Kedves Apolika!
Sokszor be-be kukkantotam de valóban ezt gondoltam feledésbemerült a kedvelt topikom, az ünnepi készülődés, és a szerver felújitás is meghatározta mennyi időt tudtam itt tölteni, de örömömre éledni látszik újra.:..:
Hétköznapi Furcsaságok, ...és Mindennapi Csodák.....
- Téma inditó bubamama
- Kezdés dátuma
Kedves Apolika!
Sokszor be-be kukkantotam de valóban ezt gondoltam feledésbemerült a kedvelt topikom, az ünnepi készülődés, és a szerver felújitás is meghatározta mennyi időt tudtam itt tölteni, de örömömre éledni látszik újra.:..:
Az jó, Mamaci, ha jelentkezel. Itt valóban annyi kedvesség,ráfigyelés történik...meg úgy érzem, hogy aki itt van, azzal valahogy "1 húron pendülünk",
Kívánok MINDENKINEK nagyon BOLDOG ÚJ ÉVET
.....ez elcsépelt kívánság, de szívből jön.....
.....és egészséget, mert ha az van, akkor az akadályokat is könnyebben vesszük.... nem?
Kívánok MINDENKINEK nagyon BOLDOG ÚJ ÉVET
.....ez elcsépelt kívánság, de szívből jön..........és egészséget, mert ha az van, akkor az akadályokat is könnyebben vesszük.... nem?
Boldog Óévet, és még boldogabb Újévet kívánok!
Nagyon sok szeretetettel Erzsi.kiss
EGY CSUDA...( ráadásul, igaz...)
EGY CSUDA…
Egyszer, kora reggel, ki akartam vinni Borika nénit az otthonból, hogy nálunk töltse a vasárnapot.
Még nem volt ébren, és nem akartam megzavarni, - inkább vártam rá.
Akkor futottam össze az ismerős, mindig mosolygó, kicsike öregasszonnyal.
Azonnal letelepedett mellém, aztán gondosan körülnézett minden irányba, majd a szvettere alól előhúzott egy félliteres üveget.
Volt még benne. Akármi, - de volt benne.
- Na, meghúzza aranyom? Jóféle,….házi, méghozzá, szilvábul,…húzza meg bátran, nem sajnállom, aranyom…-
- Nem, nem,…köszönöm, - hárítottam, - vezetek, hosszú út áll előttem, de vegye úgy, mintha elfogadtam volna, és köszönöm…-
Kicsit zavarba jött, - és próbálkozott még néhányszor, - de nem fogadhattam el.
Nem sértődött meg.
Egy darabig, csak hallgatott, és nézegetett, - …meg én is őt.
Aztán megszólalt.
- Montam már?...Vagy nem montam?...-
- Mit?...-
- Hát, a csudámat, az enyimet…-
- Nem, nem mondta…-
- Akkor, most eeemondom…-
- Jó, mondja el, szívesen hallgatom…-
- Télleg nem mondtam?
- Tényleg…-
- Nahát, …pedig, mindenkinek eemondtam, …magának nem?...-
- Nekem, nem…-
- Jóvan, … Hát, az egy csuda, egy csuda, …egy kész csuda, ami énvelem történt aranyom. Igen, az. Kész csuda, aranyom. Mondhatom, hogy az…-
Aztán, megint csak hallgatott egy darabig, én meg várakoztam türelmesen.
Közben, körülnézett, és meghúzta az üveget. Nem nagyon, éppencsak,…éppencsak, - de látszott, hogy jólesett neki. Becsukta a szemét is közben.
Amikor kinyitotta, a szeme, nevetett.
- Montam már? Nem montam?...Nem baj, majd eemondom. Bár, már annyiszor eemondtam, hogy kívülről tuggya mindenki.
De magának még nem montam. Vagy eeemondtam? Nem is tudom, nem emlékszem rá, aranyom…-
Megint hallgatott egy kicsit, aztán folytatta:
- Má aaara se emlékszem, hogy mi vót előtte, a csuda előtt. Má, nem is tudom. Nem. Nem emlékszem.
Meghaatam, nna, alighanem, de aaara se emlékszem. Aztán amikor meghaatam, akkor kivittek engemet innen az otthonbul. Ki, abba a kis házba, tuggya. Aki meghaat, azt oda viszik mind, mer ott a helye. A hullaházba, nna. Minek legyen útban? Ugye? Vót má útban eleget, ugye?
Szóval, kivittek engemet. Igen. Aztán, szépen koporsóba tettek, igen, gondójja eee, csak gondójja ee aranyom!...
Úgyhogy mikor fölébredtem, asse tudtam, hun vagyok, és ulyan sötét vót, mind a rosseb.
Egy darabig csak gondúkodtam, hogy hun a rossebbe vagyok én?... De ee se tudtam gondóni, hogy hun vagyok én. Még sose vótam ott, abbiztos.
Fétem, mind az istennyila…-
- Nem a mennyország, ammá biztos, - gondútam, - de a pokol se lehet, az is biztos, mer ugye ott, sokkal világossabb vóna, nem illyen sötét, mind itt. Meg ugye, még melegebb is, ami nagyon jól esett vóna ippen, mer itt asztán, irtóra hideg vót.
Akkor, ahogy így gondókodtam,… gondókodtam,… hallottam valami motozást a közelemben, és abban a minutumban eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni, hogy:
- Segíííítséééég!!! ….Segííítsééég!!!...-
És akkor aztán a motozás azonnal eehallgatott, én meg megint eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni.
És akkor, láss csudát!...Valaki hirtelen fölnyitotta a födelemet, én meg azonnal föl is ültem.
Hát, ott állt fölöttem a Jani gyerek, aki, ahhelyett, hogy kisegített vóna, teljes erejébül nyomott vissza engemet. De én, nem hagytam magamat, de nem ám. Én is nyomtam a Janit, el, tűlem, el,… - és akkor ű elkezdett ordítozni velem:
- Maga csak ne ugrándozzon, maga megvan haaava vénasszony! Maga csak fekügyön vissza! Mondom, fekügyön vissza, mer maga megvan haava!
- A rosseb sincs meghaava te Jani, ne beszéjj bolondokat, …- mondtam neki, de hiába.
- Deee, deeee, …Maga megvan haaava! Igenis megvan haava! Aszonta az orvos, és az, jobban tuggya….-
Aztán, hiába erősködtem én, - a Jani, nem engedett. Merhogy megvótam haava.
Pedig, az nem igaz, a rosseb se vót meghaava, - már ötven éve szívbajos vagyok, de egyszer se haatam meg, csak a Jani erősködött.
Akkor aztán, gondótam én egy nagyot, - jobrul-balrul koporsó, meg hóttak, a rosseb se akar ittmaradni, ugye?...-
- Te Jani,… te édesfiam Jani, - mondtam neki, - agggyál má nekem egy pohár vizet, utósó kívánságomért…-
- Nem adok, - mondta azonnal. - Nem adok. Maga megvan haaava vénasszony, maga nem iszik…-
- De fázom is, te Jani, mer ulyan hideg van itt, de ulyan hideg, mind a rosseb…-
- Maga nem fázik, maga megvan haava…- mondta, és jó nagyokat kopogott a fejemen, hogy észrevegyem, aztán visszanyomott.
Nem lehetett mit tenni.
Meg vótam haava, …aszondta, és akkor nekem, hirtelen, megin eszembe jutott valami. Tiszta szerencse.
- Nem bánom te Janiiii, …nem bánom. Na. Meg vagyok haava. Jóvan, de van egy pályinkás üvegem a vánkosom alatt, annékün én nem nyughatom. Hozzad ide énnekem, te Jani, csak azér, hogy itt legyen énvelem, azér,…-
- De nem iszik?
- Nem.
- Jóvan, mer maga megvan haava.
- Jóvan.
- És fő ne keljen énnekem.
- Nem.
- Jóvan…-
Azzal a Jani sarkon fordút, és má rohant is a pályinkás üvegemér, ami a vánkosom alatt vót ugye, bár itten, nem nagyon engedik meg, de fére néznek.
