Képes humor, humoros képek

Vajon melyik nyelviskolába járt ?

Késő minden kisöreg a ll. vh.-háború már negyvenkét napja véget ért.
Most már csak a pelenkába tudsz pufogtatni.

Amire egy férfinek szüksége van...

Tűzoltó képzőben így gyakorolják a mentést. De az is lehet, hogy nem így gyakorolják…Mindegy, tűzoltó akarok lenni!!

Tudom hogy ez a Képes humor, de ennek a képnek az apropóján egy gyerekkori csínytevésem jut eszembe, melyet csak most csak itt csak nektek leírok:

Miskolcon a Hunyadi utcán laktunk, mikor beléptem a kiskamasz korba. Akkoriban azon a környéken még kertes családi házak álltak, és köztük üres grundok, ahol nagyszerű játéklehetőségek vártak minket. Nem vagyok egy focirajongó alkat, de kissrác koromban én is szívesen rúgtam a bőrt a többiekkel. Gyakran én álltam a kapuban, mert a csapattársaim rájöttek, hogy futni nem nagyon szeretek, viszont gyorsak a reflexeim, és nem félek rávetődni a lövésekre. Annak az üres teleknek az egyik oldala egy középkorú mindig rosszkedvű özvegyasszony kerítésére nézett. Kovács néninek hívták, azt hiszem. Kovács néni rendkívüli ellenszenvvel viseltetett az emberek iránt, az összes szomszédjával folyamatosan haragot tartott. Minket gyerekeket meg kifejezetten utált. Bármit is csináltunk, az idegesítette, és mindent elkövetett, hogy elkergessen a játszóhelyünkről. Ha a labdánk beesett az udvarába, mire bemásztunk volna érte a kerítésen, már ki is szúrta. A sokadik labda után bosszút esküdtünk. Négyen voltunk olyan igazi minden rosszban benne levő kis csibészek. Karaffa Józsinak támadt az az ötlete, hogy bosszuljuk meg a sok megölt labdát. Többféle haditerv is született, de egy kivételével mindet el kellett vetni, mint kivihetetlent. Végül a mellett maradtunk, hogy vettünk egy kiló élesztőt, és azt este, amikor Kovács néni már bezárkózott, becsempésztük az udvara végében álló pottyantós budiban. A Jóska faterja mesélte, hogy ez egy nagyon hatásos módszer, és mi elhittük. Eljött az este, addig vártunk, míg a Kovács néni minden külső villanya le nem lett oltva. Előzőleg pár napig semmi sárkányúságot nem csináltunk a környéken, hogy a néni állandó éberségét elaltassuk. A csendes nyári estében négyen osontunk a kertben az udvarvégi budi felé. Minden reccsenésre hasra vágtuk magunkat, mert azt hittük, Kovács néni az, de szerencsére nem jelent meg. A budiajtó némi tiltakozó nyikorgás kíséretében kinyílt, és Józsi bepottyantotta a csomagot, úgy is, mint időzített bomba. Az ajtót visszacsuktuk, és csendben visszaosontunk a kerítéshez, ahol kimásztunk a kedvenc grundunkra, aminek a becsületéért harcot indítottunk. Másnap délután feltűnés nélkül elvegyültünk az álmélkodó tömegben, akik a tűzoltók munkáját figyelték, hogyan szivattyúzzák ki Kovács néni portájáról az iszonyúan büdös, megkelt fekáliát, ami a budi ajtaján bokáig érő áradatban egyre újabb hullámokban árasztotta el Kovács néni udvarát, nem kímélve a kedvenc hortenziaágyását sem. A tűzoltók káromkodtak rendesen, ahogy ilyen szaros munkánál kell, és a sopánkodó nénitől megkérdezték, van-e haragosa, aki esetleg így megviccelhette. Mivel Kovács néninek csak haragosai voltak, inkább nem válaszolt semmit erre a kérdésre. A nevezetes esetből azonban valószínűleg levont némi következtetést, mert sokkal kevesebbet foglalkozott velünk. Sejthette ő, hogy honnan fúj a szél de persze bizonyítani nem tudott semmit. A szomszédai meg innentől kezdve a Szaros Kovácsné balladai néven emlegették csak.

Nos az ő budijából hömpölygött hasonló módon a szar a z udvarára, csak annak más szaga volt.