok virággyertya, égek.
A keresőknek, tévelygőknek,
akár az útjelző tábla,
fölfelé mutatok a homályban.
Sugárzok, világítok,
de egy gondolat fáj,
szinte reszketek belé,
hogy termésem odavetik a sertések elé.
Ennek ellenére szünet nélkül
vonzom az emberek tekintetét,
Istenem, a Te országod
kitárt kapuja felé.

Amen