Folytatsd a verset!

...
Lebuktam ím és fölmerültem,
szorítva gyöngyház álmokat.
Megsebzett szívvel, szelídülten,
felnőtt lettem egy perc alatt.

FüzesiMagda: Metamorfózis
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * *


Drága gyermek,
fényes termek
lágy öléből -
pezsgő léből
iddogálván
és nem állván,
hanem ülvén,
amig hül vén
bor a pulton,
azt kivánom,
hogy se multon,
se diványon
elmerengve
ne időzz,
(...)

...
ez a nyitja
mindeneknek,
ezt tanítja
míg remegnek
szempillái,
a dizőz,
kit te ismersz,
bár nem is mersz
lenni, mint ő,
oly szabad,
hanem mint kit
vének intik,
mindig intő
a szavad.

József Attila: Az oktató mama oktatása
-----------------------------------------------------------------------


Gyújts jó tüzet,
ha jön a vándor.
Melegítsd ki
az éjszakából.
...

...

Etesd meg, éhes.
Igyon, ha bort kívánna.
A hajnal elűzi.
Hadd legyen szép az álma.

Birtalan Ferenc: Decemberi vers

***********************************

Itt jár közöttünk. Áldott, szende lélek.
Nagyon szelíd. Krisztus-szakálla rojtos
gubancba lóg. Véres, meleg szívét
künn a kabátján hordja, láthatólag,
mint futtatáson lóverseny-jegyet.
Fáj néki ez a "szörnyű Ázsia",
e "drága ország", melyet tönkretesznek
s nem engedik, hogy ő tehesse tönkre.
Ifjúkorában elvett egy csunya,
kicsiny leányt s egy szép nagy bankbetétet.
Azóta ez kitartja s ő egészen
"eszméinek élhet". De mégse boldog.
A termetét kissé rövidre szabták,
orrát piszére, szűkre homlokát.
Egyenlőséget kíván mindenütt,
egy nagy fölosztást, abban a reményben,
hogy néki is jut ekkor egy derék,
délceg gerinc, egy főúri sasorr,
s az agy-tőkésektől egy kis velőcske.
A célja nem kisebb és nem nagyobb, mint:
az Emberiséget megváltani.
Csak ezt imádja. Mit neki család,
mit gyermek és mit árva asszonya,
olyan goromba véle, mint a pokróc
s az anyja is padlásszobába kuksol,
míg ő utazgat és habot zabál.
Az Emberiség szent barátja ő.
Ha hallja, hogy egy konferencián
az Emberiség tyúkszemére hágtak,
vagy egy kicsit náthás, szívére gyászt köt
s nem bír aludni, olyan izgatott.
Úgy látszik, ők ketten megértik egymást.
Az Emberiség végtelen szerény,
nem nyit be hozzá, nem kér tőle pénzt,
cipőt, meleg ruhát, mint Péter és Pál,
s így véle ő békésen éldegél.
Örök szerelme nem is fogy soha.
A koldusoknak, kik feléje nyújtják
sovány kezük, sosem ad alamizsnát,
de mindegyikkel szívesen kezet fog,
mint ember az emberrel. Ez az elve.

(...)

...
És közbe készül a leszámolásra.
Mikor vasárnap lengenek a burzsuj
erdők s virulnak a burzsuj virágok
és hektikás, kis dijnokok söröznek
és nénikék, nyugdíjas özvegyek,
akik egész héten padlót suroltak,
kávéjukat kevergetik s fiucskák
és kisleányok ünnepi ruhában
sóskifliket rágcsálnak és az úton
léggömböket eregetnek kacagva,
ő zordonan szemléli dőzsölésük
és a barátját meglökve így szól:
"Itt vér fog folyni nemsokára, vér".
Mert amikép ábrándozol te arról,
hogy egykor a saját szőlődben ülsz,
vagy olvasol egy csöndes este, ő úgy
játszik magában vérrel, lámpavassal,
parasztkaszákkal, rémekkel, halálos
társasjátékot és feketelistát
vezet, amelybe mindenkit beír,
hullát szagol és csöndesen akasztat.
Nem gyűlöletből, ám, "történeti
szükségességből." Közveszélyes őrült.
Nem önveszélyes. Hisz magának ő
sohasem árt. Ez minden érdeme.
Máskép vele a fene se törődik
és ez dühíti egyre jobban. Egyszer
volt boldog. A korzón utánament
szelíden egy angyali detektív,
mint ápoló a mániás után,
hogy egy kicsit vigyázzon életére,
hogy meg ne üsse oktalan fejét.
Ekkor kitört, tombolva hátrafordult,
botrányt csapott és Isten, emberek
előtt a művelt és szabad világhoz,
a csillagokhoz föllebezve vérben
forgó szemekkel és tág orrlikakkal
ekkép kiáltott: "Ez reakció!"