Aztán, nagy örömömre, a rohanásban, a Jani, még az ajtót is nyitva felejtette. Tiszta szerencse.
Én meg akkor, usgyi, ki a koporsóbul,.. ki,… - aztán futóri!!...
Futóri!!!...-
A rosseb sincs meghaaava, nem én. Ugye?...
Hanem, amikor berohantam a házba, és az éjszakán nővér meglátott, az, abban a minutumban elvágódott.
Egybül.
Aztán, még én költögettem, meg pofozgattam, űtet. De, - nem akart az főkeeni. Ahányszor kinyitotta a szemit, azonnal vissza is csukta.
Nna, - gondútam, ez kerül az én koporsómba, hacsak fő nem talál keeni. Ez megy oda, nem én.
Ez, a szegíny,… nem én.
De azércsak ébresztgettem űtet, mer, ulyan fiatal vót még. Ugye?...
Aztán jött egy ösmerős, szerencsére. Gondótam, csak e ne talájjon vágódni nekem, …e ne vágódjon má az is!
De nem, az nem vágódott ee, az csak végigrókázta a falat, meg a folyosót.
Aztán, jöttek a többiek is, de má nem emlékszem, hogy kik vótak. Nem
A Jani, az nem vót ott. Abbiztos, és tiszta szerencse.
Mer - a Jani ugye, aaaz, kereste az én pályinkás üvegemet ugye, amit kiszórtak az összes holmimmal együtt. Aztán, ezér, nem taláta a vánkosom alatt, hiába is kereste. Nem taláta. Tiszta szerencse.
Különben, máig se gyütt elő.
Aztán, amikor má sokan vótak, akik előgyüttek, még össze is tapogattak engem, hogy télleg én vagyok-e én, vagy csak a kísértetem.
De én voltam Én.
Nem a kísértetem.
A Jani, az nem vót ott, tiszta szerencse, és én őtet, ugye, máig is kerülöm, azúta is, - mert azt mondják ugyan, hogy a Jani nem veszélyes, mert csak csöndes bolond, de nekem nagyon veszélyes vót.
Hát, ne mégegyszer, ugye?
Ne mégegyszer!…-
Ezér, inkább kerülöm űtet, ugye? Mer talán máig azt hiszi, hogy én meg vagyok haava. Pedig nem.
Aztán, hogy a pályinkás üvegemet végül megtalálta-e a Jani a kukában, vagy nem, az ugye sose derült ki, mer sose gyütt elő. De nem baj, nem.
Hoztak nekem másikat. Van otthun elég.
- Lehet, …meglehet, - töprengett el, - még az is lehet, hogy megtaláta a Jani, aztán beletette a koporsómba, hogy ne maradjak odaát pályinka nélkül.
Meglehet.
Mer jó szíve van a Janinak.
Azt mondják.
Vagy az is lehet, hogy megtaláta, és megitta. Ugye?
Még, az is lehet.
Megitta.
A pályinkámat.
Az én pályinkámat, a hazait.
Szilvábul. Méghozzá.
Mer,… a torka is jó a Janinak, ugye?... nemcsak a szíve.
Hogy a, … hogy a rosseb, … a rosseb,… a rosseb, …a rosseb a hasát meg nem eszi…-
- Ugye?...-
EGY CSUDA…
Egyszer, kora reggel, ki akartam vinni Borika nénit az otthonból, hogy nálunk töltse a vasárnapot.
Még nem volt ébren, és nem akartam megzavarni, - inkább vártam rá.
Akkor futottam össze az ismerős, mindig mosolygó, kicsike öregasszonnyal.
Azonnal letelepedett mellém, aztán gondosan körülnézett minden irányba, majd a szvettere alól előhúzott egy félliteres üveget.
Volt még benne. Akármi, - de volt benne.
- Na, meghúzza aranyom? Jóféle,….házi, méghozzá, szilvábul,…húzza meg bátran, nem sajnállom, aranyom…-
- Nem, nem,…köszönöm, - hárítottam, - vezetek, hosszú út áll előttem, de vegye úgy, mintha elfogadtam volna, és köszönöm…-
Kicsit zavarba jött, - és próbálkozott még néhányszor, - de nem fogadhattam el.
Nem sértődött meg.
Egy darabig, csak hallgatott, és nézegetett, - …meg én is őt.
Aztán megszólalt.
- Montam már?...Vagy nem montam?...-
- Mit?...-
- Hát, a csudámat, az enyimet…-
- Nem, nem mondta…-
- Akkor, most eeemondom…-
- Jó, mondja el, szívesen hallgatom…-
- Télleg nem mondtam?
- Tényleg…-
- Nahát, …pedig, mindenkinek eemondtam, …magának nem?...-
- Nekem, nem…-
- Jóvan, … Hát, az egy csuda, egy csuda, …egy kész csuda, ami énvelem történt aranyom. Igen, az. Kész csuda, aranyom. Mondhatom, hogy az…-
Aztán, megint csak hallgatott egy darabig, én meg várakoztam türelmesen.
Közben, körülnézett, és meghúzta az üveget. Nem nagyon, éppencsak,…éppencsak, - de látszott, hogy jólesett neki. Becsukta a szemét is közben.
Amikor kinyitotta, a szeme, nevetett.
- Montam már? Nem montam?...Nem baj, majd eemondom. Bár, már annyiszor eemondtam, hogy kívülről tuggya mindenki.
De magának még nem montam. Vagy eeemondtam? Nem is tudom, nem emlékszem rá, aranyom…-
Megint hallgatott egy kicsit, aztán folytatta:
- Má aaara se emlékszem, hogy mi vót előtte, a csuda előtt. Má, nem is tudom. Nem. Nem emlékszem.
Meghaatam, nna, alighanem, de aaara se emlékszem. Aztán amikor meghaatam, akkor kivittek engemet innen az otthonbul. Ki, abba a kis házba, tuggya. Aki meghaat, azt oda viszik mind, mer ott a helye. A hullaházba, nna. Minek legyen útban? Ugye? Vót má útban eleget, ugye?
Szóval, kivittek engemet. Igen. Aztán, szépen koporsóba tettek, igen, gondójja eee, csak gondójja ee aranyom!...
Úgyhogy mikor fölébredtem, asse tudtam, hun vagyok, és ulyan sötét vót, mind a rosseb.
Egy darabig csak gondúkodtam, hogy hun a rossebbe vagyok én?... De ee se tudtam gondóni, hogy hun vagyok én. Még sose vótam ott, abbiztos.
Fétem, mind az istennyila…-
- Nem a mennyország, ammá biztos, - gondútam, - de a pokol se lehet, az is biztos, mer ugye ott, sokkal világossabb vóna, nem illyen sötét, mind itt. Meg ugye, még melegebb is, ami nagyon jól esett vóna ippen, mer itt asztán, irtóra hideg vót.
Akkor, ahogy így gondókodtam,… gondókodtam,… hallottam valami motozást a közelemben, és abban a minutumban eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni, hogy:
- Segíííítséééég!!! ….Segííítsééég!!!...-
És akkor aztán a motozás azonnal eehallgatott, én meg megint eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni.
És akkor, láss csudát!...Valaki hirtelen fölnyitotta a födelemet, én meg azonnal föl is ültem.
Hát, ott állt fölöttem a Jani gyerek, aki, ahhelyett, hogy kisegített vóna, teljes erejébül nyomott vissza engemet. De én, nem hagytam magamat, de nem ám. Én is nyomtam a Janit, el, tűlem, el,… - és akkor ű elkezdett ordítozni velem:
- Maga csak ne ugrándozzon, maga megvan haaava vénasszony! Maga csak fekügyön vissza! Mondom, fekügyön vissza, mer maga megvan haava!
- A rosseb sincs meghaava te Jani, ne beszéjj bolondokat, …- mondtam neki, de hiába.
