9. Petőfi Sándor: Előszó – Részletek (Az Összes költemények 1847-es kiadása elé)
Végre, hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való; de nem csoda. Nekem nem adta Isten a sorsot, hogy kellemes ligetben csalogánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet a csendes boldogság- vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén; a régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királylány az Óperenciás tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek... Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. Az emberiség a középkor óta nagyot nőtt, s még mindig a középkori öltözet van rajta, imitt-amott megfoltozva és kibővítve ugyan; de ő mindazonáltal más ruhát kíván, mert ez így is szűk neki, szorítja keblét, hogy alig vehet lélegzetet; s aztán szégyelli is magát, hogy ifjú létére gyermekruhát kell viselnie. Így van az emberiség szégyen és szorultság között, kívül csendes, csak egy kissé halványabb a szokottnál, de belül annál inkább háborog, mint a vulkán, amelynek közel van kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? Én, századom hű gyermeke!
Álarcos
– Azt is bölcsen rendelék az istenek, hogy Petőfi nem vaspapíroson adta ki verseit, s hogy nem is írta azokat vastollakkal, de egészen egyszerű libatollakkal, így legalább nem fognak megrozsdásodni. Nem rozsda, de egerek s molyok fogják azokat tápul használni – tehát élő lények szívandják belőlük az életet. Életadó versek!
X.
10. Petőfi Sándor: A királyokhoz; Honfi szózat Petőfi A királyokhoz címzett verse ellen
Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok,
Ti királyok, nyílt őszinte szót,
Ahogy tetszik, köszönjétek meg, vagy
Büntessétek a felszólalót;
Áll még Munkács, áll az akasztófa,
De szivemben félelem nem áll...
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé „szeretett” király!
Szeretet... hah, ezt a szép virágot
Tövestül kitéptétek ti rég,
S kidobtátok azt az országutra,
S ott átment rajt a szekérkerék,
Amely megtört esküvésitekkel
Megterhelten világszerte jár...
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé „szeretett” király!
---------
(Közbeékelve
Szóljunk, mint szabad Magyarhoz illik,
Honfi-társak! Nyílt, őszinte szót,
Nemzet-éltünk e dicső szakában
Leplezetlen adjuk a valót.
A magyar nép szivében király s trón
Hő szerelme rendületlen áll;
A bármit mond az éretlen Petőfi,
Él fölöttünk szeretett király.
--------
Csak tűrnek már titeket a népek,
Csak tűrnek, mint szükséges roszat,
S nem szeretnek... odafönn az égben
Megszámlálták napjaitokat.
Majd halljátok a nagy ítéletszót
Attól, aki mindenkit birál...
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé „szeretett” király!
--------
(Közbeékelve
Él e hon dicső kegyes királya,
S méltán hódol neki a Magyar
Mert e szép hon fölvirágozásán
Fáradozva minden jót akar;
És a hűtelen betyári nyelvű
Dalnok erre béhunyá szemét;
Holtig hű magyarra nyomni készül
A gyalázó hűtlenség jegyét.
--------
Föllázítsam a kerek világot,
Föllázítsam-e ellenetek,
Hogy a dühnek Sámson-erejével
Milliónként nektek essenek?
Megkondítsam a halálharangot,
Hogy borzadjatok hangjainál?...
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé „szeretett” király!
Nem lázítok, mert nincs erre szükség;
Mért ráznám meg erőszakosan
Azt a fát, amelynek a gyümölcse
Már túlérve, rothadásba van?
Ha megérik a gyümölcs, fájárul
Magátul a földre hull alá...
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé „szeretett” király!
(Közbeékelve
Lesz-e nemzet-őrsereg honunkban
Mely a hűtelent fogadja bé?
Ezt ki hon- s királynak, béke s csendnek
Őreül eskütt, s már megtörél!
Süss gyalázat-bélyeget arcára
Polgártárs! Ki eddig hű valál,
Ah! Ne hallgass áruló szavára,
S mondssza velünk: éljen a király!
(Zene: Nemzeti dal)
XI
11. Részlet a Nemzetőr című lap 11. számából
Álarcos
– Én részemről, ha verset tudnék írni, ily forma epigrammal válaszoltam volna Petőfi versére: „Sándor öcsém, te minden versedben szabadságunk elnyomói, ellenségünk vérét szomjazod, te keservesen panaszkodál, hogy nem akkor születtél, midőn alkalma volt a magyarnak dicskoszorút szerezni a harcmezőn. Íme most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának, – te katona voltál, s roppant kardod, mellyel a márciusi napokban annyira csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik. No de azért, édes öcsém, nem irigylem költői babérodat. Egy önkéntes.”
(Szeptember 10. Nemzetőr 11. sz. 169. lapon Vahot Imre álnév alatt.)
(Mindannyian)
Talpra magyar!
folyt. köv.