Kosztolányi Dezső: Forradalmár
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *


Könnyű emlékek, hová tüntetek?
Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkűletek,
már nem fog kézen, amit megfogok.

Egy kis játékot én is érdemelnék -
libbenjetek elő, ti gyönge pillék!
(...)

...
Emlékek, kicsi ólomkatonák,
kikért annyira sóvárogtam én
s akiknek egyengettem szuronyát -
törökök, búrok, gyüljetek körém!
Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!
Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!

József Attila: (Könnyű emlékek...)
-------------------------------------------------------


Keverd a szíved
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot,
(...)

...
s aki a földön
mellén viseli
és hevét kibírja,
ő a párod.

Weöres Sándor: A társ
~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~


Ezer véletlen összecsengett,
hogy éppen Te és éppen Én…
Hány kavics fekszik együtt,
mégis árván, a tenger fenekén?
És melyiket sodorja ki eléd
a hullám a partra,
s ha arra jársz, a napfény csalfa fénye
épp akkor megcsillan-e rajta?
(...)

...
Tengernyi víz és homoktenger
és kavicstenger…
Jaj, miért tűnik el az ember
ebben a szédítő tömegben
árván, magányosan és megtaláltan,
és újra, mindig újra elveszetten?

Kamarás Klára: Partravetve
----------------------------------------------


Szeretnék eperfa lenni,
de olyan csuda nagy eperfa,
kit ha megráznak,
eprészhet alatta
mind az egész világ gyermeke.
...

...
Olyan eperfa szeretnék én lenni,
ki csókot is hullat azoknak,
akik itt száraz szájjal járnak,
és hullatnék kiflit a szegénynek,
szívet a gazdagoknak.

Szép Ernő: Szeretnék eperfa lenni
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *


Szebb volt Kis Julis a nyárnál
s bátrabb minden ibolyánál.
Ifjú volt és élni jó volt
s ifjú szájjal nagyot csókolt.
Gyermeket nevelt vagy hatot,
magyar sorsban hat új vakot.
Siratta is őket éjjel
telefolyt a szíve névvel,
tele a két szeme könnyel
s a csendbe vájt tíz körömmel…
(...)

...

Világ telében négy fia
eltűnt. Sírt. Kis komédia.
Belé is görbült, bele ám,
bizony urak, bizony hazám.
Amikor még harmaton hált,
mondják, fehér ruhába járt.
Azután pirosba, kékbe,
s végűl sírig feketébe.

Sinka István: Végűl sírig feketébe
....................................................

Nagynehezen állig cibálva bolyhos
sálam, amelyet vad szél röptetett,
hívtam, kiáltva: - Vissza, te bolondos!
Megfázol, hallod? - ráztam öklömet.
Próféta-jóslatom hiába óvta.
Mit neki intelem, okos beszéd!
Fütyült rá, és futott csak, porba rontva
logikám pontos vas-szerkezetét.
Aztán kibukkant, szilaj volt, viharzó,
kézenfogott: - Fussunk egy jót, gyere!
Ívbe feszült, mint hajlított vonalzó,
megfoghatatlan-vad természete.

(...)