- Deee, deeee, …Maga megvan haaava! Igenis megvan haava! Aszonta az orvos, és az, jobban tuggya….-
Aztán, hiába erősködtem én, - a Jani, nem engedett. Merhogy megvótam haava.
Pedig, az nem igaz, a rosseb se vót meghaava, - már ötven éve szívbajos vagyok, de egyszer se haatam meg, csak a Jani erősködött.
Akkor aztán, gondótam én egy nagyot, - jobrul-balrul koporsó, meg hóttak, a rosseb se akar ittmaradni, ugye?...-
- Te Jani,… te édesfiam Jani, - mondtam neki, - agggyál má nekem egy pohár vizet, utósó kívánságomért…-
- Nem adok, - mondta azonnal. - Nem adok. Maga megvan haaava vénasszony, maga nem iszik…-
- De fázom is, te Jani, mer ulyan hideg van itt, de ulyan hideg, mind a rosseb…-
- Maga nem fázik, maga megvan haava…- mondta, és jó nagyokat kopogott a fejemen, hogy észrevegyem, aztán visszanyomott.
Nem lehetett mit tenni.
Meg vótam haava, …aszondta, és akkor nekem, hirtelen, megin eszembe jutott valami. Tiszta szerencse.
- Nem bánom te Janiiii, …nem bánom. Na. Meg vagyok haava. Jóvan, de van egy pályinkás üvegem a vánkosom alatt, annékün én nem nyughatom. Hozzad ide énnekem, te Jani, csak azér, hogy itt legyen énvelem, azér,…-
- De nem iszik?
- Nem.
- Jóvan, mer maga megvan haava.
- Jóvan.
- És fő ne keljen énnekem.
- Nem.
- Jóvan…-
Azzal a Jani sarkon fordút, és má rohant is a pályinkás üvegemér, ami a vánkosom alatt vót ugye, bár itten, nem nagyon engedik meg, de fére néznek.
Aztán, nagy örömömre, a rohanásban, a Jani, még az ajtót is nyitva felejtette. Tiszta szerencse.
Én meg akkor, usgyi, ki a koporsóbul,.. ki,… - aztán futóri!!...
Futóri!!!...-
A rosseb sincs meghaaava, nem én. Ugye?...
Hanem, amikor berohantam a házba, és az éjszakán nővér meglátott, az, abban a minutumban elvágódott.
Egybül.
Aztán, még én költögettem, meg pofozgattam, űtet. De, - nem akart az főkeeni. Ahányszor kinyitotta a szemit, azonnal vissza is csukta.
Nna, - gondútam, ez kerül az én koporsómba, hacsak fő nem talál keeni. Ez megy oda, nem én.
Ez, a szegíny,… nem én.
De azércsak ébresztgettem űtet, mer, ulyan fiatal vót még. Ugye?...
Aztán jött egy ösmerős, szerencsére. Gondótam, csak e ne talájjon vágódni nekem, …e ne vágódjon má az is!
De nem, az nem vágódott ee, az csak végigrókázta a falat, meg a folyosót.
Aztán, jöttek a többiek is, de má nem emlékszem, hogy kik vótak. Nem
A Jani, az nem vót ott. Abbiztos, és tiszta szerencse.
Mer - a Jani ugye, aaaz, kereste az én pályinkás üvegemet ugye, amit kiszórtak az összes holmimmal együtt. Aztán, ezér, nem taláta a vánkosom alatt, hiába is kereste. Nem taláta. Tiszta szerencse.
Különben, máig se gyütt elő.
Aztán, amikor má sokan vótak, akik előgyüttek, még össze is tapogattak engem, hogy télleg én vagyok-e én, vagy csak a kísértetem.
De én voltam Én.
Nem a kísértetem.
A Jani, az nem vót ott, tiszta szerencse, és én őtet, ugye, máig is kerülöm, azúta is, - mert azt mondják ugyan, hogy a Jani nem veszélyes, mert csak csöndes bolond, de nekem nagyon veszélyes vót.
Hát, ne mégegyszer, ugye?
Ne mégegyszer!…-
Ezér, inkább kerülöm űtet, ugye? Mer talán máig azt hiszi, hogy én meg vagyok haava. Pedig nem.
Aztán, hogy a pályinkás üvegemet végül megtalálta-e a Jani a kukában, vagy nem, az ugye sose derült ki, mer sose gyütt elő. De nem baj, nem.
Hoztak nekem másikat. Van otthun elég.
- Lehet, …meglehet, - töprengett el, - még az is lehet, hogy megtaláta a Jani, aztán beletette a koporsómba, hogy ne maradjak odaát pályinka nélkül.
Meglehet.
Mer jó szíve van a Janinak.
Azt mondják.
Vagy az is lehet, hogy megtaláta, és megitta. Ugye?
Még, az is lehet.
Megitta.
A pályinkámat.
Az én pályinkámat, a hazait.
Szilvábul. Méghozzá.
Mer,… a torka is jó a Janinak, ugye?... nemcsak a szíve.
Hogy a, … hogy a rosseb, … a rosseb,… a rosseb, …a rosseb a hasát meg nem eszi…-
- Ugye?...-
Csak kétféle módon élhetjük életünket, az egyik hogy mindent csodának tekintünk ami történik velünk, a másik hogy semmit sem tekintünk annak.
Te melyiket választod ?
http://csodablog.blog.hu/
Te melyiket választod ?
http://csodablog.blog.hu/
Annyira szépek ezek a történetek amit írtatok - nagyon jó ilyeneket olvasni - kicsit sírni - kicsit nevetni - de mindenképpen elgondolkodni.
Úgy érzem ebben a mostani helyzetben ahol vagyunk, ha kicsit visszanézünk Szüleink - nagyszüleink történetére, be kell látnunk hogy körforgásban élünk. Mert nekik se volt könnyű helyzetük a "más" világban és nekünk se könnyű ebben a világban.
Adjon Isten mindenkinek Szerető otthont és családot a jövőben is!
Úgy érzem ebben a mostani helyzetben ahol vagyunk, ha kicsit visszanézünk Szüleink - nagyszüleink történetére, be kell látnunk hogy körforgásban élünk. Mert nekik se volt könnyű helyzetük a "más" világban és nekünk se könnyű ebben a világban.
Adjon Isten mindenkinek Szerető otthont és családot a jövőben is!
Sziasztok!
Látom már napok óta nem volt új hozzászólás, a múltkor én is csak véletlen tévedtem ide, és itt is maradtam.
Nem jutottam el csak a 14. oldalig az olvasással, és sírva fakadtam - újra -.
Az a sok történet hogy kinek milyen volt - van - az édesanyja- bennem is felszakította az emlékeket.
A 14. oldalon taglaljátok a verést, hát én (mi a nővéremmel)kaptunk bőven.
Sajnos soha se tudtuk hogy hogyan érkezik haza a munkahelyéről, mindig ideges volt és rajtunk töltötte le a problémáját, mindig talált indokot. Sajnos úgy nőttünk fel hogy gyomorideggel feküdtünk és kelétünk. A nővérem volt az aki soha se fogadott szót ő még többet kapott, holott úgy érzem ő volt mindig az érzékenyebb, a mai napig nem tud neki megbocsátani.
Én a behódoló voltam és úgy érzem hogy a mai napig nem mondok neki ellent - bár én megtudtam neki bocsátani amit velem tett - olyan vezéregyéniség aki úgy érzi csak és kizárólag neki lehet igaza. Én már ráhagyom, külön élünk.
Édesapám pont az ellenkezője, egy nagyon nyugodt ember aki mellette behódolt neki, fiatalabb korába szerintem ezért is nyúlt az alkoholhoz.
Sajnos nem foghatta pártunkat mert akkor neki is nekiment anyánk, és zsarolta.Aki kipártolt bennünket az apai nagyanyám - ó Istenem hány csatát vívott meg értünk - mindhiába.
Mindketten elmenekültünk - férjhez mentünk.
Sajnos a nővérem egy ugyanolyan agresszorhoz mint anyánk.
Az elején az én férjem is hasonlított rá, de ahogy múlt az idő úgy változott meg és én is. Sokat segített hogy máshogy kezdtem el tekinteni a világot.
Rengeteget tudnák írni.... de a sok baj mellett úgy érzem mára sikerült már anyámat is átalakítanom.
De képzeljétek el egyszer beszélgettünk arról hogy mennyi verést kaptunk gyerek korunkba - arra gondoltam majd esetleg bocsánatot kér - és úgy beszélt róla mint ha mi se természetesebb gyereket veréssel nevelni.Akkor döbbentem rá hogy soha se fog bocsánatot kérni, és nem érti hogy a nővérem miért nincs felé bizalommal.
Röviden ennyi.
Adjon Isten mindenkinek Szerető otthont és családot a jövőben is!
Üdv:Szalios
Látom már napok óta nem volt új hozzászólás, a múltkor én is csak véletlen tévedtem ide, és itt is maradtam.
Nem jutottam el csak a 14. oldalig az olvasással, és sírva fakadtam - újra -.
Az a sok történet hogy kinek milyen volt - van - az édesanyja- bennem is felszakította az emlékeket.
A 14. oldalon taglaljátok a verést, hát én (mi a nővéremmel)kaptunk bőven.
Sajnos soha se tudtuk hogy hogyan érkezik haza a munkahelyéről, mindig ideges volt és rajtunk töltötte le a problémáját, mindig talált indokot. Sajnos úgy nőttünk fel hogy gyomorideggel feküdtünk és kelétünk. A nővérem volt az aki soha se fogadott szót ő még többet kapott, holott úgy érzem ő volt mindig az érzékenyebb, a mai napig nem tud neki megbocsátani.
Én a behódoló voltam és úgy érzem hogy a mai napig nem mondok neki ellent - bár én megtudtam neki bocsátani amit velem tett - olyan vezéregyéniség aki úgy érzi csak és kizárólag neki lehet igaza. Én már ráhagyom, külön élünk.
Édesapám pont az ellenkezője, egy nagyon nyugodt ember aki mellette behódolt neki, fiatalabb korába szerintem ezért is nyúlt az alkoholhoz.
Sajnos nem foghatta pártunkat mert akkor neki is nekiment anyánk, és zsarolta.Aki kipártolt bennünket az apai nagyanyám - ó Istenem hány csatát vívott meg értünk - mindhiába.
Mindketten elmenekültünk - férjhez mentünk.
Sajnos a nővérem egy ugyanolyan agresszorhoz mint anyánk.
Az elején az én férjem is hasonlított rá, de ahogy múlt az idő úgy változott meg és én is. Sokat segített hogy máshogy kezdtem el tekinteni a világot.
Rengeteget tudnák írni.... de a sok baj mellett úgy érzem mára sikerült már anyámat is átalakítanom.
De képzeljétek el egyszer beszélgettünk arról hogy mennyi verést kaptunk gyerek korunkba - arra gondoltam majd esetleg bocsánatot kér - és úgy beszélt róla mint ha mi se természetesebb gyereket veréssel nevelni.Akkor döbbentem rá hogy soha se fog bocsánatot kérni, és nem érti hogy a nővérem miért nincs felé bizalommal.
Röviden ennyi.
Adjon Isten mindenkinek Szerető otthont és családot a jövőben is!
Üdv:Szalios
Kedves Szalios!
Isten hozott!
Köszönöm a bizalmadat, - azt hogy elmondtad nekünk, milyen keresztet cipeltél, és cipelsz magaddal.
Gondolom, - nem csak én állok a tények előtt megrendülten, - hanem más is.
És, - bár sok mindent láttam már életemben, - el se tudok képzelni ilyennek, - egy Édesanyát.
Ahogy leírod, - valóban pokollá tette az életeteket.
Más kérdés, - hogy mitől lett ilyen? Mit élhetett át ő, - gyerekkorában, pl.- hogy ilyen felnőtté vált?
A múltat, sajnos, megváltoztatni nem lehet, - és elfelejteni sem.
Helyesen tetted, hogy megbocsátottál, (- bár bizonyára nem volt könnyű, - ) mert a haraggal nehéz együtt élni, - vagy nem is lehet.
Elgondolkodtató az is, hogy az Édesanyád, a mai napig nem látja be, - sőt talán nem is látja, hogy mit követett el ellenetek.
Lehet, - az is meglehet, - hogy neki, ez volt a természetes életforma. Talán így élt gyerekkorában, veszekedések között. Talán ezt szokta meg, ezt látta, ezt folytatta, - mert ilyen volt előtte a minta, - amit követett.
Mindenki cipeli a keresztjét kedves Szalios, - a saját keresztjét, - legfeljebb nem látszik.
Mindenkinek az életében van, - vagy egyszercsak eljön, - a szomorúság, a fájdalom, a gond, a gyász, - legfeljebb mélyre temetjük, és hallgatunk róla.
Sok mindent látunk, és megtapasztalunk az életünkben, - és nem mindenre talál az ember magyarázatot.
Nagyon szépen köszöntél a leveledben:
„Adjon Isten mindenkinek Szerető otthont és családot a jövőben is!...”-
Adjon, adjon, ez most a legfontoabb…-
Szeretettel ölel: Márta
Köszönöm szavaid drága Márta!
Egyszer nagyanyám felróta nekem hogy anyám olyan sok roszat tett ellenünk én mégis kiálok mellette, akkor azt mondtam neki hogy "felejteni soha nem fogom azt amit tett, de megbocsátani igen" mert akárhogy is történt mégis csak az Édesanyám!
És igen nagyon sanyarú gyerekkora volt, az édesanyja elhagyta a mostohaanyjának meg cselédnek kellett. Röviden ennyi.
Még egyszer köszönöm válaszod és azt a sok csodás történetet.
Szeretettel üdvözöllek:Timi
Egyszer nagyanyám felróta nekem hogy anyám olyan sok roszat tett ellenünk én mégis kiálok mellette, akkor azt mondtam neki hogy "felejteni soha nem fogom azt amit tett, de megbocsátani igen" mert akárhogy is történt mégis csak az Édesanyám!
És igen nagyon sanyarú gyerekkora volt, az édesanyja elhagyta a mostohaanyjának meg cselédnek kellett. Röviden ennyi.
Még egyszer köszönöm válaszod és azt a sok csodás történetet.
Szeretettel üdvözöllek:Timi
Ha lemegy a nap....
A POKOL TORNÁCÁN
Az ember, hajlandó azt hinni, hogy mindig neki van a legnagyobb baja, a legnagyobb szomorúsága, a legnagyobb bánata, a legnagyobb fájdalma, és a legszörnyűbb élménye.
Aztán, rá kell jönnie, hogy az, semmi.
Az, mind semmi.
Máséhoz lépest, szinte semmi. Semmi, ha mondom, - mert más, még annál is sokkal nagyobb terhet, keresztet cipel.
Az otthonban, egyszercsak, a Róza néni is - akit nem nagyon ismertem, - mesélni kezdett, - és sajnos, az sem volt szívderítőbb, - mint Izabelláé.
- "Az Idesapám, meg a testvérem, - mesélte, - nem sokkal karácsony előtt behajtották a veszprémi nagyvásárba a két hízott ökrünket. Gyalog mentek persze, pedig messzire laktunk, - merthogy vonattal nem mehettek ugye, mert az ökröket, nem vette föl a vonat, ugye?
Hát, gyalog mentek, igen, mert mit tehettek?
Aztán a gyönyörű ökreinket, annak a rendje-módja szerint hamar el is adták jó pénzért, és már indultak volna is haza, azon nyomban, - vonattal méghozzá, - és akkor történt a baj.
Szakadt a hó, és süvöltve hordta a szél a havat, méghozzá annyira, hogy mindent betemetett. Idesapámék, alig látták egymást, az utat meg egyáltalán nem. De azért, mégiscsak odataláltak valahogyan a vasútállomásra.