...
És, furcsa, a bolondos egy csapásra
megváltoztatta a törvényeket:
a jegesvíz-fürdőből nem lett nátha,
jég nem fagyasztott, tűz nem égetett...
S vallottam hitét én is igazából:
a világ - könnyed dolgok halmaza,
összekeverve fa és füst és zápor
és könyv és csillagfény és ő maga.

Jevgenyij Vinokurov: Bolondos lány- fordította Rab Zsuzsa
~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~


A mesebeli madarat
elfogjuk olykor, hogy utána
úgy dönthessünk: legyen szabad.
S szorosan az ablakhoz állva
eresztjük el a messzi ég
felé, mely húzza ismerősen -
s akkor a madár színe kék.
Csak akkor. Mindig eltűnőben.
Nincs más, csak ez a pillanat,
mely tollait kékkel befújja,
hiszen pihéin átszalad
a sugárzó mennybolt azúrja
és hiteti, hogy élni szép:
(...)

...
van Kék Madár, mely visszaszállhat!
S engedek én is kicsikét
az illúzió igazának,
hisz ez a szárnyalás visz el
a boldogsághoz, mert iránya
cikcakkos, tört íveivel
ráröpteti szemünk a fákra,
s meglátjuk végre a csodát,
mit addig is kínált az ablak:
zöldellnek, zöldellnek a fák.

Baranyi Ferenc: Kék madár, zöld fák
-----------------------------------------------


A nőci, ha negyven, még gondos a sminkje,
a nőci, ha negyven, aligha riszál,
a nőci, ha negyven, már taxikat int le,
és áll körülötte az éjjeli bál.

A nőci, ha negyven, a ráncai szépek,
és lányos a lába, hisz fitneszezik,
ügyel vonalak, szinek egyvelegére,
és ötletes öltözetek övezik.

A nőci, ha negyven, még beste a teste,
a lánya kamasz, vele harcol erőst,
még könnyeden ébred, elalszik az este,
s útjára bocsátja a reggeli hőst.

A nőci, ha negyven, beszéde a pajzsa,
és rendezi vígan a környezetét,
már bomlik előtte jövő kusza rajza,
s múltjáról is egyre kitisztul a kép.
...

...
A nőci, ha negyven, biztos hely az űrben,
vevő a humorra, de el nem alél,
bár vágyai vannak, nem vágyik el innen,
nem húzza a csőbe a szoknyapecér.

A nőci, ha negyven, savanyíthat uborkát,
hümmögve idézed a gondolatát,
és összedob este egy isteni tortát,
és rendezi újra zilált csapatát.

A nőci, ha negyven, már támasz a bajban,
körötte pörögnek a lét körei,
és úgy megy az utcán, mint penge a vajban,
s nem bánja, ha medve, ki átöleli.

Lackfi János: A nőci, ha negyven
......................................................

A férfi, ha negyven, még győzi erővel,
a férfi, ha negyven, a csúcsra kiáll,
a férfi, ha negyven, még jól bír a nővel,
még fess, ha nem alszik, és friss, ha piál.

A férfi, ha negyven, még állja a harcot,
és tiszta az inge, a homloka fény,
és ránca a sármja, ha nézik az arcot,
és lámpa van hű szive legközepén.

A férfi, ha negyven, az élete rendben,
még nem tökörészik, és nem kapuzár,
nem bízik a földi s az isteni kegyben,
mert veszt, aki áll és veszt, aki vár.

(...)

...
A férfi, ha negyven, már tudja a pályát,
és futja az útját, és hajtja magát,
s csak módjával szidja a más anyukáját,
ha úgy kezelik, mint az automatát.

A férfi, ha negyven, már önmaga szobra,
de érzi, ha vicces a szónoki póz,
és tudja, amit tud, s nem veri dobra,
a semmiben, csendben ringva hajóz.

A férfi, ha negyven, az élete játék,
és tétje a hit meg a hír meg a név,
de tiszta a sor, míg tiszta a szándék,
a férfi, ha negyven, még fűti a hév.

Szabó T Anna: Lackfi János 40. születésnapjára
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *


Est sűrű korma
házba beszáll,
a guzsalyomba'
zúg a fonál.