És, akkor történt a baj. Igen. Merthogy nem volt vonat. Egyáltalán.
Kitört a rossz idő, méghozzá annyira, hogy tisztára elálltak a vonatok. Nem is mentek, - meg, nem is jöttek, sehunnan, sehova.
Olyan rossz idő volt, amilyenre nem számított senki. Idesapámék se.
Hát, csak vártak, vártak Idesapámék, - de vonat, az nem jött. Csak a még rosszabb idő.
Már, teljesen megesteledtek, de a hóvihar az nem hagyott alább, a vonat meg nem jött. Tisztára elálltak a vonatok. El.
Hát, - mit volt mit tenni, haza kellett menni.
Végül, elindultak gyalog hazafelé, Idesapám, meg a testvérem. Pedig, nagyon messze laktunk.
Mivel az országutat is befújta a hó, a kocsiutakat meg pláne, ezért a síneken, meg a sínek mellett mentek Idesapámék. Méghozzá, széllel szembe, pont.
Azt gondolták, hogy azért állomástól-állomásig, majd csak hazatalálnak valahogy előbb-vagy utóbb. Hiszen, el se tévedhetnek.
De, - nem bírták ki addig.
Nem bírták ki hazáig.
Szentkirályszabadjánál, meg Almádi-Öreghegyben, már csak vonszolták magukat elgémberedett lábakkal, de alig haladtak.
Már szinte lefagyott a fülük, meg az orruk, meg még a szemük is befagyott szinte, aztán még kesztyűjük se volt nekik, a kezük is majd lefagyott, mert olyan hideg volt akkor, hogy még a lélegzet is beléjük fagyott.
A testvérem meg még gyönge is volt, kis fiatal fiúcska, még nem vót 13 éves se, a vásárba is csak kiváncsiságbul ment el Idesapámmal, nem azért, mert muszáj volt. Aztán, ilyen helyzetbe kerültek.
A szegény testvérem, csak sírt meg sírt, meg sírt, meg ordítozott hogy „ megfagyunk Idesapám, meglássa”, - a könny, már tisztára ráfagyott az arcára, de azért, csak mentek tovább.
Aztán, ahogyan elhagyták Öreghegy után Káptalant, - már nem bírtak tovább menni, és akkor, nem messze a vasút fölött a partoldalban, megláttak egy icike-picike házikót, és egy icike-picike, pislákoló fényt. Akkor aztán azt gondolták, hogy most meg vannak mentve.
Itt, most, megállnak, és nem mennek máma tovább. Itt, menedéket kérnek.
Valahogyan felkapaszkodtak a partoldalon, és bekopogtattak a házba. Bár, ne tették volna!
Bár, ne!
De bekopogtattak.
Aztán, be is engedték őket, aztán még vacsorát is adtak nekik, szívesen. Meg, még beszélgettek is velük.
- Aztán, hova-hova, ebbe a farkasordító hidegben? – kérdezte a házigazda.
- Hát, csak hazafelé tartanánk…- mondta Idesapám.
- Aztán, hunnan gyünnek keetek?
- Hát a vásárban vótunk, onnan gyüvünk…-
- Aztán, mi szépet-jót vettek keetek?
- Venni má, ugyanhogy nem vettünk mink semmit, hanem csak eladtunk…-
- Aztán, mit adtak eee, keetek?
Apámnak addigra, talán a melegtől, talán a barátságos fogadtatástul, talán a literes bögre forralt bortul, - megeredt a nyelve.
Beszélt.
- Az ökreinket adtuk el . Azt. A hízott ökreinket. A szép, hízott ökreinket.
A gazda, csak ránézett akkor a feleségére, és csak hümmögött, - az asszony meg már hozta is a következő bögre forralt bort, a literes bögrében. Apám meg, el is fogadta. El. A testvérem, az nem.
Őt is szívessen kínálták, de az nem ivott. Se akkor, se máskor. Ő még, nevendék volt. Hanem Apám, az, ivott. Igen.
Aztán, sokáig beszélgettek még.
- A pééz, …a pééz, …azt megkapta-e keed? - kérdezte a házigazda.
- Meghát. Már hónne kaptam vóna meg. Megkaptam én. Itt van nálam a nagykabátomban.
- Hát, csak vigyázzon rá keed. Tegye a feje alá, jó helyre, hogy eee ne vesszen…-
Aztán, jót nevettek ezen mind a ketten.
Kínálgatták Apámat, az meg csak iszogatott. A literes bögrével.
Aztán, amikor már annyit ivott, hogy béesett az asztal alá, akkor megajánlották nekik az ágyat a szobában, azzal, hogy ott meghálhatnak.
Ők, majd elalszanak a konyhában, Idesapámék meg csak pihenjenek nyugodtan. Aztán, reggel, majd tovább mennek.
De, - nem került rá sor.
Apám, ahogyan ágyat ért, azonnal mély álomba zuhant, elaludt, - de a testvéremre, rájött a szükség, nem tudott elaludni.
Ki kellett neki menni.
Ezért, szép halkan lenyomta a kilincset, hogy ne zavarja a háziakat, és éppencsak résnyire nyitotta még az ajtót, amikor meghallotta az asszony hangját:
- Várj míg elalszanak, aztán akkor. Addig, fend meg a kést…-
A testvérem, ijedtében majd összerogyott, de vigyázva becsukta az ajtót, - aztán elkezdte rázni Idesapánkat. De az, nem vót magánál. Nem lehetett felébreszteni. Hiába rázta a testvérem, nem tudta felébreszteni.
S akkor, mert nem tehetett mást, gyorsan összekapkodta a holmiját, és és szép halkan kilopakodott a pici ablaklukon.
Akkor aztán futásnak eredt.
Futott ahogyan csak bírt, sőt, még annál is jobban. Mint az őrült, úgy futott, hogy Idesapánknak segítséget hozzon.
De sehol senki. Sehol egy lélek. Sehol egy ház, se egy kis pislákoló fény.
Végül, mikor már lélek is alig volt benne, szinte béesett az alsóörsi vasútállomásra.
Ott aztán csak azt tudta kinyögni, hogy
- Segítsenek, az Isten szent nevére kérem, segítsenek, …megölik az idesapámat…-
Hittek az én testvéremnek. Hittek neki.
Hittek.
Azonnal hívták a csendőrséget, azok meg azonnal jöttek is. De mire odaértek, már késő volt.
Idesapámat megölték, sőt, addigra, már föl is darabolták…- Isten nyugosztalja szegényt, jó ember vót.
Sose nem felejtettük el a szegényt. Sose.
Jó ember vót. Az idesanyám is azt mondta.
A rohadék gyilkosokat, - hogy soha ne tudjanak nyugodni még a földbe se, - azonnal elvitték, bilincsbe verve.
El is ítélték őket. Börtönbe kerültek.
A pénzt is megtalálták, és azt vissza is kaptuk, de az Idesapámat nem.
Azt, nem.
Aztán, ugye, jött a háború, és a gyilkosok kiszabadultak. Senki se kereste őket a háború után. Szabadok voltak.
Kiszabadultak, és büntetlenül éltek tovább. Ki tudja merre? Ki tudja, hol?...
Nagy az ország, ugye?
Fiatalok voltak akkor azok a gazemberek. Talán, máma is élhetnek még.
Ki tudja? …Ki tudja?...-
Azt kívánom nekik, hogy még a föld se fogadja be őket soha, még az is vesse ki őket magábul,… és, hogy a pokol tüze égesse őket, végestelen végig, örökkön örökké…"-
( Könyvészlet, a : "Ha lemegy a nap" c. könyvből. )
A POKOL TORNÁCÁN
Az ember, hajlandó azt hinni, hogy mindig neki van a legnagyobb baja, a legnagyobb szomorúsága, a legnagyobb bánata, a legnagyobb fájdalma, és a legszörnyűbb élménye.
Aztán, rá kell jönnie, hogy az, semmi.
Az, mind semmi.
Máséhoz lépest, szinte semmi. Semmi, ha mondom, - mert más, még annál is sokkal nagyobb terhet, keresztet cipel.
Az otthonban, egyszercsak, a Róza néni is - akit nem nagyon ismertem, - mesélni kezdett, - és sajnos, az sem volt szívderítőbb, - mint Izabelláé.
- "Az Idesapám, meg a testvérem, - mesélte, - nem sokkal karácsony előtt behajtották a veszprémi nagyvásárba a két hízott ökrünket. Gyalog mentek persze, pedig messzire laktunk, - merthogy vonattal nem mehettek ugye, mert az ökröket, nem vette föl a vonat, ugye?
Hát, gyalog mentek, igen, mert mit tehettek?
Aztán a gyönyörű ökreinket, annak a rendje-módja szerint hamar el is adták jó pénzért, és már indultak volna is haza, azon nyomban, - vonattal méghozzá, - és akkor történt a baj.
Szakadt a hó, és süvöltve hordta a szél a havat, méghozzá annyira, hogy mindent betemetett. Idesapámék, alig látták egymást, az utat meg egyáltalán nem. De azért, mégiscsak odataláltak valahogyan a vasútállomásra.
És, akkor történt a baj. Igen. Merthogy nem volt vonat. Egyáltalán.
Kitört a rossz idő, méghozzá annyira, hogy tisztára elálltak a vonatok. Nem is mentek, - meg, nem is jöttek, sehunnan, sehova.
Olyan rossz idő volt, amilyenre nem számított senki. Idesapámék se.
Hát, csak vártak, vártak Idesapámék, - de vonat, az nem jött. Csak a még rosszabb idő.
Már, teljesen megesteledtek, de a hóvihar az nem hagyott alább, a vonat meg nem jött. Tisztára elálltak a vonatok. El.
Hát, - mit volt mit tenni, haza kellett menni.
Végül, elindultak gyalog hazafelé, Idesapám, meg a testvérem. Pedig, nagyon messze laktunk.
Mivel az országutat is befújta a hó, a kocsiutakat meg pláne, ezért a síneken, meg a sínek mellett mentek Idesapámék. Méghozzá, széllel szembe, pont.
Azt gondolták, hogy azért állomástól-állomásig, majd csak hazatalálnak valahogy előbb-vagy utóbb. Hiszen, el se tévedhetnek.
De, - nem bírták ki addig.
Nem bírták ki hazáig.
Szentkirályszabadjánál, meg Almádi-Öreghegyben, már csak vonszolták magukat elgémberedett lábakkal, de alig haladtak.
Már szinte lefagyott a fülük, meg az orruk, meg még a szemük is befagyott szinte, aztán még kesztyűjük se volt nekik, a kezük is majd lefagyott, mert olyan hideg volt akkor, hogy még a lélegzet is beléjük fagyott.
A testvérem meg még gyönge is volt, kis fiatal fiúcska, még nem vót 13 éves se, a vásárba is csak kiváncsiságbul ment el Idesapámmal, nem azért, mert muszáj volt. Aztán, ilyen helyzetbe kerültek.
A szegény testvérem, csak sírt meg sírt, meg sírt, meg ordítozott hogy „ megfagyunk Idesapám, meglássa”, - a könny, már tisztára ráfagyott az arcára, de azért, csak mentek tovább.
Aztán, ahogyan elhagyták Öreghegy után Káptalant, - már nem bírtak tovább menni, és akkor, nem messze a vasút fölött a partoldalban, megláttak egy icike-picike házikót, és egy icike-picike, pislákoló fényt. Akkor aztán azt gondolták, hogy most meg vannak mentve.
Itt, most, megállnak, és nem mennek máma tovább. Itt, menedéket kérnek.
Valahogyan felkapaszkodtak a partoldalon, és bekopogtattak a házba. Bár, ne tették volna!
Bár, ne!
De bekopogtattak.
Aztán, be is engedték őket, aztán még vacsorát is adtak nekik, szívesen. Meg, még beszélgettek is velük.
- Aztán, hova-hova, ebbe a farkasordító hidegben? – kérdezte a házigazda.
- Hát, csak hazafelé tartanánk…- mondta Idesapám.
- Aztán, hunnan gyünnek keetek?
- Hát a vásárban vótunk, onnan gyüvünk…-
- Aztán, mi szépet-jót vettek keetek?
- Venni má, ugyanhogy nem vettünk mink semmit, hanem csak eladtunk…-
- Aztán, mit adtak eee, keetek?
Apámnak addigra, talán a melegtől, talán a barátságos fogadtatástul, talán a literes bögre forralt bortul, - megeredt a nyelve.
Beszélt.
- Az ökreinket adtuk el . Azt. A hízott ökreinket. A szép, hízott ökreinket.
A gazda, csak ránézett akkor a feleségére, és csak hümmögött, - az asszony meg már hozta is a következő bögre forralt bort, a literes bögrében. Apám meg, el is fogadta. El. A testvérem, az nem.
Őt is szívessen kínálták, de az nem ivott. Se akkor, se máskor. Ő még, nevendék volt. Hanem Apám, az, ivott. Igen.
Aztán, sokáig beszélgettek még.
- A pééz, …a pééz, …azt megkapta-e keed? - kérdezte a házigazda.
- Meghát. Már hónne kaptam vóna meg. Megkaptam én. Itt van nálam a nagykabátomban.
- Hát, csak vigyázzon rá keed. Tegye a feje alá, jó helyre, hogy eee ne vesszen…-
Aztán, jót nevettek ezen mind a ketten.
Kínálgatták Apámat, az meg csak iszogatott. A literes bögrével.
Aztán, amikor már annyit ivott, hogy béesett az asztal alá, akkor megajánlották nekik az ágyat a szobában, azzal, hogy ott meghálhatnak.
Ők, majd elalszanak a konyhában, Idesapámék meg csak pihenjenek nyugodtan. Aztán, reggel, majd tovább mennek.
De, - nem került rá sor.
Apám, ahogyan ágyat ért, azonnal mély álomba zuhant, elaludt, - de a testvéremre, rájött a szükség, nem tudott elaludni.
Ki kellett neki menni.
Ezért, szép halkan lenyomta a kilincset, hogy ne zavarja a háziakat, és éppencsak résnyire nyitotta még az ajtót, amikor meghallotta az asszony hangját:
- Várj míg elalszanak, aztán akkor. Addig, fend meg a kést…-
A testvérem, ijedtében majd összerogyott, de vigyázva becsukta az ajtót, - aztán elkezdte rázni Idesapánkat. De az, nem vót magánál. Nem lehetett felébreszteni. Hiába rázta a testvérem, nem tudta felébreszteni.
S akkor, mert nem tehetett mást, gyorsan összekapkodta a holmiját, és és szép halkan kilopakodott a pici ablaklukon.
Akkor aztán futásnak eredt.
Futott ahogyan csak bírt, sőt, még annál is jobban. Mint az őrült, úgy futott, hogy Idesapánknak segítséget hozzon.
De sehol senki. Sehol egy lélek. Sehol egy ház, se egy kis pislákoló fény.
Végül, mikor már lélek is alig volt benne, szinte béesett az alsóörsi vasútállomásra.
Ott aztán csak azt tudta kinyögni, hogy
- Segítsenek, az Isten szent nevére kérem, segítsenek, …megölik az idesapámat…-
Hittek az én testvéremnek. Hittek neki.
Hittek.
Azonnal hívták a csendőrséget, azok meg azonnal jöttek is. De mire odaértek, már késő volt.
Idesapámat megölték, sőt, addigra, már föl is darabolták…- Isten nyugosztalja szegényt, jó ember vót.
Sose nem felejtettük el a szegényt. Sose.
Jó ember vót. Az idesanyám is azt mondta.
A rohadék gyilkosokat, - hogy soha ne tudjanak nyugodni még a földbe se, - azonnal elvitték, bilincsbe verve.
El is ítélték őket. Börtönbe kerültek.