Táncol az alkony,
szökken a fény,
koppan az ajtón
az agg sövény.
(...)

...
Ág simogatja
kint a tetőt,
ringat az anyja
csöpp csecsemőt.

Bölcsője bömböl:
zsolozsma-dal.
"Aludj el, gyöngyöm,
aludj hamar!"

Szergej Jeszenyin: Ringató / Erdődi Gábor fordítása
..............................................................................................


Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésük és gyürüs csatok:
ha büszkén a tükör előtt
bontod villanyos hajzatod!
Úgy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben fölszökik.

Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.
(...)

...
Hogyan dicsérjem termeted?
A pálmafák, a cédrusok,
az árboc és a liliom
az mind nem él, az nem mozog…
De benned minden izom él,
idegek, izmok és inak,
titkon mint rejtelmes habok
szélcsöndben is hullámlanak.

Amerre jársz, a levegő
megkéjesül, megfinomúl
s miként dicsfény a szent köré
testedhez fényköddel borul.
Kályhában fellobog a láng,
falon az óra elakad,
ha büszkén a tükör előtt
kibontod élő derekad.

Babits Mihály: Sugár
* * * * * * * * * * * * * * * * *


Járatlan úton, fényen, árnyon át,
Keresem én a mesék városát,
Hol régen éltem, szépen, boldogan,
A várost, amely az álmokba van.

Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
Erről a helyről annyi jót regél,
Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?
(...)

...
De ha gyermekszemekbe nézhetek,
Melyek reményt és békét fénylenek,
Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
Megvan az út, mely oda vezet el...

Juhász Gyula:Meseváros

Zöld lepke, mint hulló levél,
Melyet tovább legyint a szél,
Nem száll virágot lepni meg,
Csak lenn, az út porán libeg.

Nincs feltünő bársony meze,
Csilló-pora, fény-lemeze;
Virágkorát most éli bár:
Oly színhagyott köntösbe' jár.

Volt napja, volt, négy, tán öt is,
Hogy izlelt ő szerelmet is;
Most a jövőnek hint magot;
Nem fél, hogy a láb rátapod.

Szegény! ha rátoppantanék,
Pusztulna ő s egy nemzedék;
De oly bizalmas ott alant:
Mért bántsam a kis gondtalant?...

Élj, lepke! éld múló nyarad,
Ha még egy-két napod marad:
Jöhet vihar nagy-hirtelen,
S megfagysz esőn, hideg szelen.
(...)

...
Köszönd, hogy már tekintetem
Földhöz lapúl, nem föl vetem:
Ha bátran még fenn hordanám,
Rád is tiportam volna tán.

Mért nézzek a magasba fel?
E szép világ: egy köd-lepel;
Nem látom az ég madarát,
Csak téged itt s útam porát.

Nem a pacsirtát, aki szánt;
A napnak áldott fénye bánt;
De az anyaföld szintelen
Fakóján megnyugszik szemem.

Sorsom pedig, s egy méla gond
Egemből már a földre vont;
De nem remény-magot vetek:
Azt nézem: hol pihenhetek?

Arany János: A lepke
............................................


Írom e fekete verset
ezerkilencszázhuszonnyolcban,
mikor emberek megőrülnek,
mikor a tükrök összetörnek.

Talán görbetükör a tükör
s csak én látom nyilt, síma lapnak.
Talán holnapra összetörik
a lelkem.
(...)

...
De ma még belőle szikrázik
a zajgó, végtelen világ, -
egyszerre vetülnek a parányi csirák
s a robbanva zuhanó égitestek.

Valamelyik eldugott sarkából
gyászkocsit indít február
s egy furcsa maszkkal kevesebb kergül
az őrült karneválban.

Dsida Jenő: A tükör
• • • • • • • • • • • • • • • • •


Aki a szót megragadja
sugarát is ragyogtatja
árnyékát is megmutatja.
(...)

...
Aki a szót elcsépeli
fényét árnyát elkeveri
magasságát porba veri.

Weöres Sándor: Szó
---------------------------------


Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
...