A pénzt is megtalálták, és azt vissza is kaptuk, de az Idesapámat nem.
Azt, nem.
Aztán, ugye, jött a háború, és a gyilkosok kiszabadultak. Senki se kereste őket a háború után. Szabadok voltak.
Kiszabadultak, és büntetlenül éltek tovább. Ki tudja merre? Ki tudja, hol?...
Nagy az ország, ugye?
Fiatalok voltak akkor azok a gazemberek. Talán, máma is élhetnek még.
Ki tudja? …Ki tudja?...-
Azt kívánom nekik, hogy még a föld se fogadja be őket soha, még az is vesse ki őket magábul,… és, hogy a pokol tüze égesse őket, végestelen végig, örökkön örökké…"-
( Könyvészlet, a : "Ha lemegy a nap" c. könyvből. )
Kedves Márta!
Azzal kezdted az írást hogy:
"Az ember, hajlandó azt hinni, hogy mindig neki van a legnagyobb baja, a legnagyobb szomorúsága, a legnagyobb bánata, a legnagyobb fájdalma, és a legszörnyűbb élménye.
Aztán, rá kell jönnie, hogy az, semmi."
Én is ezt szoktam mondani csak kicsit más szavakkal.
2 hónapja műtöttek agydaganattal, de nem ez a lényeg. Nem tudtam hogy miért kell nekem kórházba vonulnom, most már tudom. Rengeteg embert és sorsát ismertem meg. Olyan súlyos betegségeket hordoztak - hordoznak - mint amilyen az életük volt. Mert minden ember és betegsége mellé járt az életük meséje. Én azért voltam ott hogy kimondjam azt amit hallaniuk kellett annak akinek hallania kellett. És olyan hálásak voltak - annyi áldást kaptam, mert akkor - ott- az emberek annyira hisznek Istenbe.
Én hihetetlenül gyorsan talpra álltam, még a profeszor is csodálkozott.Én meg azért, hogy miért csodálkoznak hisz én nem is voltam beteg. Viszatekintek erre a bő 2 hónapra és nem látom magam másnak mint amilyen voltam, vagy mégis? Azt hiszem mégis változtam - mostmár mégjobban érdekelnek az emberek és sorsaik , mert igen - minden háznak megvan a maga keresztje - és ha csak annyit tudok hogy meghalgatom őket és csak annyit mondok amit hallaniuk kell akkor már úgy érzem segítettem!
Adjon Isten mindenkinek Szerető otthont és családot a jövőben is!
Üdv:Timi
Azzal kezdted az írást hogy:
"Az ember, hajlandó azt hinni, hogy mindig neki van a legnagyobb baja, a legnagyobb szomorúsága, a legnagyobb bánata, a legnagyobb fájdalma, és a legszörnyűbb élménye.
Aztán, rá kell jönnie, hogy az, semmi."
Én is ezt szoktam mondani csak kicsit más szavakkal.
2 hónapja műtöttek agydaganattal, de nem ez a lényeg. Nem tudtam hogy miért kell nekem kórházba vonulnom, most már tudom. Rengeteg embert és sorsát ismertem meg. Olyan súlyos betegségeket hordoztak - hordoznak - mint amilyen az életük volt. Mert minden ember és betegsége mellé járt az életük meséje. Én azért voltam ott hogy kimondjam azt amit hallaniuk kellett annak akinek hallania kellett. És olyan hálásak voltak - annyi áldást kaptam, mert akkor - ott- az emberek annyira hisznek Istenbe.
Én hihetetlenül gyorsan talpra álltam, még a profeszor is csodálkozott.Én meg azért, hogy miért csodálkoznak hisz én nem is voltam beteg. Viszatekintek erre a bő 2 hónapra és nem látom magam másnak mint amilyen voltam, vagy mégis? Azt hiszem mégis változtam - mostmár mégjobban érdekelnek az emberek és sorsaik , mert igen - minden háznak megvan a maga keresztje - és ha csak annyit tudok hogy meghalgatom őket és csak annyit mondok amit hallaniuk kell akkor már úgy érzem segítettem!
Adjon Isten mindenkinek Szerető otthont és családot a jövőben is!
Üdv:Timi
Adjon az Isten...
Kedves Timi!
<O</O
Amit leírtál, - az, bizony fejbekólintott.
A beírásaidból, és a köszöntésedből, - már sugárzott valami, ami megállította, és megérintette az embert.
A legutóbbi leveled aztán rádöbbentett arra, hogy miért.
Idézet, Tőled:
„Én azért voltam ott, hogy kimondjam azt, amit hallaniuk kellett, annak, akinek hallania kellett….”
Ki tudja, hogy mi, miért történt, vagy történik, az életedben, - vagy a saját életünkben?
Csak az Isten.
Isten, - tudja. Igen. Ő, - tudja, hogy mi, mért történt, vagy történik.
Mi, - nem tudhatjuk.
A Te esetedben azonban, - annyira nyilvánvaló: Neked, küldetésed volt, van. <O</O
Küldetésed, amit fel is ismertél.:
„Én azért voltam ott, hogy kimondjam azt, amit hallaniuk kellett, annak akinek hallania kellett….”
<O</O
Kedves Timi, - a Te köszöntéseddel élve: …….Adjon az Isten,…. – mindent, amire szükséged van, amit kívánsz!<O</O
<O</O
Szeretettel: Márta
<O</O
Kedves Timi!
<O
</OAmit leírtál, - az, bizony fejbekólintott.
A beírásaidból, és a köszöntésedből, - már sugárzott valami, ami megállította, és megérintette az embert.
A legutóbbi leveled aztán rádöbbentett arra, hogy miért.
Idézet, Tőled:
„Én azért voltam ott, hogy kimondjam azt, amit hallaniuk kellett, annak, akinek hallania kellett….”
Ki tudja, hogy mi, miért történt, vagy történik, az életedben, - vagy a saját életünkben?
Csak az Isten.
Isten, - tudja. Igen. Ő, - tudja, hogy mi, mért történt, vagy történik.
Mi, - nem tudhatjuk.
A Te esetedben azonban, - annyira nyilvánvaló: Neked, küldetésed volt, van. <O
</OKüldetésed, amit fel is ismertél.:
„Én azért voltam ott, hogy kimondjam azt, amit hallaniuk kellett, annak akinek hallania kellett….”
<O
</OKedves Timi, - a Te köszöntéseddel élve: …….Adjon az Isten,…. – mindent, amire szükséged van, amit kívánsz!<O
</O<O
</OSzeretettel: Márta
<O
</O
Kedves Márta!
Köszönöm ...köszönöm Igen, Istennek tartozok köszönettel amiért megtanított - mire? - mindenre - azt gondoltam nem igazságos velem az élet - miért pont én - és ilyenek-de rájöttem hogy pont így tanít meg arra mait meg kell tanulnom, biztos sokat kell még tanulnom.
Hogy mit kívánok?
Azt kínánom hogy mindig ismerjem fel a feladatot abban ami elém kerül és tanuljam meg megoldani.
De a legnagyobb vágyam az hogy kitudjam rakni az életemből a félelmet.
És azt szeretném mindenkinek ajánlani hogy tanuljanak meg nem félni, mert bizogy az életünk tele van félelemmel.
Ezerszer ölellek: Timi
Az én szlogenem nem maradhat el!
Adjon Isten mindenkinek Szerető otthont és családot a jövőben is!
Köszönöm ...köszönöm Igen, Istennek tartozok köszönettel amiért megtanított - mire? - mindenre - azt gondoltam nem igazságos velem az élet - miért pont én - és ilyenek-de rájöttem hogy pont így tanít meg arra mait meg kell tanulnom, biztos sokat kell még tanulnom.
Hogy mit kívánok?
Azt kínánom hogy mindig ismerjem fel a feladatot abban ami elém kerül és tanuljam meg megoldani.
De a legnagyobb vágyam az hogy kitudjam rakni az életemből a félelmet.
És azt szeretném mindenkinek ajánlani hogy tanuljanak meg nem félni, mert bizogy az életünk tele van félelemmel.
Ezerszer ölellek: Timi
Az én szlogenem nem maradhat el!
Adjon Isten mindenkinek Szerető otthont és családot a jövőben is!
gondolataim...
Szeretetteljes ölelésem Mindenkinek!
Azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy mindenki ott van, ahol. A dolgok nem véletlenül történnek… Amiket sokan véletlennek gondolnak, azok valójában „fejszék”, hogy vághassunk magunknak ösvényt az „dzsungelben”. Hogy felvesszük-e a fejszét, vagy puszta fizikai erővel, teljes fizikai testünkkel feszülünk-e neki a rengetegnek, rajtunk múlik.<o></o>
Ezt egy barátom mondta nekem, amikor elmeséltem a történetemet. Igaza van.<o> </o>
Egy „véletlen”…. során kerültem ide…. Van egy virágom, egy Amarillys, amelynek az ápolásához kértem tanácsot. Ezúton is köszönöm, a virág jól van. <o></o>
Ma reggel nem tudtam aludni, s ha már regisztráltam valahova egy probléma miatt, böngészni kezdtem az oldalon. Természetesen nem vagyok meglepve, hogy itt kötöttem ki. Nagyon érdekes dolgokat olvastam. Rengeteg gondolat rohant meg.<o> </o>
Én elemző típus vagyok. <o></o>
Mindig igyekszem… egyrészt minden rosszban, ami velem történik találni valami jót, valamit, ami hasznomra lehet, amiből tanulhatok, vagy bármit, amit a magam javára fordíthatok most, vagy akár egy még nem ismert jövőben… talán jó lesz valamire…. Ennek egyik oka, hogy ha csak egy ilyet találtam, akkor az a rossz sem annyira rossz már. Másrészt próbálom megfejteni, megérteni, hogy mi, miért történik velem. Egyik dolog sem könnyű. Amikor valami nagyon elkeserítő dolog történik, sokszor szinte lehetetlen ellenállni az önsajnálatnak és nem hagyni, hogy belesüllyedjünk… De miután már tudom, hogy minél mélyebbre süllyedünk, annál nehezebb kimászni, továbbra is megtartom ezt a jó szokásom.
Megérteni, hogy az élet mit akar tőlünk… szintén nem könnyű. Nem is tudom, hogy lehetséges-e…. szerintem erre nincsenek bizonyítékok, egy miértre vagy felmerül egy válasz benned és elhiszed, vagy nem. Az élet annyira összetett, annyi élmény, esemény ér, akár összefüggőek, vagy lehetnek egymástól teljesen függetlenek is, sőt ellentmondóak is előfordulnak, hogy nem mindig kapsz bizonyosságot… vagy hiszed továbbra is az igazad…. vagy elbizonytalanodsz.<o></o>
A sok-sok gondolatot, ami az olvasás közben cikázott bennem, lehetetlen és talán nem is kell megosztanom… azt gondoltam, hogy írnom kell, elkezdem… és amerre visznek az ujjaim.
Hát… ez lett belőle.<o></o>
Még csak egy gondolat, amit ideillőnek találok (szintén a korábban említett bölcs barátomé):<o></o>
Mesék és az álmok<o></o>
A mesék addig élnek, amíg álmodod őket.
Ha már nem tudsz álmodni, akkor nem tudsz mesélni sem. <o></o>
És akinek nincsenek álmai és nincsenek meséi, annak már semmije sem maradt.<o></o>
Ő az, akiért a harang szól.<o></o>
<o></o>
Köszönöm, hogy elolvastatok.<o></o>
<o></o>
Kata <o></o>
Szeretetteljes ölelésem Mindenkinek!
Azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy mindenki ott van, ahol. A dolgok nem véletlenül történnek… Amiket sokan véletlennek gondolnak, azok valójában „fejszék”, hogy vághassunk magunknak ösvényt az „dzsungelben”. Hogy felvesszük-e a fejszét, vagy puszta fizikai erővel, teljes fizikai testünkkel feszülünk-e neki a rengetegnek, rajtunk múlik.<o></o>
Ezt egy barátom mondta nekem, amikor elmeséltem a történetemet. Igaza van.<o> </o>
Egy „véletlen”….
során kerültem ide…. Van egy virágom, egy Amarillys, amelynek az ápolásához kértem tanácsot. Ezúton is köszönöm, a virág jól van. <o></o>Ma reggel nem tudtam aludni, s ha már regisztráltam valahova egy probléma miatt, böngészni kezdtem az oldalon. Természetesen nem vagyok meglepve, hogy itt kötöttem ki. Nagyon érdekes dolgokat olvastam. Rengeteg gondolat rohant meg.<o> </o>
Én elemző típus vagyok. <o></o>
Mindig igyekszem… egyrészt minden rosszban, ami velem történik találni valami jót, valamit, ami hasznomra lehet, amiből tanulhatok, vagy bármit, amit a magam javára fordíthatok most, vagy akár egy még nem ismert jövőben… talán jó lesz valamire…. Ennek egyik oka, hogy ha csak egy ilyet találtam, akkor az a rossz sem annyira rossz már. Másrészt próbálom megfejteni, megérteni, hogy mi, miért történik velem. Egyik dolog sem könnyű. Amikor valami nagyon elkeserítő dolog történik, sokszor szinte lehetetlen ellenállni az önsajnálatnak és nem hagyni, hogy belesüllyedjünk… De miután már tudom, hogy minél mélyebbre süllyedünk, annál nehezebb kimászni, továbbra is megtartom ezt a jó szokásom.
Megérteni, hogy az élet mit akar tőlünk… szintén nem könnyű. Nem is tudom, hogy lehetséges-e…. szerintem erre nincsenek bizonyítékok, egy miértre vagy felmerül egy válasz benned és elhiszed, vagy nem. Az élet annyira összetett, annyi élmény, esemény ér, akár összefüggőek, vagy lehetnek egymástól teljesen függetlenek is, sőt ellentmondóak is előfordulnak, hogy nem mindig kapsz bizonyosságot… vagy hiszed továbbra is az igazad…. vagy elbizonytalanodsz.<o></o>
A sok-sok gondolatot, ami az olvasás közben cikázott bennem, lehetetlen és talán nem is kell megosztanom… azt gondoltam, hogy írnom kell, elkezdem… és amerre visznek az ujjaim.
Hát… ez lett belőle.
<o></o>Még csak egy gondolat, amit ideillőnek találok (szintén a korábban említett bölcs barátomé):<o></o>
Mesék és az álmok<o></o>
A mesék addig élnek, amíg álmodod őket.
Ha már nem tudsz álmodni, akkor nem tudsz mesélni sem. <o></o>
És akinek nincsenek álmai és nincsenek meséi, annak már semmije sem maradt.<o></o>
Ő az, akiért a harang szól.<o></o>
<o></o>
Köszönöm, hogy elolvastatok.<o></o>
<o></o>
Kata <o></o>
Kedves Timi!
Teljes egészében átérzem, és megértem a gondolataidat, és azt is, amit most érzel.
Egyszer, nagyon régen, - magam is átéltem hasonlót, - de én lázadtam, és hátat fordítottam Istennek.
Különös dolog történt akkor velem.
Majd, megkeresem a történetet, és felteszem. ( A Laudetur c. könyvemben szerepel.)
Meggyógyultam, ugyan, - de a félelemtől, sohasem tudtam megszabadulni. A férjem orvos volt, és nagyon odafigyelt rám, - mégsem.
A félelem időnként eltűnt, - majd felbukkant újra. Sohasem szabadultam meg tőle egészen.
Kívánom azonban, hogy Neked, sikerüljön.
Bízzál Istenben, az orvosodban, önmagadban, és a teljes gyógyulásodban. Sikerülni fog.
A gyógyulás, - nekem is sikerült.
Hát, adjon az Isten, mindent, amit csak kívánsz!
Szeretettel ölellek: Márta
Hasonló témák
